Koncert

Az ünnepekről megmaradt utolsó töltött káposzta és bejgli elfogyasztása miatt totálisan katatón állapotba került szürkeállomány felpörgetésére a death/black metal minden esetben hatásos orvosságként vethető be, pláne mindjárt az új esztendő első hétvégéjén. A talpalávalót mindehhez társtettesként az az Inquisition szolgáltatta, akik bő egy évvel ezelőtt felbukkantak már ugyanitt, egy hasonló tematikájú rendezvényen, ráadásul akkor is görög társaságban. A tétet ráadásul sikeresen meg is emelték most azzal, hogy turné co-headliner posztjára egy olyan nagyágyút sikerült elcsábítani, mint a Septicflesh. Miután pedig ez a csomag összeállt, nem lehetett kérdés, hogy mi sem hagyjuk ki a mulatságot.

A nagy ünnepi lazulás időszakában egyrészt baromira ráér az ember, másrészt szétszakíthatja magát a rengeteg programmal, ugyanakkor az is tény, hogy egy ilyen speciális bulit mindenképpen jó ötlet volt ilyenkorra időzíteni és a belváros szívébe szervezni, legalábbis a nézőszám erről árulkodott. Az a ma már kényelmesebb koncertlátogató réteg, amely anno a '90-es évek közepén-végén járt Fahrehneitre, jobban szelektál, kevesebbet mozdul talán ki, kényesebb a helyszínre. De az is igaz, hogy karácsony táján valószínűleg jobban működik a nosztalgiafaktor is, és a koncertet hobbiból összehozó tagság naptára is szellősebb lehet az év utolsó hetében.

Számos inkarnációját volt szerencsém látni az évek során a Fekete Zajnak, és ahogy az a Negative Art (és körei) által gründolt rendezvények sajátja, ezek mind tartalmas, értő szándékkal életre hívott események voltak. Nem volt ez másként akkor sem, amikor olyan neves brigádok keltek útra a Mátrából érkező hívó szóra, mint a Woven Hand vagy az Ulver, de éppúgy igaz ez a sástói rendezvény romjain, jóval szerényebb keretek között, színtiszta lelkesedésből évente összehozott Osztálytalálkozókra is. Ezt az idei télre, tehát kivételesen eleve tető alá szervezett monstre bulit pedig a fentieken túl már csak méreténél és merítésénél fogva sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hiszen nem mindennap történik meg, hogy a Dürer négy színpadán egyszerre zajlik az élet, és tényleg csak az nem tud egy kedvére való előadásba belebotlani, aki ott sem volt. Márpedig mi ott voltunk, ha nem is mindig, és nem is mindenhol.

Jó néhány különleges koncerttel kényeztettek már el minket idén a hazánkban fellépő zenekarok, de egy igazi, tőrőlmetszett skandináv estével még adós volt számomra a 2017-es év. A Sólstafir mostani fellépését a paganmetal-üdvöske Myrkurral egyetemben láthatóan nem csak én tartottam kiemelkedőnek az aktuális felhozatalból, hiszen a buli előtt nem sokkal végül a „sold out" táblát is ki lehetett tenni az ajtóra, ami minden előzetes fogadkozásnál jobban hirdette egy valóban maximális hőfokon pörgő este ígéretét. Ebből még persze éppen bármi is kisülhetett, én pedig azon kaptam magam, hogy az idő előrehaladtával egyre fogy belőlem a kezdeti lelkesedés, és ahogy közösen belegyalogoltunk a legsötétebb éjszakába, már csupán hűvös szemlélője lettem a hajón történteknek.

Mióta megismerkedtem a finn bohócokkal, azóta szerettem volna élőben is látni őket. A Veszprémi Utcazene Fesztivál számomra túlzó messzeségben volt tavaly, ezért nagyon megörültem a decemberi koncertnek. Feltételeztem, hogy rajtam kívül még nagyjából száz ember kíváncsi rájuk, így aztán meglepett, amikor az eredetileg a Dürer Kertbe szóló eseményt átpakolták a Barba Negrába, és hát a nagyobb terem igazolta is a döntés szükségességét és helyességét: dugig megtelt a hely.

Pár nappal ezelőtt, a Pumpkins United turné pozsonyi állomása kapcsán fejtegettem, hogy 2016-17 folyamán igen sok kellemes meglepetés érte a rockzenéért rajongókat. Ugyan a Skid Row-reunion még várat magára, de tegye fel a kezét, aki akár csak három évvel ezelőtt is nagyobb összegben mert volna fogadni arra, hogy újra egy színpadon láthatja Kiskét és Weikit, esetleg Slasht és Axlt. És ki tudja, mi jöhet még, hiszen Ozzy n+1-dik búcsúturnéján jövőre ismét Zakk Wylde penget majd, szóval 2018 is hozhat magával néhány igen komoly meglepetést. A fentiekhez képest jóval kisebb horderejű, szívemnek azonban legalább ilyen kedves fordulat volt, hogy a Threshold 2017-ben azt a Gylnn Morgant hozta vissza a színtérre, aki 1993-ban ugyanúgy Damian Wilson távozása után került a csapatba, ahogy most is Damian lelépését követően reaktiválták. Ugyan Glynn anno csupán három évet töltött a brit prog. metalosoknál, ez viszont éppen elég volt ahhoz, hogy összehozzák személyes kedvencemet, a Psychedelicatessen nagylemezt, illetve a Livedelica EP-t. Aztán sajnos Morgan lelépett, a csapat pedig visszahívta Wilsont.

Ugyan nem ismertem előzetesen a Night Vipert, valamiért mégis úgy döntöttem, szerda este megnézem őket a Dürer Kert kistermében. Egy thrash-elemekkel is operáló, énekesnős retro heavy metal zenekar ugyanis már eleve nem lehet rossz. Ráadásul Svédországból érkeztek, a skandináv bandák pedig általában igen magas színvonalon muzsikálnak, úgyhogy ismeretlenül is adtam egy esélyt a csapatnak. Természetesen nem bántam meg.

Őszintén szólva sosem mentem volna Leander-bulira, ha nem így rakják össze a csomagot. Távolról ugyan abszolút szimpatizálok a zenekarral, hiszen maga Leander az interjúk, nyilatkozatok alapján egy rokonszenves, ugyanakkor bandáját (bandáit) nagyon is tudatosan, professzionális hozzáállással felépítő-irányító fiatalember benyomását kelti. Ugyan művészként tekint saját magára, mégis reálisan látja (nem bírom megállni: helyén kezeli) a dolgokat, és nem szállt el magától. Mégis, a zenéje nem nekem szól, ezt már pár éve Balatonszemesen már megállapíthattam. Ugyanakkor mivel én is remekül kezelek mindent a helyén, a Jinjerrel együtt szívesen vállalkoztam arra, hogy megnézzem egy kvázi headliner műsorukat, még ha nem is ők voltak aznap a főzenekar. Illetve ők lettek volna, mint ahogy a másnapi sold out bulin ez tényleg így is volt, de a szervezők gondoltak egyet, és összemixelték a pénteki koncertet az ukránok aktuális turnéjával.

Alice Cooper annyira fenomenális show-t mutatott be idén a FEZEN fesztiválon, hogy amikor megtudtam: november végén Bécsben játszik, azonnal eldöntöttem, hogy hiába láttam mindössze pár hónapja a produkciót, minden különösebb dilemmázás nélkül befizetek rá újra. Főleg úgy, hogy az osztrák buli a pozsonyi Helloween másnapján volt, Coop mesternek pedig egy szintén patinás hard rock alakulat, a Europe nyitott. Szóval ahelyett, hogy a háromórás, monstre pumpkin-buli után hazavezettem volna, inkább foglaltam egy ágyat Pozsony egyik hosteljében, és nyugodtan legurítottam pár sört. Másnap pedig Bécs felé vettem az irányt. Annak ellenére sem vacilláltam az újrázáson, hogy a végletekig kidolgozott és felépített körítés miatt biztos voltam benne, hogy pontosan ugyanaz lesz a program, mint Fehérváron volt. Alice ugyanis jövőre lesz 70 éves, erre a turnéra tehát tényleg maximálisan illik az utolsó esély címke, ha pedig valami jó, azt szívesen megismétli az ember akár rövid idővel az első műélvezetet követően is.

Slash és Axl Rose összeborulásánál tényleg nehéz nagyobb szenzációt elképzelni a rockzenében (meggyőződésem, hogy még egy Led Zeppelin-reunion sem verne ilyen irdatlan hullámokat), emellett ráadásul talán az ő példájuk is benne volt valahol, hogy egy rakat egyéb olyan esemény is történt mostanában, amire hosszú éveken, sőt évtizedeken át hiába vártak a rajongók. Vagy csak a csillagok együttállása volt kivételesen szerencsés, ki tudja? Az viszont biztos, hogy mostanában Ritchie Blackmore is hajlandó bekapcsolni néha a torzítót, és a Pumpkins United néven folyó, sokáig elképzelhetetlennek tűnő Helloween-békülés is olyan esemény, amibe jó pár cserzett, öreg rockerszív belefacsarodott világszerte.

Az igazi, élethosszig tartó rákattanásokra az ember a legkevésbé sem tudatosan készül, azok csak úgy belépnek az életébe, és ott maradnak vele mindörökre. Ilyen kattanásnak tartom a magam részéről a tűzön-vízen át tartó szerelmemet a norvég Ulver iránt, akik pedig az elmúlt majd' negyed évszázad (!) során maximális mértékben igénybe vették táboruk tűrőképességét, miközben tényleg szinte minden kő alá benéztek, ami a színtéren fellelhető. Kristoffer Rygg és csapata most éppen szégyentelen popzenét kíván játszani, és egyfelől persze törvényszerű, hogy rajongóként ezt a korszakukat is imádni fogom, másrészt az is igaz, hogy talán még sosem volt ilyen könnyű szeretni ezt a társulatot. A The Assassination Of Julius Caesar album köré felépített turné mindezen felül már tényleg olyan bónusz, amit nyugtával is csak hitetlenkedve dicsérek, amiben tavaly ilyenkor még csak nem is reménykedtem.

Femme fatale. A titokzatos és csábító nő, aki erotikus kisugárzásával veszélyes dolgokra veszi rá a férfiakat. A flitteres ruhába és körömcipőbe bújt végzet asszonya, aki füstbe burkolózva énekel annak a lokálnak a színpadán, ahová a szerencsétlen főhős tér be puhakalapban, borostásan és reményvesztetten. Még csak az sem kell, hogy gonosz legyen, vagy romlott. Elég, ha megvan benne az a bűbáj, amitől megolvad az ember agya. Ava Gardner nagyon tudta ezt. Meg Lauren Bacall, Rita Hayworth. És most Chrysta Bell is tudja. Aki másfél óra erejéig hamisítatlan noir hangulatot varázsolt a Dürer Kert középső termébe. Meg még valamit: egy elképzelt észak-washingtoni kisvárost, aminek semmi mással össze nem téveszthető atmoszférája van. Mert eljött vele a tűz is.

A tavaly novemberi Obituary / Exodus / Prong után szinte napra pontosan egy évvel, idén késő ősszel is ismét eljutott Budapestre egy tökéletes csomag, amely műfajilag még egységesebb is a 2016-osnál. Igen, ebből a hármasból is mindenki többször járt már Magyarországon a fellépők közül, de ezeket a csapatokat mindig jó látni, szóval itt eleve nem lehetett kérdés a sold out, ami aztán jóval a konkrét dátum előtt össze is jött. Külön öröm, hogy ezúttal még a triász élőben hagyományosan problémás elemének számító, állandó hangzás-bénázásáról híres Testament is a tőle telhető legtöbbet hozta. Papíron tehát alapból minden adott volt egy tökéletes thrash-estéhez, és a résztvevők szerencsére valóra is váltották az előzetes reményeket.

Kivételezett helyzetben vannak a magyarországi Laibach-rajongók, hiszen miután az előző turnékörben kétszer is ellátogatott hozzánk a szlovén avantgarde legenda, az aktuális lemezbemutatók sorát egyenesen nálunk kezdték meg most. Az ekképpen prímán kiszolgált táborra pedig egy szavunk sem lehetett, hiszen igaz, hogy csak a koncert napjára, de végszóra összejött a hivatalos teltház a hajón, még egy koncertekkel eleve rogyásig telített időszakban is. A rajongókban ugyanakkor érzékelhetően bujkált némi félsz is azzal kapcsolatban, hogy a friss anyag nem lett éppen egy cukorkás doboz, főleg a közvetlen előd Spectre slágergyűjteményének irányából nézve. Egy dolgot azonban már előzetesen biztosra lehetett venni: az élmény (ismét) felejthetetlen lesz.

Nem jártam utána, pontosan mi a története annak, hogy Budapest helyett Tatabányán lépett fel az L.A. Guns, de miután mindenki túlesett az első meglepetésen, végső soron már nem is érdekelt annyira. A lényeg úgyis annyi, hogy jönnek, nem? Vidékről Budapestre is utazni kell, Tatabánya meg abszolút nincs messze a fővárostól, szóval akit igazán érdekelt a másfél évtized után ismét együtt zenélő Phil Lewis és Tracii Guns, azt adott esetben aligha tartotta vissza néhány plusz kilométer. A Roxxy egyébként összességében jól vizsgázott ezen a hétfő estén, a jegyek pedig mind elkeltek, szóval el tudom képzelni, hogy látunk majd még itt hasonló előadókat a jövőben.

Road Songs For Lovers – nem is lehetne az „új" album címénél találóbb módon megfogalmazni azt a kapcsolatot, ami engem évtizedek óta Chris Rea zenéjéhez köt. Azt a vonzalmat, amely sosem égett ugyan hatalmas hőfokon, de ettől még a middlesbroughi dalcsináló neve egyértelműen ott volt a bakancslistámon. Nem is vártam többet ettől az estétől, minthogy kitegyem e patinás név mellé is azt a bizonyos pipát, és én voltam a legjobban meglepődve azon, hogy távozóban nem kellett ingujjamról a port törölgetnem. Túl az eltelt éveken, betegségek során és a folyton belengetett, végleges visszavonuláson, egy nagyon is valóságos Chris Reát láthattunk, aki ma is roppant tudatosan építkezik, ha a szívek meghódításáról van szó.

Bár nagyon tetszett a tavalyi retro-Accept-program, amit az U.D.O. zenekar Dirkschneider márkanéven vezet elő az utóbbi időben, egészen addig nem terveztem részt venni az idei bulin, amíg meg nem láttam az első lejátszott setlistet. Mert ugyan mondogatta Udo bátyánk, hogy csavar egyet a történeten, de sokszor látva a nagy zenekarok kevésbé ismert, de klasszikus dalai felcsendülésekor tetten érhető nézőtéri fagyást és értetlenséget, kizártnak tartottam, hogy komolyan vehetőek a nyilatkozatok. Az Öreg azonban tizenkilencre húzott lapot és megmutatta, hogy így is lehet: olyan műsort rakott össze a turnéra, amit kortársai csak fanclubos, sorsolásos eseményeken és álnéven adott titkos klubbulikon mer(né)ek bevállalni. Nincsenek illúzióim, de remélem, hogy egy-két kolléga talán követi a példáját a közeljövőben.

A Rainbow-túrát már lefixáltuk nyárra, sőt, talán már túl is voltuk rajta, amikor arra lettem figyelmes, hogy Michael Schenker legújabb, utóbbi évei talán legnagyobb szabású projektje is mocorogni fog Európában az ősszel. Angol, holland, német és spanyol dátumok bukkantak fel egy flyeren, és mivel Misi bátyánk legalább annyira bakancslistás előadó volt számomra, mint Ritchie Blackmore, elkezdtem agyalni, mit is lehetne tenni annak érdekében, hogy elcsíphessem. Mivel Anglia az időjárás és az ingerküszöb feletti árszínvonal miatt egy darabig nem jön szóba szabadidős tevékenységre, Dél-Európára vetettem vigyázó szemeim. A spanyol lehetőségek közül egyedül Barcelona az, amelyik Pestről direktben megközelíthető volt, Pamplona és Santander mindenképpen országon belüli utazást igényeltek volna, felmerült tehát bennem, hogy egy komolyabb, egyhetes ott-tartózkodással akár mindhárom helyszín is abszolválható lenne. Végül is sok kavarás és szervezkedés után maradt a katalán főváros, ahol némi lazulás mellett még egy Harem Scarem-koncert is belefért, ami bőven kárpótolta a másik két bulit, és még a szabikkal is viszonylag jól kijöttem (ami évvége felé mindig necces kérdés, ha valaki sokat fesztiválozik nyáron).

Ahogy a Michael Schenker-beszámolóban írtam, ez a buli egy hosszú hétvégés kiruccanás bónusza volt, csak a Harem Scarem miatt valószínűleg sosem utaznék ennyit, pedig szeretem őket. Mégis azt mondom, utólag sajnáltam volna, ha kimarad az élmény, és itt még az örökérvényű „ha nem tudom, nem fáj" bölcsesség sem feltétlenül állja meg a helyét, hiszen van a bandának pár koncertfelvétele, tehát nagyjából tudhatja az ember, mire számíthat vagy miről marad le.

Ha valamin nem érdemes vitázni, az az, hogy az idei év egyik leggrandiózusabb eseménye a Queen és Adam Lambert fellépése volt a Sportarénában. Továbbá azon sem érdemes okoskodni – főleg ennyi év elmúltával –, hogy kell-e folytatni a Queen felének az örökség továbbvitelét immáron a második énekessel Freddie Mercury halála óta, vagy sem. Mivel a stábból néhányan több alkalommal láttuk Paul Rodgersszel, illetve Adam Lamberttel is a formációt, így nem ért különösebb sokként bennünket a Queen 2017-es verziója: nagyjából sejthettük, hogy káprázatos estének leszünk a részesei.

Sokszor a legváratlanabb dolgok növik ki magukat a legjobban, erre a méretes közhelyre pedig tökéletes példa lehet akár az Apocalyptica is. Mert legyünk őszinték, ki gondolta volna 1996-ban, hogy négy finn hülyegyerek agymenéséből („játsszunk Metallicát instrumentálisan, csak csellókkal!″) világszerte keresett produkció és totális sikertörténet lesz? Az persze benne volt a pakliban, hogy a tavaly jubilált bemutatkozó anyagot egy szűk, kattant Metallica-fanatikus kajálja majd, de hogy ebből hosszú távon ki lehet hozni valamit, annak kábé annyi esélye volt, mint Sebők Vilinek a Premier League-ben. Aztán láss csodát, az Apocalyptica szép lassan elhagyta a feldolgozásokat, népszerűségük pedig nemhogy csökkent volna, hanem egyre nagyobbá váltak. Az előbb Mikko Sirén dobossal, majd 2014-ben Franky Perez énekessel kiegészült csapat ma már komoly tényező a metalszíntéren, olyannyira, hogy Amerikában még a rádiós slágerlista Top 5-jébe is sikerült bekerülniük anno az I Don't Care-rel.

Adott egy hobbizenekar, amelynek tevékenysége attól függ, hogy a főnöke éppen mikor ér rá, és hogy mennyire van kedve működtetni a gépet. A hobbizenekar, bár tagjai szakmai értelemben véve profi zenészek, ritka és rövid időszakokra jön össze, és egy egyre szűkülő piacon tevékenykedik, ahol nem nagyon lelhető fel számottevő utánpótlás. A szürkülő mezőnyből valamelyest kiemelkedő játékos pedig szerencsés, ha ismertebb hobbistákhoz tud csatlakozni, hogy magukra nagyobb figyelmet tudjanak vonni. Nagyjából így foglalható össze a szombat este lényege a Dürer Kert nagytermében.

Igazán nem mondhatom, hogy minden követ megmozgatva törtem volna magam azért, hogy az egyetlen és igaz Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas Alive fantázianevű turnéját nyakon csíphessem, pedig Csihar Attiláék immár két esztendeje (!) járják a világ színpadait ezzel a produkcióval. A beszámolók alapján legfeljebb csak egy fülfájdítóan kellemetlen élményről maradtam le amiatt, hogy egyéb elfoglaltságok távol tartottak a tavaszi düreres bulitól, amúgy pedig a Klasszikushock-cikkben és a tavalyi DVD kapcsán többé-kevésbé ki is veséztem mindazon ellenérzéseimet, amelyek miatt éppenséggel nem ölt volna meg a hiányérzet, ha nem randevúzunk ebben a körben. A Mayhem azonban nem volt rest, az év végére meghirdettek még egy utolsó (?) európai kanyart, benne egy pozsonyi koncerttel, amire egyszerűen nem volt szívem nemet mondani. Lett is belőle szerelem.

Nem is olyan rég fellépett már egy kultikus német thrash csapat az S8 klubban, mivel azonban a koncert időpontjában épp külföldön voltam, a Necronomicon ezen bulijáról sajnos lemaradtam. Sokat azonban nem kellett várni, hogy újabb régi kedvencet köszönthessünk ugyanitt, a szintén teuton Vendetta aktuális turnéjának pesti állomását ugyanis szintén a Kerepesi úti klubban rendezték meg.

„Kevés dologra vágyom jobban jelenleg egy Zatokrev-koncertnél" – írtam annak idején a svájci világvége-hirdetők harmadik albuma kapcsán, és nem is kellett sokkal többet, mint öt évet várnom arra, hogy végre élőben is megtapasztalhassam, hogy mit tud nyújtani a színpadon a kortárs post-metal színtér egyik legnagyobb ígérete. Időközben a kvartett kihozott egy újabb lemezt Silk Spiders Underwater... címmel, amit annak rendje és módja szerint el is hallgattunk, a magam részéről pedig azóta sem ismerkedtem meg tüzetesebben ezzel az egyéb fórumokon igen magasra értékelt anyaggal. Szakmai, emberi, lelkiismereti és egyéb, most meg nem nevezhető okok sokasága állt szemben tehát egy októberi szerda este minden nyűgjével, és tudatosította velem, hogy igenis le kell vonszolnom a seggemet a Kerepesi útra. Belátom, az év egyik legkülönlegesebb underground eseményéről maradtam volna le, ha mégsem teszek így.