Klasszikushock

Sokan előszeretettel mondják, hogy a '80-as évek végének MTV-s hard rock sikerzenekarai mind egyformák voltak. E kijelentések persze rendelkeznek némi alappal, de az amerikai nagykiadók által futószalagon szállított veszkócsizmás, feltúrt hajú Sunset Strip amorózók mellett akadtak a színtéren olyan előadók is, akiknek igazából semmi közük nem volt ehhez a vonalhoz, sőt, szellemiségüket tekintve – a látszattal ellentétben – valójában valami teljesen mást képviseltek. A brit The Cult kétségkívül ezen kakukktojások közé tartozott, még annak dacára is, hogy a napokban huszonöt évvel ezelőtt megjelent Sonic Temple mesterművük a korszak egyik legmeghatározóbb rocklemezének számít.

A világ egyik legnépszerűbb death metal bandájaként számon tartott Cannibal Corpse első öt lemezének bérelt helye van minden klasszikus albumokkal foglalkozó rovatban (így itt is), ám ezek közül is a legjelentősebb személyi és zenei változásokat hozó anyag a napokban éppen húsz éves The Bleeding volt. Fontos mérföldkő ez egy olyan zenekar életében, amely épp akkoriban ért népszerűségének csúcsára, arra a bizonyos pontra, ahonnét a csapatok vagy a mélybe zuhannak, vagy pedig újabb meghódítandó magaslatok után néznek.

Ma már gyakorlatilag egyáltalán nem jelennek meg olyan lemezek, amelyek alapvetően határozzák meg a saját közegüket és korukat, tömegével fordítanak embereket adott műfajok felé, vagy éppen ezreket indítanak arra, hogy maguk is gitárt ragadjanak. A rocksztárság intézményének eltűnése, illetve a hasonló mérföldkőnek számító, a saját korukban tényleg megkerülhetetlen albumok hiánya mindenképpen komoly veszteség, bár sok értelme nincs rajta keseregni – akkor ez volt, most meg más van, el kell fogadni, hogy a világ és benne a zeneipar is alapvetően változott meg. De azért ha az ember felteszi a ma harminc évvel ezelőtt megjelent Love At First Stinget, a német Scorpions kilencedik stúdiólemezét, kicsit önkéntelenül is sajnálkozik, hogy ezek a jelenségek jó eséllyel örökre szertefoszlottak.

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a Motörhead második – illetve ha a csak utóbb kiadott igazi debütöt is számítjuk, harmadik – nagylemeze, az Overkill. Ez volt az az album, amely áttörte a zenekar előtti gátakat Nagy-Britanniában, és ezáltal megalapozta Lemmyék máig tartó hírnevét: kétségtelenül a Motörhead életművének egyik legfontosabb darabja, amely nem csak a saját kortársakra hatott megtermékenyítőleg, de a néhány évvel később kialakuló még durvább, még keményebb alstílusok szempontjából is felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt. És ha mindez nem lenne elég, a zenekar egyik legváltozatosabb, legkerekebb dalokkal teli munkája is egyben. 

1994 márciusát írjuk. A zeneiparban három varázsszó használatos: Seattle, grunge és alternatív. Kurt Cobain még él, de rossz bőrben van, éppen haza kellett utaznia a Nirvana európai turnéjáról, miután beszedett egy rakás gyógyszert, és iszonyatos mennyiségű italt tolt le rá a torkán. A hónap legünnepeltebb két sztárja a Soundgarden és a Nine Inch Nails, akik a Superunknown, illetve a The Downward Spiral által maguk alá gyűrik Amerikát, miközben az előző éra egyik legnagyobb neve, a Motley Crue éppen alaposan zavarba ejt mindenkit aktuális lemezével. „A metal meghalt", suttogja mindenki a szakmában, a tengerentúlon a műfaj teljesen a szőnyeg alá kerül, sorra oszlanak fel, alakulnak át és váltanak irányt a korábbi korszak nagyjai. Ilyen alapozás után vajon mit lehetett mondani arra, hogy a világtörténelem egyik legsúlyosabb, legkompromisszummentesebb, leginkább metal nagylemeze egyből az amerikai listák élén nyitott? Túl sokat nem nagyon – hacsak azt nem, hogy a texasi Panteránál kevesen tettek többet ekkoriban a műfajért.

Húsz évvel ezelőtt jelent meg a '90-es évek egyik legvitatottabb hard rock/metal albuma, amely annak ellenére is hatalmas bukás lett, hogy milliós példányszámban fogyott, és még bírálói is elismerték, hogy pusztán zeneileg elég nehéz rajta fogást találni. Vajon mit baltázott el 1994-ben a Mötley Crüe, pontosabban a Motley Crue? Vagy nem is bennük volt a hiba, hanem a közönségben, amely korábban még egynémely töltelékdalokkal teli, drogmámorban készített anyagukat is simán felzabálta, a grunge-korszak beköszöntével azonban már nem voltak kíváncsiak egy érett, zeneileg sokszínű, modern és korszerű lemezre? Egyértelmű választ aligha kapunk valaha is, de egy biztos: az album mai füllel is ugyanolyan jó, mint annak idején.

Húsz évvel ezelőtt a rockszíntér az „alternatív" kifejezéstől zengett, s olyan új irányok kezdtek akkoriban formát ölteni, amelyek gyökeresen átalakították a kemény zenéről alkotott képünket. E pezsgő korszak egyik pionírja az a Trent Reznor volt, aki a Nine Inch Nails elnevezésű álarc mögé bújva vehemens dinamizmussal vetette bele magát egy teljes zenei műfaj újragondolásába, s e Frankenstein-szerű teremtés egyik legékesebb eredménye a The Downward Spiral lett, amely gyakorlatilag újradefiniálta az industrial-elektronikus irányzatot.

Idén negyvenöt éve jelent meg a Led Zeppelin első két nagylemeze, és Jimmy Page is januárban ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ennek alkalmából úgy döntöttünk, nem kell jobb apropó, így pótoljuk régi restanciánkat, és megemlékezünk minden idők legnagyobb hard rock csapatának feledhetetlen első korszakáról. Az első album után természetesen csakis a második következhet a sorban – az a lemez, amely többek között a Whole Lotta Love-ot, a Heartbreakert és a Moby Dicket adta a világnak.

Már nem is emlékszem pontosan, minek apropóján, de az biztos, hogy egyszerű poénnak indult, miszerint írni kellene a Body Motherfuckin' Count első lemezéről is itt, a Klasszikushockban. Aztán mind inkább befészkelte magát az agyamba ez az elsőre igencsak hülyének tűnő ötlet, és – tartsák bár néhányan blaszfémiának a dolgot – szerintem mindenképp megér egy ismertetőt, hogy megemlékezzünk erről a lemezről, amely sok szempontból hívebb krónikása a kilencvenes évek fémzenéjében uralkodó trendeknek, mint sok más – valóban a metal felségterületéről érkező – pályatársa. Emellett pedig remek alkalom ez, hogy nagy okosan rávilágítsunk arra is, mennyi rengeteg összetevő határozza meg egy zenei anyag fogadtatását és utóéletét. Vitaindító, hatásvadász és provokatív cikk akar ez lenni, ami nem is baj, hiszen maga a lemez is vitaindító, hatásvadász és provokatív, amelyről szól. Meg persze erőszakos, szexista, obszcén és primitív – pont olyan, amilyennek egy punk/HC anyagnak lennie kell. Ez ugyanis az, nem rap, nem metal – olyasmi, mintha az S.O.D.-t fekete srácok alkották volna.

Ma már vitán felül áll, hogy a svájci Samaelben a black metal és az elektronikus zenék házasításának egyik úttörőjét tisztelhetjük, az a tény azonban sokak számára ma is ködbe vész, mikor és hogyan kezdődött mindez. Ne a pontos dátumot akarjuk e helyen visszafejteni, inkább csak ezúton is emlékeztetni szeretnék rá minden érintettet, hogy a szálak összekuszálása már jóval a Passage album mainstream áttörése előtt megkezdődött, sőt, a korai korszaknak hasonlóképpen megszületett a maga klasszikusa. A méltán számos helyről hivatkozott Ceremony Of Opposites például tökéletesen megfelel a fenti kitételnek, így megjelenésének huszadik évfordulóján most erre a fémzene-történeti mérföldkőre emlékezünk.

Ha amerikai kultmetal bandák kerülnek szóba, borítékolható, hogy a Metal Church neve is az elsők között hangzik el. A csapat David Wayne-nel készült első két lemezét ma is klasszikusként emlegeti a power metal színtér, de arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az eredeti frontember kiválása után is született három kiváló album a Heretic egykori énekesével, Mike Howe-val a mikrofon mögött. Történetesen ezek egyike lett a személyes kedvencem is a csapattól: a Blessing In Disguise februárban ünnepelte huszonötödik születésnapját.

Ha létezik zenekar, amely mindig is a közönségé volt, és nem az úgynevezett szakmáé, az bizonyosan a KISS. Hiába adtak el pályafutásuk során legalább 80 millió – más források szerint még ennél is több – hanghordozót, hiába koncerteztek olyan tömegek előtt a '70-es években, mint az amerikai rockcsapatok közül gyakorlatilag senki más, és hiába tértek vissza a '90-es évek közepén eredeti felállásban egészen elképesztő eredményekkel, a zenekart a „komoly" szakértők többsége mindig is lenézte. Ők azonban deklaráltan csak a rajongóikkal foglalkoztak, és az idő őket igazolta. A rockműfaj egyik legfényesebb karriertörténete ráadásul éppen négy évtizeddel ezelőtt kezdődött meg.

Február 17-én ismét teltház előtt lép fel Budapesten a Deep Purple, akik számtalanszor tanúbizonyságot tettek örökifjúságukról, és minden bizonnyal ismét elkápráztatják majd a magyar közönséget a ’70-es évek megunhatatlan klasszikusaival. Ennek ellenére a mai napon nem valamelyik örökbecsű Mark II-féle lemezről kell megemlékeznünk, hanem a zenekar egyik legnagyobb szakítópróbája után született Burnről, amely egyrészt az egész világgal megismertette David Coverdale és Glenn Hughes nevét, másrészt pontosan negyven évvel ezelőtt került a boltokba.

Bár az Exodus sosem ért el még csak megközelítőleg sem akkora ismertséget és népszerűséget, mint a Big Four tagjai, rocktörténeti jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. Egyrészről 1980-as megalakulásukkal egyike voltak a legelső thrash csapatoknak, másrészről pedig a mai napig sokan ragaszkodnak azon meggyőződésükhöz is, amely szerint minden idők legjobb thrash metal lemeze is az ő nevükhöz fűződik. Hogy valóban az 1985-ös Bonded By Blood jelenti-e a nonpluszultrát a műfajban, azt persze lehetetlenség objektíven eldönteni, de az biztos, hogy az Exodus páratlanul energikus koncertjei és muzsikája még a Metallica tagjaira is óriási hatást gyakoroltak. Az a tény, hogy a Leon Urisnak Izrael megalapításáról szóló 1958-as könyve (kiváló olvasmány, mindenkinek csak ajánlani tudom) után elkeresztelt csapat első lemeze csak 1985-ben láthatott napvilágot, messze nem jelenti azt, hogy ne játszottak volna meghatározó szerepet a thrash műfaj megszületésében. Harmadik lemezük pedig éppen huszonöt évvel ezelőtt jelent meg.

A '80-as évek végén járunk. Világszerte tombol és csúcsra jár a dallamos hard rock őrület: már befutott és hétről hétre újabb százezreket hódít meg a Guns N' Roses, újjáéledt az Aerosmith, zsúfolásig tölti az arénákat a Bon Jovi és a Def Leppard, az MTV naponta vad rotációban játssza a Mötley Crüe, a Whitesnake, a Poison, a Cinderella, a Warrant és társaik videóit. A Guns N' Roses természetesebb hozzáállása sok felesleges sallangtól szabadította meg a színteret, az új irány az utcaibb, kevésbé csicsás fazon és a nyersebb megközelítés, amelyet a zenekarok több-kevesebb sikerrel próbálnak meg követni. Olyan átütő diadalt azonban egyik frissen felbukkant hajmetalos csapat sem tud aratni, mint a New Jersey-i Skid Row, akiket nem részegített meg Los Angeles túlfűtött levegője, így eleve kilógnak a mezőnyből.

A napokban az egyik hír kapcsán, a kommentek között ismét felütötte fejét az a kérdés, ami nekem is egyik kedvelt vesszőparipám, mármint hogy akkor hogyan is viszonyuljunk a '90-es évek, különösen annak első fele muzsikáihoz. Vajon az igaz metal végromlását elhozó vészterhes időszak volt ez, amely hosszú-hosszú évekre a próbatermek mélyére űzte, esetleg akár fel is oszlatta a jobb sorsra érdemes csapatokat? Vagy éppen ellenkezőleg: azáltal, hogy friss vért pumpált a megroggyant szervezetbe, mindennél hatásosabban hozzájárult ahhoz, hogy a műfaj túléljen, és érdekes-újszerű maradhasson? Jómagam legalább százszor elmondtam már, de mindig el is fogom, ahányszor csak lehetőségem adódik rá, hogy a keményzene egyik legizgalmasabb időszakának tartom a '90-es éveket.

Az 1980-as évek eleje a rockzenében különleges időszaknak mondható, amennyiben ezt a jelzőt arra használjuk, hogy néhány zenekar, amely ebben az időszakban jelentette meg első lemezét, később meghatározónak, stílusteremtőnek bizonyult – és most nemcsak a thrash nagy négyesére gondolok, hanem például a Bon Jovira is. Távolról és utólag vizsgálva a Runaway kislemez felbukkanása óta a csapat karrierje töretlen, népszerűségük fokozatosan növekedett, és már a '80-as években elérték azt a státuszt – akárcsak a U2 vagy a Metallica –, amikor jóformán tökéletesen mindegy, mit terítenek a szőnyegre, a portékát akkor is bőséggel viszik csak a név miatt.

A thrash metal nagy amerikai négyesének – azaz a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax – debütalbumairól egy kivételével már olvashattál korábban ebben a rovatban. Bár a Fistful Of Metal közel sem akkora klasszikus, mint a Kill 'Em All, a Show No Mercy vagy a Killing Is My Business... Business Is Good!, mégsem lenne korrekt, ha megjelenésének harmincadik évfordulója kapcsán nem emlékeznénk meg az első Anthrax nagylemezről. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a legenda szerint a thrash metal kifejezés megszületése is az egyik itt hallható dalhoz köthető.

Kettős jubileumot ünneplünk a héten: 1944. január 9-én, azaz pontosan hetven évvel ezelőtt született meg Jimmy Page, minden idők legnagyobb hard rock csapatának alapító gitárosa, és 1969. január 12-én, azaz negyvenöt évvel ezelőtt jelent meg a Led Zeppelin első nagylemeze. A lemez, amelynek ugyan megvoltak a maga zenei előképei, a rajta szereplő kilenc dallal azonban mégis mindent más perspektívából láttatott, mint a korábbi előadók – tulajdonképpen nem is csoda, hogy gyakorlatilag azonnal szupersztárrá is tette a zenekart, amelyet innentől kezdve jó egy évtizeden keresztül nem lehetett megállítani. Mindez elegendő apropót jelent ahhoz, hogy a következő hetekben orvosoljuk egy régi restanciánkat, és kronológiai sorrendben napirendre vegyük a Klasszikushock rovatban a Led Zeppelin első négy albumát.

Miután a Van Halen az első albumával megmutatta, milyen lesz a '80-as évek hard rockja, majd a folytatásban fokozatosan a legnagyobb tömegeket vonzó amerikai rockzenekarrá vált, senki sem számított arra, hogy a gitározást forradalmasító Eddie Van Halen mindössze hat évvel a színtérre robbanása után képes lesz főhangszerként billentyűket alkalmazni. Arra még kevésbé, hogy mindez jól sül el, és a csapat legnagyobb slágerét, illetve legsikeresebb nagylemezét eredményezi. Arra pedig a legkevésbé, hogy David Lee Roth énekes épp ezután, az abszolút csúcsok csúcsán hagyja ott társait. Harminc éve jelent meg a dekadencia évtizedének egyik legsikeresebb rocklemeze.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Judas Priest kilencedik nagylemeze, a Defenders Of The Faith, amellyel látszólag teljesíthetetlen bravúrokat vitt véghez a birminghami heavy metal legenda. A hatalmas amerikai áttörést meghozó 1982-es Screaming For Vengeance után sikerült olyan folytatással előrukkolniuk, amely még az előd fényében sem okozott csalódást senkinek, még a nyolcadik albumnál is előremutatóbbra, modernebbre sikerült, és nem utolsósorban úgy őrizte meg a banda pozícióit, hogy egyetlen hagyományos értelemben vett rádiós vagy MTV-s slágertémát sem fialt. Nyugodtan kijelenthető: az album a '80-as évek első felének egyik legfontosabb és legkerekebb heavy metal mesterműve.

A svéd Therion igen hosszú utat járt be, mire a kezdeti idők brutálmetaljától eljutott ahhoz a szimfonikus, operás, kissé gótikus világhoz, amely ma jellemzi őket. Bár már a Lepaca Kliffoth is tartalmazott hasonló megoldásokat, a Theli pedig egyértelműen áttörést jelentett ebbe az irányba, az első teljes egészében operametalnak nevezhető anyaguk a Vovin volt. A hatodik Therion lemez 1998. május 4-én jelent meg, mivel azonban a csapat nemrég Budapestet is elért turnéját a tizenöt éves lemeznek szentelte, úgy gondoltuk, jó apropó ez arra, hogy mi is megemlékezzünk a Therion máig legsikeresebb albumáról.

„Így senki sem sírt, ahogy én sírok most. / A téli éjbe magam siratom. / Gyertyát ide! A vajudó pityergést / hadd lássam elsápadni ajkamon." – így mondja Kosztolányi Dezső. Sírjunk hát és mulassunk. A Katatonia húsz esztendős Dance Of December Souls albuma a mai napig táncba hív.

Ha a '80-as évek elejének heavy metaljáról beszélünk, elsősorban brit csapatok nevét szokás zsolozsmaszerűen felsorolni az élen nyilván a Judas Priest, az Iron Maiden és a Motörhead szentháromságával, illő módon kiegészítve a sort a Saxonnal, a tájékozottabbak pedig még talán olyanokat is megemlítenek, mint a Diamond Head, a Tygers Of Pan Tang, netán további, ma már elsősorban csak a rajongók emlékezetében élő formációkkal hozakodnak elő. A műfaj azonban nem kizárólag szülőhazájában virágzott: ekkorra már beindult az egyik oldalon a lágyabb, a másik oldalon a durvább hangzások felé orientálódó amerikai mozgalom, és természetesen Európa kontinentális része is ébredezett. Az itteni csapatok közül azonban – a régebb óta működő, ekkorra világsztárrá vált Scorpionst leszámítva – egyetlen sem tudott olyan közel kerülni az angol és amerikai versenytársakhoz, mint a solingeni Accept, akik épp harminc évvel ezelőtt jelentették meg legklasszikusabb nagylemezüket.

Találós kérdés következik: hány olyan embert ismerünk, aki önmagát hívő kereszténynek tartja, ennek ellenére gond nélkül szerepeltet a színpadon mindenféle kínzóeszközöket, esetleg megbecstelenített apácákat, kedvtelve mutogat erőszakos és agresszív jeleneteket, meg egyáltalában, nem éppen a felebaráti szeretet és megbocsátás jegyében telnek előadásai? Olyat, aki egyaránt személyes barátai között tudhatja/tudhatta Salvador Dalít és Marilyn Mansont, vagy éppen Frank Zappát és Raquel Welchet? Akit rocksztár mivoltához méltón gyönyörű nők hadával hoztak össze, ám ennek ellenére saját bevallása szerint egyetlen egyszer sem csalta meg feleségét házasságuk immáron több mint harminchét éve alatt? Akinek egyik korai koncertjén a tömeg széttépett egy szerencsétlen csirkét (hello, CPg!), holott ő maga elkötelezett állatvédő? És aki ugyanolyan jól fest közös képen Rob Zombieval, mint Ke$hával? Nem, ezekre a kérdésekre nem a nulla a helyes válasz, hanem az egy. Egyetlen ilyen embert ismerünk. Aki pedig egy női nevet viselő férfi: Alice Cooper.

Amikor bő fél évvel ezelőtt, Ray Manzarek halála kapcsán megemlékeztem az első Doors lemezről, még nem sejtettem, hogy kiengedem a szellemet a whiskeys palackból. Ugyanis bármennyire is imádtam őket korábban, hosszú-hosszú évek óta csak nagyon elvétve hallgattam Doorst, és akkor is csak egy-két számot, nem pedig teljes lemezeket. Az elmúlt hónapokban azonban már ki tudja hányszor végigfutott a teljes diszkográfia (igen, a Morrison nélküli lemezek is), és meg kellett állapítanom, hogy így, a tinédzserkori rajongást jócskán levetkőzve, dolgaikat nagyobb rálátással figyelve éppen úgy tetszenek, mint anno. Valami ilyesmi az időtlen zenék egyik legfőbb tulajdonsága, és mivel egynémely kommentben is felmerült, hogy nem ártana egy megemlékezés a kettes lemezről sem, úgy döntöttem: folytatom a mennyet és poklot egyaránt megjárt, végletekig zaklatott zenekar történetét.