CD kritika

Kiválóan sikerült az új Isole-lemez, olyannyira, hogy megkockáztatom: ezen az epikus, doomos vonalon elég alaposan fel kell kötnie a nadrágját annak, aki idén fel akarja venni a versenyt az Anesidorával. A zenekar dallamosabb, letisztultabb, érzelemgazdagabb, mint valaha, zenéjük veleje azonban legszebb valójában tündököl ezen a lemezen, rendesen el is kapták vele a fejemet. Persze eddig is tetszett, amit hallottam tőlük, de valahogy a mostani arányokkal érkeztek meg oda, hogy nálam is tényleg tartósan beragadt az anyag a virtuális lejátszóba. Hozzám hasonlóan garantáltan sokan figyelnek majd fel rájuk a következő hónapokban, megérdemelten.

Öt év telt el a Kamelot legutóbbi lemeze, a The Shadow Theory óta, ami abszolút rekordnak számít a tampai szimfo-prog-power metalosoknál. A The Awakening azonban ezzel együtt is teljesen olyan, mintha a náluk bevett két-hároméves szünet után érkezett volna: nüansznyi elhajlás vagy újdonság nélkül hozzák a tőlük megszokottakat. Ha rosszindulatú vagyok, az előző mondatba az „erőfeszítés" szót is belefogalmazom. Ha pozitívan közelítek, akkor viszont ez már a tizenharmadik stúdióalbum a sorban a csapattól, bejáratott táboruk van, semmit sem kell bizonyítaniuk, egy bizonyos – magas – léc pedig eleve adott náluk. Innentől nézőpont kérdése, melyik alapállásra helyezkedünk.

A Beyond The Black is azon csapatok sorát gyarapítja, amelyek szinte észrevétlenül váltak tényezővé az európai színtéren az évek során. A Jennifer Haben vezette zenekar mostanra Magyarországon sem ismeretlen, és bőven van még helyük felfelé terjeszkedni. Ez itt most az az eset, amikor nem tartom valószínűnek, hogy valami nagy mellényúlás következne be menet közben: a lemezen éppúgy hallatszik, mint ahogy a klipeket, körítést, turnélehetőségeket megvizsgálva is egyértelmű, hogy a csapat mögött professzionális gépezet dohog. Ez az új anyag Németországban már a listák második helyén kezdett, vagyis hosszabb távon simán felépíthetnek belőlük egy klasszikus értelemben vett belépőzenekart. Márpedig a műfaj általános állapotát és elöregedő táborát tekintve azokra most óriási szükség van a színtéren.

Nagyjából huszonöt éve, azaz a Dokken Shadowlife albuma óta tudjuk, hogy a napbarnított dél-kaliforniai beach boy-imázs mögött George Lynchnek van egy másik, radikálisabb és szélsőségesebb énje is. A barátságtalan Shadowlife és az azt követő Lynch Mob-mű, a rap metalos Smoke This a maga idejében óriási megütközést váltott ki a gitáros rajongóiból, azóta viszont mindannyian hozzászokhattak, hogy Lynch időről időre előáll valami számára fontos zenei kinyilatkozással, ami nem feltétlenül a békebeli Dokken- és Lynch Mob-stílus hallgatóbarát formájában ölt testet. Ilyen volt a Souls Of We, a Shadow Train, majd az önálló életre kelt KXM, valamint az überkult Ultraphonix. És most ilyen a The Banishment, melynek segítségével George ezúttal indusztriális vizekre evezett, de ezen csak az lepődik meg, aki már nem emlékszik a Stonehouse projektre a 2000-es évek elejéről.

A kaliforniai Suicide Silence épp karrierje legfényesebb felszállóágában szenvedte el a létező legbrutálisabb érvágást Mitch Lucker 2012-es motorbalesetével. Jó ideig nem is igazán tudott utána magára találni a csapat: már Eddie „Hernan" Hermida feszkós érkezése sem sejtetett jót, de a mélypontot mindenképpen a nevüket viselő lemez rituális és máig érthetetlen öngyilkossága („tee-HEEEEE!") jelentette. A legutóbbi, három évvel ezelőtti Become The Hunterrel aztán bekövetkezett, ami az efféle harakiri-albumok után szokásos: hamut szórtak a fejükre, és szégyenkezve visszaoldalogtak az eredeti kaptafához. A banda az új album alapján megtanulta a leckét, maradtak is e csapásvonalon, kísérletezésnek ezúttal sincs nyoma.

Negyvenhat (!) évvel ezelőtt Vince Clarke (ének/gitár) és Andy Fletcher (basszusgitár) zenekart alapított No Romance In China néven, amelyből idővel a Composition Of Sound, végül pedig a Depeche Mode lett. Vince Clarke-nak nagyon régen nincs már köze a DM-hez, és tavaly május óta sajnos immár Andy Fletchernek sem. Bár utóbbi pontos szerepe a csapatban a legnagyobb zeneipari rejtélyek egyike volt az elmúlt évtizedekben, halálhírének beérkeztével sokan magát a bandát is azonnal temetni kezdték. Elvesztésével ugyanis eltűnni látszott az a cement, ami a zenekar két meghatározó arcának ellenkező irányokba terjeszkedő univerzumát összetartani látszott. Dave Gahan és Martin L. Gore szürreális párosa híresen képtelen a konstruktív kommunikációra, és ez hatvanon felül sem sokat változott. Akarnak ők ketten fejest ugrani egy újabb lemezfelvétel és világ körüli turné megpróbáltatásaiba, vagy éppen ez lesz a megfelelő pillanat az elköszönésre?

Ha valahol, valaki underground bandákat emleget, az elsők között jut eszembe a gödöllői Aebsence neve. Na, ők aztán undergroundak a javából! Annyira azok, hogy a kifejezetten rájuk figyelő törzsközönségük kivételével a többség számára gyakorlatilag láthatatlanok a színtéren: egészen minimalista keretek között dolgoznak, átlagban évi egy koncertet adnak, és mindennek sajnálatosan logikus következményeként az újabb anyagaik fizikai formátumban már meg sem jelentek. Nem gondolom, hogy e – nem kevés eufemizmussal – kultikusnak nevezhető státusz kivívása volt a banda eredendő célja, alighanem egyszerűen így alakult, és igazából az underground legmélyebb bugyrainak emlegetése is csak egy olyan Aebsence-klisé, amit minden kritikában/beszámolóban elkerülhetetlenül el kell sütni velük kapcsolatban.

Az ...And Oceans a '90-es években szépen kivette a maga részét a black metal dallamosabb, szimfonikus elemekkel megszórt változatának fejlesztéséből a messzi északon, még ha Norvégiához képest valamelyest a periférián, Finnországban is alkottak. Később aztán elkanyarodtak kísérletezősebb, elektronikusabb irányba, aztán jött egy névváltás, majd leálltak, és csak 2017-ben tértek vissza. A feléledést elhozó, három évvel ezelőtti Cosmic World Mother meglepően jól sikerült, most pedig itt a második éra második albuma, az As In Gardens, So In Tombs, és újfent meglehetősen komoly alkotókedvről tanúskodik.

Elképesztő ütemben gyártja a dalokat a Grave Digger. Az elmúlt bő öt évben négy nagylemezt jelentettek meg, ami még fiatal zenekaroktól is szokatlan, negyvenéves múltra visszatekintő veteránok esetében pedig gyakorlatilag példa nélküli. A kérdés persze az, jó-e ez nekünk, vagy hogy a Ponyvaregényt idézzem: „Örülünk, Vincent?" A válasz pedig a magam részéről kicsit felemás, mert ugyan semmi baj nincs ezekkel a Digger-cuccokkal (ha valamire, hát ezekre pontosan illik a megbízható iparosmunka kifejezés), de az is tény, hogy kicsit egybefolynak, illetve el is vesznek a nagy dömpingben. Annak ellenére, hogy szilárd Boltendahl-hívőként tekintek magamra, nekem például csak idén tűnt fel, hogy tavaly augusztusban kijött a Symbol Of Eternity.

Todd Kerns roppant rokonszenves színpadi jelenség, és nagyon valószínű, hogy ez a zenekar is jól áll neki. A Heroes And Monsters debütáló albuma januárban jelent meg a Frontiers kiadónál. Én viszont azóta is szeretném tudni, hogy tetszik-e ez a lemez, vagy nem tetszik ez a lemez. Ugyanakkor az album szempontjából teljesen mindegy is, hogy én miként állok hozzá. Lássuk, miről is van szó!

Bár elviekben már réges-rég túltettem magam a tavalyi, elkallódott restanciáinkon, egy bizonyos hazai formáció 2022-es, ma már több mint egy éve megjelent anyagát mégsem vagyok képes lelkifurdalás és kommentár nélkül tovább engedni. Az időhiány ellen sajnos nem tudunk sokat tenni, azonban a „jobb később, mint soha" jegyében egyszerűen muszáj megemlékeznünk a Lev Tolsztoj karakteréről elnevezett Platon Karataev lélekemelő és egyedi muzsikájáról, mert egyszerűen kihagyhatatlan.

Amiképp azt a lemez címe is mutatja, Devin Townsend ezúttal a könnyedebb agymenéseibe navigál minket. Vagy nem, de ne rohanjunk előre. Az ellenben megállja a helyét, hogy az Empath után sokkal lágyabban fogalmaz. Illetve másképp. Persze mindez hangszerelés kérdése, ha ugyanezeket a dalokat szélvész gitárral adná elő, teljesen más lenne a végeredmény: hasonló vagy talán ugyanolyan, mint a korábbiak. Nehéz kategóriákat találni ezekre a zenei szövevényekre, melyek bolondos, komolyan komolykodó világát talán maga Devin sem veszi soha komolyan, legalábbis mindig van egyfajta fura kikacsintás a vidám oldalról a komor felé és fordítva.

Elképesztően jól sikerült az új Enslaved. Ez a kijelentés önmagában talán nem bír túl nagy súllyal, hiszen Ivar Bjørnsonék mindig egyenletesen magas minőséget szállítottak, még ha egy ilyen hosszú karrier során törvényszerűen akadnak erősebb és „csak" a kötelező köröket befutó albumok. Most azonban nagyon elcsíptek valamit. Persze az előző Utgard is tetszett, meg a korábbiak is, a Heimdalnál azonban már elsőre is azt éreztem, hogy ez itt sokkal több egy pusztán erős albumnál. Aztán nem kellett hozzá több két-három napnyi ismerkedésnél, hogy igazából ne is nagyon legyen kedvem mást hallgatni...

A Delain a covid-időszak által leglátványosabban kicsinált bandák egyike volt, ahol a leállás és a biztos talaj elvesztése minden meglévő feszkót a felszínre hozott. A főnök Martijn Westerholt billentyűs mellől gyakorlatilag az egész banda eltűnt, a nulláról kellett újrahúznia a felépítményt. Ehhez egyrészt visszahozott két régi alapembert, Ronald Landa gitárost és Sander Zoer dobost, Ludovico Cioffi basszer és Diana Leah énekesnő azonban új igazolás. Ezek után már csak meg kellett írni egy új anyagot, és minden készen áll a főnixkénti feltámadáshoz.

Korábban nem gondoltam volna, hogy lehetséges tagcsere a Steel Panthernél! Az egész arculatot és koncepciót, mindent annyira az eredeti négy karakterre építettek fel, hogy elképzelhetetlennek tűnt bármelyikük lecserelése (jó, jó a KISS-nél is megtörtént, nem is egyszer, tudom). 2021-ben aztán Athos, Porthos és Aramis mellől mégis dobbantott D'Artagnan, mi pedig már tavaly meggyőződhettünk róla élőben, hogy Lexxi Foxx ugyan hiányzik, de koncerten a banda tökéletesen működőképes az eredeti basszusgitáros utódjával, Spyderrel is. Most pedig itt az On The Prowl, az első post-Foxx nagylemez, és nagy titkot nyilván nem árulok el vele, hogy gyökeres változást azért nem hoz. Az persze kapásból egyértelmű, hogy a Steel Panther portájára is megérkezett a Stranger Things meg a synthwave – elég csak ránézni a borítóra –, de a fő csapásirány ugyanaz, mint eddig: feelgood hajmetál a szex, drogok és rock and roll vonalat a maximumig kitolva.

Nem szenved éppen kreativitáshiányban Nick Holmes és Greg MacKintosh, hiszen a biztos üzemmódban, rendszeres albummegjelenésekkel és turnékkal operáló Paradise Lost mellett mindketten érdekeltek más projektekben is. Ez pedig itt egy újabb, ezúttal közös formáció a nagy párostól, aminek már a neve is beszédes, hiszen az anyabanda történetének legmegosztóbb, a maga idejében üzleti halálugrást jelentő 1999-es albumának címét viseli. A zenei törekvések ezek után egyértelműek, illetve az üzenet is: ennyi év távlatából ők is tudják, hogy azt a lemezt nem feltétlenül volt jó ötlet Paradise Lost néven megjelentetni.

Sosem voltam rajongó, így akár rosszul is láthatom a helyzetet, de nekem valahogy mindig is úgy tűnt, hogy a HIM és Ville Valo esetében igazi one-man show-ról beszélünk. Különösebben a frontember tíz év nagylemezínség után megérkezett első önálló albuma sem sarkall ennek revideálására: maradjunk annyiban, hogy a rajta hallható zene fényében összességében a Neon Noir is simán kijöhetett volna HIM néven, szerintem senki sem vette volna rossz néven. Nyilván az egykori zenésztársak kivételével...

Az Ausztráliából elszármazott, de régóta Hollandiában működő Deströyer 666 nem egy szarakodós-megfejtős csapat: sörösdobozzal a kézben nyomják padlóig a gázt, ahogy a csövön kifér, akinek tetszik, annak tetszik, akinek meg nem, azt meglehetősen alávaló stílusban küldik melegebb égtájakra. Tulajdonképpen semmi sem fejezhetné ki olyan szépen a zenéjük lényegét, mint a lemezt nyitó kutyaacsarkodás: erőszakos, bunkó, udvariatlan, jéghidegen agresszív, részeg muzsika ez, ugyanakkor bőven van benne rendszer.

A finn The Abbey debütálása kapcsán csak az nem fogja emlegetni a Ghostot, aki még sosem hallotta Tobias Forgéékat. A nyilvánvaló zenei párhuzamok mellett az okkult körítés és az imázs is a svédek felé mutat, és ugyan kópiának semmiképpen sem nevezném a csapatot, tényleg süketnek és vaknak kell hozzá lenni, hogy valaki ne vegye észre a hasonlóságokat. Ez összességében egyébként abszolút nem baj, mindenki merít valahonnan – a Ghost is –, ráadásul a Word Of Sinre egész pofás dalok kerültek, szóval ennek a formációnak is van tere az építkezéshez.

Nem siette el ezt a lemezt a német Ahab legénysége, de azt kell mondanom, hogy a végeredmény abszolút megérte a nyolcéves várakozást. A The Coral Tombs kétségtelenül az eddigi legváltozatosabb és leggrandiózusabb album a tengermániákus német doom/death/prog/akármilyen mesterektől, és méltán tarthat számot bárki érdeklődésére, aki nem sajnálja rászánni az időt. Meg persze nem riad meg tőle, mert a lemez kifejezetten nehéz falat. Ellenben bőven meghálálja a törődést.

Manapság meg kell becsülni az alulról építkező és piacképes dallamos rockbandákat, akiket nem projektjelleggel raktak össze valamelyik kiadói íróasztalnál fénykorukat harminc évvel ezelőtt élő veteránokból. Nem csoda, hogy a Frontiers is úgy csapott le a Girish And The Chroniclesre, mint gyöngytyúk a takonyra, és a tavalyi Hail To The Heroes lemez sikere után gyorsan újrageneráloztatták velük eredetileg 2014-ben kiadott debütlemezüket. A Back On Earth annak idején hivatalosan csak Indiában jelent meg, de ott sem kavart különösebb hullámokat, és technikailag sem volt vele elégedett a csapat, tehát mindenképpen van létjogosultsága ennek a friss változatnak.

Összességében elég zsibbasztó, hogy egy év híján ugyanannyi idő választja el az új Leatherwolfot a legutóbbi World Asylumtól, mint utóbbit a klasszikus Street Ready mesterműtől... Ugyanakkor ha azt vesszük, hogy a kultikus kaliforniai heavy metalosok csupán erősen takaréklángon, félig-meddig hobbibandaként, ebből kifolyólag teljességgel követhetetlen felállású átjáróházként üzemelnek a 21. században, végső soron talán nem annyira meglepő a dolog. A lényeg, hogy tavaly év végén kijött a Kill The Hunted, és jól is sikerült.

Évekig úgy tűnt, hogy azzal a bizonyos két lemezzel és néhány turnéval a The Winery Dogs eljátszotta a maga szerepét, és ment a levesbe a projekthalmozó főszereplők többi, egyenként csak pár évre szóló formációjával együtt. Nem mondom, hogy nem tudtam emiatt nyugodtan aludni, de azért sajnáltam a dolgot: nekem határozottan úgy tűnt, hogy a közönséggel egyetemben a zenészek is élvezik ezt a bandát, ráadásul ez a funkos-bluesos-jammelős hard rock tényleg akármeddig variálható, a keretek szabadon tágíthatók, bőven van még itt játéktér. Örülök, hogy Richie Kotzen, Billy Sheehan és Mike Portnoy is így látta ezt. A nevek erejéhez képest mondjuk nem kíséri különösebben nagy felhajtás a III megjelenését, de legalább elkészült...

Kedves Közönség! Tatazenék rovatunk következik, melynek főszereplője a több mint fél évszázados életművel rendelkező, még mindig aktív életet élő Uriah Heep. Hallgatom az új lemezüket, s közben folyamatosan keresem benne a papa-tényezőt, mert állítólag az ő muzsikájuk a mai viszonyokhoz képest már túlságosan öreges, megkopott és nincs sok helye a modernebb zenék világában. S különben is, mi a francot keresnek még 65-75 évesen a színpadon? Még mindig lázadó rákenrollt akarnak nyomni megritkult hajjal, kövéren és kopaszon? Mert az ugye mindenkinek világos, hogy ez az „egysíkú", semmi újat felmutatni nem tudó rákenroll CSAKIS a lázadásról szólhat, ugye?

Tulajdonképpen vicces, hogy akkor rukkol elő emberemlékezet óta leginflémszesebb lemezével az In Flames, amikor Anders Fridén és Björn Gelotte kivételével már szó szerint senki sincs a csapatban a régi svéd színtérről, sőt, a volt kollégák is a banda régi hangulatait elevenítik fel kicsit másképp a The Halo Effectben. Nem tudom, minek köszönhető a Foregone egyértelmű egyet-vagy-inkább-kettőt-hátra megközelítése, hiszen Andersék mindvégig csakis a saját fejük után mentek, és magasról tettek a rajongói elvárásokra – de a banda régi híveként igazából csak annyi érdekel ebből, hogy a magam részéről több mint másfél évtizede nem élveztem ennyire egyik munkájukat sem.

Abaddon ugyan menet közben eltűnt a képből Mantas és Tony Dolan mellől, de mintha el sem telt volna öt év a Venom Inc. Avé debütálása – jó, előtörténetnek ott volt az Mpire Of Evil is – és az ősszel megjelent There's Only Black között. Persze ezen nincs mit csodálkozni, az Inc. toldatocska ellenére ez itt a Venom egyik inkarnációja a Cronos által vitt hivatalos verzió mellett, szóval az néz más mozit, aki esetleg kalandozást vár. Illetve egy ponton tuti van eltérés: Jeramie Kling csatlakozásával a koncertteljesítmény alighanem sokkal jobb lett, mint Abaddonnal volt. De ez most nem fricska, csupán puszta ténymegállapítás, jobbulást a mesternek!