Koncert

„Counting all the assholes in the room / Well I'm definitely not alone..." Nem nagyon szoktunk ilyet művelni, de most csakazértis fogunk. Azaz nem egyhuzamban, mintegy halálosan tömény dózisban ömlesztjük rátok azt az élmény-csomagot, amit az idén éppen tízéves jubileumát ülő Nova Rockon sikerült magamba szippantanom, hanem három részben, napi bontásban. Ennek igencsak prózai oka pedig az, hogy a mondanivaló mennyiségével fordítottan arányos az időkeret, amely rendelkezésemre áll a meséléshez, és szégyen, nem szégyen, még nem is látom előre a káosz végét. Hát igen, hogy mást ne mondjak, zajlik a labdarúgó vb, napi átlag három meccsel, azt is nézni kell. De most inkább beszéljünk arról, hogy hogyan is zajlott le az a bizonyos péntek tizenhárom, azaz a nickelsdorfi fesztivál első napja!

Szerencsére ritkán kerülünk olyan helyzetbe a Shock!-on, hogy valamilyen politikailag érzékeny, felfújt vagy vitatott kérdéssel kapcsolatosan kelljen írnunk, és általában igyekszünk is kerülni az ilyesmit (ez például az egyetlen oka, hogy a harmincadik évforduló kapcsán nem emlékeztünk meg az István, a királyról - hangsúlyozom: még). De vannak olyan esetek, amikor az adott eseménynek mindezektől függetlenül helye van az oldalon. A Szabadságkoncerttel kapcsolatos egyéb kérdésekkel – úgymint költségvetés, a levetített kisfilmek vagy az '56-os mártírok hozzátartozóinak tiltakozása – nem is kívánunk foglalkozni, szóval jelen recenzió keretein belül maradjunk csak annyiban: ingyenes Scorpions és Omega koncert volt a Hősök terén.

Biztos lesz majd, aki megró tájékozatlanságomért, de – legyen bármilyen szimpatikus és hiteles arc – nem követ(t)em Duff McKagan Guns N' Roses utáni dolgait, pedig pár éve a Mötley Crüe előtt elcsípett előzenekaroskodása Loaded nevű akkori csapatával még tetszett is. Lehet, hogy szimplán a zenei ízlésünk nem találkozott, elvégre anno ő volt „a punk" a Gunsban, de az is elképzelhető, hogy csak később ébredtem, mint ahogy a Velvet Revolert is kábé két éve hallgattam meg először rendesen. Ezek után szinte nyilvánvaló, hogy nem szakértőként érkeztem Debrecenbe, sőt, igazából még csak újságíróskodni sem akartam: elsősorban kimondottan a helyi kötődésű spanok által sokat emlegetett Roncsbár feltérképezése volt a cél ezen a hétvégén, és emellett pedig nyilván szívesen tekintettük meg Duffot ocóér. Viszont, mint az a koncert előtt pár nappal kiderült, helyi tudósítóink sajnos nem ve(he)ttek részt az eseményen, annak hordereje viszont mindenképpen megkívánja a megemlékezést, maradok tehát én. Mindenkit megnyugtatok, azért így sem került rossz kezekbe a dolog.

2014. június 16. kétségtelenül a hazai rock/metal történelem koncertben legzsúfoltabb napjaként vonul majd be a kollektív emlékezetbe, és ugyan bárki mondhatja, hogy a hétfő este Budapesten fellépő nemzetközi bandák alapvetően más táborhoz szólnak, én a közvetlen környezetemből is tudom: sokan kényszerültek kellemetlen választásra az első budapesti Aerodrome Fesztivál, az ingyenes Scorpions és a Crowbar között. Egy dolog mindenesetre biztos: aki az A38 Hajó felé vette az irányt a Budapest Park vagy a Hősök tere helyett, garantáltan nem bánta meg.

Az ideálishoz képest talán kis késéssel, de még mindig abszolút időben érkezett el hozzánk egy olyan zenekar, amelyik a világ minden pontján naprakész, aktuális csapatnak számít, sőt, még mindig előttük van az út java, és ráadásul megérdemelten. Az ilyesmi sajnos sokkal ritkább a kelleténél, így az első magyarországi Alter Bridge koncert tető alá hozóinak mindenképpen jár egy nagy elismerés. Az már a kérdés másik oldala, hogy a Creed hangszereseit és Myles Kennedy énekes/gitárost tömörítő formáció annyira azért nem adott fenomenális koncertet, mint azt vártam volna tőlük.

A májusi lapszámban olvasható interjúban Besnyő László, a jubileumi Pokolgép koncert szervezője úgy nyilatkozott a Hammernek, hogy véleménye szerint ezen esemény nagyobb jelentőséggel bír, mint a néhány nappal korábbi Iron Maiden buli. Nyilván szavaiban van némi túlzás, de elnézve a Petőfi Csarnok szabadtéri színpada előtt megjelenteket, átérezve azt a különleges ünnepi hangulatot, ami az eseményt belengte, valamint figyelembe véve azt a tényt is, hogy legutoljára 2003-ban lehetett látni a klasszikus Gépet – azóta pedig Steve Harrisék többször is voltak nálunk –, értem, mire gondolt. Mert ezen a koncerten kicsiktől az öregekig, tényleg mindenki itt volt, akinek valaha is köze volt a magyar heavy metalhoz, egyszóval valóban sokkal inkább volt ez egy nagybetűs Esemény, semmint egyszerű koncert.

Tavasszal volt tizenöt éve annak, hogy az Iron Maiden ismét visszatalált klasszikus önmagához, és még meg is fejelte '80-as évek-beli valóját a hatfős-háromgitáros felállással, illetve egy új korszak megnyitásával. A csapat pozíciója azóta gyakorlatilag megingathatatlan, és arról ugyan megoszlanak a vélemények, milyen az utolsó négy stúdióalbum, a márkanév roppant okos menedzselésének és az állandó jelenlétnek köszönhetően nyugodtan kijelenthetjük: a brit metal alapintézmény nagyobb, mint valaha. Egy olyan tematikus turnéra pedig, amely a '80-as évek végének mintáihoz igazodik, tényleg nem lehet nemet mondani – ha nem is kelt el a Papp László Sportarénába két nap alatt az összes jegy, de június 3-ára végül összejött a sold out, és Magyarországon is agyig telt ház várta Bruce Dickinsonékat. Ők pedig meg is hálálták ezt, bár kisebb anomáliák azért szokás szerint most is becsúsztak. A hatás azonban még ezekkel együtt is elementárisnak bizonyult.

Kory Clarke egy igazi polihisztor. Verseket ír, fest és spoken word előadásokat tart, hivatását tekintve pedig maga a Warrior Soul, egyben egyike az utolsó igazi rocksztároknak. Pont ezért, annak ellenére is muszáj volt őt megnézni, hogy nem saját zenekarával érkezett, hanem egy alkalmi formáció frontembereként (pontosabban a budapesti The Joystix zenekart kiegészítve) állt ezúttal a mikrofon mögé.

Emlékeztek, hogy az ezredforduló környékén, pályájuk elején mekkora bulikat játszott együtt a Watch My Dying és a Wackor? Rémlik, hogy a nyilvánvaló stíluskülönbségek ellenére mennyire passzolt egymáshoz már akkoriban is a két csapat zenéje? Feltűnt, hogy mennyire egyívású, magukból csakis jó okkal kivetkőző, ösztönös úriemberek osztották meg egymás között a világ jobbik felét jelentő deszkákat? Nos, éppen azért, mert ezekről az időkről nekem halvány emlékem sincs, 2014 egy különösen nedves, májusi estéjén elmentem én is a GMK-ba, hogy mindezt megtapasztalhassam.

Ha múlt héten valaki megkérdezte volna tőlem, hogyan definiálnék egy ízig-vérig underground metal koncertet, azt mondtam volna neki: gyere le a pénteki E-Force bulira, és meglátod! Nulla reklám, két amatőr előzenekar, negyven néző, egy porszívóhangzású klub meg egy kultikus figura. Nagyjából ezzel mindent el is mondtam az estével kapcsolatban.

Mindössze két nappal a Jake E. Lee vezette Red Dragon Cartel koncertje után egy másik ikonikus alaknak is örülhettek a dallamos rockzene hazai hívei. Míg a jó Jake először (és a sajnálatosan gyenge nézőszám tükrében gyaníthatóan utoljára) tette tiszteletét nálunk, addig Jeff Scott Soto egyértelműen visszajáró vendégnek számít már Magyarországon. Karrierje harmincéves jubileumát (most komolyan, hinné valaki, hogy a faszi jövőre már ötven lesz?!) ünneplő turnéját a Club 202 színpadán indította, ahol a hazai Avatar és a szintén kizárólag ezen állomásra csatlakozott osztrák Metrum volt hivatva bemelegíteni minket.

Sok rockrajongó feltette a kérdést az elmúlt tizenöt-húsz évben, hogy Jake E. Lee vajon mi a fészkes fenét csinált a Badlands után, és persze sokan voltak azok is, akik kvázi a visszatérés beharangozásakor jöttek rá, hogy ő még egyáltalán él. A '80-as évek nagyjai közül a White Lionból ismert Vito Bratta mellett talán Jake tűnt el leginkább szem elől a következő évtizedben, és én félnaivan arra gondoltam korábban, hogy az ozzys royaltyk biztonságos hátterének köszönhetően a lábát lógatja valami olyan helyen, ahová én talán sose jutok el. Aztán a közelmúlt néhány interjúja bizony rávilágított arra, hogy lehet, mégiscsak én fogok előbb koktélt szürcsölgetni ezeken a helyeken, ugyanis a jó Jake nem sokat profitált később abból, hogy magára vállalta a Bark At The Moon és a The Ultimate Sin megírásának oroszlánrészét...

Bár mostanság sokkal ritkábban jutok el akármilyen koncertre, mint szeretnék, az azonban egy percig sem volt kérdés, hogy Tommy Emmanuel budapesti fellépését a világ minden pénzéért sem hagynám ki. Négy és fél évvel ezelőtti Müpa-jelenése életem egyik legmeghatározóbb koncertélménye volt, s bár azóta járt már egyszer nálunk, de akkor a Pecsában kivételesen nem szólóban, hanem zenekarával lépett fel, ami persze szintén jó volt, de az aussie fenomén igazi erőssége mégsem abban a zenei világban rejlik. Amit egy szál akusztikus gitárján egyszemélyes big bandként előad, utánozatatlan és felülmúlhatatlan, és azt gondolom, nehéz volna vitatni, hogy műfajtól függetlenül a világ egyik legzseniálisabb gitárosa, zenésze, showmanje.

Emlékszem, amikor 2007-ben Anneke kilépett a The Gatheringből, a rajongók egy emberként vetették magukat a háborgó habokba, hogy nincs tovább, a tökéletes zene és a tökéletes hang ilyen elegye soha többet nem manifesztálódhat már megközelítőleg ilyen tökéletes formában sem. De hát ennyi pozitív energiát képtelenség a végtelenségig szomorúzenébe ölni. Aztán az élet persze ment tovább, a Gathering talált magának egy hasonlóan kedves személyt, Anneke pedig családozásba és szólókarrierbe kezdett - és utólag természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy ennél okosabban nem is dönthetett volna. Pedig a szólólemezei nem mind telitalálatos szelvények, az elején én is fenntartással fogadtam őket, bár lehet, simán csak újra kellene hallgatnom ezeket, de akkor valahogy nem találtak tartósan utat hozzám, Devin Townsend művész úrral közös produkcióit ellenben azonnal a szívembe zártam. Kicsivel később Kiss Gábor kollégánk remek koncertbeszámolója, majd Anneke 2012-es lemeze döbbentett rá újra, hogy hiba volt kihagyni azon élő alkalmakat, amikor nálunk járt az énekesnő. Ennek megfelelően tavaly önhibánkon kívül le is késtük a Pain Of Salvation előtti performanszát, ám megfogadtam: ha legközelebb felénk téved, nincs az a túlóra, ami megakadályozná, hogy megnézzem újra színpadon.

Bár köztudottan távol áll tőlem a nosztalgia, ez az este mégis hordozott ilyen ízeket, hiszen kissé már leszoktam a fellépő bandákról – sőt, nemcsak róluk, hanem az általuk játszott műfajokról is. Nem is emlékszem pontosan, mikor láttam utoljára Kai Hansenéket, de hat-nyolc év biztos eltelt (2005-ben tuti, hogy írtam koncertbeszámolót), mióta utoljára találkoztunk. A Rhapsodyra viszont egész konkrétan emlékszem: a 2005-ös Masters Of Rock fesztiválon csíptem el őjet utoljára, de mivel az már a harmadik alkalom volt, és harmadszor is szarok voltak élőben, ott és akkor úgy döntöttem, hogy baromira nem érdekel a dolog többet. Hansenékkel sose volt ilyen gond, ott egyszerűen csak a lemezdömping lohasztotta le érdeklődésemet, és (egykori) fanboy cimborám újabb lemezeket illető negatív kritikái sem hozták vissza lelkesedésemet. Teltek hát az évek, és elvoltunk egymás nélkül. Ugyanakkor pont nemrég hallgattam újra a régi Blind Guardian anyagokat, és mivel ezek még mindig nagyon tetszenek (mindig is jobban szerettem ezeket, mint például a Keeper-korszakos Helloweent), valamint az új Rhapsody Of Fire klipet is jó érzéssel néztem végig, kedvem támadt egy kis tavaszindító trúmetalkodásra.

Évek óta szemeztem már a Győri Ütős Fesztivállal, de valami mindig közbejött, így sosem sikerült eljutnom a Rába parti városba. Leginkább 2012-ben fogtam a fejem, mikor az Appice testvérek voltak a rendezvény sztárfellépői, idén azonban végre sikerült leutaznom az éppen tizenötödik születésnapjával jubiláló eseményre, ahol ha akkora név nem is lépett fel idén, mint Vinny és Carmine, azért Brian Tichyt is érdemes volt csekkolni. És mivel a fesztivál célja, hogy az ütőhangszerekkel előadott zenék széles palettáját vonultassa fel, Brian és az őt kísérő Whitesnake Tribute Band, illetve Asphalt Horsemen színpadra lépése előtt három gyökeresen eltérő, de színvonalas és érdekes produkciót leshettünk meg.

2014-ben az érzékenyebb lelkületű zenarajongóknak is végérvényesen tudomásul kell venniük, hogy haknivilágot élünk, és ez a folyamat már nem fordítható vissza. Nem csak cinizmustól megkérgesedett lelkem mondatja ezt velem, hanem egyszerűen figyelemmel kísérem a tényeket: sajnos a nagy bandák egyre inkább öregszenek, ezáltal fogyatkoznak (gondoljunk csak bele: a legfiatalabb igazán nagy rocksztárok is ötven körül vannak már), belátható időn belül tehát nem lesznek már itt velünk. Mi marad tehát? A zene, amit a nagy öregek fiatalabb társai, utódai egy darabig még továbbvihetnek, majd egy ponton már ők sem lesznek, és csak a dalok maradnak, amelyek majd újabb és újabb generációk kezei alatt kelnek majd életre. Valóban bosszantó ugyan ez a mai hakni- és tribute-túltengés, de tizenöt-húsz év múlva bizony nem is lesz már más, örülni kell tehát annak, hogy még vannak eredeti arcok, akiktől hiteles tolmácsolásban is meghallgathatunk sok-sok hozzájuk valamilyen módon köthető kedvenc dalt élőben. Pláne, ha az illető által fémjelzett korszak felemás megítélésű, megosztó vagy érdemtelenül mellőzött. Blaze Bayley produkcióját ráadásul nem is igazán lehet hakninak nevezni, hiszen rendkívül erős műsora túlnyomó részében saját zenéjét nyomja – ellentétben mondjuk sorstársával, Tim „Ripper" Owensszel.

Mikor szűk egy évtizede Tomi Joutsen váltotta az Amorphis élén Pasi Koskinent, a banda egyértelműen új erőre kapott, minek eredményeként megszületett az Eclipse, egy, a gyökerekhez és a hörgéshez visszanyúló, méregerős album. A következő lemezekkel aztán ugyanezt az utat járták tovább, épp csak hangyányival minden egyes alkalommal gyengébb minőséget produkálva. Ez aztán odáig fajult, hogy a 2011-es The Beginning Of Times szinte észrevétlenül ment el mellettem, így nagyon kellemes meglepetést jelentett, hogy a tavaly kiadott Circle-lel ismét sikerült egy roppant izmos dalcsokrot összeállítani, mely véleményem szerint a legjobb a Tomi debütálását jelentő Eclipse óta. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, hogy annak ellenére is igen komoly nézőszám várta a finn hatost, hogy bő fél évvel ezelőtt ezt a turnét már minden érdeklődő elcsíphette a FEZEN fesztiválon.

Soha ne mondd, hogy soha! Örök igazság, vagy ha úgy tetszik, közhely, mely a rockzenében épp úgy érvényes, mint az élet bármely más területén. Így bár hiába nyilatkozta néhány évvel ezelőtt a Shock!-nak adott interjújában André Andersen, hogy ha valakivel, hát DC Cooperrel biztos nem fognak többé együtt muzsikálni. Az élet végül másképp alakult. A Life To Die For címmel már a második Royal Hunt lemez jelent meg DC visszatérése óta, amelyet csakúgy, mint elődjét, élőben is bemutattak nálunk, a rajongók legnagyobb örömére.

Mint néhány nappal ezelőtt a Hydra kapcsán már írtam, a Within Temptation olyannyira kinőtte magát, hogy a Nightwish mellett ma egyértelműen ők számítanak az énekesnős metal zenekarok legnagyobbjának. Mi sem bizonyítja jobban mindezt, mint hogy péntek este simán csurig töltötték a Pecsát. És most ne olyan teltházra gondolj, amilyet néha cseppnyi jóindulattal szellős háromnegyedházak esetén emlegetni szoktunk, mert ezúttal valóban egy gombostűt sem lehetett leejteni a nézőtéren.

A Németországból indult, de egyre bátrabban terjeszkedő Niflheim Fesztiválturné harmadik nekifutásra egy egészen valószínűtlen headlinert csípett meg magának a ritkásan érkező lemezeik között eddig jobbára vegetáló Borknagar személyében. Nem kevésbé szürreális módon az összes szomszédunkat (beleértve az oly' sokszor irigyelt osztrákokat is) elkerülő miniturnét az idén Budapestre is sikerült elcsábítani, olyan hangulatfokozó elemek kíséretében, mint a környéken most bemutatkozó Ereb Altor, vagy az elmúlt év egyik legerősebb lemezét szállító In Vain. Nem csoda tehát, hogy lelkesedésünk odáig fajult, hogy ezúttal a fellépők teljes sorát végigszemléztük!

Alig néhány nappal a Suicidal Angels vezette mini thrash fesztivál után ismét egy tematikus turné érkezett a Dürer Kert kistermébe. Ezúttal a heavy/speed metalé volt a főszerep, hiszen a két fő attrakció, a kanadai Skull Fist és a svéd Enforcer is ebben a műfajban utazik. A buli első csapata az olasz Gengis Khan volt, akikre sajnos képtelen voltam odaérni, de a megkérdezettek elmondása szerint jófajta speedes, kissé néha az Exciterre emlékeztető muzsikát toltak.

Tavaly a Fezenen olyan koncertet láthattunk a veterán Deep Purple-től, amely jó eséllyel minden előzetes várakozást felülmúlt: laza, csuklóból előadott, ámde végtelenül profi örömzenélést, aminek hallatán a jelenlévő – amúgy fesztivál-rekordot jelentő – több tízezer ember mind a tíz ujját megnyalhatta. Mindezek miatt gondoltam, hogy sokan lesznek a csapat arénás koncertjén is, az azonban így is kellemes meglepetés volt, hogy végül minden jegy gazdára lelt (igaz, a színpad kicsit előrébb került, aminek eredményeként néhány szektort lefüggönyöztek), mert bár tényleg csúcsformát mutatott a Purple Fehérvárott, azért nem telt el valami sok idő a két buli között, ráadásul félő volt, hogy a nem túl olcsó jegyárak is sokakat elriasztanak. Nem így lett.

Megmondom őszintén, sosem voltam U.D.O. rajongó, mivel azonban szépen lassan elérünk (pontosabban hőseink érnek el) abba a korba, mikor a nagy öregek leteszik a lantot, úgy döntöttem, ezúttal nem hagyom ki a lehetőséget, hogy szólóban is láthassam az Accept legendás frontemberét. Bár Herr Dirkschneider néhány hónapon belül betölti a hatvankettőt, továbbá egy szívinfarktuson is átesett már, bő két órán keresztül elnézve őt, eléggé fittnek tűnt az öreg. Persze színpadi mozgása kimerült néhány teátrális kézmozdulatban, illetve szolid előre-hátra billegésben, mégsem jutott eszembe, hogy bármelyik pillanatban összeeshet, mint legutóbb a Nazareth szintén nem tacskókorú énekese, Dan McCafferty esetében. Az a smirglis, rekedt hang pedig még mindig olyan, mint húsz évvel ezelőtt, és ez a lényeg.

Bár alapvetően sokféle zenét szeretek a metalon belül, nem minden esetben lelkesedem feltétlenül az ezeket összevegyítő turnék iránt. A változatosság gyönyörködtet ugyan, mégsem biztos, hogy négy-öt fellépő közül van kedvem kimazsolázni azt az egyet vagy kettőt, melyek megfelelnek az ízlésemnek. Ha viszont egy tematikus bulira fizet be az ember, rögtön tudja, hogy mire számíthat, és adott esetben nem kell a büfében végigbekkelnie a zeneileg hozzá nem passzoló csapatokat. Jelen esetben ilyesmiről szó sem lehetett, hiszen a Conquering Europe névre keresztelt körút négy vegytiszta thrash brigádot hozott el hozzánk, így érdemes volt korán érkezni, hogy egy pillanatnyi muzsikáról se maradjunk le.