Klasszikushock

Minden tiszteletem mellett sem vagyok jóban mostanában a Scorpionsszal. Persze nyilván örülök, hogy még nyomják, de alapvetően már a direkt visszalépésnek szánt Sting In The Tail sem jött be különösebben, főleg nem két olyan erős, retrósan is modern anyag után, mint az Unbreakable és pláne a Humanity – Hour 1. Ezeken megmutatták, miként kell odabaszni az asztalra öregedő rockerként is. Persze amikor a „búcsúturné" ötlete megszületett, elképzelhető, hogy komolyan gondolták a leállást, fene tudja, talán a régi haver és nem mellesleg kortárs Ronnie James Dio (akkor még csak) betegsége is elkedvetleníthette őket, éppen ezért elfogadtam tőlük, hogy utoljára egy eszenciális albumot raktak össze a '80-as évek stílusában. Igazság szerint sose állítottam le azt az albumot hallgatás közben, de nem nagyon volt ingerenciám hallgatni később, még a fantasztikus arénás buli után sem, ami – talán a helyszín miatt, de – sokkal jobban tetszett, mint az azt megelőző.

A héten ismét Budapesten koncertezik a House Of Lords, a '80-as évek végének, '90-es évek elejének egyik legizgalmasabb amerikai hard rock-zenekara. Mindez korántsem annyira hétköznapi dolog, mint amilyennek első olvasatban tűnhet, a csapat ugyanis a 2000-es évek újjáalakulása előtt igazi kultikus kedvencnek számított beszerezhetetlen lemezekkel, misztikus aurával, amelyet a stílus hívei ugyan könnyes szemmel istenítettek, de senki fejében sem fordult meg, hogy valaha is újra működő zenekarrá válhatnának még. James Christian énekes és a Frontiers kiadó állhatatosságának köszönhetően mégis így alakult, és a banda az új érában is készített legalább két lemezt, amelyek méltók a korai éra munkáihoz. De a csúcsalkotásuk azért így is a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Sahara marad.

1995-ben sokként érte a death metalos társadalmat, hogy az akkoriban épp népszerűsége csúcsára jutó Cannibal Corpse-ból kivált a csapat arcaként számon tartott Chris Barnes énekes. A hír már csak azért is érhette váratlanul a rajongókat, mert az egy évvel korábbi The Bleeding minden korábbi várakozást felülmúlt mind zenekari, mind pedig zenerajongói oldalról. Barnes lépése azonban korántsem egy hirtelen felindulásból elkövetett karrier-öngyilkossági kísérlet volt, sokkal inkább egy természetes folyamat végeredménye, amelyet nem kerülhetett el a zenekar. Erre akkor döbbenhettek rá igazán a rajongók, amikor nem sokkal az énekes kilépése után szembe találták magukat a Six Fett Under debütáló lemezével, ahol immáron ex-Cannibal Corpse-tagként hallatta bugyborékoló csicsergését.

Negyvenöt éve jelent meg a Led Zeppelin talán legvisszafogottabb albuma, amit szimplán csak III címmel láttak el az alkotók. Robert Planték ekkor már a legnépszerűbb hard rock-zenekarnak számítottak jelentős amerikai és európai sikerekkel a hátuk mögött, és rajongók tömegei várták, milyen irányba lépnek tovább. A jubileum mellett szomorú apropó e megemlékezéshez, hogy a hetekben volt harmincöt éve annak is, hogy a zenekar dobosa, John „Bonzo" Bonham Jimmy Page winsdori házában egy egész napos alkoholizálás eredményeként gyakorlatilag halálra itta magát.

Mivel a legnépszerűbb, legalapvetőbb Maiden-klasszikushock többségét már kiveséztük, az új anyag kapcsán érdemes lehet szót ejteni a páratlan életmű egy olyan darabjáról, amit kissé mindig is mostohagyerekként kezelt a tábor. Durván megosztónak nem mondanám ugyan (ehhez a kaliberhez lásd tegnapi írásunkat), de azért sok kontra és kevés pro véleményt olvastam már a napokban huszonöt éve megjelent No Prayer For The Dyingról, és ezek csak az én felületes észrevételeim, szóval képzelem, micsoda polémia folyhatott róla, ha a megjelenése óta eltelt időt vesszük alapul. Pedig még ha nem is szereti mindenki, amiatt mindenképp különleges ez az album, hogy ezidáig ez a Maiden egyetlen lemeze, amelyen egyik szám sem éri el a hatperces hosszúságot – tömör, velős, lényegretörő, és pont ez az egyik nagy előnye. Nekem pedig az egyik kedvencem tőlük.

Mint azt mindenki megszokhatta, Klasszikushock rovatunkban a közmegegyezéses alapművek és a kultikus favoritok mellett időről időre előveszünk olyan lemezeket is, amelyek nemhogy nem számítanak közös nevezőnek, hanem kifejezetten megosztó jellegűek. Így aligha lepődhet meg bárki is, hogy a Load / Reload páros, az Eat The Heat vagy a Van Halen III után, megjelenésének húszéves évfordulója kapcsán most terítékre kerül a '90-es évek, sőt, minden bizonnyal a metaltörténelem egyik legtöbbet köpködött, leghevesebben támadott nagylemeze is. Az Iron Maiden The X Factorja két évtized távlatából nézve is számos hibával rendelkezik, viszont zeneileg igazából a mai napig azon a progresszívebb, kifejtősebb vonalon mozog a csapat, amely először itt teljesedett ki igazán egy teljes lemeznyi adagban.

Malcolm Young betegsége és Phil Rudd botrányos ügyei miatt az utóbbi néhány év aligha vonul majd be a történelembe az AC/DC legfényesebb korszakaként, azt ugyanakkor igazából még a fentiek fényében is csak kevesen kérdőjelezték meg, hogy az ausztráloknak így is van jövője, hiszen a zenekar olyan intézmény, amely messze túlnőtt a tagokon. Mára már szinte feledésbe is merült az a korszak, amikor a kisiklásnál sokkal rosszabb elszürkülés veszélye fenyegette a bandát néhány gyengébb lemeznek köszönhetően – ebből a kreatív gödőrből pedig egy elvonókúrával, egy hosszabb pihenővel, egy sztárproducerrel és egy kiváló új dobossal másztak ki. Thunderstruck, Moneytalks, Mistress For Christmas, Are You Ready: huszonöt éves az AC/DC egyik legnagyobb sikerlemeze, a The Razors Edge.

A Stormtroopers Of Death története alapvetően a spontaneitásról szólt: a sztori eleve side-projektként indult egy olyan korban, amikor az ilyesmi még messze nem számított annyira általánosnak, mint napjainkban, és résztvevői soha nem is akartak tőle ennél többet. Aztán a dolog valahogy mégis óriásira nőtt, és a harminc évvel ezelőtt megjelent Speak English Or Die egy generáció alaplemezei közé furakodott oda, miközben egyébként a maga idejében rengetegen nem is értették, mit is akart csinálni ezen a rövid, de roppant velős albumon Scott Ian, Charlie Benante, Dan Lilker és Billy Milano. Ma már persze nem merülhet fel kérdés a lemezzel kapcsolatban: a '80-as évek közepének egyik meghatározó underground alapművéről beszélünk, a thrash és a hardcore egyik első – és minden bizonnyal a mai napig legütősebb – keveredéséről.

A Klasszikushock rovatunkban korábban esett már szó a floridai Obituary debütáló lemezéről, amely a death metal egyik legfőbb alapvetése. Ám ha a Slowly We Rot a masszív beton talpazat, akkor a Cause Of Death a koponyákból felhúzott totemoszlop, amely büszkén magasodik a pusztaság közepén, hirdetve az extrém zene dicsőségét. Ma épp huszonöt éve, hogy az Obituary talán legjobb albuma először csapódott ökölként a metalos közönség képébe, így mi sem mehetünk el szó nélkül e nagyhatású klasszikus mellett.

Ha a death metal fénykoráról esik szó, rendre az első, ami az ember eszébe ötlik, Amerika, azon belül is az Egyesült Államok. Azonban a stílus elkötelezett hívei számára legalább ugyanilyen jelentőséggel bír Svédország is. Voltaképpen ez a két ország jelenti a ma ismert death metal bölcsőjét, és egészen máig világítótornyokként állnak elmozdíthatatlanul a szélsőséges zenék örökké háborgó tengerében. Az egyik első hullám felverésében fontos szerepet játszott egy kamaszokból verbuválódott banda, amelynek neve mára egybeforrt a svéd death metallal, olyannyira, hogy az Entombed nélkül szinte biztos, hogy másmilyen lenne ez a rusnya irányzat.

Dánia minden, csak nem metal-nagyhatalom, néhány igencsak meghatározó és különleges produkció azonban ennek ellenére is köthető az országhoz. Az pedig, hogy ezek közül a két talán legfontosabb gyakorlatilag egy szobából indult, mindenképpen nevezhető a sors különös fintorának, a King Diamond által vezetett Mercyful Fate ugyanis kezdetben egy később szintén kultikus státuszt kivívott csapattal, az Artilleryvel osztotta meg próbatermét Koppenhágában. Azzal az Artilleryvel, amely bár sosem került a be a műfaj elitjébe még a kontinensen sem, harmadik lemezével, az idén huszonöt éves By Inheritance-szel még így is megalkotta az európai thrash egyik alapvetését.

Nehéz manapság a Queensryche-ról beszélni, Seattle történetének egyik legjobb zenekara ugyanis mindent megtett az elmúlt években annak érdekében, hogy még azok is végleg elidegenedjenek tőlük, akik a '90-es évek második felében kezdődő vitatott időszakot is a csapat mellett kitartva bekkelték ki. Viszont ha az ember elindítja az éppen ma huszonöt éve megjelent Empire-t, amely hatalmas MTV-s slágerei révén sokszoros platinalemezes szupersztárt faragott Geoff Tate-ből, Chris DeGarmóból, Michael Wiltonból, Eddie Jacksonból és Scott Rockenfieldből, tulajdonképpen szertefoszlanak a kérdőjelek: teljesen mindegy, mi történt az utóbbi években, és teljesen mindegy, hol tart ma a kettészakadt zenekar, ez az album örökre etalon marad. Régóta kértétek, hogy írjunk róla ebben a rovatban – hát most itt a legmegfelelőbb alkalom.

A Black Sabbath név a '90-es évek második fele óta ismét Ozzy Osbourne-t, Tony Iommit, Geezer Butlert és aktuális dobosukat – szerencsés esetben Bill Wardot, kevésbé ideális csillagzat nem őt – takarja, ami minden bizonnyal így is van rendjén. Azonban nem volt ez mindig így: a Sabbath az igen hányattatott '80-as évek után meglehetősen mostoha körülmények között, bukással kezdte a következő évtizedet is, ami továbbra is magában kódolta a zenekar egyik ekkori átkát, a felállás állandó és néha szinte követhetetlen változásait is. Viszont a lemezeik ebben az időszakban is jók voltak, legfeljebb nem azt tartalmazták, amit az ősfelállás kizárólagos hívei vártak tőlük. A Tony Martin-korszakról ma már elég kevés szó esik, de a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Tyr például bizonyosan az Ozzy nélküli korszak egyik csúcsalkotása volt.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg az a lemez, amelyről a nagyközönség elsősorban a mai napig egy rettenetesen tenyérbemászó klippel ellátott, amúgy szép akusztikus balladára asszociál, és a többség alighanem azt hiszi, ennyiben ki is merült a More Than Wordsöt játszó csapat fegyvertára. Ha ezzel szemben egy gitárosnak említed meg az Extreme Pornograffitti albumát, vélhetően megüvegesedő tekintet és Nuno Bettencourt feltétlen istenítése lesz a reakció. A két véglet között ugyanakkor ne sikkadjon el a lényeg, jelesül az, hogy a szóban forgó lemez a mai napig a dallamos hard rockként, újabb keletű kifejezéssel élve hajmetalként emlegetett stílus egyik örök csúcsalkotása. Amelyen valóban egészen elképesztő a gitárjáték, ám egyik legfőbb zsenialitása éppen abban rejlik, hogy Nuno egy pillanatig sem nőtt rá a legfontosabbra: a dalokra.

Glenn Danzig mára elsősorban ismét a Misfits ex-énekeseként él a mainstream köztudatban, de nem volt ez mindig így: az amerikai underground egyik ikonikus frontembere a '90-es évek első felében még az őt övező ellentmondások dacára is meglepően közel került ahhoz harmadik csapatával, a Danziggel, hogy tényleg igazi szupersztár legyen belőle. Ez végül nem jött össze, de a banda első felállása így is négy elképesztően jó albumot tett le az asztalra – ezek közül sok tekintetben a huszonöt éve megjelent második, a II: Lucifuge a legkerekebb.

E rovatban akadt már egy-két igazán kultikus zenekar, de az amerikai Nocturnusnál undergroundabb aligha. Ez a '80-as évek második felében alakult csapat a death metal legkísérletezgetősebb korszakában villantott nagyot, a stílust sajátságosan értelmező megközelítésével, hogy aztán gyorsan el is tűnjön a színről. Sok korabeli csapat járt hasonlóan: vagy a kitartás hiányzott, vagy pedig egyszerűen a szerencse, a nagy áttörés lehetősége kerülte el őket. Nyúlfarknyi, egy-két lemezes karrierjükkel azonban olyan szinten hatottak a későbbi, szerencsésebb kollégáikra, amelyet talán még ők se láttak előre. Ékes példa erre a Nocturnus esete is.

Amikor híre ment, hogy David Gilmour idén szeptemberben ismét szólóalbummal jelentkezik, arra az értő többség bizonyára felkapta a fejét. Nem azért lehet ez, mert annyi örökkévaló slágerrel szórta volna meg előzőleg a legutóbbi On An Islandet, sokkal inkább az időközben eltelt évek okán. Bizony, a Pink Floyd szentimentálisabb fele nem szórja ezeket a saját neve alatt kihozott lemezeket, jelenleg is még csupán a negyedik efféle kiadványra készül, korábban pedig egyenesen huszonkét évet hagyott ki két hasonló eresztés között. Kettes sorszámú, About Face névre keresztelt albumának harmincadik megjelenési évfordulóját tavaly ünnepeltük, de az alkalom adta lehetőséggel legkésőbb most élni fogunk, és megemlékezünk azokról a kivétel nélkül zseniális dalokról, amiket nemhogy a nagyközönség, de saját alkotója is jobbára elfeledni látszik mára.

Minden idők legnagyobb példányszámban elkelt hard rock lemeze. A könnyűzene történetének második legsikeresebb kiadványa (egyedül Michael Jackson hivatásos popisten Thrillere előzi be). Az album, amely 2010-re elérte az 50 millió értékesített példányt, emellett bármilyen „akárhány lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz"-lista éllovasa. Megalkotóiról utcákat neveztek el (és bizonyára még fognak is), egykori énekesüknek szobrokat emeltek. Ezek a szédítő tények és adatok azonban csak arra jók, hogy elfedjék a lényeget. Azt, hogy ez a lemez a feltámadás himnusza, a vert helyzetből levezényelt győztes csata története, a legenda, amely arról szól, miként lehet pótolni a pótolhatatlant. Az örökérvényű történet arról, hogyan lesz új Kezdet a Végből. Ez a korai időkben rengetegszer lesajnált, leszólt fiatal banda végbevitte a lehetetlent, olyat művelt, amit előttük és utánuk nem sokan, igazság szerint senki. Mert erről szól igazából a Back In Black, az AC/DC fekete lemeze, harmincöt év távlatából is frissen, jól érthetően.

Rob Zombie a nemzetközi rockszíntér legismertebb arcai közé tartozik, akit ráadásul közhelyszámba menő sokoldalúsága miatt más területeken is elismernek. Valahol bizarr belegondolni, hogy az énekes mai táborának egy jelentős része még talán a csattogós falepkét sem tologatta, amikor Rob tényleg igazi sztár lett a White Zombie soraiban. Az 1995-ben, húsz évvel ezelőtt megjelent Astro-Creep: 2000 – Songs Of Love, Destruction And Other Synthetic Delusions Of The Electric Head ráadásul akkoriban produkált világszerte több mint 3 milliós eladást, amikor az igazán súlyos zene minden volt, csak éppen divatos nem. A mai napig rejtély, mi volt a titok, de a szóban forgó lemez manapság, két évtizeddel később is letaglózza az embert.

Kimondottan ritka dolog, hogy napra pontosan meg tudjuk mondani, hogy egy adott stílus mikor kezdte meg magyarországi diadalútját, de a doom metal esetében ez a helyzet. 1996. augusztus 19-én, hétfőn koncertet adott a Mood zenekar a Sziget Fesztiválon (amely éppen abban az évben toldotta meg a nevét egy Pepsi előtaggal), az igencsak közönségcsalogató hajnali négy órás kezdéssel. Mivel megboldogult ifjúkoromban még valóban felköltöztünk egy teljes hétre a szigetre, a hétfő pedig a fesztivál utolsó előtti napját jelentette, gondolhatjátok, a nagy büdös szabadságba belekóstolt tizenhét éves énem mennyire volt fitt (és józan) az esemény megtekintésekor. Mégis, egy életre áldom az eszemet, hogy elmentem a Wanted színpad elé, mert azok, akik ott voltak (az utólagos visszaemlékezések alapján kábé ötször annyian lehettünk, mint ténylegesen), egy lokális legenda születésének lehettek szem- és fültanúi.

Ebben a rovatban is volt már sokszor szó olyan lemezekről, amelyek – bár jó időzítéssel készültek, és minden esély megvolt arra, hogy robbanjanak – valahogy minden pozitív előjel ellenére elsikkadtak. Azt is sokszor kifejtettük már e hasábokon, hogy az amerikai power metal rajongóinak e téren bizony sok siránkoznivalójuk akad, mégis létezik olyan zenekar, amelyhez képest a Vicious Rumors, a Metal Church, a Leatherwolf, a Jag Panzer vagy a Helstar, de még az Armored Saint is fényesen sikeres pályát futott be.

Dinoszauruszok, legendák, stílusalapítók – sok mindent el lehet mondani a harmincnégy éve létező brit Napalm Deathről, de hogy könnyen feladnák, azt biztos nem. A '80-as években indult zenekar megannyi viszontagság, siker és bukás után még mindig működik, s teszi ezt úgy, hogy máig releváns tudott maradni, zenéjén pedig egy, a rendszerből és a műanyag rádiópopból kiábrándult generáció nőtt fel, amely számára a Napalm egyet jelent a nonkonformitással.

Június 24-én ismét Budapesten lép fel a '80-as évek végének és a '90-es évek elejének egyik legmeghatározóbb amerikai hardcore/thrash/crossover-zenekara, a Los Angeles-i Suicidal Tendencies. Noha Mike Muirék a 21. században nem bizonyultak különösebben termékenynek, a csapat huszonöt-harminc évvel ezelőtt megalapozott kultusza ma is világszerte töretlen, és ugyan esetükben nem lehet csak egyetlen lemezt kiemelni az életműből meghatározó és mindent überelő pontként, ahhoz nem nagyon férhet kétség, hogy 1990-ben megjelent negyedik albumukkal váltak végérvényesen megkerülhetetlen, stílushatárokon felül álló tényezővé a színtéren. Így aztán ha már úgyis jönnek, emlékezzünk meg a tényleges évfordulóhoz képest néhány nappal előbb az 1990-es év egyik emblematikus albumáról, a Lights... Camera... Revolution!-ről.

Általános vélekedés, hogy a rockzene talán legzaklatottabb irányzata, a grunge virágkora egy halálesettel kezdődött, és a végét is egy zenész-halál hozta el. Előbbit Andrew Wood arany-, utóbbit Kurt Cobain puskalövéséhez szokás kötni, de szerintem Kurt sorsánál is sokkal tragikusabb egy másik, szintén Washington államból származó fiatalember története. Layne Staley, ez a milliók által szeretett énekes-zseni olyan magányosan pusztult el, mint egy kivert kutya. Élete utolsó éveit betegen kínlódva töltötte el, több foga kihullott, mája és veséi alig-alig funkcionáltak, harmincötödik életévében bekövetkezett halálakor pedig mindösszesen 39 kilót nyomott. És a legrosszabb, hogy erre az egészre ő ítélte saját magát, hiszen már halála előtt négy-öt évvel olyanokat nyilatkozott, hogy tudja, hogy nagyon közel a vég, de már nem is bánja, a drogok éveken-évtizedeken keresztül erősítették őt, de most végzetesen ellene fordultak. Ezúttal a mindösszesen egyetlen stúdióalbumot kiadott Mad Season projekttel emlékezzünk rá, abból az időből, amikor a mind csökkenő számú és mind szétesőbb interjúkból, a zavaros tekintetű fényképekből és a lemondott koncertekből egyre nyilvánvalóbbá vált a külvilág számára is: ezzel a sráccal valami nagyon komoly gond van.

Bár a phoenixi Sacred Reich karrierje meseszerűen indult, fennállásuk alatt mindvégig megmaradtak az underground kultikus kedvenceinek. A sors furcsasága, hogy annak ellenére sem sikerült átütő sikereket elérniük, hogy a Metal Blade által szerződtetett kölykök már első lemezükkel, a 16-17 éves korukban rögzített Ignorance-szel is markáns, saját hangzásvilágot alkottak meg, ráadásul az akkoriban épp virágzó thrashszíntér kellős közepén. Bár az Ignorance is vitathatatlanul klasszikussá érett, az igazi mesterműre további három évet kellett várni: a Surf Nicaragua EP-t követő, idén huszonöt évvel ezelőtt megjelent The American Way egy olyan különleges anyag lett, amely ereje teljében mutatta meg a Sacred Reichot.

Krisztus után 303-ban egy tizenkét-tizenhárom éves szicíliai fiú vértanúhalált hal. Egész életében üldöztetés, verés és kínzás jutott osztályrészéül, többek között egy forró olajjal teli üstben is megfürdették, mindezt azért, mert felvállalta hitét és vallását, amiért cserébe a római katolikus egyház cirka száz évvel halála után szentté avatta. A szentségben a Vitus nevet nyerte el, nagy csomó minden védőszentjévé vált (zárójelben azért jegyezzük meg, hogy többek között a sörfőzőké és a vendéglősöké is), és Csehországban a mai napig komoly kultusza van. Képzelem, szegény srác mennyire elképedt volna, ha megtudja, hogy majd' évezredekkel halálát követően a nevével ellátott pólók ezreit fogják viselni nagydarab, torzonborz alakok, akiknek vajmi kevés köze van a szentségekhez, pláne a keresztényi életmódhoz. Ehhez persze kellett egy kaliforniai zenekar is, amely június 8-án ismét – ám eredeti énekesével első ízben – az A38-on játszik. Emlékezzünk hát együtt legelső, kultikussá nemesedett lemezükre!