Jason a Metallicáról: „Elég bátor voltam meghozni egy döntést, ami mindannyiunkat megmentett”
Jason Newsted a mai napig élete egyik legjobb döntésének tartja, hogy kilépett a Metallicából. A basszusgitáros hosszas kihagyás után, nyáron ismét turnézni fog Észak-Amerikában.
CD kritika
Deep Purple: =1
A Deep Purple azon zenekarok, vagy cizelláltabban fogalmazva, inkább élő legendák közé tartozik, akik a kezdetek óta velünk vannak – velem, veled, mindannyiunkkal. Még ha nem is vagy rendszeres hallgatójuk vagy koncertlátogató, biztosan hallottál már róluk, tiszteled a munkásságukat, és legalább egy-két dalukat ismered. Ha viszont rajongónak érzed magad, akkor bizonyos lemezeik, korszakaik és zenészeik hangjegyei olyan mélyen beléd ivódtak, hogy letéphetetlen részeddé váltak az elmúlt évtizedekben. Az pedig, hogy egy ötvenhat éves (!) pályafutás során (figyelmen kívül hagyva azt a nyolc év szünetet) csak a huszonharmadik stúdióalbumukat készítették el, azt mutatja, hogy valóban csak akkor szólalnak meg, ha igazán fontos mondanivalójuk akadt. Amíg még lehet…
Apocalyptica: Plays Metallica Vol. 2
Igen komoly és valószínűtlennek tűnő utat járt be 1996 óta az Apocalyptica. Amikor annak idején megjelent a finn csellómetálosok első albuma, nyilván muszáj volt kalapot emelni a koncepció eredetisége előtt, de én például a magam részéről tutira nem néztem ki Eicca Toppinenékből, hogy még csaknem három évtized múlva is a színtér aktív játékosai lesznek. Ők azonban baromi gyorsan kinőtték a kezdeti – szűkös – skatulyát, kialakítottak egy teljesen saját, sok irányba elágazó stílust, és koncertattrakcióként is igen komoly nézőmágnessé váltak. Nem mellesleg, eközben még a fő példaképre is visszahatottak, hiszen az S&M koncepciójához részben ők szolgáltatták az ihletet annak idején Hetfieldéknél.
Lucassen & Soeterboek’s Plan Nine: The Long Lost Songs
A Plan Nine sztorija valamikor a '90-es évek legelején indult, amikor a komoly zenei- és magánéleti válságot átvészelni igyekvő Arjen Lucassen belefutott régi bandájába, a Bodine-ba, akiknél épp egy bizonyos Robert Soeterboek énekelt. A két figura hamar össze is haverkodott, és mivel Lucassent elvarázsolta Robert hangja, illetve színpadi előadásmódja, ráadásul akkori bandája, a Vengeance is épp kiadó után kajtatott, gyorsan el is kezdtek dalokat írni közösen. A munka annyira jól haladt, hogy hamarosan volt vagy húsz témájuk, ráadásul kinézett egy lemezszerződés is az Ed Wood kultikusan szar sci-fije, a Lugosi Bélát is felvonultató Plan Nine From Outer Space után elnevezett csapat számára. Lucassent ugyanis ekkoriban megkörnyékezte az Accept, csatlakozása fejében pedig előzenekari pozíciót meg szerződést ajánlottak a Plan Nine-nak. Mivel azonban Arjen visszautasította az ajánlatot, természetesen a deal egyéb részei is mentek a levesbe, a Plan Nine pályafutása pedig ezzel 1992-ben be is fejeződött. Arjen nem sokkal ezután hozta ki az első Ayreon-nagylemezt, igen komoly sikerszériát kezdve ezzel, amelyből ugyan csak epizodistaként, de Robert is kivette a részét.
Mr. Big: Ten
Kicsit másképp intézik ezt, mint mondjuk a KISS vagy a Slayer, de valójában a Mr. Bignél is több utolsó nekifutásnak lehetünk tanúi az utóbbi időben. Egyrészt már az egy körrel ezelőtti turné is a végső volt, aztán ugye bejelentették a tavasszal Budapestet is elért tényleges búcsúkörutat. Közben kiderült, hogy készül ez az utolsó sorlemez, de most már azt is tudjuk, hogy még egy koncertanyaggal is megörökítik a finálét, tehát igazából az lesz a záróakkord. Vagy nem. Engem egyébként a legkevésbé sem zavar ez, de mintha mégsem menne nekik olyan könnyen elengedni a sztorit...
Sonic Universe: It Is What It Is
Nem volt könnyű szülés ez a lemez, hiszen Corey Glover (Living Colour) és Mike Orlando (Adrenaline Mob) közös projektjének gyökerei még a covid előttre nyúlnak vissza. Ráadásul mintha továbbra is rossz, vagy legalábbis kétes csillagzat alatt futna a sztori: hiába jelent meg tavasszal végre, hosszas csendek és kivárás után az album, mostanra a hivatalos felületeken valami miatt Corey Glover's Universe-re változott a név, és gyanúsan nincs körülötte semmiféle kiadói vagy egyéb hype. A turné gondolata pedig a jelek szerint fel sem merült. Vagyis szinte borítékolható a süllyesztő, ami nagy kár, mert a zene – a nevekből is sejthetően – óriási.
Kissin’ Dynamite: Back With A Bang
A kemény munka ma is meghozza a maga gyümölcsét. A német Kissin' Dynamite is azon zenekarok körét gyarapítja, akik szinte surranópályán tettek szert komoly népszerűségre, pusztán baromi tudatos, okos építkezéssel és szüntelen turnézással. A csapat nálunk is visszatérő vendég – október 8-án megint jönnek majd –, ez a nyolcadik album pedig helyből a német listák első helyén kezdett július elején. Nyilván mások a léptékek ma, mint 1988-ban vagy 1999-ben, de ez azért így is nagyon komoly eredmény a világ egyik legnagyobb lemezpiacán.
Nestor: Teenage Rebel
Meglepetésként született meg a Nestor első lemeze két évvel ezelőtt. Nem is a lemez maga volt a meglepő, hanem annak előzménye és a zenekar egész története. Az elásott kincsesláda, majd évtizedekkel későbbi önfelfedezése, egy zenei időkapszula. Tobias Gustavsson olyan ügyesen porolta le barátjával, Jonny Wemmenstedt gitárossal a tinédzserként megírt szalagokat, hogy a Kids In A Ghost Town komplettsége hallatán a Napalm Records jónak látt átszerződtetni őket a további együttműködés érdekében.
Exodus: British Disaster: The Battle Of ’89 - Live At The Astoria
Augusztus 6-án, többek között a Deicide és Abbath társaságában lép fel Budapesten a világ talán legelső thrash metal bandája, a Bay Area-alapcsapat Exodus. Aki pedig már tűkön ülve várja a bulit, ezzel a retrospektív kiadvánnyal készülődhet, a British Disaster ugyanis egy 1989-es, Astoria-beli koncert anyagát tartalmazza, azaz finoman szólva sem mai anyag. A zenekar az überkult debütlemez Bonded By Blood utáni énekesváltást követően ennek a koncertnek az évében, 1989-ben ért fel anno a csúcsra. Ha a Paul Baloff távozása miatt csalódott rajongók mindegyikét nem is sikerült meggyőzni az új frontember Steve „Zetro" Souza debütálását jelentő, 1987-es Pleasures Of The Fleshsel, a folytatás már az utolsó kétkedő hangokat is elhallgattatta. Kétségtelen, hogy a túlzás nélkül metálmérföldkő Bonded mellett mai napig a Fabulous Disaster a legnagyobb közönségkedvenc az életműben, így ezzel a koncertanyaggal minden tekintetben az aranykorba repülhetünk vissza.
Marty Friedman: Drama
Nagyon haragudtam Dave Mustaine-re, Marty Friedman megadethes szerzőtársára, miután egy ma már megboldogult, régi-régi MTV-s műsor, a Headbanger's Ball egyik adásában tátott szájjal néztem végig egy interjús beszélgetésüket. Mustaine olyan nyegle stílusban vezényelte le a rögtönzött, autóban tetten ért zenészekkel készített tömör kérdezz-feleleket – többek között kollégáját is sértegetve –, hogy egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Élő adásban ilyen lekezelően beszélni egy olyan végtelenül tehetséges és szerény emberrel, mint Marty...
Bon Jovi: Forever
Minden úgy zajlott, ahogy azt előre sejteni lehetett. A negyvenedik jubileumra mozgásba lendült a gépezet, jött a zenekar sztoriját feldolgozó dokumentumsorozat, fellebbent a fátyol a frontember mára tovatűnt (?), súlyos hangszálproblémáiról, minek kapcsán kifejezhettük együttérzésünket, halvány reménysugár kezdett pislákolni az eltévelyedett fekete bárányként megbélyegzett hajdani gitáros visszatérését illetően, majd mindezek tetejébe megérkezett a nagy bejelentés: júniusban jön az új album, ami újra elhozza majd a felhőtlen, mosolygós, lendületes, gitárgazdag, békebeli feelinget!
Siculicidium: A halál tengely / Az elidegenedés melankóliája
Régóta érlelődött bennem, hogy érdemes lenne újra felvenni a fonalat az erdélyi Siculicidium kapcsán, akikkel igazán autentikus szeretlek-is-meg-nem-is viszonyom alakult ki az évek során. Még csak azt sem mondom, hogy a kapcsolatunk már az alapoknál elromlott, mégiscsak black metalról beszélünk, ráadásul nihilista, a zenét ugyanakkor véresen komolyan vevő hozzáállásuk mindig is megfelelt annak, ahogy én is gondolkodom a feketefémről. Magas labdák tömege pattog most felém, de tény, hogy az a bizonyos Hosszú út az örökkévalóságba rendesen kifárasztott annak idején, és miközben legjobb bizonyságát adom annak, hogy a gyűjtő egy speciális állatfaj, hiszen a Sicu-diszkográfia (részben ugyan érintetlenül, de) ott figyel a polcomon, bevallom, némi félelemmel vágok neki az újabb nagy kalandnak. Ezúttal ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két LP-nyi mennyiségű, gyanús színű desztillátummal kell megküzdeni, mert Lugosi Béla énekes/szövegíró és Pestifer gitáros fantáziája különösen termékenynek bizonyult az utóbbi időben.
Evergrey: Theories Of Emptiness
Egyre csak gyűlnek a lemezek a progmetálban erős, svéd Evergrey műhelyében, akik messze nem arról híresek, hogy gyakorta változtatják a bevált dolgokat és ide-oda ugrálgatnak a különböző zenei stílusok között. Az ilyesminek sokszor szoktak hátulütői lenni, de persze ez nem panaszkodás részemről, s a mindenkori imádat is megvan még, csupán szép lassan próbálom elfogadni azt az állapotot, ami ennyi idő elteltével és ennyi saját muzsika után Tom S. Englundékra is nyugodtan rásüthető: már nem képesek úgy megdobogtatni a szívem, mint egykor. Javukra legyen írva, hogy rokonszenves stílusjegyeik ezer közül felismerhetők és nyilván az sem feltétlenül baj, ha nem kísérleteznek, hiszen ha sikerül erős dalokat írniuk, ez igazából már nem is számít.
Cavalera: Schizophrenia
Tavaly azt írtam: az ős-Sepultura művei közül a Bestial Devastationnel és a Morbid Visionsszel ellentétben a Schizophrenia újravételének már nem látnám sok értelmét. Aztán ehhez képest persze máris megérkezett az 1987-es album friss verziója, ami az előző újrajátszós vállalkozás kedvező fogadtatásának fényében nem meglepő. Nem érzem úgy, hogy segget csinálok a számból azzal, ha elárulom: abszolút élvezettel tudom hallgatni a 2024-es változatot is. De mivel a Schizophrenia már eredetiben is nagyon rendben volt, most ezzel együtt sincs akkora különbség az alapanyag és mai megtestesülése között, mint legutóbb.
Madder Mortem: Old Eyes, New Heart
Nehéz körülmények között született a norvég Madder Mortem új albuma, legalábbis az énekesnő Agnete M. Kirkevaag és gitáros testvére, BP M. Kirkevaag számára volt megterhelő időszak. A páros az album készítésének időszakában vesztette el édesapját, aki a zenekart a kezdetektől szívvel-lélekkel, tevékenyen támogatta, illetve művészként is hozzájárult a Madder Mortem körüli teeendőkhöz. A új albumhoz két festményt is készített, a borítón láthatót Costin Chioreanu segítségével illesztették az album egységébe. Mivel a lemez elkészültét már nem érte meg, így neki dedikálták az Old Eyes, New Heartot, teljes joggal, nehéz szívvel.
Crownshift: Crownshift
Újabb erős underground nevekkel telepakolt produkcióról beszélünk a Crownshift esetében. Ráadásul a csapat aktív mozgást tervez a jövőben, ott lesznek hamarosan a FEZEN-en is, szóval ha minden összeáll és a visszajelzések is kedvezőek, nem valami egyszeri szobaprojektről lesz szó itt. Mindehhez egyébként az alapok is adottak: különösebb újdonságokat nem villant fel a debütáló lemez, de a modern kikacsintásokkal teli, észak-európai szabású melo-death kedvelői kajálni fogják.
Lucifer: V
Ha nem is az érdeklődés homlokterében alkotva, de lassú, egyenletes építkezéssel jutott el az ötödik lemezig a Lucifer. Bevallom, annak idején némi szkepticizmussal figyelgettem a Johanna Sadonis vezetésével zászlót bontó bandát, aztán bekerült a képbe Nicke Andersson, és szépen elkezdett náluk összeállni a kép. Ez persze bizonyos változásokkal járt úgy a zenében, mint a magánéleti fronton – elvégre most már Johanna is Platow Andersson néven fut –, de a korrekt, mégis kissé semmilyen kezdőlépések után szépen megtalálta a maga hangját a csapat. A még az év elején megjelent ötös lemez az eddigi csapásvonalon halad tovább, és újfent kellemes hallgatnivaló.
P.O.D.: Veritas
Nem akarok feltétlenül nagyszabású nu metal revivalt valószínűsíteni a következő évekre, de több mint két évtizeddel a hullám levonulta után törvényszerűen megérkeztünk abba a fázisba, amikor már érzékelhető némi nosztalgia az érával kapcsolatban. Az ilyesmit pedig mindig aprópénzre lehet váltani. Semmi meglepő nincs ebben, a rockzene ciklikussága mindig is így működött: aki akkoriban Kornon, Linkin Parkon, Limp Bizkiten, P.O.D.-n nőtt fel, mostanra többnyire bőven eljutott az ízlésbefagyásos életkorba, ráadásul jól kereső harmincas-negyvenesként fizetőképes keresletet alkot. A zeneipar pedig mindig igyekszik kihasználni az efféle együttállásokat.
Magma Rise: Neither Land Nor Sea
Napi buta statisztika: a Neither Land Nor Sea-vel immár saját jogán a Magma Rise is kitermelt annyi sorlemezt, mint amennyi minden magyar doomsterek ősforrásának, a Mood zenekarnak jutott. Ez az információ természetesen a világon semmilyen többletjelentést nem hordoz a puszta ténymegállapításon túl, a Magma eddig is a leginkább szem előtt lévő Mood-utód volt, és 2024-ben sincs ez másként. Ha valaki még ötvenen túl is a színpadon túr egy, az átütő siker reményével sosem kecsegtető stílusban, ahogy ezt Hegyi Kolos és Holdampf Gábor teszi, esélyes, hogy ezt valamilyen visszafoghatatlan belső indíttatásból teszi, szája szélén némi hamiskás mosollyal. Ha nincs már miért megfeszülni, akkor nem kell megfeszülni, szóljon úgy, ahogy jólesik, annak, akinek jólesik. A táborukat valószínűleg név szerint (de arcról biztosan) ismerik már, a zenekarral egyetemben az elvárásuk mindössze annyi, hogy ne verjék le a lécet.
Dool: The Shape Of Fluidity
Szinte észrevétlenül jelent meg tavasszal az új Dool, de a lemez ettől még ugyanolyan figyelemre méltó és megigéző, mint elődje, a négy évvel ezelőtti Summerland. A The Shape Of Fluidity a holland dark/gót/poszt/akármilyen rockerek harmadik albuma, és simán, mindenféle erőlködés nélkül sikerült vele tartaniuk a lécet. Márpedig ez nagy szó, mivel a 2020-as album minden túlzás nélkül óriási stílusgyakorlat volt ebben a borongós, sötét, éterien okkult stílusban.
Amerikan Kaos: Armageddon Boogie
Kicsit mintha kapkodna mostanában Jeff Waters. 2022-ben ugye a semmiből és kissé talán indokolatlanul dobta piacra a Metal című, eredetileg 2007-ben megjelent Annihilator-nagylemez újravett változatát Stu Blockkal és Dave Lombadóval, illetve emellett bejelentette, hogy nem kevesebb mint tizennyolc Annihilator-újrakiadás várható a közeljövőben. Ezekből aztán a mai napig egy sem jelent meg, de még csak hír sincs róla, mikorra várhatók, viszont beharangoztak egy speciális Alice In Hell tematikus bulit idén nyárra, a szlovákiai Topfestre, ismét csak Stu-val a mikrofon mögött, meg az anno a lemezt feljátszó dobossal, Ray Hartmannal. Ebből végül koncert ugyan nem lesz, de valamiféle livestream azért várható, viszont áprilisban a derült égből megjelent az Amerikan Kaos „zenekar" első albuma, az Armageddon Boogie, ami tulajdonképpen egy Waters-szólólemez, és elvileg két másik is követi majd 2025-26 folyamán.
Mind’s Mirrors: Forever Is Not Nearly Long Enough
Néhány hete készítettünk egy igen részletes interjút Szabó Danival a Mind's Mirrors kapcsán. Akkor a többek között a Dividedból és a Rockstars Not Dead projektből ismert gitáros részletesen elmesélte, hogyan fogtak bele másfél évtizeddel ezelőtt barátjával és régi harcostársával, Purnhauser Pállal e szerelemprojekt megvalósításába, amit sok holtidő és vargabetű után idén végre siker koronázott. A Forever Is Not Nearly Long Enough cím tökéletesen találó tehát, de a lényeg, hogy ha örökké tartott is, végre tényleg kész a lemez. Mivel pedig a Mind's Mirrors kapcsán a hívószavak a „technikás," a „US Power" és a „progresszív" voltak, a mikrofon mögött meg egyik legnagyobb kult kedvencem, Alan Tecchio (Hades, Watchtower, Seven Witches, Non-Fiction stb.) állt, már akkor egyértelmű volt, hogy ez a projekt nekem szól, amikor Danival legelőször, évekkel ezelőtt beszélgettünk róla.
Jasta: …And Jasta For All
Jamey Jasta a színtér emblematikus arcai közé tartozik, és sosem érte be pusztán a Hatebreed frontemberi posztjával, mindig is ezer dolgot csinált egyszerre, legyen szó műsorvezetésről vagy egyéb háttértevékenységekről. Jó ideje mozgolódik önállóan is, az ...And Jasta For All a negyedik szólóalbuma a sorban, és már a címről, illetve a borítóról is sejthető, mire futtatta ki ezúttal a játékot az örökmozgó énekes. Ebben szerzőként Charlie Bellmore gitáros és Nick Bellmore dobos szegődtek mellé – velük ugye Jamey két igen erős lemezt pakolt össze korábban Dee Snidernek, de ez a tandem dolgozott George „Corpsegrinder" Fisher első önálló anyagán is.
Slower: Slower
Bizonyos koncepciók annyira kattantak, hogy egyszerűen muszáj őket díjazni. Én például azonnal látni véltem a fantáziát abban, hogy ismert underground stoner/doomster arcok lelassítva Slayer-dalokat nyomnak egy lemezen át. Nyilván – szokás szerint – lehet armageddont kiáltani erre is a mindenre kötelező károgás jegyében, de nem látom be, miért ne férne el a mai dömpingben egy ilyen projekt is. Én például biztosan megnézném őket koncerten, és bizonyos keretek között, helyén kezelve az album is szórakoztat.
High On Fire: Cometh The Storm
Unos-untalan azon kapom magam, hogy a kétéves covid-limbó teljesen tönkrevágta az időérzékelésemet. Az új High On Fire esetében például kétszer is ellenőriznem kellett, hogy tényleg hat év telt-e el a legutóbbi Electric Messiah óta. Kábé annyira valószínűtlennek tűnt a dolog, mint hogy a legutóbbi lemezért Matt Pike-ék a kozmosz valamilyen bizarr együttállásának köszönhetően még egy Grammyt is besöpörtek... Hat év pedig hosszú idő, sok minden változhat közben. A színtér egyik legkerekebb, legmocsadékabb power-triójából azóta példának okáért eltűnt az alapító überdobos, Des Kensel, helyét Coady Willis vette át Pike mester és Jeff Matz mögött.
Accept: Humanoid
Tűnjön el bárki a fedélzetről, változzon a kiadó, Wolf Hoffmann akkor is acélosan rezdületlen kézzel és rezzenéstelen arccal, nyílegyenesen kormányozza előre az Accept hajóját a jól ismert vizeken. Nem nagyon gondolunk bele, én azonban imádom az efféle viszonyításokat, szóval muszáj hangsúlyoznom: a csapat aktuális, Mark Tornillo fémjelezte korszaka immáron lényegesen hosszabb ideje tart, mint annak idején a '80-as évekbeli aranykor. A sztori egyértelműen jól működik, a banda kihagyhatatlan a fesztiválokról (jönnek a Rockmaratonra is), folyamatosak a sikeres önálló turnék is, szóval nem látom okát, miért ne üzemelhetnének el gyakorlatilag örökre a jól bevált recept alapján.
Sebastian Bach: Child Within The Man
Tételezzük fel, hogy senki nem ismeri ezt a nyurga fickót. Jött valahonnan, készített egy lemezt, és érdeklődve indítjuk el, hogy mi sül ki belőle. Valami masszív, valami vastag megszólalás. Egy pillanatra amolyan Taking Dawn-szellemiség érint meg (ó, micsoda bemutatkozás is volt az!), az énekes egész jó, a gitáros korszerű. Emlékeztet a ′90-es évek elejére, amikor a hajbandák elkezdtek izmozni, meg van benne egy csipetnyi Spread Eagle. Az első lemez felől. Aha, oké, hadd menjen! Freedom, az van itt. Az ének olyasmi, mint volt annak idején a Skid Row-ban a szőke srác. A riff is emlékeztet rájuk, amolyan sűrűn ritmusozós figura, villantós szólózgatás, hangnemváltogatós megoldás kerül elő, egész érdekes ez, jobb, mint vártam.
Slash: Orgy Of The Damned
Slash láthatóan nem nagyon tud megülni egy helyben, valamit mindig, mindenképpen csinálnia kell. Ebben nincs különösebb újdonság, de nálam bizony jócskán veszítettek már az eseményfaktorból ezek a megjelenések az elmúlt tizeniksz évben. A 2010-es első szólóalbum pár dalt leszámítva nem különösebben nyűgözött le, és a zseniális kezdés után, a harmadik lemezre a Myles Kennedy-féle formáció is a teljes érdektelenségig fakult nálam a túl gyorsan érkező kaptafa-cuccok miatt. Emellett meg ugye a többséghez hasonlóan én is inkább Azzal A Zenekarral hallanék egy komplett új lemezt Slashtől, és a nagy sztori mellett minden automatikusan másodrendűvé silányul.
10. oldal / 234