Klasszikushock

1991. Elég ennyit mondanom, és máris tisztában lehetsz vele, mennyire más világ volt akkoriban – mai fejjel egészen szürreálisan más. A rockzenei híreket, információkat, interjúkat, koncertbeszámolókat havonta kaptad meg nyomtatott újság formájában. Snitt. Emellett akkoriban még léteztek szupersztárok, bálványok, fogalmad sem volt az aktuális kedvenceid magánéletéről (hála az égnek), hétvégén tele voltak a klubok, és megnéztük még a legbénább zenekarokat is. Tőlünk nyugatabbra tombolt a Guns N’ Roses láz (és persze nálunk is, mert minden nagymama betéve tudott legalább egy számot tőlük), csúcson volt a Metallica, mint ahogy ereje teljében csillogott a Skid Row, a Mötley Crüe, Ozzy és Alice Cooper is. Ugyan mi még nem éreztük, de már haldoklott a hajmetal, Max Cavaleráról meg elképzelni nem tudtuk, hogy egyszer majd fogatlan hajléktalanként fog három húrt pengetni a klubok színpadán.

A Metal az ész sajátos záróakkord a Pokolgép karrierjében: a zenekarban ekkorra már állandósult a feszültség, aminek pontos mibenlétét akkor sem tudtuk és azóta sem tudjuk, de igazából nem is számít már ennyi év távlatából. Az mindenesetre önmagáért beszél, hogy a két fő dalszerző, Kukovecz Gábor és Nagyfi László dalait ekkoriban már állítólag külön próbálták… Mindez a végeredményen is hallatszik. A négyes lemez hangzását tekintve hozta a menetrendszerű fejlődést, zeneileg azonban már nem tudta felülmúlni elődeit. Emellett azt is fontos kiemelni, hogy a korai Gép talán leggyorsabb albuma is ez volt, ami önmagában nem baj, de feltűnő, hogy az arányok a korábbiakkal ellentétben kissé felborultak rajta.

Az 1989-es Éjszakai bevetés egy nyerő széria szüleménye. Nem mondanám, hogy ami közvetlenül utána következett, az már nem volt jó, de kétségtelen, hogy a Pokolgép első, feledhetetlen és felbecsülhetetlen korszaka ezzel az albummal zárult, a négyes számú Metal az ész már korántsem sikerült ennyire meggyőzően. Az első három lemez azonban megkerülhetetlen, és e sorozat betetőzése egyértelműen az Éjszakai bevetés volt. Kell többet mondanom annál, mint hogy a lemez eredeti változatán kilenc dal és egy instrumentális darab kapott helyet, és ebből minimum négy (Gép-induló, A háború gyermeke, Tépett madár, Itt és most) ott van minden idők legfontosabb magyar heavy metal bandájának legismertebb szerzeményei között?

A Motörhead és a P.Mobil előtt adott koncertek, valamint a Pokolgép ekkorra már valóban hatalmas népszerűsége végül megtette hatását, és 1986-ban végre valahára megjelenhetett az első magyar heavy metal lemez, a Totális metal. A rajongók természetesen vitték, mint a cukrot, minek köszönhetően a megjelenését követő első két hónapban mai fejjel felfoghatatlan eladásokat produkálva, körülbelül 65 ezer példány talált belőle gazdára. A siker hatására az egyébként is erőteljes, látványos és energikus élő fellépéseiről híres csapat még egy fokozattal feljebb kapcsolt, és 1987-ben megjelentette második albumát Pokoli színjáték címmel.

Már a kezdet kezdetén le kell szögeznem: nem akarom megjátszani az igazhitű metalost, mert sosem voltam az. Lehet, hogy életkorom folytán, talán sok más okból, de én biza kockás inget hordtam PVC-dzseki helyett, sokkal inkább baseball sapkát, mint szegecses csuklószorítót, és a bakancsot is előnyben részesítettem a magasszárú edzőcipővel szemben (jó, hosszú hajam azért volt). Ráadásul egynémely kivételtől eltekintve a szó szoros értelmében vett, avagy klasszikus heavy metal stílus sem tudott tartósan közel kerülni hozzám.

Don Dokken és George Lynch a rockszakma egyik legismertebb, kutya-macska barátságot ápoló nagy párosa: a fanyar hanggal megáldott énekes és a '80-as évek egyik leghatalmasabb gitárosegyénisége már közös zenekara fénykorában sem bírta egymást elviselni, ám a feszültségek dacára – vagy éppen azoknak köszönhetően, ki tudja... – máig megkerülhetetlen albumokat tettek le az asztalra a dekadencia évtizedében. A Dokken karrierjét betetőző, a banda első korszakát lezáró Back For The Attack éppen ma huszonöt éves, és még ezek közül is kiemelkedik.

1997 derekán már mind tudtuk, hogy a Metallica olyannyira várt, egy évvel korábbi visszatérése finoman szólva is ellentmondásos eredményekkel járt, és tisztában volt ezzel maga a zenekar is. Mivel a Load kiadása után elég gyorsan nyilvánvalóvá tették, hogy záros határidőn belül közzéteszik a megmaradt dalokat, valamivel addig is muszáj volt betömni a hőbörgő régi metallicások száját. Így miközben Lars Ulrich minden lehetséges fórumon az érett zeneszerzés szépségeiről, a Metallica metalból való kinövéséről, netán saját bankszámlája vastagságáról értekezett, a többiek sajátos lebegtetésbe kezdtek a sajtóban: több olyan nyilatkozat is elhagyta a szájukat, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy a megmaradt számokat más megközelítéssel fejezik be, és némileg visszakanyarodnak a riffelősebb, metalosabb vonalhoz. Egyes helyeken még olyan pletykák is terjengtek, hogy a csapat ismét a Ride The Lightning – Master Of Puppets – ...And Justice For All mesterhármast producerelő Flemming Rasmussen segítségét veszi igénybe a félkész dalok befejezéséhez, mások pedig azt vélték tudni, hogy az album végül nem az eredetileg meglebegtetett Reload, hanem Unload címen lát majd napvilágot, ezzel is jelezve az eltérő törekvéseket.

Ha lenne értelme versenyt hirdetni a „minden idők legvitatottabb albuma" kategóriában, a Metallica több produktumával is esélyes lenne felkerülni az összesített lista élbolyába, de alighanem az 1996-os Load és az 1997-es Reload indulna a legszebb reményekkel a trófeáért (azért nem a 2003-as St. Anger, mert akkoriban rengetegen már eleve nem is vártak tőlük semmit). Vajon jó döntés volt James Hetfieldék részéről bő másfél évtizeddel ezelőtt két teljes lemezen a világra szabadítani az összes kidolgozott dalötletüket? Volt értelme a bizarr arculati elemeknek? Meghozták a kívánt gyümölcsöt Lars Ulrich bicskanyitogató nyilatkozatai? Vessük fel nyugodtan ezeket a kérdéseket egy társaságban, és megbizonyosodhatunk róla: a világ legnagyobb metal zenekarának szóban forgó korszaka még ennyi idő elteltével is végletesen megosztja a közönséget. Akárhogy is, november 18-án tizenöt éves a kisebbik testvér, a Reload – mi pedig ennek alkalmából áttekintjük, mi minden történt akkoriban a Metallicával.

Szinte hihetetlen, de idén húszéves lesz a lemez, amelynek megjelenését, majd igen gyorsan lezajlott köztudatba kerülését követően ellepte a nagyobb városok középületeinek falait a Méné, Tekel-féle kinyilatkoztatás: „Az élet a legjobb méreg." Romantikus lelkületű ifjak százai kérték arra aktuális barátnőiket, hogy gyűrje össze a lepedőt velük, a kevésbé széplelkűek pedig arra, hogy vagy forduljon a fal felé, vagy forduljon fel. Az ország lakosságának rockzenére fogékony része pedig – ha korábban még nem tett volna így – egy csapásra megjegyezte a debreceni Tankcsapda nevét. Hogy mennyire jól, azt jelzi, hogy a Tankok még mindig itt vannak, jócskán megváltozva ugyan (közben persze mi magunk is jócskán megváltoztunk), de talán erősebben, mint valaha. És a tény, hogy Lukács Laciék '89 óta, a legcsekélyebb megszakítás nélkül folyamatosan aktívak, és az elmúlt bő húsz év alatt népszerűségük nem hogy csökkent volna, hanem – egyetlen kisebb hullámvölgyet nem számítva – lemezről lemezre egyre csak nőtt, és manapság is röhögve képesek megtölteni a legnagyobb arénákat, a magyar rockzenében egészen egyedülálló és mindenképpen elismerésre méltó dolog.

Az emberi kapcsolatok törvényszerűen elfáradnak egy idő után, legyen szó házasságról, barátságról, családról, munkáról – miért csodálkozik tehát bárki is azon, hogy egy zenekari közösségben (amely lényegében a fent említettek összessége vagy még annál is durvább) sincs ez másként? Érdemes tehát elszámolni tízig, mielőtt bármelyik nagy banda egységének megbomlásakor anyázni kezdünk. Ezt persze a rajongók igen ritkán teszik meg, mivel sokkal könnyebb hőbörögni, mint a saját házunk táján sepregetni, ráadásul – alapvető emberi vonás – ha valaki érzelmileg kötődik valamihez-valakihez (legyen az akár egy kedvenc), általában saját tulajdonának is tekinti. Ebből a szempontból a Judas Priest énekesváltása relatíve szerencsés időszakban ment végbe, hiszen még jóval az internetkorszak előtt történt, tehát értesülni és frissítéseket kapni róla kizárólag a nyomtatott sajtóból és az MTV-ből lehetett, hozzászólni meg maximum a péntek esti haveri sörözéseken.

„Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban megérinteni, a hangszer elintézi a többit" – így véli Richard Bach, aki sem rokona, sem ismerőse Johann Sebastiannak, ellenben egy kortárs amerikai író. Az ám, de mi történjen a helyes hangszeren, kellő időben megszólaltatott helytelen hangokkal? Legtöbbjük áldozatául esik a szemérmes, józan belátásnak, elenyésző részük azonban lyukat üt a konvenció sokak által óvott falán, melyet korábban talán észre szem vettünk. Tizenöt éve, a mai napon egy olyan zeneművet segítettek világra fagyban cserzett norvég kezek, melyet teljes egészében efféle „helytelen" gondolatok töltöttek fel élettel – meglepő módon a torzszülött csodagyerek azonnal a rokonság kedvence lett.

Az utóbbi időszak kétségtelenül nem King Diamondé volt: az énekes utoljára hat évvel ezelőtt turnézott a szó hagyományos értelmében, mivel súlyos gerincsérve nem tette lehetővé számára az intenzív koncertezést, majd ennek tetejébe 2010 végén még egy grandiózus szívműtéten is át kellett esnie. Az ötvenhat éves énekes idén nyáron még csak két fesztiválfellépést vállalt, de már most látszik, hogy jövőre felpörgeti a motort, és ugyan új albumról egyelőre még nincs szó, előbb-utóbb vélhetően ezen is elkezd majd dolgozni. Akárhogy is lesz, egy dolog biztos: a kiindulópont most sem lehet más számára ezen a téren, mint első konceptalbuma, az Abigail, amely 1987. október 21-én, vagyis pontosan huszonöt évvel ezelőtt jelent meg.

Ma már talán hihetetlennek tűnik, de volt idő, amikor az MTV (mármint a Music Television, nem a Magyar Televízió) nem kizárólag azzal foglalkozott, hogy valóságshow-kat, bugyuta vetélkedőket, még ostobább sorozatokat és egyéb szemetet zúdítson szerencsétlen nézőkre, hanem megpróbált – elnevezéséhez híven – igazi zenetévéként funkcionálni. Nem mondom, akkor is rengeteg szemetet nyomtak le az emberek torkán, viszont ha igazán szemfüles voltál, elkaphattál olyan műsorokat, amikben valóban jó zenékkel lehetett találkozni, és nem is kizárólag csak a Headbangers Ballban. Nekem például volt egy kedvelt műsorom, a nevére már a fene sem emlékszik, amit általában reggel fél hét és fél nyolc között nézegettem, és arra pont jó volt, hogy a gimi előtt egész napra való adrenalinlökettel lássam el magam, mintegy kávé gyanánt.

Sokan sok mindent elmondtak már a Manowarról (mi is), de azt a legcinikusabb cinkelők sem vehetik el tőlük, hogy tényleg kivételes képességű zenészekről, énekesről van szó, akik tehetséges dalszerzők, zseniálisan felépítették a zenekari brandet és ezt immár harminc éve professzionálisan menedzselik. Ha az Iron Maidentől, a Metallicától vagy akár az AC/DC-től, netán Ozzytól elfogadjuk, hogy alapvetően üzleti vállalkozásról van szó, akkor miért ne tennénk ezt a Manowarral is? Működik vagy nem? Értéket ad a rajongók pénzéért vagy nem? Tényező-e a rockbizniszben vagy nem? Na ugye. Image? Zakk Wylde nem mosakodós, kamu rednecksége vagy Dave Mustaine politikus „gondolkodásmódja" talán nem legalább annyira nevetséges, mint az igaz metal harcos kiállás?

Pontosan négy évtizeddel ezelőtt, 1972. szeptember 25-én jelent meg a Black Sabbath Vol. 4 albuma, amely a korai munkák közül elsőként hozott meglepő kísérleteket és zenei újdonságokat a banda repertoárjába. A lényeg persze nem változott: Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward ugyanolyan félelmetes kreativitásról tettek tanúbizonyságot a lemezen, mint előtte, csak kissé másképp. Bizonyára közrejátszott az eltérő zenei megnyilvánulásokban az az ipari mennyiségű illegális anyag is, amit a felvételek során magukba tömtek, de a zene tisztaságához nem férhetett kétség: a Vol. 4 negyven év távlatából is elementáris erővel vágja földhöz a hallgatót.

Finoman szólva is bizarr, miként változott a közhangulat a Dream Theater megítélésében az évek során. A zenekar a kezdeti korszakban amolyan igazi szent tehénnek számított: már a When Dream And Day Unite is kialakított körülöttük egy fanatikus magot, az Images And Words és az Awake lemezek idején pedig tényleg minden metal magazin a rockzene megújítóiként, a leghatalmasabb zenészegyéniségekként emlegette a csapat tagjait, a rajongók pedig eufóriában foglalták imába James LaBrie, John Petrucci, Mike Portnoy, John Myung és Kevin Moore nevét. Mára elég sokat fordult a kocka, hiszen a banda ugyan népszerűbb, mint valaha, ám még az elkötelezett hívek is megosztottak a 21. századi teljesítményeket illetően. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a Dream Theater első trónfosztása nem a közelmúltban, hanem a pont tizenöt évvel ezelőtt megjelent Falling Into Infinity albummal következett be a progresszív metal színtéren. Az már persze lehet vita tárgya, mennyire volt mindez jogos...

A '90-es évek második fele hihetetlenül erős lemezeket termelt ki a metal stílus gyakorlatilag összes ágában, és szinte hihetetlen, hogy már az annak idején oly sokat hozsannázott és egyszerre kárhoztatott true metal revival fullos beindulása óta is másfél hosszú évtized telt el. Az akkortájt felfutott nevek közül sokan ma már lassan szinte nagy öregeknek számítanak, mások rég nem is léteznek, az a vibrálás azonban rég nem érezhető, ami 1996 vége felé megindult, majd egy évvel később komoly underground robbanásban tetőzött. Persze az ekkortájt csúcsra jutó bandák között a fiatalok mellett akadtak régebbi motorosok is – például az amerikai Savatage, akik éppen tizenöt évvel ezelőtt adták ki talán legkerekebb albumukat, a The Wake Of Magellant. Aminek – a sors furcsa útjainak köszönhetően – nagy valószínűséggel soha az életben nem készülhet már el a méltó folytatása a zenekar műhelyében...

Novemberben tizenegy ínséges év után végre ismét saját dalokat tartalmazó, új stúdiólemezzel tér vissza minden idők legsikeresebb amerikai hard rock zenekara, az Aerosmith. Steven Tylerék azon csapatok közé tartoznak, akik több hullámvölgyet is megéltek, mire besoroltak volna a műfaj dinoszauruszai közé: a '70-es évek klasszikus albumain a KISS mellett gyakorlatilag egy személyben jelölték ki az amerikai hard rock zene kereteit, bő egy évtizeddel később, a drogosok poklának legmélyebb bugyrából visszatérve pedig megmutatták a követőknek, hogy még mindig őket kell lepipálniuk, ha le akarnak tenni valamit az asztalra. A zenekar e másodvirágzása épp huszonöt éve, a Permanent Vacation albummal kezdődött.

A címben nevezett norvég Császár 1991-ben lépett trónra Telemark megye „halászvárosában", Notoddenben, és bár uralkodása csupán egy évtizeden át tarthatott, négy nagyobb lélegzetű alkotást is az utókorra hagyott. E négy remekmű közül a második éppen tizenöt évvel ezelőtt, 1997 júliusában látott napvilágot, és vált szinte megjelenése napján egy önálló műfaj, a szimfonikus black metal alapkövévé, zenészgenerációk koordinátarendszerének origójává, valamint az eltelt évek során könnyes szemű nosztalgia – színeiből mit sem vesztett – tárgyává. Az uralkodó szimplán csak Emperornak nevezte magát, a sorsfordító munka címe pedig Anthems To The Welkin At Dusk.

A Deep Purple a jelek szerint hamarosan végre nekidurálja magát a következő nagylemeznek, ami egyben minden bizonnyal a veterán hard rock banda utolsó stúdióprodukciója is lesz. Az utóbbi napokban ugyanakkor sajnos nem ennek kapcsán lehetett találkozni velük a híradásokban, hanem Jon Lord tragikus halálhíre miatt. Minden rockbillentyűsök legnagyobbikának életműve előtt majdhogynem lehetetlen méltóképpen tisztelegni. Hajlunk arra, hogy egyetértsünk a világ egyik leghatalmasabb Deep Purple fanatikusával, bizonyos Lars Ulrichhal, és megerősítsük: bizonyosan nem létezett hozzá fogható muzsikus a hard rock műfaj története során. Életének eseményeit egy cikkben lineárisan felsorolni meglehetősen banális húzás lenne – így aztán inkább önkényesen kiragadtunk egy periódust a banda karrierjéből, és hozzácsaptunk némi szubjektívet is. Nyugodj békében, Jon!

A '80-as évek második felére a rockbiznisz nagyjából kiszámíthatóvá vált. A Bon Jovi és a Europe fantasztikus sikere nyomán rengeteg unalmas, ártalmatlan futószalag-sztárocska jelent meg a hard rock színtéren, akikben a világon semmi érdekes nem volt. 1987 ettől függetlenül számos klasszikus anyagot szült a stílusban: a Def Leppard Hysteriája, a Whitesnake 1987 mestermunkája, az Aerosmith mítoszát újjáélesztő Permanent Vacation, a KISS Crazy Nights-a, a Mötley Crüe Girls Girls Girls-e vagy a The Cult Electricje mind a mai napig fényesen ragyognak, az év legjelentősebb rockeseménye azonban utólag minden kétséget kizáróan egy Los Angeles-i zenekar debütáló albumának megjelenése volt július 21-én – épp huszonöt éve.

Húsz évvel ezelőtt, 1992. július 14-én került a boltokba a Megadeth ötödik nagylemeze, amely korábban elképzelhetetlen szintre emelte a rockszakma egyik legproblémásabb és legbecsvágyóbb emberének számító Dave Mustaine-t és zenekarát. Mindehhez sok tényező együttállására volt szükség, és a Countdown To Extinction korábbiaknál dallamosabb, kommerszebb jellege csupán egy ezek közül. A fő ok inkább az lehetett, hogy a Megadeth ekkori felállása végre tényleg igazi zenekarként dolgozott: a tökéletesen kiválasztott társak teljesen összeértek a banda magját alkotó két Dave-vel, és olyan sokkal tudták gazdagítani a zenét, hogy annak érdekében még Mustaine is képes volt csapatjátékosként viselkedni.

Talán ezúttal senki érzéseit nem sértem meg, ha le merem írni, hogy a Dream Theater éppen ma húsz évvel ezelőtt megjelent második nagylemeze a Queensryche Operation: Mindcrime-ja és a Fates Warning Parallells albuma mellett minden idők talán legjobb, legnagyobb hatású progresszív metal alkotása, noha sem a zenekar előtörténete, sem a lemez elkészültének körülményei, pláne a megjelenési dátum nem predesztinálta erre. A zenészek már akkoriban is páratlan technikai tudása már annál inkább, de ennél talán még fontosabb, hogy mindezzel nem helyettesíteni akarták a zeneiséget, a zene iránti alázatot és a jó dalokat, hanem éppen ellenkezőleg: kiegészíteni. Húsz év távlatából ma már nincs mit vitatkozni azon, hogy az Images And Words stílusteremtő alapmű, amelynek nyolc szerzeményét nem lehet annyiszor meghallgatni, hogy unalmassá váljanak.

Nincs annál szebb, tisztább élmény, amikor az ember elkezd ismerkedni egy zenei stílussal, műfajjal, és sorban érik a meglepetések. Ilyen fantasztikus tapasztalás volt, amikor először hallottam megdörreni a Cowboys From Hellt, vagy amikor a Demanufacture nyitóriffje első ízben csavarta le a fejemet. Hasonló döbbenetet éltem át akkor is, amikor mit sem sejtve nekiálltam meghallgatni a Cannibal Corpse harmadik opuszát, amelynek hatására aztán teljesen át kellett értékelnem mindazt, amit addig az extrém zenéről gondoltam.

Él egy faszi a nagyvilágban, aki annak ellenére, hogy orbitálisan nagy jazz és komolyzene rajongó (Bartók Bélát például saját elmondása szerint legnagyobb kedvencei közt tartja számon), egészen súlyos muzsikával lett híres, amit nevezzünk most jobb híján alternatív metalnak. Ez a fazon saját bevallása szerint imádja a noise rockot is (sőt, bandájával éppen ebből a stílusból indult el hódító útjára), ami mondjuk nem éppen a polírozottságáról és pontosságáról híres, ellenben emberünk ritmusaihoz atomórát lehetne állítani. Hősünk létrehozott egy olyan zenekart, amit egyaránt nagyszerűnek tart Elton John és Marilyn Manson, David Bowie és Al Jourgensen, Nikki Sixx és Gene Simmons, Draveczki-Ury Ádám és én. Ez a banda megalkotott minimum egy olyan lemezt, amiről csapatok tucatjai szereztek inspirációt, tanultak meg riffelni, vagy éppen loptak el komplett témákat, riffeket, rosszabb esetben egész dalokat. (Ebben a játékban hazánk fiai is igen jól teljesítettek, hallgasd csak meg az Action Mindenki megdől című számát, majd közvetlenül utána a Helmet Unsungját. No komment.) A férfi neve Page Hamilton, a zenekaré Helmet, a lemezé pedig Meantime. Ez utóbbi június 23-án, azaz ma húsz éves – mi pedig szokás szerint emlékezünk.

Már a Ronnie James Dio halálával kapcsolatos megemlékezésben is leírtam, hogy a Dehumanizer volt az a lemez, amely tinédzseréveim legelején megindított a metal muzsikák irányába. Persze addig is szerettem a Metallicát, meg volt pár másik kedvencem is, de akkor dőlt el végleg a sorsom, amikor a kezembe került az 1992-es Black Sabbath Dehumanizere valami gagyi kalózkazettán. Éppen ezért amikor szóba került, hogy ki írjon a június 22-én épp húsz éve megjelent, tizenhatodik Sabbath anyagról, azonnal lecsaptam a lehetőségre. Tény, hogy kevés album van, ami olyan fontos szerepet töltött be az életemben, mint a Dehumanizer.