Klasszikushock

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Death Angel első nagylemeze, amely ennyi év távlatából is a komplett thrash műfaj egyik legelsöprőbb energiabombája. A The Ultra-Violence hallatán voltaképpen ma is érthetetlen, miként volt képes Mark Osegueda, Rob Cavestany, Dennis Pepa, Gus Pepa és Andy Galeon így, ebben a formában bakelitbe préselni az anyagot, miközben a felvételek idején a csapat egyik tagja sem töltötte még be a tizennyolcadik életévét – bár a lemez félelmetes húzására mindenképpen magyarázatot ad az ifjonti hév. Viszont már ezen az albumon is hallatszott, hogy a Death Angel pontosan tisztában van vele, mit miért csinál.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Testament első nagylemeze, és gyakorlatilag hónapok leforgása során alapozott meg egy olyan pályafutást, amely azóta is tart. A mára Chuck Billy és Eric Peterson zenekarává vált csapat karrierje persze nem volt mindig töretlen és zökkenőmentes a The Legacy után, de visszatekintve látható: már korai időszakukban is előfordultak náluk elég kellemetlen tagcserék, váltások, sőt, az undergroundban jól bejáratott első nevüket is le kellett cserélniük gyakorlatilag az utolsó pillanatban. Ennyi idő elteltével persze az ilyesmi nem sokat számít: a három évtizede megjelent album a thrash műfaj egyik alapklasszikusa, amely lehet, hogy mai füllel hallgatva nem szól éppen tökéletesen, ereje azonban 2017-ben is letaglózó.

„Minden várakozás ellenére az Ultra is csak egy tipikus Depeche Mode album." „A témákat kerülik, a költészet mesterkélt, ez is csak egy újabb, arénákra igazított szorongás lett, pont akkor, amikor bizalmasabb hangvételre számítottunk." „Erőteljes, fáradt érzés uralkodik az albumon. Úgy hangzik, mintha inspiráció helyett az összes félelem, szorongás, amin keresztülmentek, egyszerűen taccsra tette volna őket." „Egy album száraz, kificamodott, kiégett és néha gyönyörű dalszövegekkel, a hangzása inkább megfáradt és mocskos, mint perverz vagy tudatosan sivár." „Az eredmény sűrű, sötét és vitathatatlanul középszerű." (Részletek az Ultra korabeli kritikáiból)

Az alapeset szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, illetve az élet árnyoldalát tekintve létezik a szólásnak egy kevésbé szalonképes változata is. A Def Leppard példája fényesen igazolja, hogy mindez nem általános érvényű: minden idők egyik legsikeresebb rockcsapata az áttörést meghozó Pyromania után már túlélt egy tragédiát Rick Allen csaknem végzetes autóbalesete képében, ám a Hysteriával még erősebben tértek vissza – hogy aztán a lehető legszörnyűségesebb csapás sújtsa őket, ami zenekart csak érhet. A banda ugyanakkor bebizonyította, hogy elpusztíthatatlan, és a huszonöt éve megjelent Adrenalize albummal még a grunge-korszak hajnalán is simán lenyomták a komplett szakmát.

Nagyjából a '70-es évek derekáig egyértelműen Nagy-Britannia számított a rockzene fellegvárának, de már az angol csapatok számára sem volt kérdés, hogy csak az tekinthető igazi nagyvadnak a szakmában, aki képes térdre kényszeríteni Észak-Amerikát is. A brit bandák mellé aztán hamarosan feljöttek az amerikaiak is, viszont egészen a '80-as évek elejéig teljesen elképzelhetetlennek számított, hogy a rockszíntéren valakinek nem angol nyelvterületről is sikerüljön a bravúr, és meghódítsa az Egyesült Államokat. A nagy attrakcióra egészen 1982-ig kellett várni, amikor is a hannoveri Scorpions képesnek bizonyult a szupersztárságig vinni odaát – méghozzá teljes karrierje leglendületesebb albumával.

Újabb szőrén-szálán eltűnt albumot porolunk le a Klasszikushockban, amely a maga idejében nem lett éppen világrengető siker, ám elmondható róla: aki ismeri, általában esküszik rá, és igazi etalonnak tartja. A Europe-ból ismert John Norum második szólólemeze valóban igazi mestermű, tizenkét dalnyi tömény hardrock-zsenialitás, ám a napokban huszonöt éves lemez nem egyedül emiatt fontos: hosszas vergődést követően a drogszenvedélyével harcoló Glenn Hughes is itt mutatta meg először ismét, hogy rejlenek még benne további tartalékok.

Vannak olyan szegmensei a metalnak, melyek még az underground berkein belül is abszolút rétegműfajnak számítanak. A speed metal mindenképpen ilyen, hisz még a '80-as évek aranykorában sem sikerült akár csak egy közepes népszerűségű sikerbandát sem kitermelnie. És ugyan az talán túlzás, hogy mára teljesen el is tűnt a műfaj, az azonban biztos, hogy míg a heavy metal, a thrash vagy a death ma is ontja az új csapatokat, speed-bandákat jószerivel nagyítóval kell keresni a színtéren. Ugyan az Agent Steel sosem jutott még csak közelébe sem annak a népszerűségnek, amit más, a metalon belül is réteg- vagy extrém szegmensek vezető bandái (lásd például Cannibal Corpse vagy az Emperor), elértek, jelentőségük mégis vitathatatlan.

2016 egyik legfontosabb hazai thrash-eseménye volt a Moby Dick október végi, harmincötödik születésnapi bulija volt, melynek keretében a teljes, szintén jubiláló Kegyetlen évek lemezt eljátszották. A csapat második eredetileg 1991-ben jelent meg, és ugyan volt egy reprintje az Ez volt a XX. század sorozatban, az egyrészről meglehetősen fapados volt egylapos borítójával, másrészről pedig szintén ezer éve elfogyott már a boltok polcairól. Azóta pedig a zenekar folyamatosan azon volt, hogy valahogy visszaszerezze a lemezhez kapcsolódó jogokat, sajnos azonban nem jártak sikerrel: régi kiadójuk, az EMI ugyan nem látott fantáziát egy újrakiadásban, de arra sem volt hajlandó, hogy eladja a jogokat. A Kegyetlen évek így tehát hosszú évekig csak a torrentoldalak és fájlcserélők világában, illetve a YouTube-on volt elérhető. A zenekar végül egy huszáros mozdulattal átvágta a gordiuszi csomót, és diszkográfiájának legnépszerűbb darabját teljesen új köntösbe csomagolva és ismét felvéve dobta piacra. A Kegyetlen évekkel tehát a jubileum és az újrakiadás kapcsán is igencsak időszerű volt foglalkozni végre a Klasszikushock rovatban.

A napokban lett volna 50 éves az egyik utolsó igazi rocksztár. Emiatt a megnevezés miatt mondjuk egészen biztosan ő lenne az első, aki a szemembe köpne, de attól az még igaz marad. „Meddig él egy ötvenéves férfi?" – jut önkéntelenül is eszembe a P. Mobil veretes sora, és azt hiszem, Kurt Cobain esetében bizony jó sokáig. Hiszen még mindig megemlékeznek róla, vérre menő vitákat folytatnak le személyéről, csapatáról, életstílusáról, szövegeiről és zenéjéről, és bizony ugyanúgy imádják, vagy éppen jelentéktelenítik el, mint amikor még nem a nirvánában, hanem a Nirvanában tartózkodott. Én pedig nem szerettem ugyan, mikor istent csináltak belőle, de bizony azt is rühellem, ha a pöcegödör mélyére nyomják, márpedig utóbbiban – bármennyire is gyötrő fájdalommal és engesztelhetetlen dühvel írom le mindezt – még szerkesztőségünk egyes tagjai is kéjes élvezetet lelnek. Pedig a jó Kurt bátyó hamis, szutykos, roncsolt és zajos, vérrel, könnyel, szétvert gitárokkal és belőtt heroinnal teli életművében igenis helye volt a szépségnek is. Annak, amit MTV Unplugged In New Yorknak hívtak. Persze ez is csak Cobain-módra volt szép.

Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy mi olyan jó a death metalban. Bevallom, hirtelenjében csak pislogtam, szólni se tudtam, mivel számomra annyira egyértelmű, mitől is olyan vonzó ez a stílus: brutálisan elementáris erejű, energiától duzzadó, lehet nyers vagy letisztult, hol faék egyszerűségű, hol pedig részegítően komplex, és ami talán a legfontosabb, jellegéből adódóan törvényszerűen őszinte. Végül aztán mégsem álltam neki a felsorolásnak, inkább csak terpeszbe vágtam magamat, és úgy kezdtem el pörgetni a koponyámat a nyakamon, mintha nem lenne holnap. Erre persze csak egy zavart nevetés volt a válasz, de tudtam, hogy aki olyat kérdez, mint ő, aligha fogja megérteni valaha is, mi olyan vonzó a death metalban. De természetesen azonnal felébredt bennem a hittérítő, és elkezdtem a zsáner klasszikusaival bombázni a pogány lelket. S mit ad a metal isten, a sokadik kudarcba fulladt próbálkozásom után végre ezt a kurta, de sokat mondó üzenetet kaptam: ez jó! A nóta pedig, ami a csodát tette, az Infecting The Crypts volt a Suffocationtől.

Mindig kicsit furcsa azzal szembesülni, hogy egy viszonylag fiatal előadó valódi klasszikusokon túli, de még emlékezetes munkája is baromi régen – huszonöt éve – jelent meg. Ez a rácsodálkozás inspirált minket arra, hogy elővegyük Malmsteen egyik nem közmegegyezéses, de azért alapvetően kedvelt és éppen jubiláló alkotását. Mert bár ugyan a Trilogynak lehet, hogy több létjogosultsága lett volna tavaly, a Maestro munkásságának '90-es évek-eleji időszaka is bőven van annyira érdekes, hogy górcső alá vegyük kicsit. Persze a ma középkorúnak mondható Yngwie már nagykorúsága elérése tájékán reflektorfényben állt, alapműveit épp huszonévesként készítette, tehát ha azt vesszük, hogy ez az éra egy ereje teljében és a legszebb férfikorban leledző előadóról szól, ráadásul kedvező zenei klímában, akkor máris kevesebb a csodálkoznivaló.

Február 13-án ismét Budapesten lép fel Devin Townsend, aki hosszú évek óta a súlyos-progos zenék világának egyik kikezdhetetlen nimbuszú figurája, ez azonban nem volt mindig így. A kanadai énekes/multihangszeres dalszerző eleinte csak amolyan csodabogárnak tűnt, és ő maga is mindent megtett annak érdekében, hogy így tekintsen rá a világ. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, szükség is volt ahhoz néhány évre, mire Devin kimutatta igazi oroszlánkörmeit a bizarr kísérleteken túl – ebből a szempontból nem nagyon férhet hozzá kétség, hogy első igazi mestermunkája a Strapping Young Lad a napokban húszéves City albuma volt. És ugyan az újabb koncerten borítékolhatóan egy hang sem képviseli majd az anyagot, már csak azért is fontos megemlékezni róla, mert e lemez nélkül vélhetően eléggé másképp nézne ki a 21. század extrém metalja.

Hamarosan ismét Budapesten játszik a dán Pretty Maids. Ronnie Atkinsék az utóbbi huszonegynéhány évben nem voltak nálunk túl gyakori vendégek, pedig azon kevés zenekar közé tartoznak, akik már a hőskorban is eljutottak hozzánk, '80-as években adott hazai bulijaik a magyarországi metaltörténelem szerves részét jelentik. Ráadásul a csapat abszolút fénykorában járt nálunk, hiszen a Pretty Maids egyértelműen második nagylemeze, az idén harminc éve megjelent Future World periódusában élte legnépszerűbb időszakát. A közelgő koncert és jubileum tiszteletére a Klasszikushock idei első fejezete nem is lehet más, mint ez az album, amelynek itteni szerepeltetését ráadásul évek óta kérik a Shock! olvasói.

A '80-as évek derekán egyértelműen a San Franciscó-i öböl és környéke számított a thrash amerikai fellegvárának. Érdekes ugyanakkor, hogy harminc évvel ezelőtt mégsem itt, hanem a flitter és a hajlakk fővárosában, Los Angelesben született meg a korszak két leggonoszabb, legsúlyosabb és legagresszívebb lemeze, amelyek mindössze egy hónap különbséggel kerültek a boltokba. A Dark Angel második albuma, a Darkness Descends persze nem futott be akkora karriert, mint a Slayer Reign In Bloodja, de így is megkerülhetetlen alapmű a brutális zenék világában. És arról se feledkezzünk meg, hogy ez a harminc éve kiadott durvulat volt az a lemez, amely megismertette a világgal egy bizonyos Gene Hoglan nevét...

November 17-én ismét Budapesten lép fel a Crowbar, akik éppen húsz évvel ezelőtt jelentették meg karrierjük egyik legkerekebb és legjobb albumát. A Broken Glass mindenképpen vízválasztót jelentett a világ legsúlyosabb zenekarának karrierjében: még maradéktalanul őrizte az első korszak nyers, zsigeri energiáját, ám már egyértelműen uralták a szerzeményeket azok a megoldások, amelyek révén Kirk Windstein később még letisztultabb, dalközpontúbb irányba kormányozta a zenekart. Úgy is mondhatjuk, hogy a csúf, elbrutalizált riffek nagymestereinek stílusa ezen az albumon kristályosodott ki végérvényesen. Alighanem ők is tisztában lehetnek ezzel, hiszen év elején még egy rövid amerikai emlékturnét is szenteltek az anyagnak.

„Egyre jobban pörgött a zenekar neve, ezért meghívást kaptunk a srácokkal egy lemezkiadós partira. Mivel korábban nem nagyon jártunk ilyen puccos buliban, azonnal rávetettük magunkat az ingyen piára és szendvicsekre. Éppen a sokadik koktélt fogyasztottam, amikor valaki hátulról erősen megveregette a vállam, és csak annyit mondott: ember, ez a Blind album óriási! Megfordultam, és James Hetfield állt ott széles mosollyal. Így ismerkedtünk meg, és aznap istenesen be is rúgtunk!" – így mesélt egy interjúban az 1990-es évek második felében a Corrosion Of Conformity zenekarban akkor már a gitározás mellett az énekesi posztot is betöltő Pepper Keenan a Metallica frontemberével való megismerkedéséről. És ugyan ma már közmegegyezésnek is tekinthető, hogy a zenekar legsikeresebb és leginkább meghatározó anyaga az 1994-es – már végig Pepper énekével rögzített – Deliverance, mégis a napokban huszonöt éve megjelent Blind album repítette magasabb ligába a csapatot.

Bizonyos esetekben minden klappol ahhoz, hogy egy adott zenekar befusson: nemcsak az óriási zene és a jó fazonok adottak, de erős kiadó dolgozik a háttérben a banda érdekében, aki jó turnéra nyomja be őket, és ha mindez nem lenne elég, még a szakmai fogadtatás is euforikus. Aztán a dolog mégsem jön össze, a zenészek pedig ugyanúgy értetlenül állnak a bukás előtt, mint azok a hívek, akik fanatikusan, éjt nappallá téve hallgatták a maga idejében az adott mesterművet, és igyekeztek azt minden haverjuk torkán lenyomni. Sok ilyen albumról írtunk már ebben a rovatban mi is, és a New Orleans-i Floodgate húsz évvel ezelőtt kiadott Penalty albumának története kétségtelenül ezt a sort gyarapítja: a zenekar ígéretes kezdés után irdatlan sebességgel zuhant fejjel a szakadékba, és soha többé nem is tudták már összekaparni magukat. Az album viszont mai fejjel is a valaha készült legjobb lemezek egyike a doom/southern/sludge vonalon.

Egyszerűen léteznek olyan zenekarok, akiknek valamiért soha semmi nem jön össze. Nem azért, mert nem elég jók vagy különlegesek, és nem is azért, mert nem tesznek meg mindent a siker érdekében, hanem egyszerűen csak esetükben mindig közbejön valami. A Crimson Glory pedig tökéletes állatorvosi ló a fenti állítás szimbolizálására, hiszen hosszú, ám nem túl termékeny pályafutásuk során szinte minden negatív esemény megtörtént velük, ami igazán visszavethet egy csapatot. A második lemez után egyértelműen rosszkor és rossz irányba fordultak, negyedik nagylemezük eredeti felvételei elégtek, így megjelenésére nyolc évet kellett várni, mire azonban végre kiadták, a fanatikus rajongókon kívül már senkit sem érdekelt a zenekar, ráadásul az új énekessel, Wade Blackkel sem sikerült tartósan együtt maradniuk. Új nagylemez azóta, tehát már tizenhét éve nincs.

Nézőpont kérdése, miként tekintünk 2016-ban Marilyn Mansonra és mindenkori zenekarára, de a lényeg nem nagyon kenhető el: Brian Warner régóta nem áll már az érdeklődés homlokterében, és hosszú évek óta nem is csinált semmi olyat, ami azt indokolná, hogy megint odafigyeljünk rá. A botrányoknak tehát rég vége, Manson ma már nem is nagyon érdekli a mainstream világot, sok egykori hívét is legfeljebb módjával, viszont húsz évvel ezelőtt ténylegesen róla szólt minden. Talán már egy mai huszonévesnek is nehezen lehetne értelmesen elmagyarázni, micsoda hatással járt a zenekar betörése a köztudatba 1996 környékén, mert azóta még csak megközelítőleg sem övezett ennyi botrány és vita egyetlen csapatot sem. A húsz évvel ezelőtt kiadott Antichrist Superstar így alighanem az utolsó rocklemez volt, amely valóban és ténylegesen sokkolta az egész világot.

Őskövületeket bemutató sorozatunkban ezúttal ismét egy hazánkban nagy mértékben mellőzött zenekar, a Kansas történetének negyven évvel ezelőtti fejezetével foglalkozunk, ami a fiatalabb generációk körében még mindig totál ismeretlennek számít. Pedig a Leftoverture épp ugyanolyan megkerülhetetlen és kihagyhatatlan mestermű, mint amilyen a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja vagy a Rush 2112-je, ami azért nagy szó. Itt a lehetőség tehát, hogy egy picit közelebbről is megismerkedj a banda – közmegegyezés szerint – talán legjobban sikerült lemezével, ami garantáltan szoros barátságot eredményez majd. Már persze amennyiben még egy hangot sem hallottál a csapat életművéből, és valóban tiszta szívből szereted a minőségi rockzenét.

Ma huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a grunge-korszak egyik alaplemeze, amely nem tette azonnal szupersztárrá a seattle-i Soundgardent, ám az egész színtérre óriási hatást gyakorolt. A Badmotorfinger két és fél évtized távlatából sem veszített semmit erejéből, és ugyanazok a jelzők jutnak róla az ember eszébe, mint amikor kronológiailag is frissnek számított: Chris Cornell, Kim Thayil, Ben Shepherd és Matt Cameron ezen a lemezen a napnál is világosabban mutatta meg, hogy a rockzene simán lehet egyszerre súlyos és elszállós, lehengerlően erőteljes és filozofikusan elgondolkodtató, magától értetődően fogós dallamokkal teli és közben teljesen elborult, rafinált ritmusképletekkel, bizarr, szokatlan hangolásokkal kísérletező. Rusty Cage, Outshined, Slaves & Bulldozers, Jesus Christ Pose, Room A Thousand Years Wide, Holy Water és a többi – ide a klasszikus jelző is kevés.

Azért igen ritka, hogy egy zenekar teljes munkássága minden gond nélkül beilleszthető legyen egy klasszikus lemezekkel foglalkozó rovatba. Rendben, a legutóbbi 10,000 Days nincs itt, de csak azért, mert túl fiatal ahhoz, és egyébként is, írtunk róla a megjelenéskor. Az Ænima, a Tool második korongja azonban annak idején, érthető okból kimaradt, ám akkora bitang nagy lemez, hogy önmagunkat köpnénk arcul, ha nem kapnánk elő néhány sor erejéig most, megjelenésének huszadik évfordulóján.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden klasszikus korszakának egyik legmarkánsabb atmoszférával rendelkező albuma. Az 1986-os Somewhere In Time a heavy metal csúcséveinek legfontosabb, legtöbbet hivatkozott lemezei közé tartozott (nem mellesleg a csapat egyik legkreatívabb, legismertebb borítójába csomagolták), és ikonikus megkérdőjelezhetetlensége fényében talán furcsa belegondolni: készítése idején jelentek meg az első hajszálrepedések Bruce Dickinson és Steve Harris között. E feszültségek aztán – igaz, csak hosszú évekkel később – az énekes távozásához vezettek, ekkoriban azonban még senki sem tudott a nézetkülönbségekről. A Magyarországot is elért turnéval a Maiden bebiztosította pozícióját a műfaj abszolút csúcsragadozójaként, a lemez pedig egész karrierjük egyik legsikeresebbjének bizonyult. Nem mellesleg pedig ez az egyik legerősebbjük is.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Megadeth második nagylemeze, amely a Master Of Puppetsszal, a Reign In Blooddal és az Among The Livinggel együtt elhozta az amerikai thrash abszolút virágkorát. A Peace Sells... But Who's Buying? mindenképpen a '80-as évek egyik emblematikus metalklasszikusa, amely egyben az áttörést is jelentette a becsvágy – és volt kollégái, a Metallica iránti düh – fűtötte Dave Mustaine csapata számára. A zenekar első felállása ráadásul egészen különleges megszólalásúnak számított az akkori színtéren, amelyben nem kizárólag a főszereplő egyéni zenei látásmódja játszott perdöntő szerepet, hanem Chris Poland és Gar Samuelson jazzes háttere is. Igazán érdekes belegondolni, mi minden lehetett volna még ebben a négyesben, ha nem zilálja szét őket a heroin...

Némi túlzással akár azt is mondhatnánk: 2016-ban, a Black Sabbath Budapestet is elért The End turnéjával, illetve Ozzy Osbourne örökké most már tényleg nem halogatható visszavonulásának belengetésével az a kör közeledik a végéhez, amely huszonöt évvel ezelőtt kezdődött el. Az énekes az akkori No More Tears lemez korszakában kezdte el elvarrni a múltbeli szálakat: először – de nem utoljára – tisztult meg függőségeitől, először – de nem utoljára – indult búcsúturnéra, majd először – de nem utoljára – fogott bele komolyan az ős-Sabbath feltámasztásába. Mindenesetre a héten negyedszázada megjelent hatodik szólóalbum etalont jelent a frontember hányattatott pályafutásán: amit ebben a tizenegy dalban Ozzy Osbourne, Zakk Wylde, Randy Castillo, a Mike Inez szellembasszereként jelenlévő Bob Daisley és John Sinclair összezenélt, ennyi év távlatából is lenyűgöző.

Gyakran elhangzik, hogy a 21. században már nem nagyon születtek klasszikus rock- és metallemezek, amelyek tényleg komplett generációk számára jelentettek meghatározó élményt. Mindez természetesen sarkítás, de kétségtelen: elég nagyot változott a világ és a zeneipar a korábbiakhoz képest, és ebben a széttöredezett, központosító csatornák nélküli modellben nem is igazán kedvezőek a feltételek ahhoz, hogy efféle mérföldkő-jellegű lemezekről beszélhessünk. Nem akarom azt mondani a System Of A Down második albumára, a napokban tizenöt éve megjelent Toxicityre, hogy az egyik utolsó ilyen album volt, viszont így is biztos, hogy ez az utóbbi másfél évtized egyik legfontosabb, legkiterjedtebb hatású anyaga.