CD kritika

Rám maradt az új Nick Cave And The Bad Seeds-lemezről való megemlékezés örömteli, hálátlan, ólomsúlyú feladata, ha már úgy alakult, hogy van miről írni a patinás név kapcsán. A Hit, remény és vérontás címmel szintén idén megjelent interjúkötet konklúziója ugyanis valahol az volt, hogy Nick Cave nem akar és képtelen is lenne már egy újabb Bad Seeds-standardek szerinti album megalkotására. A fonál felvételéhez, a történtek megértéséhez, egyáltalán, a látszólagos lila ködben való útkereséshez amúgy is elengedhetetlennek érzem a könyv elolvasását, tehát ezúton is javaslom mindenkinek, aki eddig nem tette, és fel szeretne készülni a Wild Godra. Az egyik legfontosabb kérdésre mondjuk eleve ott a válasz a címben: újabb Bad Seeds-lemez született, és ha már így alakult, a Wild God annyira Bad Seeds lett, amennyire ez pillanatnyilag lehetséges.

A Mötley Crüe első tizeniksz évének jelentőségét nehéz lenne túlértékelni, de mostanra eljutottunk odáig, hogy hasonlóan bonyolult attrakció cinizmus nélkül nyilatkozni róluk. A bandára persze ma is megtelnek az arénák, de a koncertteljesítményük erősen vitatott (nem volt ez másképp a tavalyi budapesti fellépés kapcsán sem), meg úgy összességében, a Mötley tényleg ma is, szó szerint minden lépésével megosztja a közönséget. Volt itt leállás, hatalmas sikerű netflixes film miatt ismét feltámadt érdeklődés, majd – részben utóbbinak is köszönhetően – újjáéledés, mennybemenetel az évtized egyik legsikeresebb rockturnéjával, nagy vihart kavart, perrel kísért Mick Mars/John 5 helycserés támadás, és még sorolhatnám az apró színesítéseket... Szóval 2024-ben sem egyszerű náluk a sztori.

Az utóbbi tizeniksz évben éreztem némi megtorpanást a Nile-nál lemezfronton. Nem nevezném drámainak a dolgot, inkább csak a korosodó zenekarokat sújtó természetes tendenciák kezdtek náluk is szárba szökkenni. Magyarán, Karl Sandersék is beléptek abba az életszakaszba, amikor már nem ők fújják a forgószelet a Szahara legmélyén. Először az At The Gate Of Sethu, majd később a Vile Nilotic Rites hallatán válhatott tényleg bárki által érzékelhetővé, teljesen egyértelművé az ábra. Jó hír, hogy a friss mű most megint egyértelműen a szinuszgörbe másik ívén helyezkedik el.

Pikkpakk összedobta a Bakpakkot Molnár Attila és Schüller Álmos még a nyár elején. Öt dal 12 percben, koncentrált slágertámadás, tényleg minimális üresjáratok nélkül, viszont természetesen újra Baukó Attilával. Jellemző, hogy én csak a nyár végén kattantam rá, azóta viszont annyit ment a kocsiban, hogy a kárpitok itták be rég. Szeretem az öncélú, prosztó, undorítóan ragadós popot, ezt rég tudom, de hogy a deshifly érzés is ennyire elkap, azt nem gondoltam volna. Pedig nem először csinálja már ezt a csapat, gondoljunk csak a Rampapapamra (míg arra gondoltam, már el is indítottam).

Öt évvel az Idősziget után nagyot gurít most Ákos, már ha csak a puszta méreteket nézzük, ami – mint sok más esetben is – becsapós kicsit. A Metropolisszal hősünk első alkalommal készített dupla sorlemezt, a bő másfél órás kiadvány huszonkét tételt foglal magába, amelyek közel harmada azonban ismerős lehet már korábbról. Tulajdonképpen az elmúlt évek EP-n, maxikon és egyéb kiadványokon elpotyogtatott dalait gereblyézte össze az eddig nem hallott szerzemények mellé. Természetesen új keverést és masztert kaptak a „régi" dalok, hogy jobban belesimuljanak az album megszólalásába, illetve némi áthangszerelés, kibővítés is belefért, ha úgy jött ki a lépés. Mindezekkel együtt is lehet komplett egészként kezelni/értelmezni ezt a vaskos kis anyagot, amelyet Északi és Déli oldalra osztottak fel az elkövetők a CD-n és az LP-n. Némileg leegyszerűsítve az a képlet, hogy északon a gitáralapú, míg délen a szintiszerelmes dalok kaptak helyet, ami a fő dalszerző két énjét is szépen leképezi.

Meglehetősen skizofrén helyzetben jelent meg ez az album. Addig oké, hogy hiába férhetők hozzá ilyen-olyan élő felvételek a Skid Row minden korszakából, amolyan klasszikus koncertlemezt még sosem készítettek. Viszont az anyagot még Erik Grönwall-lal a mikrofonnál rögzítették, aki – érthető egészségügyi szempontokból – már nincs a fedélzeten, a közeljövőben a Skid Row-nál jóval kevesebbet koncertező Michael Schenker oldalán lehet majd találkozni vele. Új énekes pedig még nincs. Vagyis kissé a senkiföldjét tapossuk, és akkor abba már bele sem megyek, mi értelme van egyáltalán 2024-ben sima koncertalbumokat megjelentetni.

Ugyan eltelt megint hat év Sear Bliss-lemez nélkül, pontosan úgy, ahogy az Eternal Recurrence és a Letters From The Edge között is eltelt ennyi, a zenekar tartotta magát az ígéretéhez, és a harmincadik évfordulós vigasságokat lezárva, idén végre kézbe vehettük a friss anyagot. Talán nem is erről a bandáról lenne szó, ha nem egy újabb tagcsere feküdt volna keresztbe az útjukon, és miközben Kovács Attila másodszor is kiszállt, majd (némi meglepetésre) Kertész Márton tartósan is beszállt, elrohant pár év. Azért ha valaki egy bő évtizede, amikor a Muzikumban először csodálkoztam rá a Special Providence-re, azt mondta volna, hogy a Sear Blissben látom majd viszont eminens progmetálban alkotó gitárosunkat, kacagtam volna. Marci a Special Providence után és az Sear Bliss mellett saját zenekart is visz a súlyosabb vonalon, a Rivers Ablaze-t, utóbbi is rég több már komoly ígéretnél. Hogy a black metal veteránjaival karöltve mit tud hozzáadni a képhez, annak a Heavenly Down kapcsán kell(ene) kiderülnie.

Bármennyire is szeretem Glenn Hughest, nekem valahogy nem működött vele a Daisies. Nem volt persze különösebb gond a Holy Grounddal, sem a Radiance-szel, mégsem hozták számomra azt, amit a bandától vártam. Pár hónapja, mikor tematikus Deep Purple-műsorával itt járt, a Rock Hangja aztán maga is elismerte, hogy nem passzolt igazán a csapatba. Mindez azonban múlt idő, tavaly ugyanis megtörtént a visszarendeződés: Hughes ment, a százszorszépekkel 2015 és 2019 között három nagylemezt összehozó John Corabi pedig jött, újra. És érkezett vele együtt Michael Devin basszusgitáros is, azaz a csapat ismét öttagúra bővült. Hogy ne legyen akkora az idill, a bandában második regnálását töltő Brian Tichy dobostól idén tavasszal kissé furcsa körülmények között megváltak, azaz a Light 'Em Up-ot végül is a tök új Lowy/Aldrich/Corabi/Devin/Tommy Clufetos felállás rögzítette.

Kíváncsi lennék, hogy a svéd Metalite és a Captain Black Beard főállású basszere, és az itt gitáros posztot betöltő Robert Majd milyen arcot vágna, ha egyszer csak megtudná, mit jelent magyarul a neve. Időhatározó ide vagy oda, emberünkre nem igazán jellemző a halogatás, hiszen az anyabandájával 2021 óta párhuzamosan működő Nighthawkra keresztelt hobbiprojektje is már a harmadik nekifutásnál tart. Igaz, a csapat felállása szinte minden alkalommal cserélődött, de ez eddig szerencsére nem nagyon befolyásolta a végeredmények színvonalát. Nem tudom egyébként, hogy szerencsés-e projektnek nevezni a formációt, ugyanis ha úgy vesszük, a néha-néha azért élőben is bemutatkozó alakulat jelenlegi formájában akár teljes értékű zenekarnak is elkönyvelhető.

Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy kapjunk egy szólólemezt Simone Simonstól. Mégiscsak az európai metálszíntér egyik legismertebb énekesnőjéről van szó, aki karakter a mikrofon mögött és karakter a színpadon. Ráadásul, mint azt különböző vendégszerepléseivel bizonyította, még stílusának – értsd ezt most jól – behatárolt jellege mellett is számos irányban kompatibilis, mindenhez hozzá tudja tenni gazdagításként a maga árnyalatait. Az Epica énekesnője az Ayreon főnökével, Arjen Anthony Lucassennel közösen írta és rögzítette a Vermilliont, és a végeredmény pont olyan, mint ezek alapján magad elé képzelnéd.

Még áprilisban jelent meg a Ghost Stories, de így is érdemes szólni róla néhány szót. Egyrészt azért, mert a Blue Öyster Cult eleve nincs túlreprezentálva az oldalon, másrészt meg mégiscsak arról a lemezről van szó, amivel egy bő öt és fél évtizede indult, legendás csapat búcsúzik el közönségétől. Esetükben maximálisan hihető is ez, hiszen a banda két fő arca közül Eric Bloom 80 éves lesz idén, és Buck Dharma is közelebb van már a nyolcadik X-hez, mint a hetedikhez. Ráadásul a zenekarra eddig sem a hihetetlen tempójú lemezkészítés volt a jellemző: az ilyen-olyan koncert- és gyűjteményes anyagokat nem számítva, az elmúlt harmincöt évben összesen három nagylemezre futotta tőlük.

Azám, mit üzen nekünk 2024-ben a Xystonella treforti? Kezdjük az elején, azzal, amit a felvezető sajtóközlemények alapján sejteni véltünk a nyolcas sorszámú Leprous-albumról. Számíthattunk minimum egy ajtó bezárulására, miközben a zenekar tagjai T-1000-es terminátorokként alakot váltanak abban a szobában, ami továbbra is ismerősnek tűnik majd, de a korábbi tájékozódási pontjaidat nem találod. Ne aggódj, Einar Solbergék ezúttal sem vetkőztek ki önmagukból, sugalljon is bárki bármit, bár összességében nem hazudtak, de nem is fejtették ki a teljes igazságot az előzetesekben. A Leprous szakadatlanul fejlődik tovább, ahogy az egy vérbeli progresszív bandától elvárható, még ha közben egyre távolabb is kerülnek attól a doboztól, amit a közönség prog rock/metál feliratú skatulyaként használ. Hogy mást ne mondjak, a Melodies Of Atonement hallgatása közben a csodás minimalizmus gyakrabban jut eszembe, mint bármi más.

A taljánokra – egy-két kivételtől eltekintve – általában nem jellemző a globálisan is jelentős rockzenekarok kitermelése. Persze lehetne sorolni a Lacuna Coiltól kezdve a Rhapsody Of Fire-ig mindazokat, akiknek neve évtizedek óta ott van a fősodorban és a köztudatban, de ezek a zenekarok sem arról híresek, hogy a lemezmilliomosok gondokkal terhelt mindennapjait élik. A ma már elcsépelt jelzővel illetett progrock és progmetál képzeletbeli határvonalán egyensúlyozó Kingcrow sem egykori és aktuális produkcióival fogja a csillagokat lepotyogtatni az égről. Amiért mégis itt szerepelnek, az annak köszönhető, hogy egy rövid koncertbeszámolót és néhány friss hírt leszámítva még soha nem írtunk róluk, másrészről pedig nekik mindig is sikerült olyan elemeket is becsempészniük a dalaikba, amelyekre még a sokat hallott fülnek is volt/van kedve ráhangolódni.

Talán nem tévedek nagyot azzal a tippel, hogy a WMD-tábor zöme még a fizikai hanghordozók fénykorában szocializálódott, így aztán számu(n)kra különösen hosszúnak tűnhetett a Moebius óta eltelt másfél évtized. „Röviden: két doboscsere, házasságkötés, válás, kilenc gyerek, költözések, covid, karantén, az underground fejreállása és átrendeződése, a zenehallgatási szokások teljes megváltozása, a szakma és közönség generációváltása. A velünk egy időben indult hazai underground zenekarok mára nagyrészt letették a hangszert. Mi még itt vagyunk" – így beszél erről az időszakról az Egyenes kerülőhöz mellékelt sajtóközlemény, és tulajdonképpen nincs is mit hozzátenni mindehhez. Aki kereste, a köztes időben is megtalálhatta azért Veres Gáborékat, ha csak a legmeghatározóbb mérföldköveket nézzük, megjelent a 4.1, majd a 4.2 EP, utóbb néhány single, amikor éppen az a formátum tűnt kiútnak. „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel" – így állít irányba a rég várt, friss sorlemez. Nos, megfelel?

Emlékszem, három évvel ezelőtt teljesen letaglózott, amikor megtudtam, hogy Mike Howe, a Metal Church énekese önkezével véget vetett életének. Egyszerűen nem volt benne a pakliban, hogy a zenekarával kábé második aranykorát futó, látszólag minden szempontból ereje teljében lévő és a 2019-es Rockmaratonon tartott dedikáláskor kifejezetten kiegyensúlyozott, barátságos figura benyomását keltő fickó felakassza magát. Persze sosem tudhatjuk, hogy a felszín alatt milyen mentális/egészségügyi/magánéleti/egzisztenciális válság húzódik meg...

Eléggé messzire jutott máris a svájci-amerikai multiinstrumentalista Manuel Gagneux kísérleti projektje, ezt bárki tapasztalhatja, akit érdekel a sztori. A fekete közösség spirituáléi és a black metal házasítása egyszeri poénként tökéletesnek hangzott, ráadásul hősünk teljes vállalható módon élt is a lehetőséggel. Plusz nem átallott még némi underground szenzációt is kelteni a produkcióval, már ha ennek van egyáltalán értelme a kortárs kifejezéstárban. Időben és szellemiségben is távol van már Gagneux-től a „jé, ez működik" rácsodálkozása, de szerencsére úgy vált a Z&A zeneipari tényezővé, hogy eredendő gátlástalanságából alig vesztett közben. A vezér azt is pontosan tudta, hogy a legutóbbi, minden téren roppant sikeres self-titled anyag után merre lehetne tovább hajtani a biciklit.

A savannah-i Black Tuskot lemezkritikailag valamiért mindig is mostohán kezeltük, pedig kimondottan rokonszenves csapatról beszélünk, és a zenéjük is elég jellegzetes. Sosem ment csodaszámba, amit csináltak, de az életmű összességében kiegyensúlyozott, ez az új lemez pedig még újat is hoz a banda fegyvertárába. Mivel jó húsz éve aktívak, utóbbi jelentőségét nem becsülném le, ennyi év és lemez után a többség már belekövül a saját stílusába.

Ha a rockzenei tömegtermelésben történik néha valami aranyos, akkor az a Royal Republic bármelyik megmozdulása. Ahogyan a diszkót lehet tálalni szikárabb keretek közt, azt manapság kétségtelenül ez a svéd négyes tudja a legjobban. A LoveCop a zenekar ötödik lemeze – ha az önakusztikolós albumukat nem vesszük be a sorba –, és tökéletes folytatása annak a folyamatnak, amely felé a csapat egyre gyorsuló ütemben tart. Rock, punk rock, garázsrock volt a kiindulási pont, de már hamar megérkeztek a bulisabb dalok is – Tommy Gun, amely az áttörést hozta –, és a harmadik albumot, a Weekend Mant már jelentősen megtöltötték tánczenével, ami tényleg százszázalékig a felejts-el-minden-vacakságot hangulat megteremtéséért született. A Baby első három másodpercében a csaka-csaka riffekre és a rém egyszerű, de végtelenül hatásos Bay-Ba-Ba-Ba-Bayyybe refrénre tényleg bárki felpattan.

Mindenki értse jól, amit írok, de az Anvil legalább annyira jelenség, mint pusztán régi, patinás zenekar. Ahhoz ma sem elég ismertek, hogy mémesedettségről beszéljünk, de a dolog veleje akkor is valami ilyesmi. Ebben természetesen a 2008-as, a triót minden szempontból teljesen új pályára állító Anvil! – The Story Of Anvil dokumentumfilmnek is óriási szerepe volt. Jöhet bármi, Lips és Robb Reiner akkor is ugyanazt nyomja az éppen aktuális basszusgitárossal, mint negyven éve, és mindez akkor is így lenne, ha még ennél is kevesebben ismernék őket. Ennek megfelelően könnyen rájöhetsz, mi hallható a csapat huszadik nagylemezén.

A legtöbb mai szupergroup igazából nem szupergroup, csak rámondjuk, de azért akadnak kivételek. Underground szinten a Category 7 mindenképpen ezt a kört gyarapítja, és jó hír, hogy a John Bush énekest, Phil Demmel és Mike Orlando gitárosokat, Jack Gibson basszert, illetve Jason Bittner dobost soraiban tudó banda vélhetően tényleges működést tervez a jövőre nézve. Csak abból következtetek erre, hogy Bittner többek között épp azért lépett ki pár hete az Overkillből, mert az újjáalakult Shadows Fall mellett a Category 7-nel is turnézni tervez. Nem lenne ellenemre a dolog, mert a lemezük nagyon gyalul, és nemrég még James Hetfield is szuperlatívuszokban szólt a csapatról egy interjúban, amikor aktuálisan neki tetsző zenékről kérdezték.

„I'm a cynical, egotistical, unpredictable, hardened criminal / And I can be a little hypocritical, but I'll admit it straight to your face / I'm unbreakable, irrepleceable, undeniably inspirational" – rappeli nem kevés színpadiassággal Ronnie Radke az új Falling In Reverse-lemez nyitódalában, és nehéz vele vitába szállni. Manapság súlyos rockzenével úgyszólván lehetetlen felevezni a főáramba, de Ronnie-nak valahogy sikerülni látszik a dolog, a csávó megfogta a közönség, méghozzá – ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – a fiatal közönség képzeletét. Ehhez pedig alighanem pont erre a harsányságra és végletekig megosztó személyiségre volt szükség, Radke ugyanis igazi, a szó hagyományos értelmében vett old school rocksztár. Kiteljesedéséhez 2024-ben már persze nem az MTV és a Bravo, hanem a TikTok meg az Instagram nyújt felületet, de a lényeg ugyanaz.

Michael Palace számomra a négy esztendővel ezelőtti, kimondottan erős tételeket tartalmazó Rock And Roll Radio lemezzel bizonyította először, hogy nem lehet csak úgy beleszuszakolni a turbó sebességbe kapcsolt, tömegesen és futószalagon leszállított, felhígult melodikus rockmezőnybe. A lemezre és folytatására, a két évvel ezelőtti One 4 The Roadra persze már csak az emlékezhet, akinek érdeklődése túlmutat a modern/extrém/satöbbi stílusú metálzenéken, és valamennyire nyitott a dallamrockra is. Ezeken a lemezeken is nyilván ugyanolyan klisékből elkoptatott, korábban egymilliárdszor hallott és mások által is alkalmazott elemekből összerakott muzsika jött szembe elsőre, mint általában, azonban többször meghallgatva mégsem az történt, mint a többi frontierses tucatprodukciónál, hogy két hét múlva semmire sem emlékeztél a masszából: hanem klasszikus értelemben vett, fülbeülő és örökzölden ragyogó dallamtapadásról.

Az Evildead volt Juan Garcia gitáros bandája az Abattoir és az Agent Steel első földbe állása után. Fontos a pontos megjelölés, hiszen a jelenleg Juan of the Dead néven a Body Countot sápasztó hathúros később mindkét korábbi bandájába visszatért, így keretbe foglalva az Evildead klasszikus korszakát. Ez a bizonyos éra 1987-től 1995-ig tartott, ami alatt két lemezt szabadítottak a világra az élőhalottak. Bár sem az Annihilation Of Civilizaton, sem pedig utódja, a The Underworld nem lettek különösebben sikeresek, szűk körben azóta is kultikus kedvenceknek számítanak. Az Underworldnek aztán már nem lett folytatása: egy nyúlfarknyi koncertlemez meg egy háromszámos demo után a csapat bedobta a törülközőt. 2008 és 2012 között volt ugyan egy meglehetősen terméketlen, mindössze egyetlen, Blasphemy Divine címet kapott dalt fialó újjászületésük, de az igazi másodvirágzás csak 2020-ban indult.

A Deep Purple azon zenekarok, vagy cizelláltabban fogalmazva, inkább élő legendák közé tartozik, akik a kezdetek óta velünk vannak – velem, veled, mindannyiunkkal. Még ha nem is vagy rendszeres hallgatójuk vagy koncertlátogató, biztosan hallottál már róluk, tiszteled a munkásságukat, és legalább egy-két dalukat ismered. Ha viszont rajongónak érzed magad, akkor bizonyos lemezeik, korszakaik és zenészeik hangjegyei olyan mélyen beléd ivódtak, hogy letéphetetlen részeddé váltak az elmúlt évtizedekben. Az pedig, hogy egy ötvenhat éves (!) pályafutás során (figyelmen kívül hagyva azt a nyolc év szünetet) csak a huszonharmadik stúdióalbumukat készítették el, azt mutatja, hogy valóban csak akkor szólalnak meg, ha igazán fontos mondanivalójuk akadt. Amíg még lehet…

Igen komoly és valószínűtlennek tűnő utat járt be 1996 óta az Apocalyptica. Amikor annak idején megjelent a finn csellómetálosok első albuma, nyilván muszáj volt kalapot emelni a koncepció eredetisége előtt, de én például a magam részéről tutira nem néztem ki Eicca Toppinenékből, hogy még csaknem három évtized múlva is a színtér aktív játékosai lesznek. Ők azonban baromi gyorsan kinőtték a kezdeti – szűkös – skatulyát, kialakítottak egy teljesen saját, sok irányba elágazó stílust, és koncertattrakcióként is igen komoly nézőmágnessé váltak. Nem mellesleg, eközben még a fő példaképre is visszahatottak, hiszen az S&M koncepciójához részben ők szolgáltatták az ihletet annak idején Hetfieldéknél.

A Plan Nine sztorija valamikor a '90-es évek legelején indult, amikor a komoly zenei- és magánéleti válságot átvészelni igyekvő Arjen Lucassen belefutott régi bandájába, a Bodine-ba, akiknél épp egy bizonyos Robert Soeterboek énekelt. A két figura hamar össze is haverkodott, és mivel Lucassent elvarázsolta Robert hangja, illetve színpadi előadásmódja, ráadásul akkori bandája, a Vengeance is épp kiadó után kajtatott, gyorsan el is kezdtek dalokat írni közösen. A munka annyira jól haladt, hogy hamarosan volt vagy húsz témájuk, ráadásul kinézett egy lemezszerződés is az Ed Wood kultikusan szar sci-fije, a Lugosi Bélát is felvonultató Plan Nine From Outer Space után elnevezett csapat számára. Lucassent ugyanis ekkoriban megkörnyékezte az Accept, csatlakozása fejében pedig előzenekari pozíciót meg szerződést ajánlottak a Plan Nine-nak. Mivel azonban Arjen visszautasította az ajánlatot, természetesen a deal egyéb részei is mentek a levesbe, a Plan Nine pályafutása pedig ezzel 1992-ben be is fejeződött. Arjen nem sokkal ezután hozta ki az első Ayreon-nagylemezt, igen komoly sikerszériát kezdve ezzel, amelyből ugyan csak epizodistaként, de Robert is kivette a részét.