Koncert

2002. november 29-e emlékezetes nap lesz a kemény zenének is a súlyosabb ágát kedvelő rockerállatok emlékezetében. Igazi metal fővárossá vált Budapest ezen a napon, ugyanis olyan dolog történt, ami azelőtt nem nagyon: két világszerte is széles körben elismert zenekar lépett pályára, egymástól teljesen eltérő helyszíneken, egymás ellenében. Nevezetesen a Deicide és a Dark Tranquillity.

A nagyszabású HC-fesztiválnak is aposztrofálható hat zenekaros koncert hét órára kiírt kezdése csúszik, de Buried By Time-ot így is sikerül lekésnünk, köszönhetően a benzinkúti szendvicszabáló-hadműveletnek. Kár pedig, mert a szemtanúk szerint ígéretesek voltak a szentendrei fiatalok. Kíváncsi vagyok, vajh' Mayhem rajongók-e (az elcsípett két percből ítélve aligha), a kérdést nem értők, kérném, nézzék meg a De Mysteriis Dom Sathanas borítóját.

Zero bácsi csodákat művel újabban koncertszervezési szinten, példa erre Danny Cavanagh fellépése is, ráadásul nemcsak a székes fővárosban, hanem Pécsen és Szegeden is. Körülbelül 160-180 fős közönség várta JATE Klubban az Anathema gitárosát és valószínűleg mindenki tudta, mire is számítson nagyjából.

1994-et írtunk, és épp nyolcadikos lehettem, amikor eljutott hozzám a Cynic zenekar első, egyetlen, és immár kultikus lemeze, a Focus. Egy osztálytársam rendelt pár kazettát, és tévedésből ez is becsúszott a csomagba, ő pedig nem igazán tudott mit kezdeni a komplex, jazzes űrmetallal. És bevallom, akkor még igazán én sem – annak ellenére, hogy sokszor meghallgattam.

A The Cult azon zenekarok között szerepelt nálam, melyeknél már beletörődtem, hogy valószínűleg soha az életben nem fogom koncerten látni őket, aztán láss csodát... Szóval nem lehetett túl sok mindent csinálni, menni kellett Sopronba, ki tudja, nem oszlanak-e fel megint szokás szerint pár hónap múlva, ha Ian Astburyre és Billy Duffyra éppen ismét rájön, hogy valójában gyűlölik egymást.

Sokan, sokféleképpen megemlékeztek már Cserháti Pityiről, a P. Box idén nyáron elhunyt vezetőjéről, az egykor klasszikus lemezeket készített, majd több, másfél évtized után újra feltámadt banda motorjáról és persze billentyűséről. Mi még nem vettük erre rá magunkat, sőt, a Pangea lemezről is azért nem kerül még be ismertető, mert nem akartunk a tragédián csámcsogni.

A kellemes hangulatú sajtótájékoztatót követően (Bevallom, valami rém unalmas, protokolláris hangulatú, észosztással fűszerezett összejövetelre számítottam – erre mi történik? Jó hangulatú, spontán beszélgetés kerekedik ki a dologból) természetesen eltartott egy darabig, amíg valóban a húrok közé csapott a banda és a Purple (R)Evolution koncepciót követve a kezdéstől többé-kevésbé kronológiai- és felállás-sorrendben haladtunk előre a Purple időszámításban.

Immáron hagyományosnak nevezhető a január végi Wigwamos monstre Deep Purple-őrület a Cry Free szervezésében. Mint az már régóta ismeretes, ők hazánk legismertebb (talán mert az egyetlen?) Purple cover bandje, és mint ilyen, minden év elején valami igazán különlegessel igyekeznek előrukkolni.

Úgy látszik, egyre jár az agyam a Cry Free legénységével: tavalyi beszámolómat azzal zártam, hogy milyen jó lenne, ha az egy az egyben lenyomott Fireball-Machine Head kettős után (legutóbb ugyanis ez volt a koncepció) az idei évkezdő, immár hagyományossá vált nagy Wigwam-bulin a Who Do We Think We Are-Burn kettős hangzana el. Nos, nem így alakult persze, de valóban a Who Do We eddig sosem játszott dalai jelentették az újdonságot ezúttal. A Burnt gondolom, majd a Stormbringerrel együtt kapják elő jövőre, valóban, így a logikus…

Mivel munkahelyemre a mai napig nem jutott el a rabszolgaság világméretű felszámolásának híre, a Superbutt, Bridge To Solace és Polly Is Dead tagokat felvonultató Chief Rebel Angelt fájó szívvel voltam kénytelen kihagyni, utólagos közvélemény-kutatásomból pedig egyöntetűen az derült ki, hogy igenis sokat vesztettem. Sebaj, majd legközelebb.

Láttam életem "legundergroundabb" underground buliját! Ennél a pittsburgh-i ötösnél nincs ismeretlenebb zenekar a világon!!! De komolyra fordítva a szót, ezt a bandát mindenkinek érdemes lett volna megnéznie, aki azt gondolta, mindent tud az extrém zenékről.

Mi aztán nem lazsáltunk, gyakorlatilag a 2003-as évet is egy buliban kezdtük! Afféle youthcore party részese lehetett, aki vette a fáradságot, hogy két hazai és egy amerikai csapat kedvéért kimozduljon otthonról. Előre leszögezem, a három fellépő között csupán minimális különbségeket figyeltem meg.

Azért egy önálló Cornerstone koncert leszervezése talán még a hanyatló Nyugaton is necces lenne talán, nemhogy Budapesten. Hiszen azok nem lehetnek túl sokan, akik a ritmusszekció miatt a Royal Hunt felől közelítik a csapatot, de Dougie White sem hinném, hogy óriási tömegeket vonzana, mint ex- és utolsó Rainbow énekes.

A Darkest Hour által vezetett legutóbbi nemzetközi trafós megmozdulást inkább nevezném érdekesnek, mint szenzációsnak, most azonban ismét príma volt az összeállítás!

Amikor megtudtam, hogy feltámadt a pár éve nyomtalanul eltűnt Classica, azonnal elkezdtem esetleges koncertdátumok után kutatni. Március 19-én le is zajlott az első újkori fellépésük. Ez a zenekar annak idején rendkívül nagy hatással volt rám érzelemdús dallamaival és erőt adó szövegeivel. Sajnos akkor még nem tudtam őket megtekinteni élőben, túl fiatal mivoltom miatt... De most vén fejjel végre eljött a "rég várt pillanat"!

Néha tényleg érthetetlen, hogy egyik-másik zenekar miért ott tart népszerű(tlen)ségben, ahol. Amíg mondjuk a Hammerfall lazán összehoz egy háromnegyed PeCsára való embert, addig Zak Stevensre és csapatára jó, ha százan voltunk kíváncsiak.

Egyet jobb, ha már most megtanulunk: a hardcore/punk bizonyos értelemben inkább egyfajta mentalitás, mint konkrét jegyekkel rendelkező zenei stílus. Mivel a színtér nálunk a metal scene-től abszolút függetlenül él, és a kívülállók számára gyakorlatilag láthatatlan fórumokon képviselteti magát, ez sokaknak nem is lehet egyértelmű. Tavaly a Creation Is Crucifixion már adott némi ízelítőt abból, miről is szól a történet, most pedig egyenesen öt zenekar hirdette az igét ugyanitt, a csaknem teltházas Trafóban. Mindegyik tök másmilyen - és mindegyik király!

Jakab Zoli a szervezésben közreműködő többi arccal együtt ismét kitett magáért! Megint egy buli, ahol beigazolódott, hogy itt mindenkinek lehet helye és szava, akinek értelmes gondolatai vannak a világról, függetlenül a választott stílustól.

Volt egy időszakom úgy 97-98 táján amikor metalos ismerősök híján más forrásból tudtam csak zenékkel megismerkedni, és ennek óhatatlan következménye lett az, hogy "más" dolgokkal is találkoztam és némelyik meg is tetszett. Közéjük tartoztak a klasszikus progrock bandák is: először a szomszéd srác adott kölcsön Emerson, Lake & Palmer kazettákat, amelyek közül a Tarkus rögtön levett a lábamról és azonnal beálltam a szimpatizánsok sorába.

Pár hét híján pont kerek egy esztendővel ezelőtt esett le az állam, amikor első ízben tekintettem meg az ex(???)-ELP-s Carl Palmer és bandája fellépését, ezt követően mégis botor módon kihagytam idén nyáron a lehetőséget, hogy a másik fél is meghallgattassék. Palmer ex(???)-kollégája, Keith Emerson, az ELP főnöke ugyanis szintén nálunk járt, de valamiért, magam sem emlékszem már, miért, nem sikerült eljutnom a beszámolók alapján frenetikusan sikerült bulira.