CD kritika

A taljánokra – egy-két kivételtől eltekintve – általában nem jellemző a globálisan is jelentős rockzenekarok kitermelése. Persze lehetne sorolni a Lacuna Coiltól kezdve a Rhapsody Of Fire-ig mindazokat, akiknek neve évtizedek óta ott van a fősodorban és a köztudatban, de ezek a zenekarok sem arról híresek, hogy a lemezmilliomosok gondokkal terhelt mindennapjait élik. A ma már elcsépelt jelzővel illetett progrock és progmetál képzeletbeli határvonalán egyensúlyozó Kingcrow sem egykori és aktuális produkcióival fogja a csillagokat lepotyogtatni az égről. Amiért mégis itt szerepelnek, az annak köszönhető, hogy egy rövid koncertbeszámolót és néhány friss hírt leszámítva még soha nem írtunk róluk, másrészről pedig nekik mindig is sikerült olyan elemeket is becsempészniük a dalaikba, amelyekre még a sokat hallott fülnek is volt/van kedve ráhangolódni.

Talán nem tévedek nagyot azzal a tippel, hogy a WMD-tábor zöme még a fizikai hanghordozók fénykorában szocializálódott, így aztán számu(n)kra különösen hosszúnak tűnhetett a Moebius óta eltelt másfél évtized. „Röviden: két doboscsere, házasságkötés, válás, kilenc gyerek, költözések, covid, karantén, az underground fejreállása és átrendeződése, a zenehallgatási szokások teljes megváltozása, a szakma és közönség generációváltása. A velünk egy időben indult hazai underground zenekarok mára nagyrészt letették a hangszert. Mi még itt vagyunk" – így beszél erről az időszakról az Egyenes kerülőhöz mellékelt sajtóközlemény, és tulajdonképpen nincs is mit hozzátenni mindehhez. Aki kereste, a köztes időben is megtalálhatta azért Veres Gáborékat, ha csak a legmeghatározóbb mérföldköveket nézzük, megjelent a 4.1, majd a 4.2 EP, utóbb néhány single, amikor éppen az a formátum tűnt kiútnak. „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel" – így állít irányba a rég várt, friss sorlemez. Nos, megfelel?

Emlékszem, három évvel ezelőtt teljesen letaglózott, amikor megtudtam, hogy Mike Howe, a Metal Church énekese önkezével véget vetett életének. Egyszerűen nem volt benne a pakliban, hogy a zenekarával kábé második aranykorát futó, látszólag minden szempontból ereje teljében lévő és a 2019-es Rockmaratonon tartott dedikáláskor kifejezetten kiegyensúlyozott, barátságos figura benyomását keltő fickó felakassza magát. Persze sosem tudhatjuk, hogy a felszín alatt milyen mentális/egészségügyi/magánéleti/egzisztenciális válság húzódik meg...

Eléggé messzire jutott máris a svájci-amerikai multiinstrumentalista Manuel Gagneux kísérleti projektje, ezt bárki tapasztalhatja, akit érdekel a sztori. A fekete közösség spirituáléi és a black metal házasítása egyszeri poénként tökéletesnek hangzott, ráadásul hősünk teljes vállalható módon élt is a lehetőséggel. Plusz nem átallott még némi underground szenzációt is kelteni a produkcióval, már ha ennek van egyáltalán értelme a kortárs kifejezéstárban. Időben és szellemiségben is távol van már Gagneux-től a „jé, ez működik" rácsodálkozása, de szerencsére úgy vált a Z&A zeneipari tényezővé, hogy eredendő gátlástalanságából alig vesztett közben. A vezér azt is pontosan tudta, hogy a legutóbbi, minden téren roppant sikeres self-titled anyag után merre lehetne tovább hajtani a biciklit.

A savannah-i Black Tuskot lemezkritikailag valamiért mindig is mostohán kezeltük, pedig kimondottan rokonszenves csapatról beszélünk, és a zenéjük is elég jellegzetes. Sosem ment csodaszámba, amit csináltak, de az életmű összességében kiegyensúlyozott, ez az új lemez pedig még újat is hoz a banda fegyvertárába. Mivel jó húsz éve aktívak, utóbbi jelentőségét nem becsülném le, ennyi év és lemez után a többség már belekövül a saját stílusába.

Ha a rockzenei tömegtermelésben történik néha valami aranyos, akkor az a Royal Republic bármelyik megmozdulása. Ahogyan a diszkót lehet tálalni szikárabb keretek közt, azt manapság kétségtelenül ez a svéd négyes tudja a legjobban. A LoveCop a zenekar ötödik lemeze – ha az önakusztikolós albumukat nem vesszük be a sorba –, és tökéletes folytatása annak a folyamatnak, amely felé a csapat egyre gyorsuló ütemben tart. Rock, punk rock, garázsrock volt a kiindulási pont, de már hamar megérkeztek a bulisabb dalok is – Tommy Gun, amely az áttörést hozta –, és a harmadik albumot, a Weekend Mant már jelentősen megtöltötték tánczenével, ami tényleg százszázalékig a felejts-el-minden-vacakságot hangulat megteremtéséért született. A Baby első három másodpercében a csaka-csaka riffekre és a rém egyszerű, de végtelenül hatásos Bay-Ba-Ba-Ba-Bayyybe refrénre tényleg bárki felpattan.

Mindenki értse jól, amit írok, de az Anvil legalább annyira jelenség, mint pusztán régi, patinás zenekar. Ahhoz ma sem elég ismertek, hogy mémesedettségről beszéljünk, de a dolog veleje akkor is valami ilyesmi. Ebben természetesen a 2008-as, a triót minden szempontból teljesen új pályára állító Anvil! – The Story Of Anvil dokumentumfilmnek is óriási szerepe volt. Jöhet bármi, Lips és Robb Reiner akkor is ugyanazt nyomja az éppen aktuális basszusgitárossal, mint negyven éve, és mindez akkor is így lenne, ha még ennél is kevesebben ismernék őket. Ennek megfelelően könnyen rájöhetsz, mi hallható a csapat huszadik nagylemezén.

A legtöbb mai szupergroup igazából nem szupergroup, csak rámondjuk, de azért akadnak kivételek. Underground szinten a Category 7 mindenképpen ezt a kört gyarapítja, és jó hír, hogy a John Bush énekest, Phil Demmel és Mike Orlando gitárosokat, Jack Gibson basszert, illetve Jason Bittner dobost soraiban tudó banda vélhetően tényleges működést tervez a jövőre nézve. Csak abból következtetek erre, hogy Bittner többek között épp azért lépett ki pár hete az Overkillből, mert az újjáalakult Shadows Fall mellett a Category 7-nel is turnézni tervez. Nem lenne ellenemre a dolog, mert a lemezük nagyon gyalul, és nemrég még James Hetfield is szuperlatívuszokban szólt a csapatról egy interjúban, amikor aktuálisan neki tetsző zenékről kérdezték.

„I'm a cynical, egotistical, unpredictable, hardened criminal / And I can be a little hypocritical, but I'll admit it straight to your face / I'm unbreakable, irrepleceable, undeniably inspirational" – rappeli nem kevés színpadiassággal Ronnie Radke az új Falling In Reverse-lemez nyitódalában, és nehéz vele vitába szállni. Manapság súlyos rockzenével úgyszólván lehetetlen felevezni a főáramba, de Ronnie-nak valahogy sikerülni látszik a dolog, a csávó megfogta a közönség, méghozzá – ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – a fiatal közönség képzeletét. Ehhez pedig alighanem pont erre a harsányságra és végletekig megosztó személyiségre volt szükség, Radke ugyanis igazi, a szó hagyományos értelmében vett old school rocksztár. Kiteljesedéséhez 2024-ben már persze nem az MTV és a Bravo, hanem a TikTok meg az Instagram nyújt felületet, de a lényeg ugyanaz.

Michael Palace számomra a négy esztendővel ezelőtti, kimondottan erős tételeket tartalmazó Rock And Roll Radio lemezzel bizonyította először, hogy nem lehet csak úgy beleszuszakolni a turbó sebességbe kapcsolt, tömegesen és futószalagon leszállított, felhígult melodikus rockmezőnybe. A lemezre és folytatására, a két évvel ezelőtti One 4 The Roadra persze már csak az emlékezhet, akinek érdeklődése túlmutat a modern/extrém/satöbbi stílusú metálzenéken, és valamennyire nyitott a dallamrockra is. Ezeken a lemezeken is nyilván ugyanolyan klisékből elkoptatott, korábban egymilliárdszor hallott és mások által is alkalmazott elemekből összerakott muzsika jött szembe elsőre, mint általában, azonban többször meghallgatva mégsem az történt, mint a többi frontierses tucatprodukciónál, hogy két hét múlva semmire sem emlékeztél a masszából: hanem klasszikus értelemben vett, fülbeülő és örökzölden ragyogó dallamtapadásról.

Az Evildead volt Juan Garcia gitáros bandája az Abattoir és az Agent Steel első földbe állása után. Fontos a pontos megjelölés, hiszen a jelenleg Juan of the Dead néven a Body Countot sápasztó hathúros később mindkét korábbi bandájába visszatért, így keretbe foglalva az Evildead klasszikus korszakát. Ez a bizonyos éra 1987-től 1995-ig tartott, ami alatt két lemezt szabadítottak a világra az élőhalottak. Bár sem az Annihilation Of Civilizaton, sem pedig utódja, a The Underworld nem lettek különösebben sikeresek, szűk körben azóta is kultikus kedvenceknek számítanak. Az Underworldnek aztán már nem lett folytatása: egy nyúlfarknyi koncertlemez meg egy háromszámos demo után a csapat bedobta a törülközőt. 2008 és 2012 között volt ugyan egy meglehetősen terméketlen, mindössze egyetlen, Blasphemy Divine címet kapott dalt fialó újjászületésük, de az igazi másodvirágzás csak 2020-ban indult.

A Deep Purple azon zenekarok, vagy cizelláltabban fogalmazva, inkább élő legendák közé tartozik, akik a kezdetek óta velünk vannak – velem, veled, mindannyiunkkal. Még ha nem is vagy rendszeres hallgatójuk vagy koncertlátogató, biztosan hallottál már róluk, tiszteled a munkásságukat, és legalább egy-két dalukat ismered. Ha viszont rajongónak érzed magad, akkor bizonyos lemezeik, korszakaik és zenészeik hangjegyei olyan mélyen beléd ivódtak, hogy letéphetetlen részeddé váltak az elmúlt évtizedekben. Az pedig, hogy egy ötvenhat éves (!) pályafutás során (figyelmen kívül hagyva azt a nyolc év szünetet) csak a huszonharmadik stúdióalbumukat készítették el, azt mutatja, hogy valóban csak akkor szólalnak meg, ha igazán fontos mondanivalójuk akadt. Amíg még lehet…

Igen komoly és valószínűtlennek tűnő utat járt be 1996 óta az Apocalyptica. Amikor annak idején megjelent a finn csellómetálosok első albuma, nyilván muszáj volt kalapot emelni a koncepció eredetisége előtt, de én például a magam részéről tutira nem néztem ki Eicca Toppinenékből, hogy még csaknem három évtized múlva is a színtér aktív játékosai lesznek. Ők azonban baromi gyorsan kinőtték a kezdeti – szűkös – skatulyát, kialakítottak egy teljesen saját, sok irányba elágazó stílust, és koncertattrakcióként is igen komoly nézőmágnessé váltak. Nem mellesleg, eközben még a fő példaképre is visszahatottak, hiszen az S&M koncepciójához részben ők szolgáltatták az ihletet annak idején Hetfieldéknél.

A Plan Nine sztorija valamikor a '90-es évek legelején indult, amikor a komoly zenei- és magánéleti válságot átvészelni igyekvő Arjen Lucassen belefutott régi bandájába, a Bodine-ba, akiknél épp egy bizonyos Robert Soeterboek énekelt. A két figura hamar össze is haverkodott, és mivel Lucassent elvarázsolta Robert hangja, illetve színpadi előadásmódja, ráadásul akkori bandája, a Vengeance is épp kiadó után kajtatott, gyorsan el is kezdtek dalokat írni közösen. A munka annyira jól haladt, hogy hamarosan volt vagy húsz témájuk, ráadásul kinézett egy lemezszerződés is az Ed Wood kultikusan szar sci-fije, a Lugosi Bélát is felvonultató Plan Nine From Outer Space után elnevezett csapat számára. Lucassent ugyanis ekkoriban megkörnyékezte az Accept, csatlakozása fejében pedig előzenekari pozíciót meg szerződést ajánlottak a Plan Nine-nak. Mivel azonban Arjen visszautasította az ajánlatot, természetesen a deal egyéb részei is mentek a levesbe, a Plan Nine pályafutása pedig ezzel 1992-ben be is fejeződött. Arjen nem sokkal ezután hozta ki az első Ayreon-nagylemezt, igen komoly sikerszériát kezdve ezzel, amelyből ugyan csak epizodistaként, de Robert is kivette a részét.

Kicsit másképp intézik ezt, mint mondjuk a KISS vagy a Slayer, de valójában a Mr. Bignél is több utolsó nekifutásnak lehetünk tanúi az utóbbi időben. Egyrészt már az egy körrel ezelőtti turné is a végső volt, aztán ugye bejelentették a tavasszal Budapestet is elért tényleges búcsúkörutat. Közben kiderült, hogy készül ez az utolsó sorlemez, de most már azt is tudjuk, hogy még egy koncertanyaggal is megörökítik a finálét, tehát igazából az lesz a záróakkord. Vagy nem. Engem egyébként a legkevésbé sem zavar ez, de mintha mégsem menne nekik olyan könnyen elengedni a sztorit...

Nem volt könnyű szülés ez a lemez, hiszen Corey Glover (Living Colour) és Mike Orlando (Adrenaline Mob) közös projektjének gyökerei még a covid előttre nyúlnak vissza. Ráadásul mintha továbbra is rossz, vagy legalábbis kétes csillagzat alatt futna a sztori: hiába jelent meg tavasszal végre, hosszas csendek és kivárás után az album, mostanra a hivatalos felületeken valami miatt Corey Glover's Universe-re változott a név, és gyanúsan nincs körülötte semmiféle kiadói vagy egyéb hype. A turné gondolata pedig a jelek szerint fel sem merült. Vagyis szinte borítékolható a süllyesztő, ami nagy kár, mert a zene – a nevekből is sejthetően – óriási.

A kemény munka ma is meghozza a maga gyümölcsét. A német Kissin' Dynamite is azon zenekarok körét gyarapítja, akik szinte surranópályán tettek szert komoly népszerűségre, pusztán baromi tudatos, okos építkezéssel és szüntelen turnézással. A csapat nálunk is visszatérő vendég – október 8-án megint jönnek majd –, ez a nyolcadik album pedig helyből a német listák első helyén kezdett július elején. Nyilván mások a léptékek ma, mint 1988-ban vagy 1999-ben, de ez azért így is nagyon komoly eredmény a világ egyik legnagyobb lemezpiacán.

Meglepetésként született meg a Nestor első lemeze két évvel ezelőtt. Nem is a lemez maga volt a meglepő, hanem annak előzménye és a zenekar egész története. Az elásott kincsesláda, majd évtizedekkel későbbi önfelfedezése, egy zenei időkapszula. Tobias Gustavsson olyan ügyesen porolta le barátjával, Jonny Wemmenstedt gitárossal a tinédzserként megírt szalagokat, hogy a Kids In A Ghost Town komplettsége hallatán a Napalm Records jónak látt átszerződtetni őket a további együttműködés érdekében.

Augusztus 6-án, többek között a Deicide és Abbath társaságában lép fel Budapesten a világ talán legelső thrash metal bandája, a Bay Area-alapcsapat Exodus. Aki pedig már tűkön ülve várja a bulit, ezzel a retrospektív kiadvánnyal készülődhet, a British Disaster ugyanis egy 1989-es, Astoria-beli koncert anyagát tartalmazza, azaz finoman szólva sem mai anyag. A zenekar az überkult debütlemez Bonded By Blood utáni énekesváltást követően ennek a koncertnek az évében, 1989-ben ért fel anno a csúcsra. Ha a Paul Baloff távozása miatt csalódott rajongók mindegyikét nem is sikerült meggyőzni az új frontember Steve „Zetro" Souza debütálását jelentő, 1987-es Pleasures Of The Fleshsel, a folytatás már az utolsó kétkedő hangokat is elhallgattatta. Kétségtelen, hogy a túlzás nélkül metálmérföldkő Bonded mellett mai napig a Fabulous Disaster a legnagyobb közönségkedvenc az életműben, így ezzel a koncertanyaggal minden tekintetben az aranykorba repülhetünk vissza.

Nagyon haragudtam Dave Mustaine-re, Marty Friedman megadethes szerzőtársára, miután egy ma már megboldogult, régi-régi MTV-s műsor, a Headbanger's Ball egyik adásában tátott szájjal néztem végig egy interjús beszélgetésüket. Mustaine olyan nyegle stílusban vezényelte le a rögtönzött, autóban tetten ért zenészekkel készített tömör kérdezz-feleleket – többek között kollégáját is sértegetve  –, hogy egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Élő adásban ilyen lekezelően beszélni egy olyan végtelenül tehetséges és szerény emberrel, mint Marty...

Minden úgy zajlott, ahogy azt előre sejteni lehetett. A negyvenedik jubileumra mozgásba lendült a gépezet, jött a zenekar sztoriját feldolgozó dokumentumsorozat, fellebbent a fátyol a frontember mára tovatűnt (?), súlyos hangszálproblémáiról, minek kapcsán kifejezhettük együttérzésünket, halvány reménysugár kezdett pislákolni az eltévelyedett fekete bárányként megbélyegzett hajdani gitáros visszatérését illetően, majd mindezek tetejébe megérkezett a nagy bejelentés: júniusban jön az új album, ami újra elhozza majd a felhőtlen, mosolygós, lendületes, gitárgazdag, békebeli feelinget!

Régóta érlelődött bennem, hogy érdemes lenne újra felvenni a fonalat az erdélyi Siculicidium kapcsán, akikkel igazán autentikus szeretlek-is-meg-nem-is viszonyom alakult ki az évek során. Még csak azt sem mondom, hogy a kapcsolatunk már az alapoknál elromlott, mégiscsak black metalról beszélünk, ráadásul nihilista, a zenét ugyanakkor véresen komolyan vevő hozzáállásuk mindig is megfelelt annak, ahogy én is gondolkodom a feketefémről. Magas labdák tömege pattog most felém, de tény, hogy az a bizonyos Hosszú út az örökkévalóságba rendesen kifárasztott annak idején, és miközben legjobb bizonyságát adom annak, hogy a gyűjtő egy speciális állatfaj, hiszen a Sicu-diszkográfia (részben ugyan érintetlenül, de) ott figyel a polcomon, bevallom, némi félelemmel vágok neki az újabb nagy kalandnak. Ezúttal ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két LP-nyi mennyiségű, gyanús színű desztillátummal kell megküzdeni, mert Lugosi Béla énekes/szövegíró és Pestifer gitáros fantáziája különösen termékenynek bizonyult az utóbbi időben.

Egyre csak gyűlnek a lemezek a progmetálban erős, svéd Evergrey műhelyében, akik messze nem arról híresek, hogy gyakorta változtatják a bevált dolgokat és ide-oda ugrálgatnak a különböző zenei stílusok között. Az ilyesminek sokszor szoktak hátulütői lenni, de persze ez nem panaszkodás részemről, s a mindenkori imádat is megvan még, csupán szép lassan próbálom elfogadni azt az állapotot, ami ennyi idő elteltével és ennyi saját muzsika után Tom S. Englundékra is nyugodtan rásüthető: már nem képesek úgy megdobogtatni a szívem, mint egykor. Javukra legyen írva, hogy rokonszenves stílusjegyeik ezer közül felismerhetők és nyilván az sem feltétlenül baj, ha nem kísérleteznek, hiszen ha sikerül erős dalokat írniuk, ez igazából már nem is számít.

Tavaly azt írtam: az ős-Sepultura művei közül a Bestial Devastationnel és a Morbid Visionsszel ellentétben a Schizophrenia újravételének már nem látnám sok értelmét. Aztán ehhez képest persze máris megérkezett az 1987-es album friss verziója, ami az előző újrajátszós vállalkozás kedvező fogadtatásának fényében nem meglepő. Nem érzem úgy, hogy segget csinálok a számból azzal, ha elárulom: abszolút élvezettel tudom hallgatni a 2024-es változatot is. De mivel a Schizophrenia már eredetiben is nagyon rendben volt, most ezzel együtt sincs akkora különbség az alapanyag és mai megtestesülése között, mint legutóbb.

Nehéz körülmények között született a norvég Madder Mortem új albuma, legalábbis az énekesnő Agnete M. Kirkevaag és gitáros testvére, BP M. Kirkevaag számára volt megterhelő időszak. A páros az album készítésének időszakában vesztette el édesapját, aki a zenekart a kezdetektől szívvel-lélekkel, tevékenyen támogatta, illetve művészként is hozzájárult a Madder Mortem körüli teeendőkhöz. A új albumhoz két festményt is készített, a borítón láthatót Costin Chioreanu segítségével illesztették az album egységébe. Mivel a lemez elkészültét már nem érte meg, így neki dedikálták az Old Eyes, New Heartot, teljes joggal, nehéz szívvel.

Újabb erős underground nevekkel telepakolt produkcióról beszélünk a Crownshift esetében. Ráadásul a csapat aktív mozgást tervez a jövőben, ott lesznek hamarosan a FEZEN-en is, szóval ha minden összeáll és a visszajelzések is kedvezőek, nem valami egyszeri szobaprojektről lesz szó itt. Mindehhez egyébként az alapok is adottak: különösebb újdonságokat nem villant fel a debütáló lemez, de a modern kikacsintásokkal teli, észak-európai szabású melo-death kedvelői kajálni fogják.