Koncert

Olyan kort élünk Ákosországban, amikor egymást érik a jubileumok, hol valamely kerek születésnap, hol egy korábbi lemezmegjelenés kapcsán. Ünnepelni azonban mindig felemelő, különösen egy olyan házigazda esetében, akinél fel sem merül, hogy egy efféle alkalom kényszeredett vigyorgásba torzult nosztalgiahaknivá silányul. Ha valamit, azt nehezen lehetne elvitatni Ákostól, hogy rendre komoly energiákat mozgósít saját maga és környezete elszórakoztatására, ennek kapcsán pedig a repertoár és színpadi társasága is folyamatos megújulásban van. Ezúttal a cél éppen ötven téma megidézése volt a múltból, ezt pedig közel ötven ember összehangolt munkája segített elérni. A fél évszázados jubileum okán összerántott program végső soron minden várakozásomat felülmúlta, pedig abból sem volt éppenséggel kevés.

Håvard Ellefsen, avagy Mortiis az underground különc, kultikus alakja, aki meglepő módon pontosan azokban az években vívta ki a rugalmasabb hozzáállású metalos tábor szimpátiáját, amikor esze ágában nem volt metalt játszani. Itt persze jön az elmaradhatatlan megjegyzés arra vonatkozóan, hogy emberünk alapító tagja volt a hatalmas pályát befutott Emperornak, ez azonban már akkoriban sem volt több puszta érdekességnél, amikor hozzáállásbeli problémák miatt Ihsahnék lapátra tették, ő pedig elkezdte felépíteni saját álomvilágát. Lassan bizony két évtizede lesz már annak is, hogy Mortiis elhagyta első korszakának kulisszáit, és ugrott át a gótikus, majd az industrial vonalra, immár egy komplett zenekar frontembereként. Nem vitás azonban, hogy amit első három lemezén, tökéletes magányban megalkotott, az valami olyan különlegesség, amin nem fog az idő.

Noha legutóbb azt ígérték, nem kell rájuk megint sokat várni, azért végül csak úgy alakult, hogy megint felnőtt egy komplett rajongói generáció, mire ismét eljutott Budapestre a Metallica. Az aktuális turné arénákra szabott méretezése miatt ráadásul sokan le is maradtak a jeles eseményről, de hát mindenkinek nem lehet a kedvére tenni, ez van. Aki annak idején elég gyorsan ébredt, és lecsapott a jegyekre, netán később tudott szerezni magának, az mindenesetre aligha távozott csalódottan James Hetfieldék újabb hazai fellépéséről. Ahol még ráadásul egy elég sajátos extrát is elővezettek a magyar közönség tiszteletére...

Három különböző generáció három teljesen más zenét játszó, egyben a színtéren jól csengő nevű csapata fogott össze, és bár nyitóbandáikat ezúttal sem sikerült elcsípni, kellően tartalmas estével szolgáltak, amely a Pestilence-bulihoz hasonlóan ismét bebizonyította, hogy az extrémebb metal élőben az igazi. Egyébként a nézőszámot tekintve ezt az eseményt is talán jobb lett volna a Dürer nagytermébe tenni, de távolról sem voltak kínosan kevesen a Barbában sem – pláne, hogy a sold out vagy annak ígérkező bulikat igyekszem itt kerülni. Szerencsére ugyanakkor a már kissé elkiabáltan kedvezőbbre fordult időjárás a szokásos barbás fűtési hiányosságokat is feledtette valamelyest, a körülmények tehát közel ideálisnak bizonyultak egy jó kis vasárnap esti zúzáshoz.

Szinte biztos, hogy nem utaztam volna ki Pozsonyba, ha Uli Roth nem csatlakozik be az idei G3 turnéba, bár hozzáteszem, Phil Collenre talán még kíváncsibb lettem volna. A Def Leppard bárdistája azonban sajnos csak Amerikában tartott Satch mesterrel. Ugyanakkor Uli bátyánk nagyobb kedvenc és részvétele csak kicsivel volt kevésbé meglepő Philénél, aki ugyebár szinte semmilyen szinten nem jegyzett mint szólóművész (éppen ezért lett volna érdekes látni). Meglepő, találtam mondani, mert Uli inkább afféle kultikus tiszteletnek örvendő figura, mintsem sztárgitáros, bár ha belegondolunk, lényegében a teljes G3-generációra nagy hatással lehetett korai munkássága révén, ami természetesen az ős-Scorpions-t jelenti. És persze az is valószínű, hogy kevés G3-előadő repertoárja épülhetett eddig kilencven százalékban énekes dalokra.

Kissé megtévesztő volt ugyan a március 14-én, a Dürer kistermében megrendezett The Return Of The Living Thrash minifesztivál elnevezése, kétség sem férhet azonban ahhoz, hogy a hazai underground színvonalas csapatait sikerült leszervezni az est fő attrakciója, a valóban száz százalék thrash Archaic köré.

Mi is sokszor írtunk már Toto-koncertekről, elvégre a csapat gyakorlatilag hazajár hozzánk, valahogy tehát nálunk is szélesebb körű kult-népszerűségnek örvendenek, mint sok helyütt a világban. Érdekes persze, hogy eközben a nyugaton hasonló státuszú pályatársaikat teljes érdektelenség övezi itthon (emlékezzünk csak az elmaradt Foreigner-koncertre), de hát a magyar közönség már csak ilyen szélsőséges marad: anno a U2 is buktát csinált a Népstadionban, de a Depeche Mode egy évben háromszor is teltházas nagykoncertet tud adni. Valamivell kisebb kaliberben – nyilván a magyarországi bázist értve ezalatt – a Toto is hasonló kategória, mint a Mode: ahányszor itt jártak, mindig Nagy Eseménynek számított, cinkosan összekacsintós, „teisottvoltál?" hivatkozási alapnak a későbbi években is.

Nem mondanám, hogy a norvég Satyricon túl gyakori itteni koncertjei miatt a rajongók rájuk untak volna, hiszen utoljára 2013-ban jártak az A38-on, előtte pedig 2009-ben a Szigeten aprítottak. A Hajón sajnos nem voltam, a Szigeten igen, de az meg már annyira rég volt, hogy jócskán megfakultak az emlékeim azt illetően, milyen is volt a hangverseny. A tavalyi lemezükkel meg még mindig úgy vagyok, hogy olykor elkap és szeretem, máskor meg unom, ami valószínűleg már így is marad, hangulatfüggő az egész, de nincs is ezzel semmi baj. Ahhoz ellenben nagyon is volt kedvem, hogy megnézzem őket élőben: bíztam benne, hogy feldobják a napközbeni kevésbé érdekfeszítő groomingokkal és planningekkel tarkított kedd estémet.

Amikor bő két és fél éve híre jött, hogy elmarad a Fu Manchu budapesti fellépése, legalább annyira le voltam törve, mint a Milói Vénusz karjai. Nem is csak azért, mert, hogy akkor továbbra is várat magára az első találkozás egyik legnagyobb stoner kedvenceimmel, de úgy éreztem, talán soha többé nem is lesz ilyen jó alkalmunk egy hamisítatlan fuzz-orgiára. Lévén Scott Hillék akkoriban éppen azt a Gigantoid lemezt turnéztatták, ami bizony jobban sikerült, mint bármelyik a California Crossing óta, pedig azt valamikor az ezredforduló tájékán tolták ki magukból. Kérdéses volt, hogy a következő anyag fogja-e hozni ezt a szintet, meg egyáltalában, tényleg eltolják-e a képüket valaha is errefelé a benzinzabáló országúti verdák legnagyobb szerelmesei.

Az elmúlt hét kifejezetten sűrű volt koncertfronton, így bár megtehettem volna, mégsem siettem, hogy odaérjek a Budapestre pár év kihagyás után visszatérő Therion előzenekaraira. Az Imperial Age-hez volt már szerencsém korábban, és az előzetes belehallgatások alapján a Null Positiv sem csigázott fel túlzottan; később aztán, látva Elli Berlint, ahogy elhörgi a Dint a Therion szettjének elején, már bántam kissé, hogy kihagytam őt saját csapatával. Legközelebb...

Ha jól számolom, épp ötödik alkalommal láttam az izraeli Orphaned Landet. Sajnos a zenekar első, 2005-ös magyarországi fellépésén pont nem voltam ott, ennek ellenére borzasztóan örülök, hogy még láthattam az „klasszikus" felállást Yossi Sassival és Matti Svatitzkyvel két alkalommal is. A két és fél évvel ezelőtti akusztikus A38-as fellépésen már a mostani gárda játszott, de az a koncert azért korántsem teljes erejében mutatta a zenekart. Mostanra Kobi Farhi énekes azóta lecserélte a tradicionális, bokáig érő ruhát, sima póló-farmer kombóban, mindenféle cicoma nélkül mutatta meg a közönségnek, miképp mulatnak a közel-keletiek.

Mostanra mindenki kénytelen volt hozzászokni, hogy kedvencei szép lassan nyugdíjba mennek, a visszavonulások kapcsán azonban eddig nem nagyon gondoltunk a '90-es évek végén felfutott, sikeres heavy metal bandákra, így a Rhapsody búcsújának bejelentése kifejezett meglepetésként ért. Mert igaz ugyan, hogy az utóbbi években széthullott csapat különböző inkarnációit tekintve véve valóban igazi die hard fannek kellett lenni ahhoz, hogy az ember követni tudja az eseményeket, de azért ezek a kissé átláthatatlanul működő és szerveződő formációk egész sikeresek a mai napig. Alex Holzwarth dobos szerint viszont pont ebből lett elegük, azaz a duplázódás volt elsősorban az oka, hogy a roló lehúzása mellett döntöttek, hiszen a tagok életkora például egyáltalán nem indokolta volna ezt a drasztikus lépést.

Lehet, hogy sokaknak úgy tűnik: a Shock! szerkesztőinek végérvényesen elment a maradék eszük, és az alapvetően rock / metal beállítottságú portálon szakadárok módjára tapossák sárba a torzított gitár zászlaját mindenféle ide nem illő, műfajidegen és irreleváns tartalmak publikálásával, holott abszolút nem ez a helyzet. Még csak nem is a több évtizedes adósságként ránk rakódott rossz beidegződések ellen üzenünk hadat, nem a rocker-társadalomnak szeretnénk tudatosan tükröt tartani: egyszerűen úgy gondoljuk, hogy a torzított gitáron innen és túl is van élet. Nyilván nem kívánjuk mindenáron, mindenkinek bebizonyítani ezt, ahogy azt sem, hogy miért jó változatosan étkezni, és miért nem az minden nap rántott húst meg sültkrumplit enni. Egyébként elég elkeserítő lenne, ha 2018-ban az összes létező műfaji korlát többszörös ledöntése után még magyarázkodni kellene azért, mert esetleg smooth jazzt vagy synthwave-et is hallgat az ember a vaskos riffek mellett, mikor ezer éve tudjuk, hogy mindössze kétféle zene létezik: jó és nem annyira jó.

Marco Mendoza tavaly kétszer is járt Pesten (egyszer szólóban, egyszer pedig a The Dead Daisiesszel), annyi pedig biztos, hogy idén minimum megismétli ezen teljesítményét: Áprilisban újfent jön a Brian Tichy távozása miatt némileg megváltozott felállású szupergroup, a latino basszer pedig szólóbandájával is visszatért hozzánk, ismét csak a Backstage Pubba. És mivel még csak március van, az is benne van a pakliban, hogy év végén is felénk fújja egyszer a szél... Mendoza kiváló basszusgitáros, karakteres figura, egy ízig-vérig született rocksztár, aki frontemberként és zenekarvezetőként is abszolút megállja helyét, azaz nem szükséges feltétlenül Ted Nugent, David Coverdale vagy John Coraby mellett állnia ahhoz, hogy érdekes legyen. Sajnos tavalyi szólókoncertjét ki kellett hagynom, de az idei pótlást annak ellenére is sikerült elcsípnem, hogy a koncert kezdete előtt pár órával még Szlovákiában voltam.

Mióta először láttam (úgy bizony, Háry Péter kezében egy Ákos-koncerten), azóta vágyom egy Chapman Stickre, lévén ez a szürreális kinézetű hangszer kinézet és megszólalás tekintetében is páratlan. Minden instrumentumok Frankensteinje tulajdonképpen egy-egy lenyakazott gitár és basszusgitár fogólapjainak egymáshoz illesztésével született meg, és ügyes tapping technikával egyszerre szólaltatható meg rajta mind a dallammenet, mind pedig a basszuskíséret. IAVN, ahogy Pálinkás Tamás mondaná, és valóban, a húros hangszerek e hibrid szörnye köré valódi kultusz épült ki, a Stick Men nevezetű trió pedig e kultusz oltárán áldoz, immár bő évtizede.

Miután a mindenféle előzetes hírverés nélkül kihozott új Carpenter Brut-lemez, a Leather Teeth úgyszólván a semmiből megérkezve taglózott le teljesen, nyilvánvalóan nem lehetett kérdés, hogy kötelező a megjelenés Franck Hueso és társai akváriumos fellépésén. A teltházas koncert – az albumhoz hasonlóan – ismét csak azt bizonyította: egyes műfaji határok messze nem olyan merevek ma már, mint amennyire a felszínen annak látszhatnak. Ha pedig az ember tudatosan figyelmen kívül hagyja őket, simán szert tehet új kedvencekre is...

Messze nem vagyok törzskönyvezett Sepu-fanboy, az újkori tagság produkció közül az Against / Nation korszakban hallgattam utoljára rendszeresen a brazil kvartettet, és ahogy arra személyesen Mr. Kisser felhívta most a figyelmünket, ennek is immár húsz (!) éve. Bizony, Derrick Leon Green éppen két évtizede áll a cavalerátlantított brigád élén, ami egyfelől megdöbbentő tény, másrészt eleve igazolja azt is, hogy miért emlegetik ma már csak elvétve a tartós lejtmenetbe került Max bácsit velük kapcsolatban. A másik szempont, ami elhallgattatja az örök szkeptikusokat, az a bandának a tavalyi Machine Messiah albumon mutatott bivalyerős lemezes teljesítménye, amit ezúttal egy hasonlóan elképesztő élő produkcióval sikerült megkoronázni. Ha pedig ennyi nem lett volna elég hívószóként, Kisserék köré egy komplett minifesztivál épült ki ez alkalommal (is), amelynek kínálatában tényleg mindenki megtalálhatta a neki tetsző, étvágygerjesztő fogást.

Ha valami egyértelműen kiderülhetett ezen a hideg-rideg vasárnap estén (sokadszorra is), az az, hogy mennyire nem igaz az a death és thrash metal műfajokat (és úgy általában a durvább fémzenéket) gyakran érő vád, miszerint egysíkúak, és minden banda tökegyforma. A két stílus ezúttal 2:2 arányban képviseltette magát és a négy zenekar mindegyike egymáshoz képest teljesen más jellegű, ugyanakkor egyértelműen eszenciaként felfogható zenével boldogította az arra fogékonyak rég leamortizált hallójáratait. Persze alapvetően a Patrick Mameli vezette holland kultcsapat retro programja volt itt a főattrakció, de két turnétársuk és a vélhetőleg utolsó pillanatban beugrott hazai support is megmutatta, hogy a durva zene örök és élőben az igazi.

Ha úgy vesszük, ez a buli remek megkoronázása volt a megelőző pár hétnek, elvégre az adott időszak afféle Amerika-mámorban telt számomra: mind az Asphalt Horsemen gödöllői uplugged koncertje, mind a Poison-cikkre való felkészülés hasonló zenék hallgatásában manifesztálódott. Ozone Mamáék tökéletesen illettek így a képbe, hiszen immáron nemcsak amcsi kiadónál dolgoznak, hanem új lemezükkel ők maguk is még jobban belemerültek az amerikai folklórba, egy magát kicsit nehezebben megadó, de az eddigiek színvonalát abszolút hozó anyagot letéve az asztalra. Sokat hallgatós a Cosmos Calling, de talán pont emiatt is volt ennek az estének a koncepciója, hogy minimális kiegészítéssel gyakorlatilag csak az új lemez hangozzék el. Érdekes és bevállalós megoldás, de úgy tűnik, működött a dolog. Főleg, hogy a nyitóbanda osztrák létére is remekül bemelegítette a szép számban megjelent egybegyűlteket.

Van a YouTube-on egy 1997-es koncertvideó, amin Anneke még a The Gatheringben énekli a Strange Machinest egy szabadtéri fesztiválon. Ez alatt sokáig valami olyasmi volt a legnépszerűbb komment, hogy „Emlékszem, aznap végig esett az eső. Aztán mikor Anneke megjelent, hirtelen kisütött a nap, mi pedig mind azonnal beleszerettünk a vörös lányba a színpadon." Ennél jobban talán nem is lehetne összefoglalni az Anneke-jelenséget, ugyanis a holland énekesnő népszerűsége csak részben köszönhető valóban csodálatos hangjának: végtelenül pozitív és nyitott, állandóan mosolygós és kedves személyisége legalább ilyen fontos.

A British Punk Invasion amellett, hogy piszok jól sikerült, egy sztereotípiával is végleg leszámolt. Aki ugyanis azt gondolta, hogy egy ilyen tematikus punk bulira többségében olyan vébékától tántorgó kölkök lesznek majd kíváncsiak, akik a moszkván tarhálták össze a belépő árát, óriásit tévedett. Azt már a buli előtt tudni lehetett, hogy igen komoly nézőszám előtt lépnek majd fel a szigetországi punk alapcsapatai, a közönség összetétele azonban számomra kifejezetten meglepő volt. Egyértelműen kisebbségben voltak ugyanis a tarajos, málhazsákos, külsőségeket tekintve az elvárásoknak megfelelő, fiatal arcok. A megjelentek nagy része a harmincas-negyvenes éveiben járó, látszólag teljesen joviális átlagpolgárok közül került ki, akiknek soraiba nem egy öltönyös is beszivárgott. A punk egyértelműen generációkon átívelő, örök és elpusztíthatatlan műfaj tehát, amelyet úgy tűnik, a negyedik iksz után sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Alighanem teljesen felesleges észérvek mentén, netán filozófiai alapon fejtegetésbe bonyolódni arról, hogy mi indokolja azt (kinek áll érdekében??!), hogy a Depeche Mode bő egy éven belül háromszor is megtisztel minket látogatásával. A minden racionalitást felülíró tény az, hogy a tavaly májusi stadionkoncert után pár hónappal a Papp László Arénában is gond nélkül teltházat csináltak a joviális basildoni urak, és komolyan meg lennék lepve, ha a Volt Fesztiválra meghirdetett nyári fellépésük nem valami ezekhez hasonló népünnepélybe torkollna. Merthogy ünneppé vált ez a szürke, barátságtalan februári péntek este is, és ennek csupán az egyik részét adta a közönség mindent felülíró lelkesedése, hiszen csak a vak nem látta: Gahanék is legalább ennyire élvezték az együtt töltött két órát. A banda lenyűgöző magabiztossággal őrzi az utóbbi idők topformáját.

Tudvalévő, hogy az örömteli túlkínálat miatt rendkívül kevés a kapacitás minden olyan magyar banda koncertjéről megemlékezni, amiről azért valójában kellene, pláne, ha tetszett is. Mégis, vannak olyan események, amiket muszáj utólag elmesélni. Asphalték ugyebár ezer szállal kötődnek Gödöllőhöz és amikor híre ment, hogy rangos helyen, komolyabb támogatással tudnak tető alá hozni egy unplugged bulit otthon, nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy koncert lesz a sok közül, hanem teljes eddigi karrierjük legkülönlegesebb fellépése. Mivel a megvalósítás abszolút hozta a papírformát, sőt, bizonyos értelemben még felül is múlta az elvárásokat, mindenképpen szót kell ejtenünk róla. Emellett a nemrég megtekintett Logan Lucky című jópofa, délisuttyós-hazárdmegyés hangvételű, a NASCAR-pályát központba állító rablóvígjáték is inspirált némileg, mert ebben is fel-felcsendülnek ős-southern himnuszok, és áthatja ez az életérzés.

Hetvenhárom. Ízlelgessük ezt a számot, majd képzeljük el Rod Stewartot színpadon. Hihetetlen, ugye? Apánk, nagyapánk, akár dédapánk lehetne, kinek-kinek ízlése és kora szerint, és valahogy mégsem ez jut eszünkbe róla. Nem akarom túlzott pátosszal kezdeni a beszámolót, ám nem tudom megkerülni a tényt, hogy manapság a koncertlátogatások egy része tényleg átmegy egyfajta „még egyszer utoljára látni kell, mielőtt meghal"-jellegű eseménybe, és ezzel persze nem Rod Stewart végét kívánom, sőt. Csakhogy ugye az utolsó pár évben tényleg sokkoló méreteket öltött eltávozott hőseink névsora. És ez nagyon nem jól van így, de mit tehetünk... Megnézzük őket néhányszor, amíg még lehet.

Mindössze öt nappal a kiválóan sikerült Accept-buli után újabb patinás német csapat látogatott el a Barba Negrába. Ahogy Wolf Hoffmann alakulata, úgy a Kreator is egy vitán felül erős lemezzel a tarsolyában érkezett, ráadásul egy kifejezetten megbecsült előzenekar társaságában. Millééknek ugyanis a lengyel death metal alapintézmény, a Vader nyitott, előttük pedig a francia Dagoba volt hivatott felkorbácsolni a hangulatot. Eredetileg persze nem ez volt a terv, hiszen a turné fő előzenekara a Decapitated lett volna, ez azonban – az ismert okok miatt – végül meghiúsult.

Gyakorlatilag közmegyezezéses tény, hogy ha van zenekar, amelyre nem lehet ráunni és a hitelessége sem csorbult soha, akkor az a Fates Warning. Lényegében semmibe nem lehet belekötni, amit valaha csináltak (még a manapság divatos „osztódást" is elegánsan, ízlésesen vezényelte le Jim Matheos, igaz, ennek apropója is más volt, mint egyéb bandáknál), lemezen a mai napig zseniálisak, élőben pedig mindig különleges élmény látni őket, még akkor is, ha – ahogy jelen esetben – kábé tegnapelőtt voltak itt utoljára. És valóban: én is rendre azon kapom magam, hogy a hozzánk hazajáró bandákat ki-kihagyom, pont amiatt, hogy nemrég voltak, minek menjek megint, itt viszont fel sem merült, hogy skippeljem a bulit. Nyilván más a viszonyom velük, mint sok másik zenekarral, akiket szintén kedvelek, mert a Fates alapkedvenc, de mivel a klasszikus értelemben vett „rajongásról" már rég leszoktam, önnön lelkesedésem saját magamat is meglepte. Ilyen az, amikor egy zene tényleg igazán sokat adott és ad a mai napig.