Klasszikushock

Március 11-én végre ismét Budapesten koncertezik az Overkill, és mivel a veterán New York-i thrash/power csapat elég sok maradandó értékű albumot jelentetett meg három évtizedes pályafutása során, bőven akad mit hallgatni bemelegítésként a bulira. Ha esetleg nem ismernéd őket, kezdésnek kiváló lehet az 1996-os The Killing Kind, mely szinte napra pontosan tizenöt évvel az újabb magyar buli előtt jelent meg.

Amikor az ember megkísérli felderíteni egy-egy rockzenei stílusirányzat gyökereit, hamar rájön, hogy amint egyre mélyebbre hatol az idő dzsungelében, úgy válnak a dolgok egyre kuszábbakká és ködösebbekké. Jóllehet korunkban az éti csiga emésztőrendszerétől kezdve a papok pedofil szexuális szokásaikig minden a legapróbb részletekig dokumentálásra kerül, s ezek a létfontosságú információk azonnal elérhetővé is válnak, a múltban még mindig akadnak szürke foltok, amik aztán ellentmondásos véleményeket szülnek. Valami hasonló jellemzi a death metal történelmét is.

AC/DC - azt hiszem, nem hazudok túl nagyot, ha kijelentem: nincs olyan ember a világon – talán, de tényleg csak talán a csecsemők, a különféle törzsi népek és a megveszekedett Justin Bieber rajongók kivételével –, akinek ez az elnevezés ismeretlenül csengene. A legtöbben kapásból az egész rock and roll cirkusz egyik legsikeresebb csapatára asszociálnak, akikről utcákat neveztek el, egykori énekesükről bronzszobor készült, és akik eladtak jó 200 millió lemezt bele a nagyvilágba, ám a majd' hatvanévesen is rövidgatyát és iskolás egyenruhát viselő, fékezhetetlen energiájú gitáros kivételével mégis úgy néznek ki, mint valami egyszerű melósbrigád valahonnan Dél-Bostonból.

Húsz évvel ezelőtt, 1991. január 8-án, három hónappal harmincegyedik születésnapja előtt halt meg Steve Clark, a Def Leppard gitárosa és egyik fő dalszerzője, aki csapatával mindent elért, amit rockzenész csak elérhet, démonai legyőzéséhez azonban minden siker és elismerés kevésnek bizonyult. A szomorú évfordulón a leghatalmasabb Def Leppard album, a Hysteria korának felidézésével tisztelgünk Steve – becenevein csak Steamin' vagy White Lightning – emléke és munkássága előtt.

Habár a metal aranykorának leginkább a nyolcvanas évek dicsőséges kavargását szokás tekinteni, azért a kilencvenes évek első fele is éppoly meghatározó korszaknak számít, legfőképpen a szélsőségesebb zenei műfajok tekintetében. Többek között olyan egyedi hangzású és innovatív zenekarok bukkantak fel ekkoriban, mint a groove-os Pantera, a thrashes-hardcore-os Machine Head, vagy a mechanikus Fear Factory.

Mivel épp idén jelentkezett a megújult floridai négyes visszatérő lemezzel, keresve se találhattunk volna jobb alkalmat arra, hogy e rovat hasábjain felelevenítsük kicsit a legendás csapat korábbi műveit. Kezdjük hát időrendben a debütáló albummal, mely az első három közül, hozzáállásában talán leginkább hasonlít az új műre.

Az Iron Maiden tipikusan olyan zenekar, akiktől mindenkinek megvan a maga kedvence, és attól is nagyban függ, melyik az, hogy mikor szeretted meg őket. Az azonban nem nagyon képezheti vita tárgyát, hogy a banda első csúcskorszakát záró 1988-as Seventh Son Of A Seventh Son egyike Steve Harrisék legjobb és legizgalmasabb albumainak.

Ha Megadeth, általában a Rust In Peace-re szokás asszociálni, ami teljesen indokolt, hiszen valóban az 1990-es album Dave Mustaine-ék abszolút csúcsalkotása. Ám éppen az aktuális 20 éves Rust évforduló miatt sikkadt el 2010-ben méltatlanul egy másik kerek jubileum, hiszen idén 25 éve jelent meg a zenekar első anyaga.

Húsz év sok idő, az igazi klasszikusokon azonban nem hagy nyomot. 1990 óta mainstream és underground irányzatok jöttek és mentek, bizonyos lemezek azonban ma is ugyanolyan szilárdan tartják magukat a helyükön, mint megjelenésükkor. A Pantera Cowboys From Hell albuma és folytatásai alapvetően határozták meg az azóta eltelt időszakot.