CD kritika

Unos-untalan azon kapom magam, hogy a kétéves covid-limbó teljesen tönkrevágta az időérzékelésemet. Az új High On Fire esetében például kétszer is ellenőriznem kellett, hogy tényleg hat év telt-e el a legutóbbi Electric Messiah óta. Kábé annyira valószínűtlennek tűnt a dolog, mint hogy a legutóbbi lemezért Matt Pike-ék a kozmosz valamilyen bizarr együttállásának köszönhetően még egy Grammyt is besöpörtek... Hat év pedig hosszú idő, sok minden változhat közben. A színtér egyik legkerekebb, legmocsadékabb power-triójából azóta példának okáért eltűnt az alapító überdobos, Des Kensel, helyét Coady Willis vette át Pike mester és Jeff Matz mögött.

Tűnjön el bárki a fedélzetről, változzon a kiadó, Wolf Hoffmann akkor is acélosan rezdületlen kézzel és rezzenéstelen arccal, nyílegyenesen kormányozza előre az Accept hajóját a jól ismert vizeken. Nem nagyon gondolunk bele, én azonban imádom az efféle viszonyításokat, szóval muszáj hangsúlyoznom: a csapat aktuális, Mark Tornillo fémjelezte korszaka immáron lényegesen hosszabb ideje tart, mint annak idején a '80-as évekbeli aranykor. A sztori egyértelműen jól működik, a banda kihagyhatatlan a fesztiválokról (jönnek a Rockmaratonra is), folyamatosak a sikeres önálló turnék is, szóval nem látom okát, miért ne üzemelhetnének el gyakorlatilag örökre a jól bevált recept alapján.

Tételezzük fel, hogy senki nem ismeri ezt a nyurga fickót. Jött valahonnan, készített egy lemezt, és érdeklődve indítjuk el, hogy mi sül ki belőle. Valami masszív, valami vastag megszólalás. Egy pillanatra amolyan Taking Dawn-szellemiség érint meg (ó, micsoda bemutatkozás is volt az!), az énekes egész jó, a gitáros korszerű. Emlékeztet a ′90-es évek elejére, amikor a hajbandák elkezdtek izmozni, meg van benne egy csipetnyi Spread Eagle. Az első lemez felől. Aha, oké, hadd menjen! Freedom, az van itt. Az ének olyasmi, mint volt annak idején a Skid Row-ban a szőke srác. A riff is emlékeztet rájuk, amolyan sűrűn ritmusozós figura, villantós szólózgatás, hangnemváltogatós megoldás kerül elő, egész érdekes ez, jobb, mint vártam.

Slash láthatóan nem nagyon tud megülni egy helyben, valamit mindig, mindenképpen csinálnia kell. Ebben nincs különösebb újdonság, de nálam bizony jócskán veszítettek már az eseményfaktorból ezek a megjelenések az elmúlt tizeniksz évben. A 2010-es első szólóalbum pár dalt leszámítva nem különösebben nyűgözött le, és a zseniális kezdés után, a harmadik lemezre a Myles Kennedy-féle formáció is a teljes érdektelenségig fakult nálam a túl gyorsan érkező kaptafa-cuccok miatt. Emellett meg ugye a többséghez hasonlóan én is inkább Azzal A Zenekarral hallanék egy komplett új lemezt Slashtől, és a nagy sztori mellett minden automatikusan másodrendűvé silányul.

Minden élvezetek legbűnösebbike, a szintipop Slayere a tizenötödik stúdiólemezénél tart. Neil Tennantet és Chris Lowe-t 1981-ben többek között az akkoriban még szintén csupán a szárnyait bontogató Depeche Mode iránti közös rajongásuk hozta össze, majd aztán idén éppen Dave Gahanék aktuális producerét hálózták be, hogy vele együtt visszatérhessenek a '80-as évekbe. És bár Tennant idén nyáron betölti a hetvenet (!), mégsem gondolom, hogy bármilyen értelemben az útjuk végéhez értek volna. A Nonethelesst áthatja ugyan a tömény nosztalgia, de még véletlenül sem lepi be a por. A megjelenés időzítése megfelel a Super óta beállt négyéves periódusnak, vagyis az utóbbi évtizedben mindössze három sorlemeznek örvendhettünk, ráadásul a legutóbbi Hotspot inkább csak egy felet adott ki nálam. Mégis, mintha folyamatosan jelen lenne a Pet Shop Boys, legalábbis az én környékemen.

Az már a Slayer búcsúturnéja környékén is nyilvánvaló volt, hogy a visszavonulás gondolata Tom Araya fejéből pattanhatott ki. Míg az évek során szép lassan kedélyes télapóvá nemesedett frontembert nemcsak fizikálisan, de vélhetően mentálisan is egyre jobban megviselte a turnézás, addig Kerry King nem sok jelét mutatta a megfáradásnak. Így tehát, mikor a Slayer-sztorinak vége lett, indult is a találgatás, hogy vajon az öreg tremolórángató kikkel alapít majd új csapatot. És bár bennfentesek tuti befutónak mondták az évek során Phil Anselmót, Gary Holtot, sőt, Zakk Wylde-ot is, végül egyikük sem került be a roppant fantáziadúsan csak Kerry Kingként aposztrofált brigádba.

Utolsó három lemezével, a még 2012-ben elhunyt Mark Reale-lel és a mikrofon mögött Tony Moore-ral készül Immortal Soullal, illetve a már Todd Michael Hall által felsüvöltött Unleash The Fire / Armor Of Light kettőssel a Riot tökélyre vitte a szteroidokkal felpumpált, európai ízekkel felvértezett power metalt. Számomra különösen a legutolsó cucc volt hatalmas kedvenc, abban az irányban pedig nem is nagyon lett volna hova továbblépni, így kifejezetten örültem, mikor arról lehetett olvasni az előzetese interjúkban, hogy a hat év szünet után érkező Mean Streets szándékosan vissza fog kanyarodni a banda korábbi dolgaihoz. A Riot ugyanis a Moore- és Hall-korszakok power metalját megelőzően rockosabb és bluesosabb mezsgyék mentén is remek dolgokat hozott össze.

Kimondottan erősre sikeredett az új Deicide. Glen Bentonnak és Steve Asheimnek persze időről időre megvannak a maguk fellángolásai, amikor sikerül kiszakadniuk a soklemezes zenekarokra jellemző, többnyire egyenletes, de a korai klasszikusokhoz már nem mérhető albumok végeláthatatlan sorából. Ilyenkor az adott mű felül tud emelkedni a „megbízható, jó hallgatni, de semmi extra" kategórián. A Banished By Sin most újabb erősebb pont a diszkográfiában.

Az In Vain egy irgalmatlanul tehetséges norvég prog/death/black metalos alakulat, akik két évtizedes múltjuk és az általuk alkotott nagyszerű zenék ellenére sajnos még manapság is bőven radar alatt mozognak. Ez ügyben viszont saját magukon kívül tulajdonképpen nem is nagyon mutogathatnak másra, hiszen legkésőbb a 2013-as Ænigma (te jó ég, már az is egy évtizeddel ezelőtt volt?!) kapcsán egyetlen nyakreccsentő, a holdig visszhangzó mozdulattal kapta fel rájuk a fejét a komplett szcéna. Az idén végre megérkezett Solemn azóta mindössze a második, összességében pedig az ötödik sorlemezük, és az Ænigma-hatás tartósságának legjobb bizonyítéka, hogy a hobbiprojekt-léptékű életjelek ellenére az underground hype ma is észlelhető körülöttük. Veszettül vártam én is az új lemezt, hiszen velük kapcsolatban az a legenda is határozottan tartotta magát, hogy mindig a páratlan számú alkotásaik jelentik az igazi nagy dobást. A Solemnnel tényleg nagyot dobott a kristiansandi hatos, engem azonban ezúttal nem igazán találtak el.

Vannak dolgok, amelyektől nemcsak egyszerűen frászt kapok, hanem olykor még életre szóló sérüléseket is képes vagyok begyűjteni. Ilyen például Axel Rudi Pell szúnyogvibrátója, illetve azoknak a fiatal popénekesnőknek (és fiúknak) a hangszíne, akik abban a bizonyos trendi, nyafogós, affektálós, modoros, „kinemállhatom" stílusban cifrázzák a melódiáikat. Ezek nálam felérnek egy altatás nélküli agyműtét élvezeti értékével, s akkor még a német nyelvet nem is említettem, ami szintén olyan hatást gyakorol rám, ha bárhol, bármilyen formában meghallom, hogy megcsavarodik tőle a gerincem. Örök hálát adok az égnek, hogy a germán illetőségű Vanden Plas nem az anyanyelvét választotta dalaik interpretálására. Mennyivel jobb ez a történet így, angolul, nem?

Mint a mellékelt ábra mutatja, Göteborgból sem kizárólag nordikus-melodikus death metal érkezik. A most debütáló Smoking Snakes például egészen másban, klasszikus, '80-as évekbeli alapokon építkező hard rockban utazik. A Danger Zone ráadásul utóbbi stílus egyik olyan szárnyvonalán mozog, ami már a fénykorban sem számított éppen túlcincáltnak: ez az a bizonyos rifforientált, néhol egyértelmű heavy metalos behatásokkal tűzdelt, karcosabb változat, amit harminc-egynéhány évvel ezelőtt street rockként is előszeretettel emlegettek.

Sok furcsa lemezfelvezető nyilatkozatot olvastam már az elmúlt harminc-akárhány évben, a szemem sem rebben az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „szétmelóztuk a seggünket, ha-ha" meg „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek" baromságokon. Valahol meg is értem ezeket a kényszerből világra szenvedett megnyilvánulásokat, valamit elvégre mondani kell, és nincs új a nap alatt. Azt viszont sosem tudtam mire vélni, amikor egy zenekar célzottan félreviszi a kommunikációt az aktuális albuma előtt, és olyat állít a sajtóban, ami egyszerűen nem igaz, miközben a hiú reménykeltéssel a saját dolgukat is megnehezítik. Akkor is, ha az aktuális albumnak önmagában véve amúgy kutya baja.

Amikor nagyjából egy éve a Balance Of Powert emlegettem a Fifth Angel-ismertetőben, rég nem létező, de szép emlékű bandaként gondoltam rájuk. Érdekes párhuzam, hogy nem sokkal korábban a másik bandára is ez volt igaz, aztán mégiscsak feléledtek tetszhalott álmukból. Így megy ez: amíg a meghatározó tagok élnek és képesek zenélni, semmilyen zenekaros történet nem zárulhat le, elvégre a hangszer a kreatív muzsikusok lételeme. Az, hogy mennyire rendszeres vagy gyakori az ihlet, más kérdés, a Balance Of Power esetében jó húsz év telt el, mire az alapító ritmusszekció, Lionel Hicks dobos és Tony Ritchie basszer újra úgy érezték, hogy van közös, publikumnak is megmutatandó mondanivalójuk. Mivel az évek során csak ők maradtak stabilak, feltételezhető, hogy az alkotói-emberi kémia kettejük között működött legjobban (a legelején Tony énekelt is), és hogy a „gyermek″ elsősorban nekik volt fontos. Többen tettek hozzá sokat és fontosat az összképhez, de mára kiderült, hogy rajtuk kívül senki sem volt és lesz pótolhatatlan – hogy mást ne mondjak, ezt az új lemezt is session-jelleggel gitározták fel ketten (Chris Masimore és Stoney Wagner), de a felállásban, a zenekari fotókon és az előzetesen kihozott klipeken is már mások szerepelnek. Ha szerencséjük van és lesznek koncertek is, nem csak biodíszletként.

Lassan és nagy léptékben egyengeti több mint egy évtizedes karrierjét a szigetországi Dvne. A post-, slvdge-, doom és progresszív rock/metálban ügyködő alakvlat még csak a harmadik nagylemezénél tart, ami sok mindennek nevezhető, egyedül gyors mvnkatempónak nem. Részemről egyébként az ilyesmi tök rendben van, hiszen így kisebb az esélye annak, hogy a mennyiség miatt romlik a mvzsika minősége, és szerencsére ők sem estek át a tömegtermelés nehezen elfogadható tvloldalára. Nem is lehet nagyon megvádolni őket azzal, hogy vtóbbi rossz irányba terelte őket, hisz eddigi általam ismert mvnkásságuk alatt mindig is magasan tartották azt a bizonyos lécet.

Al Jourgensen megint a fejét fogja. Van is miért. Mint ahogy mindenkinek, csak a jó öreg Al ezt mindenkinél, vagy legalábbis a legtöbbünknél zajosabban teszi. És régebb óta. Olyan régóta, hogy csodálom, amiért nem lett krónikus ínhüvelygyulladása. Vagy talán mégis lett neki. Amije viszont biztosan van, az egy tizenhatodik album, és igen, ezúttal is politikus és aktuális. A Ministry Jourgensen haragnaplója, aminek minden egyes lemezén letesztelhető, mennyire is mérges épp a Főnök. Azt mondanám, hallgatva a Hopiumforthemassest, hogy manapság inkább összezavarodott, de ezzel sokan vagyunk így.

Nem tudom, öreg barátunk mennyire sorozatnéző típus, de neve alapján eléggé adta magát a szójáték a régóta ígérgetett szólólemez címéhez, az alternatív történelmes For All Mankind pedig, melyet jómagam éppen a megjelenés környékén abszolváltam, szintén adja magát kikacsintásos párhuzamként. Ironikus véletlen, és hát a jó Mick nyilván egész életében hallgathatta a Mars-küldetéshez kapcsolódó „poénokat″, vélhetően egykori zenésztársaitól is. Az efféle froclizásoknak kevés köze lehetett végül ahhoz, hogy kenyértörésre került sor a Mötley Crüe berkein belül, de ettől még tekinthetjük komoly missziónak ezt a végre teljes valójában élvezhető zeneanyagot.

A Dragonforce-szal kapcsolatos alapélményem a 2007-es The Black Crusade turné bécsi állomása volt. Akkor és ott papírforma szerint akár csúfosan fel is sülhettek volna Sam Totmanék, ám játszi könnyedséggel elővezetett, abszolút poénra vett műsorukkal lazán az ujjuk köré csavarták a Machine Head, a Trivium meg az Arch Enemy kedvéért érkezett, talpig feketébe öltözött Gasometert. Ezzel nagyjából párhuzamosan a Guitar Heróban is nagyot robbant a Through The Fire And Flames dal, és a csapat szabályosan a mennybe ment. Az amerikai és brit aranylemezek meg az említett számra eső többszázmillió megtekintés közepette még az énekescsere sem tudta őket megrogyasztani. Mostanra pedig egyértelműen felnőttek a színtéren azok a csapatok is, akik ha nem is a Dragonforce köpönyegéből bújtak ki, de zenében, imázsban egyaránt nagyon sokat merítettek tőlük.

Bár a svéd Lipz 2018-ban már bemutatkozott egy lemezzel, az igazi reflektorfénybe csak most, a Frontiersnél kiadott Changing The Melodyval lépnek ki. Bár ez persze relatív, hiszen a négyesfogat klasszikus sleaze/glam/rock'n'roll muzsikában utazik, az ilyesmi pedig egy meglehetősen szűk beavatott réteget leszámítva a lőtéri kutyát sem érdekli manapság a hasonszőrű, relatíve új előadóktól. Kár, mert a Changing The Melody kimondottan jó album – igazság szerint jobb, mint a stílus számos régi veteránjának mostani erőlködései.

Ne ostorozd magad, ha nem hallottál még az Atrophyról! Az amerikai brigád anno a thrash metal aranykorának végén, azaz a '80-as és '90-es évek fordulóján adott ki két lemezt, majd karrierjük 1993-ra szépen elsorvadt – hogy stílszerű legyek. Az akkori felállásból ma már csak az énekes, Brian Zimmermann van a fedélzeten, egy rövid megszakítást leszámítva pedig 2015-óta aktívak megint. Az újjáalakulásban eredetileg részt vett a hőskor dobosa, Tim Kelly is, 2021-ben azonban Zimmermann őt is szélnek eresztette, csakúgy, mint mindenki mást a reunion-felállásbó. Míg az énekes ismételten újjászervezte maga körül az Atrophyt, a kirúgott társak Scars of Atrophy néven folytatták tovább és adtak ki egy EP-t Nations Divide címmel, még 2022-ben.

Hallgatnivalóként nagyon adja magát, írás szempontjából viszont roppant nehéz falat az új Borknagar, tologatom is néhány hete már, mióta kiderült, hogy rám fog maradni a stábból. Igazság szerint mindig az efféle zenekarokról a legnehezebb érdemit mondani. Adott egy sok tagcserével és változással tarkított pályafutás tizenkettedik nagylemeze egy olyan alakulattól, ami ettől függetlenül sosem adott alább a minőségből, viszont épp elég korszakon mentek már át ahhoz, hogy az elkötelezett híveknek érkezési periódustól függően tök más jöjjön le a végeredményből.

Amennyire én tudom, régóta érlelődött Juhász Jánosban, a Thy Catafalque ex-gitárosában egy újabb saját zenekar alapításának ötlete. Nem ment túl gyorsan, bár valószínűleg nem is volt miért közben a naptárt figyelni. Végül 2020-ban állt össze a Damnation, a tagságban egy csomó ismerős arccal. János alapvetően a hajdani szegedi/makói színtér résztvevőiben gondolkozott, ahonnan ő is származik, a dobos Szenti Árpád lett, akit jelenleg leginkább a TC koncertező felállásából ismerhetünk, de dobol(t) ő azon kívül is rengeteg helyen, amelyek közül az Ahriman lehet a leginkább ismerős. A bőgős Gáspár Péterről az utóbbi húsz évben nem sokat hallottunk, ő volt a gitáros a TC elődjének, illetve a Gire utódjának is tekinthető Gort nevű zenekarban, amelynek életműve mindössze egyetlen EP-t számlál (ennek egy részét tavaly Kátai Tamásék újra felvették, és a GS Productions segítségével újra kiadták). Hozzájuk csatlakozott végül Forczek Ádám énekes és Bárány Tamás szólógitáros a Needlessből, akikkel teljes lett a Damnation.

Míg a KISS tagjai végleg letették a lantot, illetve avatárként folytatják a továbbiakban – bármit is jelentsen ez –, addig a klasszikus felállás szólógitárosa, Paul Daniel „Ace" Frehley egyelőre nem tervezi a nyugdíjba vonulást. Legalábbis elég erősen utal erre, hogy nemrégiben hozta ki hatodik stúdiólemezét 10,000 Volts címmel, sőt, 2025-re beígért egy újabb feldolgozáslemezt is, ami így trilógiává fogja hizlalni a még 2016-ban indult Origins sorozatot. Szóval hiába tölti pár héten belül Space Ace már a 73-at, még mindig van közlési vágy az öregben.

Nyilatkozzanak bármit is az érintettek, nekem meglehetősen egyértelműnek tűnik a Whom Gods Destroy létrejöttének háttere. Adott volt ugye a Sons Of Apollo, benne Mike Portnoyjal, Derek Sheriniannel, Billy Sheehannel, Ron „Bumblefoot" Thallal és Jeff Scott Sotóval, az utóbbi bő tíz év egyik legígéretesebb progmetálos rajtjával, tényleg nagy méretekben. A Psychotic Symphony debüt túlzás nélkül óriásit ment, és minden esély megvolt erre a MMXX-nál is, de aztán beütött a járvány, és felülírta a terveket. Mire pedig újrarendezték volna a sorokat, Portnoy visszatalált a Dream Theaterbe, így aztán az amúgy is állandóan ezer irányba elkötelezett Soto és Sheehan is továbblépett. Ahhoz viszont túl erős volt ez az összeállítás, hogy Bumblefoot és Sherinian csak úgy elengedje, és továbbvitték a sztorit másokkal.

Néha arra gondolok, hogy a markáns stílusú, gyakran lemezt kiadó bandák esetében elég lenne minden második anyagról megemlékezni, úgysem tűnik fel senkinek, hogy egy kimaradt. Mint ahogy nekem is kimaradt, hogy az előző Firewind nem maradt ki nálunk, bár persze a 2020. tavaszi megjelenések 99,9 százaléka ugyebár ment a levesbe úgy, ahogy volt. Más kérdés, hogy én abban a hiszemben voltam, hogy kábé egy-másfél-max. két éve jött ki az érdekes módon öndefiniáló nevet kapott utolsó album, tehát amikor szerkesztői felvetés formájában értesültem az újról, természetesen az első dolog, ami eszembe jutott, a szokásos „mármegint?″ volt. Még a Saxon esetében is kissé felhúztam a szemöldököm legutóbb, mert a Carpe Diemet is mintha csak fél évvel követte volna az új.

A Sorcererre szokás úgy hivatkozni, mint epikus doom zenekarra, ugyanakkor a zenei értelemben ez a csapat már a kezdetektől sem volt ennyire egyszerűen leképezhető. Már persze, ha a kezdeteket az albumos időszakra, azaz a debüt 2015-ös megjelenése óta eltelt időre gondolunk, de ha a történelemhez nagyon hűek akarnánk lenni, akkor akár a ′80-as évek végét is mondhatnám, a csapat ugyanis jóval régebbről eredeztethető, még ha hosszas holtidő után vált valójában is aktív, prosperáló zenekarrá. Eredetileg ugyanis még 1988-ban indultak, ráadásul Svédországban, ahol az ilyesfajta zenéknek akkoriban volt egyfajta forrongó gócpontja (nem kevéssé talán az akkorra underground körökben már valódi tényezővé váló honfitárs Candlemassnak is köszönhetően), és azon felvételek ismeretében már akkor sem volt értéktelen vagy léc alatti, amit az asztalra tettek.

Fasza kis heavy-speed metal bandaként indult a kanadai Striker tizenhét évvel ezelőtt, és ugyan a gázpedálra még manapság is szeretnek rátaposni, zenéjük meglehetősen sokat változott – pontosabban dallamosodott – az elmúlt bő másfél évtizedben. Csúcslemezüket simán csak a zenekar neve alatt, 2017-ben jelentették meg: az a tök egyszerű, fehér köntösbe csomagolt, Striker címet kapott anyag valóban újradefiniálta a bandát, egyben megmutatták vele, hogy úgy képesek már alapvetően melodikus metálon alapuló zenét írni, hogy a speedes gyökerek sem vesztek ki azért teljes mértékben.