Koncert

Várakozások estéje. Mai napig táplált illúzióim foszlanak szét újra és újra, mikor világhírű zenekar világhírű tagsága helyi értékét a fellépésükre kijelölt terem és a rájuk kíváncsi közönség nagysága kicsinynek mutatja. Hogy a Lock Up grindcore-ja rétegzene, mi sem demonstrálja jobban, mint a Dürer Kert kisterme és a száz darabra limitált jegykibocsátás – nem is nőtt túl ezen a várakozáson a létszám. És talán nem is baj ez. Én mindenestre nagyon vártam az At The Gates énekesét, Tomas Lindberget, azaz Tompát, a Napalm Death basszusgitárosát, Shane Emburyt, a Cradle Of Filth és a Dimmu Borgir egykori ütősét, Nick Barkert, valamint a talán kevésbé közismert, de általam igen tisztelt és szeretett chilei modern thrash banda, a Criminal főnökét, Anton Reisenegger gitárost (aki már évek óta Európában él), hogy egyesült erejükkel mutassák meg a Lock Up nagyszerűségét – először magyar színpadon. Mindenekelőtt azonban három hazai csapat melegített nekik.

Május elejétől turnézik Európa-szerte European Takeover 2013 elnevezéssel a kaliforniai death/grind csapat. A magyar fellépés már poszt-Obscene Extreme fesztiválos, délnek vették az irányt az extrém metalisták, és a román bulik előtt, hála az égnek, a hazai érdeklődők is belefülelhetnek az élő produkcióba. Nem mellesleg ez a háromhónapos kontinenskör hivatott promotálni a Matt Harvey gitáros/énekes által ötévi kihagyás után újraélesztett banda második lemezét (összességében hatodik), az augusztus elején érkező, Relapse gondozta Necrocracyt. A brazil deathrash alakulat pedig talán éppen a magyar koncerttel kezdi európai nyaralását, s egészen kitartóan itt lesznek az év végéig, októberben a Deströyer 666-szel társulva, nem lehetetlen, hogy idén még megfordulnak nálunk egy klubbuli erejéig. A magyar gyermekgyógyászok új, második nagylemeze, pedig már itt van a kanyarban, a Surgial Exconiation tizenhat véres-gennyes-beles agyhalálos tételt tartalmaz majd az előrejelzés szerint, a nem olyan régi alapítású, brutal death metal zenékre szakosodott orosz Anopsys Records jóvoltából. S hol máshol is lehetne egy Nyári hullazabálás fantázianevű koncertsort megrendezni, mint egy vágóhídon?

Belegondolni is zsibbasztó, micsoda felszabadító népünnepélyt okozott volna egy budapesti Suicidal Tendencies koncert valamikor a '90-es évek első felében, hiszen Los Angeles egyes számú hardcore/crossover bandájának itthon is komoly kultusza alakult ki. Persze jobb később, mint soha, főleg, hogy az alaposan megkésett első hazai jelenés óta minden nyáron eljöttek hozzánk. Mára persze az egykori bandanás, 13-as kosármezben szelő régi arcok egy része is joviális családapává vedlett, ám mint az Mike Muirék újabb budapesti buliján is kiviláglott, ha valaki megfelelő talpalávalót húz nekik, még 2013-ban is képesek amúgy istenigazából mulatni.

Nem változott semmi. Két éve – 2011. július 11-én – épp ugyanilyen meleg volt, éppen itt, az A38 állóhajó tetőteraszán gyűltünk össze nagy számban, akkor is az érthetetlen, így nehezen értelmezhető énekkel megspékelt, Kyuss-féle muzsikáját némi grunge-dzsal hígító egri Shapat Terror hevítette elő a közönséget. A fűszag csakúgy adott volt, mint az a hihetetlen szeretet és ujjongás, ami körbevette az irgalmatlanul jó koncertet prezentáló nyugat-virginiai Karma To Burn triót, még az emberek fején szörfölő srác (Necrofaust a Mörbid Carnage-ből) is ugyanúgy pörgött, mint akkor.

Természetesen a brazil Krisiun is a cseh Obscene Extreme fesztiválra igyekszik tizenhat állomásos nyári Európa-turnéja zárásaként. Előtte azonban még hozzánk is beugrottak Bolognából jövet. S milyen jól tették! Bármennyire is rendszeresen (két-három évente) lépnek fel nálunk (legutóbb 2011-ben a Metalfesten), mindig szívesen látom a három fivért és hallgatom az általuk játszott deathrash muzsikát.

Egész death metal fesztivált szervezett a Boots To Asses Hungary a kanadai Cryptopsy nyári európai turnéjának magyar állomása köré. Így a macedóniai Skopje Havana klubjából a cseh trutnovi Obscene Extreme fesztiválra tartó montreali durvulat útját, amely a budapesti Dürer Kert kistermén át vezetett, részben öt hazai csapat fellépése kövezte ki a limitált – kétszáz fős – nézőszámra tervezett programsor által. Hogy ez mennyire nyerő ötlet? Ugyanúgy tudnék érveli mellette, ahogy ellene – ehelyett inkább a történéseket ismertetném, amelyek azért átírták a papírformát.

Nem kérdés, hogy a Hegyalja Fesztivál hatalmas utat tett meg az első évek óta, és ugyan a tokaj-rakamazi rendezvény semmilyen értelemben véve nem számít szigorú értelemben vett kizárólagos rock/metal fesztiválnak, a headlinerek összeállítása azért idén is elég beszédesre sikeredett, az első két napon legalábbis mindenképp. A Slayer képében a szervezők ismét leigazoltak egy igazi nagyágyút, de a Down is rangos csapat, közöttük-mellettük-előttük-utánuk pedig ismét kisebb és nagyobb hazai, illetve külföldi előadók gondoskodtak a közönség szórakoztatásáról. Az infrastrukturálisan is egyre profibb fesztiválon nézői szemmel legközelebb talán a sár kérdéskörére kellene valami áthidaló megoldást találni, de ez azért nem annyira kardinális kérdés – a felverődő száraz por sokkal rosszabb lett volna. És ugyan erről később is lesz szó, a színpadok meglepően és egységesen jó hangzását is muszáj már jó előre kiemelni.

Onnantól kezdve, hogy Budapest legnépszerűbb szabadtéri szórakozóhelyén, kis túlzással szinte ingyen lép fel a Bay Area egyik legpatinásabb thrash alakulata, elég nehéz lenne rosszul kijönni egy estéből, legfeljebb az időjárás szabhat gátat a felhőtlen szórakozásnak. Kis híján most is így alakult, de végül szerencsére nem sokkal a Testament fellépésének kezdete előtt elállt a városra lecsapó zuhé, vagyis ezt a zavaró tényezőt kipipálhattuk a listáról. Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy a Chuck Billyék esetében állandó neuralgikus pontnak számító hangzás milyen lesz. E téren a technika sajnos ismét győzedelmeskedett a banda felett, de összességében azért elmondható: aki ennyi pénzért képes volt kihagyni a Testament koncertjét a Zöld Pardonban, annál minden bizonnyal elmentek otthonról.

Nem a várt paripán, az idei első, igazán elviselhetetlen nyári hőhullám hátán érkezett vissza hozzánk sokadszorra a Volbeat névre hallgató dán Lego-metal társulat, arisztokratáival és szépen gyarapodó létszámú szürke eminenciásaival. Ezt a koncertet az érdeklődő sokaság már hónapokkal előre, csupa nagybetűvel írhatta be a naptárába: Poulsenékkel kapcsolatban magabiztosan, mondhatni ismeretlenek nélkül rendezhető az egyenlet, melynek végén rendre az adott év egyik leghangulatosabb fellépése szokott kikerekedni. A hazai viszonylatban tényleg döbbenetes koncertdömpinget hozó nyár egyik meghatározó nyitó magánszámaként meghirdetett eseménynek ezúttal is csupán szervezői oldalról találtatott Achilles-sarka, a színpad előtt tömörülő, verejtékező, izzadva vigyorgó sorok nem vették magukra a körülmények nyűgjeit – a Volbeat jött, hódított, és mi elcsábultunk. Újra és újra.

Alkalmi társulás, alkalmi koncertek. A 2001-ben alakult kvartett – ami 2008 októberében feloszlott, majd 2010 februárjában újra aktivizálta magát – valóban nem arról híres, hogy fellépései sűrűsége meghaladja a naptári napok számát. Jobb esetben is évi egy-két produkcióról van szó. Tavaly decemberben például az új, Király utcai Gödör Klub deszkáin tették tiszteletüket – ezévi más koncertjükről nem is igen tudok. Így nem volt kérdés, hogy a Művészetek Palotája Hey, June programsorozatának keretében, erre a június 12-i ünnepi alkalomra összetalálkozó, máskülönben elfoglalt zenészek hangversenye kuriozitás lesz, amin érdemes ott lenni hallhatóként.

Eredetileg az A38 Hajón rendezték volna meg az ausztrál Airbourne második budapesti és egyben harmadik magyarországi fellépését, a Duna azonban áthúzta a szervezők számításait, és végül a Fehérvári útra került át a koncert. Ennek azonban a világon semmi jelentősége nincs a látottak fényében, mert bizton állítható, hogy Joel O'Keeffe-ék egy nappali szobás házikoncerten, a kertvégi sufniban vagy egy százezres fesztivál színpadán is a világ egyik jelenleg létező legjobb rock'n'roll csapata lennének.

Bár a tizenöt éve létező Open Road motorosfeszt felhozatala mindig erős, és ár-érték arányban is jeleskedik a rendezvény, valahogy eddig csak egyetlen egyszer sikerült lejutnom szintén Kiss Gábor kollégával, mégpedig öt éve, amikor szegény Gary Moore járt ott a blues műsorával. Eléggé elítélendő módon arról a koncertről nem emlékeztünk meg, pedig maga a fesztivál is rendkívül érdekes, még akkor is, ha az embert nem különösebben kötik le a motorok. Én magam is azok közé tartozom, akiket annyira nem hoz lázba a téma, de azért jól el lehet bámészkodni az alsóörsi placcon, pláne jó időben, elvégre a Balaton-part is ott van pár méterre (tengerünk vízállása nagy folyótestvérével szemben szerencsére nem tetőzött). Mivel strandidő nem volt, nem siettünk annyira, és így pont jól kijött a lépés: ettünk-ittunk, ejtőztünk, sétáltunk, elvoltunk, de azért nagyon vártunk az este tízkor színpadra lépő Uriah Heepet.

Igencsak elkényeztetik mostanában a klasszikus progresszív muzsikák honi szerelmeseit. Alig néhány nappal a remekül sikerült Spock's Beard / Beardfish buli után Lengyelország és egyben Közép-Európa legjobb progresszív rock zenekara, a Riverside is Budapesten koncertezett, ráadásul a Fates Warning és társai érkezésével bivalyerős ősznek is elébe néznek a színtér rajongói.

Bár itt csak három zenekar szerepel, ez az este a nem olyan rég divatba jött négy-öt zenekaros agyzsibbasztó minifesztiválokon is túltett, hiszen Pünkösd hétfőn nem kevesebb, mint kilenc (!) zenekar lépett színpadra, délután 2 órás (!!) kapunyitással, 3-as (!!!) kezdéssel. Oké, hogy ünnepnap, és használjuk ki az időt, meg ár-érték arány, de ez még akkor is nehezen lett volna végignézhető, ha nincsen gyönyörű idő aznap a fővárosban (legalábbis azon részein, ahol én tartózkodtam a nap folyamán). Persze azért is volt ilyen sok banda, mert a két főzenekar külön turnézott ugyan, de együtt értek ide. Logikus volt tehát az összepárosítás, mert ami Münchenben esetleg belefér (hogy egyidőben két különböző helyen játsszanak), az itt két bulit ölt volna meg. Így viszont viszonylag vállalható számban képviseltette magát a főleg harminc feletti korosztály.

Hónapokig azt hittem, hogy május 20-ának estéjét a Club 202-ben töltöm majd a Vicious Rumors és a Circle II Circle társaságában, ám végül annyira megtetszett a Blood Moon Rise című új Jex Thoth album, hogy pár nappal a jeles dátum előtt inkább mégis egy, a Mikszáth téri Trafikba szervezett, totálisan underground bulit választottam a Fehérvári úti kilenc zenekaros (...) heavy metal est helyett. Mondanom sem kell, végül nem is bántam meg ezt a döntésemet.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy magyarországi Depeche Mode koncert kezdése előtt alig egy órával lazán végig lehet sasszézni az erősen szellős küzdőtéren, de úgy látszik, fogyóban van a harmincas-negyvenes korosztály azon része, amely számára a Depeche Mode az A ZENEKAR, amelynek minden budapesti fellépése kötelező látnivaló. A lassan gyülekező, kalocsai mintás fekete inget és Avenged Sevenfold pólót egyaránt felvonultató közönség nagy része persze oda sem bagózott az előzenekar technós setjére, amely ugyan szerintem cseppet sem volt rossz a maga nemében, de félórányi agyszaggatás után azért már én is majdnem elkezdtem várni a legálmosítóbb Mode tételeket is.

Igazság szerint eléggé meglepődtem, amikor legelőször hallottam az új Spock's Beard korongot, a Brief Nocturnes And Dreamless Sleepet, Nick D'Virgilio kilépéséről ugyanis semmit sem tudtam egészen addig, amíg be nem tettem a lemezt, és nem szembesültem vele, hogy itt bizony már egy másik énekes áll a mikrofonnál. Mivel azonban a csapatot sosem vágta túlzottan földhöz egy-egy emblematikus tag elvesztése, továbbá élőben mindig is jók voltak, komoly várakozással tekintettem a Spock Ted Leonard-féle verziójának első budapesti megmérettetése elé.

Bár tavaly is megfordultak nálunk az alsóörsi Harley Davidson Fesztiválon, legutoljára 2009-ben láttam élőben a veterán skót rocker Nazareth-et. Ha egy csapat két tagja is hatvanas évei második felét tapossa, ajánlatos minden lehetőséget megragadni a velük való találkozásra, hiszen ki tudja, lesz-e még lehetőség pótolni az esetleges mulasztást. Ráadásul legutóbbi randevúnk óta egy feelinges blues lemezt is kihoztak Big Dogz címmel, így duplán is érdemes volt ismét csekkolni őket. Arról már nem is beszélve, hogy a régi Naz klasszikusokat minden egyes alkalommal jólesik élőben hallani, illetve attól is rendre leesik az állam, micsoda erő van Dan McCafferty hangjában még így hatvanhét évesen is. Egy szó mint száz, nem volt kérdés, hogy ott a helyem a bulin.

Az utóbbi időben tendenciává vált minifesztivál jellegű, négy-öt előzenekaros bulik sorába illik Jeff Scott Soto idei fellépése is, aminek köszönhetően a nyitó Oziriszt teljes egészében lekéstük, és a megújult Avatar műsorának is csak az utolsó harmadát sikerült elcsípni. Pedig rájuk a korábbi ostorozások ellenére is kíváncsi voltam (pont a váltás és egy ezzel kapcsolatos kemény hangvételű, de pont ezért szimpatikus interjú miatt), és meg kell mondjam, most már egy önálló koncertet is szívesen megnéznék. Már az új énekessel közzétett, modernebb hangvételű, a lakótelep-rock feelinget teljességgel nélkülöző új számuk is tetszett, de az élő hangzásuk is teljesen maivá alakult át. A Gotthard Anytime Anywhere dala (érkezésünkkor pont ezt nyomták) abszolút irányadónak tűnik, és ezt csak üdvözölni tudom. 

Mivel a Pain Of Salvation sok-sok év és lemez óta hazajár hozzánk, olykor ki-kihagyom egyik-másik koncertjüket. Ez történt például 2011-ben is, noha a Road Salt Two – elődjéhez hasonlóan – nagyon is tetszett. Van ez így. Mivel azonban a 12:5 című akusztikus anyaguk unplugged alapkedvenceim közé tartozik, ezt a bulit semmiképpen nem akartam elmulasztani, pláne hogy valamiért azt hittem, Anneke végig velük játszik és énekel majd. Ez végül nem teljesen így alakult, sőt, egy last minute programváltoztatás miatt (amelyet a szervezőkkel sem egyeztetett a csapat) pont a hölgy kezdte a műsort saját egyszálgitáros szetjével, amelynek nagyobb részéről sajnos le is maradtunk.

Így születnek hát a legendás esték. Kultikus jelentőségű események, melyek látogatottsága az idő múlásával arányosan nő, ahogy egyre többen fedezik fel, utóbb miről kérdezik majd őket rugalmasabb gondolkodású ismerőseik és leszármazottaik. Olyan skandináv éjszakát élhettünk át a Dürerben, ami metal-történelmi jelenőséggel inkább, objektív értékekkel kevésbé bírt, és amelynek főzenekara mellesleg a Vreid lehetett volna.

Budapesten a Tankcsapdát viszonylag kicsi, emberléptékű helyen gyakorlatilag esélytelen megnézni, így jó ötlet volt Lukácséktól ez a hármas sorozat a tavaszi turnén a Kék Yukban, az A38-on és a Barba Negrában. Az persze senkit sem lephet meg, hogy mindhárom helyszín elővételben teltházas lett, mint ahogy a kiváló hangulat sem – éppen utóbbi borítékolhatósága volt az oka annak, hogy úgy döntöttem, mindenképpen megnézem valamelyik bulit. A hallott vélemények alapján a másik két fellépéssel sem akadtak gondok, de beszéltem olyannal, aki szerint egyértelműen ez a harmadik koncert sült el a legjobban ebben a körben, és ezt még látatlanban is hajlamos vagyok elhinni.

Őkastélysága lenyűgöző volt! Várakozásaimnak megfelelően, a Los Angeles-i Intronaut friss lemezének bemutatását hivatott áprilisi európai koncertkörút nyertesei a két előzenekar: a chicagói The Atlas Moth és San Francisco-i Castle. A pálmát közülük is az utóbbi ős-heavy rockos, doomos trió vitte el.

Őszintén szólva vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, hogy ezúttal nem az A38-on, hanem a PeCsa nagytermében lesz Luke mester szinte már menetrendszerűnek nevezhető legújabb budapesti látogatása. Egyfelől örültem, hogy így bizonyosan nem lesz brutális tömegnyomor, másrészt azért aggódtam, nehogy a teremhez képest gyér nézőszám kihasson a buli hangulatára, különös tekintettel arra, hogy nagyszerű ütemérzékkel ugyanerre az estére sikerült egy Pain Of Salvation / Anneke van Giersbergen akusztikus bulit is leszervezni a Duna túlpartjára. (Utóbbit inkább nem kommentálnám, csak megjegyzem, hogy a két produkció közönsége között ha nem is teljes az átfedés, de azért nyilván van, amit a személyes példám is illusztrál.) Ráadásul az A38-on klasszisokkal jobb sound szokott lenni, ami mindenképpen a Hajó felé billentette volna a mérleg nyelvét. Előrevetítve azt kell mondanom, aggodalmaimnak csak egy része bizonyult megalapozottnak.

Közhely, hogy a jelen koncertdömpingben, amikor élőben látni sosem remélt zenekarok is színpadok felé veszik az irányt, mennyire kiemelt jelentőséggel bírhat egy hazai Enslaved koncert. Nem csupán azért van ez így, mert a tavalyi RIITIIR album annyira méregerősre sikeredett, de több, ezt megelőző magyarországi fellépésük ismeretében tudható volt, hogy a maga terepén az egyik legjobb, leghatásosabb fellépéseket produkáló horda teszi újfent tiszteletét nálunk. Az idei Húsvét a fagyról, a megáradt folyókról és Odin seregéről szólt. A Valhalla ezúttal a Dürer nagytermében idéztetett meg.