Koncert

A Cynic muzsikusainak zsenialitását ostobaság lenne vitatni. Az 1993-as Focus megfellebbezhetetlen alapmű – elég sokan tanultak belőle a mai nagyok közül… –, és a tavalyi Traced In Air is csillogtat néhány ritka erényt, de Paul Masvidalék ennek ellenére is elvesztek a Papp László Sportaréna színpadán. Nem arról van szó, hogy hiba csúszott volna a programba, még csak azt sem mondanám, hogy nem történt odafent semmi, hiszen a turnébasszer Robin Zielhorst egymagában is komoly showt produkált, és a nagyhajú gitáros, Tymon Kruidenier is mozgott eleget, de valahogy mégis az volt az érzésem, mintha kicsit maguknak játszanának.

Ennek a bulinak az alapötletét az akkortájt megjelenő friss Dream Theater alkotás adta, ám zeneileg éppen Petrucciékról szólt a legkevésbé az egész. Ezt biztosan nehezményezték is páran, annál jobban örültek viszont azok, akik leakasztották a magukét a nyereménysorsoláson (a fődíj egy utazás volt a müncheni Dream/Pain Of Salvation koncertre!!!). A lényeg, hogy egyrészt bele tudtunk fülelni a Six Degrees lemezbe, másrészt pedig a hazai prog. színtér jeles képviselői, a Dream igaz hívei is összeálltak egy közös buli erejéig.

Amikor annak idején egy rettenetesen lehangoló szlovákiai áruház CD-boltjában kikönyörögtem magamnak az akkor frissen megjelent NOLA lemezt, sosem gondoltam volna, hogy valaha is lesz alkalmam élőben látni a Downt, de végül csak valamivel több mint 12 évet kellett várni a nagy napra… A bulit eredetileg valami Kultiplex-szerű helyre tervezték, de végül a hatalmas érdeklődés miatt át kellett rakni a prágai belváros közepének egy lényegesen nagyobb klubjába.

A Sunday Fury alighanem igencsak örült ennek a lehetőségnek, és habár műsoruk alatt még elég szellősen álldogáltak az emberek a teremben, az intenzitásba nem csúszott hiba.

Sajnos a Hatesphere többrendbeli problémák sokasága miatt lemondta az egész turnét, amit rendkívül fájlaltam: nagyon kíváncsi lettem volna a dán thrasherekre, hiszen a lemezeiket kifejezetten kedvelem. Helyettük egy viszonylag új csapat, az Engel ugrott be, akikről némi utánajárással megtudhattuk, hogy svédek, és az In Flames egykori gitárosa, Niclas Engelin játszik itt, továbbá a mindig szigorú tekintetű Michael Hakansson, akit az Evergreyből és a The Project Hate-ből ismerhettünk.

Az osztrák Bloodsucking Zombies From Outer Space-ről korábban még soha az életben nem hallottam, horrorplakát-dizájnos pólóik azonban állati jól néztek ki, ráadásul a merchpultos kiírások nagy show-t ígértek tőlük. A bagázs fazonra tényleg tökéletes, úgy néznek ki, mintha a magyar Mystery Gang sírból kikelt unokatestvérei lennének némi Misfits áthallással (halálfejes nagybőgő, hullasmink, Elvis-frizura, miegymás), punkba oltott rockabillyjük azonban nem volt valami nagy szám. További rossz pont, hogy mindezt ők még szellemeskedve képesek horrorbillynek is hívni...

Öt zenekar egy este, ilyen rendezvényen is rég voltam. Bár jól elkéstem, ezért úgy saccoltam, hogy a WMD kezd majd, ennek ellenére csúszott az egész program, így egyik tollnokunk és népi zenekara kezdett pont akkor mikor lebattyogtam a Trafó pincéjébe.

Noha az előző esti/éjszakai elhajlás nyomait merev álmosságként cipeltem egészen estig ábrázatomon, de nem lehetett kihagyni ezt a kombót, ráadásul amíg lehet, menni kell a Kultiba.

Tony MacAlpine, Billy Sheehan, Virgil Donati. Három olyan zenész, akik közül ha egyetlenegy is felbukkan valami színpadon, a közönség zenész és zeneértő tagjai kőkemény merevedésbe vágják magukat - nem is alaptalanul. Ez a három zenei alapvetés nemrég kitalálta ezt az Ördög Patittyája nevű formációt, és úgy döntöttek, ezt koncert formájában is az Óvilág elé tárják. Hogy ez mennyire volt jó ötlet, arról a reklám után… És hogy mi a reklám tárgya?

A miskolci Slytracttel ez volt a legelső találkozásom, és határozottan jól sült el. A négyesfogat inkább középtempós, mintsem gyors, death metalos alapokon nyugvó zenét vezetett elő néhol dallamos gitárokkal – Melegh Gábor énekes/gitáros Hypocrisy pólója például aligha véletlen –, és noha a többi közül kiugró nótát nem igazán véltem felfedezni, összességében teljesen meggyőző volt a program.

A Nitzer Ebbnél tökéletesebb nyitószámot aligha lehetett volna találni ide: az EBM – azaz electronic body music – egyik ’80-as évek-beli úttörője hozta az elvárható külvárosi melós-formát, bár nyilván idegzet kérdése is, hogy hosszabb távon mennyire tudnak élőben szórakoztatóak lenni ezek a kopogó-csattogó, enyhén perverz beütésű dalok.

Végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre (szorozd meg végtelennel, plusz egy) valaki elhozta piciny kis hazánkba a Deftonest. A dolog pikantériája, hogy nem a jól ismert metal koncertszervezők egyike tette mindezt, hanem egy olyan cég, amelyik ritkán szervez zúzdát, bár akkor általában finom zenekarokat hozott.

Mivel a kiírtnál majdnem 20 perccel korábban kezdtek, a HARDból csak az utolsó pár dalt csíptem el, de azok alapján ugyanúgy totális értetlenséggel állok a csapat tevékenysége előtt, mint legutóbb, amikor szintén ők kapták a lehetőséget, hogy bemelegítsenek a Deep Purple-nek. Ha érdekel, keress vissza és olvasd el a tavalyi beszámolómat, sok újdonságot nem tudok és nem is akarok hozzátenni ahhoz, amit ott leírtam róluk, feleslegesen ostorozni meg nem szeretném a zenekart.

Gótika farsang ide vagy oda, csupán a két külföldi zenekar érdekelt az aznapi felhozatalból, hazai gót-jellegű zenekarokat nem szokásom hallgatni, így a Sonic Syndicate-re értem a Dieselbe (ami E-klub, akkor is!!!). A közönség egy része valóban farsangként értelmezte a rendezvény címét, a pálmát a műtősmaszkos kislány vitte, illetve a rajzolt szemöldökű androgün, akit anyukája fiúnak szült, aztán mi lett belőle…

Nem én öregszem – állapíthattam meg újfent a hajós négyes csomag első két brigádja láttán-hallatán, mivel most is csak ugyanaz jutott eszembe, ami mindig is, amikor ilyen összeállításokkal (értsd: zseni főbanda plusz egy középkategóriás support, kiegészítve két totálisan érdektelen, lényegtelen csapattal, akikre már a befejezés után 2 perccel sem emlékszik senki) kerültem szembe.