Klasszikushock

Legutóbb ugyanitt az Exodus harmadik lemezénél, a Fabulous Disasternél hagytuk abba a banda korai időszakára való visszatekintést, azonban a kettes Pleasures Of The Flesh eddig csak érintőlegesen került szóba. Arról a lemezről van szó, mely Paul Baloff kiebrudalása után a Legacyből igazolt Steve „Zetro" Souza bemutatkozását jelentette, és amelynek kapcsán a rajongók finoman szólva is fanyalogtak akkoriban. Tény ugyan, hogy nem lett olyan erős, mint a debüt, mára etalonná érett Bonded by Blood vagy említett utódja, azonban a második lemeznek így is helye van a thrash történelemkönyvében, az Exodus-sztori pedig nem lehet teljes a Pleasures Of The Flesh kivesézése nélkül. A második Exouds-nagylemez harminc éve jelent meg.

Ha egy lemezről egy komplett stílusirányzat kapta a nevét, az alighanem önmagáért beszél. Még akkor is, ha a szóban forgó albumot egy olyan zenekar követte el, amelynek tulajdonképpeni fénykora mindössze néhány évig tartott, ennek során – részben kényszerből – félamatőr módon működtek, saját árnyékukat pedig limitált zenészi adottságaik miatt nem igazán tudták átugrani, holott pont ahhoz lett volna rá szükség, hogy tartsák a lépést saját követőikkel. Mindez ma már persze a múlt ködébe vész, a lényeg annyi, hogy a Venom második albuma, a ma harmincöt éve megjelent Black Metal a '80-as évek elejének egyik legfontosabb underground alapvetése.

A fenti kijelentés nem tőlem származik. Nem is Jello Biafrától, Joe Strummertől, Billie Joe Armstrongtól, vagy éppen Vigitől az Aurorából. Nem, a dolgokat a nemrégiben hazánkba is újra ellátogató Gordon Matthew Thomas Sumner látta így, valamikor a '80-as évek elején. Jaja, a Sting. Mert egykoron bizony ő is a punk forrásvidékéről indult, olyannyira, hogy egyik első mozifilmes felbukkanása éppen a Pistols történetét megjelenítő Julien Temple-filmben, A nagy rock 'n' roll svindliben esett volna meg, ha történetesen nem vágják ki a jelenetét. És olyan nagyot nem is lőtt mellé a mellékesen a Brit Birodalom Parancsnoka megtisztelő címet is viselő énekes/zenész. A négy (öt) faragatlan, provokatív, gusztustalan és agresszív bunkó, akiket Sex Pistols néven ismert meg a világ, ugyan soha nem lett a Brit Birodalom Parancsnoka, ám valamit végérvényesen megváltoztatott a rockzene történetében.

Vélhetően egyetlen progrock-rajongó sem fog pisztolyt szegezni a halántékomhoz, miután csak úgy kijelentem, hogy pontosan negyven esztendővel ezelőtt, ezen a színpompás októberi napon jelent meg minden idők egyik legjobb prog/artrock-lemeze, amely az amerikai Kansas zenekarhoz kapcsolódik. A Point Of Know Return a csapat ötödik albuma, amely szinte egyenes folytatása volt az előző, nagyobb ismeretséget is hozó Leftoverture-nek, ráadásul Steve Walsh és társai képesek voltak rajta még magasabb szintre jutni a friss szerzeményekkel. Emlékezzünk meg tehát néhány mondat erejéig erről a csodáról is!

Igen, ott volt a Cherry Pie klip, meg a már a hajmetal-éra viszonyai között is túlzó imázs hol fehér frakkokkal, hol agyondizájnolt bőr-farmer szerelésekkel. Ennek tetejébe jött a kínos pletyka a sessionzenész által feljátszott gitárszólókról – sőt, komplett lemezekről –, amit a lehető legbénábban kezeltek le. Aztán nagyon magasról zuhantak nagyon mélyre, és a történet első korszakát – már jóval később – a világ legmagányosabb halálesete zárta le: a főhős, aki a '90-es évek elején a sztármagazinok címlapján élte mindennapjait és viharos házasságát a topmodell Bobbie Brownnal, egy útszéli motelben távozott örökre ebből a világból teljesen egyedül, mindössze egy üveg tömény és temérdek gyógyszer társaságában. A tanulságos és tragikus történet fenti elemeit azonban legjobb félretenni a Warrant harmadik albumát, az 1992-es Dog Eat Dogot hallgatva – itt ugyanis csak és kizárólag a zenéről szól minden. Ráadásul ritka magas minőségű zenéről.

Kevés zenekar kapott annyi gyalázkodást a nyakába a '90-es évek első felében, mint a dél-kaliforniai Ugly Kid Joe. Whitfield Crane-ék ettől még persze lazán lemezmilliókat értékesítettek néhány sikeres évükben, és nyugodtan megkockáztathatjuk: egy teljes generáció számára jelentettek meghatározó élményt a szóban forgó időszakban. A napokban huszonöt éve megjelent debütáló nagylemez, az America's Least Wanted természetesen nem hibátlan album, de ennyi év távlatából még egyértelműbbnek tűnik, ami egyébként akkoriban is tisztán látszott (már persze ha az ember felülemelkedett az előítéletein): az Ugly Kid Joe nem szolgált rá a gyűlölködésre, egyszerűen csak kicsit túl korán érte őket a siker. Viszont a lemez a maga hibáival együtt is mindenképpen egy örökre letűnt korszak hű lenyomata.

Különféle zenei témájú cikkekben, hírekben gyakran találkozhatunk olyan jelzőkkel egy-egy zenekar kapcsán, mint „legfontosabb", „szupersztár" vagy „az utolsó nagyok egyike". Rock halála ide vagy oda, azért még mindig akadnak világhírű csapatok, akik évről évre megtöltik szinte bármelyik ország stadionjait. De akár létező, akár feloszlott formációról beszélünk, egyvalamiben – a sztárságon kívül – mind egyforma: mindnyájan angol anyanyelvű csapatok. Keressünk csak rá bármelyik Top 10-es vagy 20-as listára, ahol a legjelentősebb rockcsapatokat rangsorolják, amerikai és brit bandákat fogunk ott találni jó 99 százalékban, a maradék egy százalékot pedig egy ausztrál, egy ír és egy német teszi ki. De utóbbi csapat még ezek között is egyedi, mivel a többiektől eltérően, tudja ég miként, képes volt az angol nyelv használata nélkül, nem épp fülbemászó német anyanyelvén meghódítani az arénákba vágyó koncertlátogatókat. Mindez a valószerűtlen diadalmenet idestova húsz éve vette igazán kezdetét az azóta is a Rammstein egyik legjobb lemezével, a Sehnsuchttal.

Idén végre megvalósul, amit lassan három évtizede vár a világ: októbertől ismét turnéra indul a Helloween legklasszikusabb felállása. Igaz, hogy Kai Hansen és Michael Kiske a jelenlegi tagságba ékelődve lép majd színpadra a Pumpkins United körút állomásain, viszont a lényeggel így is mind tisztában vagyunk. De mitől is lett olyannyira ikonikus a hamburgi banda második leosztása? Minderre a '80-as évek második felében két részletben kijött Keeper Of The Seven Keys album adja meg a választ, amely már a maga idejében is alapjaiban rázta meg a metalvilágot, a tradicionális fémzenék egy évtizeddel későbbi reneszánsza pedig abban a formában meg sem történhetett volna nélküle. Az első rész harmincéves jubileuma és a turné tiszteletére egyik legégetőbb restanciánkat pótoljuk a Klasszikushock rovatban.

Mielőtt bármi különösebbet is szólnánk a The Prodigy nevű formációról, érdemes egyértelműsíteni, hogy a megnevezés ma és a múltban is Liam Howlettel, egy, a napokban 46. életévét betöltő, essexi zenebolonddal egyenlő. Az újabban gigászi gépezetté kipofozott banda ma már konstansnak mondható módon, a legsikeresebb felállásában üzemel, a sorlemezeken hallható aktuális produkcióra azonban a főhős körüli jövés-menésnek általában semmiféle kihatása nem volt. És bár tudjuk, hogy Howlett és kattant táncos haverja, Keith Flint 1990 környékén együtt alapították meg a Prodigyt, zenei téren meghatározó szava csakis a klasszikus képzettségű zongoristának (és az általa bevont, külsős dalszerzőknek) lehetett, és ezzel legkevésbé Flint vitatkozna. Ha netán mégis azt a korszakot keressük, amikor a Prodigy először mutatta egyfajta valódi kooperáció illúzióját, azt az idén nyáron húsz éve megjelent The Fat Of The Land környékén találjuk. Hiszen tagadni is értelmetlen, hogy amikor a Firestarter klipjét megláttad, te sem sárgára festett hajú stúdiómágus, hanem elhagyott metróalagutakban, furán elaludt frizurával hülyeségeket pofázó frontember szerettél volna lenni...

Chester Bennington öngyilkosságának sokkjából még mindig csak részben tért magához a rockszíntér, a Linkin Park további jövője pedig egyelőre kérdéses. A summás megfejtésektől, ítéletektől persze most sem tartózkodik senki, de a zenekar karrierje kezdete óta megosztó csapatnak számít, így szomorú ugyan, ám valójában semmi meglepő nincs benne, hogy Chester halálának körülményei ennyire durva reakciókat váltanak ki. Pedig ez bizony az az eset, amit nem lehet túldimenzionálni: noha a konzervatívabb metaltábor szemében a Linkin Park mindig is csak valami gyanús csapatnak számított, első lemezük, a Hybrid Theory ezzel együtt is az utolsó rockalbum volt, amely tényleg minden ízében globális jelentőségűnek számított.

Huszonöt évvel ezelőtt az akkor már komoly névnek számító Obituary azzal a reménnyel adta ki harmadik lemezét, hogy az újabb bivalyerős dalcsokorral szépen folytatják a death világ meghódítását, és még több rajongó előtt zúzhatják el pusztító dalaikat. Ez így is lett, egyvalamivel azonban nem számoltak: a rock/metal közösség nyitottsága és progresszív felfogása valójában csak addig tart, amíg nem talál magának egy kedvencet, akihez foggal-körömmel ragaszkodhat, akit vallásos bigottsággal imádhat. Ezzel önmagában nincs baj, ilyen a rajongói kultúra. A gond ott kezdődik, hogy ez a hozzáállás sokszor a változást élből elutasító konzervativizmust von maga után, ez pedig a zenekarokat is rákényszeríti arra, hogy kreatív csapatból leredukálják magukat márkajelzéssel ellátott gyárakká, ahol a futószalag egymás után köpi ki magából az egykaptafa anyagokat. A floridai csapat mindezt testközelből is megtapasztalhatta, amikor a tagok úgy döntöttek, hogy az 1992-es The End Complete lemeznél nem kívánják teljes egészében reprodukálni előző két korongjukat, hanem némileg új vizekre eveznek.

Nem lehet azt állítani, hogy az ausztrál csapatok – azt a pár kivételt leszámítva – napi rendszerességgel szerepelnek a Shockmagazin hasábjain, meg úgy általában bármilyen felületen. Azonban az AC/DC és az INXS mellett létezik még megkerülhetetlen és kultikus rockzenekar, akikre a kontinens lakói legalább ugyanolyan büszkék lehetnek, mint globális szinten elhíresült kollégáikra. A sydney-i illetőségű Midnight Oil hatodik nagylemeze is megérte a harmincéves jubileumi státuszt, és rendhagyó módon, a sok fröcsögő és véres metallemez között most zöld utat kapott ennek az alternatív/soft-rock gyöngyszemnek a bemutatása is.

A magyar Metal Hammer nagyon komoly, generációnk számára meghatározó dolgokat tett le az asztalra a korai időkben. Legtöbbször elég jól lőtték be ma már klasszikusnak számító lemezek ítéletét, értő fülekkel vetítették előre, mennyire lesz időtálló az adott anyag, de néhány alkalommal utólagosan kiderült, hogy kevésbé találták el a dolgot. Gondolok itt például az első Badlands-lemez vagy a Vulgar Display Of Power kritikáira, de kétségtelen, hogy az eredetileg Blackie Lawless-szólólemeznek indult, önéletrajzi ihletésű, kissé túlzó fennköltséggel rockoperának nevezett, a napokban jubiláló The Crimson Idol is ebbe a kategóriába tartozik. A huszonöt évvel ezelőtt Maiden-kópiának, koncepciótlan zagyvaságnak titulált mű a fanyalgó kritikák ellenére is (tegyük hozzá: nem csak nálunk nem szerette a rocksajtó) megtalálta az utat a közönséghez, és a mai napig etalonnak számít Blackie amúgy is impozáns életművében – gyakorlatilag a morcos zenekarvezető magnum opusa. Zeneileg, koncepcióban, hangulatában, dalait tekintve egyszeri és megismételhetetlen, megunhatatlan, felülmúlhatatlan alkotás.

Talán nincs még egy olyan elismert és egyöntetűen tisztelt zenekar a prog. metal undergroundban, mint a Fates Warning. Jim Matheosékkal kapcsolatosan ugyanis még csak elvétve sem találkozni rosszindulatú, netán fikázó véleménnyel, sőt, olyannal is csak elvétve, amely szerint valamely lemezük akár csak közepesre sikeredett volna. Ennek oka pedig a páratlan dalszerzői vénán és igényességen kívül egyértelműen az, hogy a göndör gitáros és az általa vezetett csapat kezdetektől fogva a maga feje után ment. A Fates Warning mindig is magasról tett a rajongók elvárásaira, az üzleti szempontokra, gyakorlatilag mindenre, ami az általuk helyesnek gondolt iránytól eltérő csapásra vezette volna őket. Így tehát a Fates Warning történetében folyamatos a fejlődés, a zenei horizontok tágítása, ennek köszönhetően pedig a lemezeiken hallható muzsika annak ellenére is mindig változott, hogy a csapat markáns és totál egyedi hangzása már a második nagylemezre, a The Spectre Withinre kialakult.

Igazság szerint a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumról illene most megemlékezni ebben a rovatban, hiszen a napokban éppen utóbbi töltötte be ötvenedik születésnapját, azonban a négy leghíresebb liverpooli fenegyerek ötvenegy évvel ezelőtt megjelent Revolvere mellett sem mehetünk el csak úgy szó nélkül. És nem csupán azért, mert tavaly szégyentelenül kimaradt a Klasszikushockból, vagy csak mert emberek millió borultak le előtte feltartott kezekkel és adták meg magukat neki kényszeresen, hanem mert e roppant hatásos fegyver nem csak pártfogoltjaikat, de még szkeptikus ellenfeleiket is egy csapásra térde kényszerítette a '60-as évek derekán.

A '90-es évek elejének rockzenei őrségváltására a mai napig előszeretettel szokás úgy hivatkozni, mint amikor az igazi egyéniségek kisöpörték a színről a futószalagon gyártott konzum-rockot. A floridai Saigon Kick példája ugyanakkor elég jól mutatja, mennyire egyoldalú és torz ez az értelmezés: Matt Kramer, Jason Bieler, Phil Varone és Tom DeFile vesztét épp az okozta, hogy túlságosan egyediek voltak, és ugyanúgy nem lehetett őket besorolni a hajmetal-éra épp parkolópályára tett sztárjai közé, mint ahogyan az alternatívabb vonalra sem passzoltak igazán. Így eshetett meg, hogy a csapat eredeti felállása még úgy is földbe állt 1992-es második lemezük, a The Lizard után, hogy egyik daluk bekerült az amerikai Top 20-ba, az albumból pedig világszerte több mint 800 ezer példányt adtak el...

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Death Angel első nagylemeze, amely ennyi év távlatából is a komplett thrash műfaj egyik legelsöprőbb energiabombája. A The Ultra-Violence hallatán voltaképpen ma is érthetetlen, miként volt képes Mark Osegueda, Rob Cavestany, Dennis Pepa, Gus Pepa és Andy Galeon így, ebben a formában bakelitbe préselni az anyagot, miközben a felvételek idején a csapat egyik tagja sem töltötte még be a tizennyolcadik életévét – bár a lemez félelmetes húzására mindenképpen magyarázatot ad az ifjonti hév. Viszont már ezen az albumon is hallatszott, hogy a Death Angel pontosan tisztában van vele, mit miért csinál.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Testament első nagylemeze, és gyakorlatilag hónapok leforgása során alapozott meg egy olyan pályafutást, amely azóta is tart. A mára Chuck Billy és Eric Peterson zenekarává vált csapat karrierje persze nem volt mindig töretlen és zökkenőmentes a The Legacy után, de visszatekintve látható: már korai időszakukban is előfordultak náluk elég kellemetlen tagcserék, váltások, sőt, az undergroundban jól bejáratott első nevüket is le kellett cserélniük gyakorlatilag az utolsó pillanatban. Ennyi idő elteltével persze az ilyesmi nem sokat számít: a három évtizede megjelent album a thrash műfaj egyik alapklasszikusa, amely lehet, hogy mai füllel hallgatva nem szól éppen tökéletesen, ereje azonban 2017-ben is letaglózó.

„Minden várakozás ellenére az Ultra is csak egy tipikus Depeche Mode album." „A témákat kerülik, a költészet mesterkélt, ez is csak egy újabb, arénákra igazított szorongás lett, pont akkor, amikor bizalmasabb hangvételre számítottunk." „Erőteljes, fáradt érzés uralkodik az albumon. Úgy hangzik, mintha inspiráció helyett az összes félelem, szorongás, amin keresztülmentek, egyszerűen taccsra tette volna őket." „Egy album száraz, kificamodott, kiégett és néha gyönyörű dalszövegekkel, a hangzása inkább megfáradt és mocskos, mint perverz vagy tudatosan sivár." „Az eredmény sűrű, sötét és vitathatatlanul középszerű." (Részletek az Ultra korabeli kritikáiból)

Az alapeset szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, illetve az élet árnyoldalát tekintve létezik a szólásnak egy kevésbé szalonképes változata is. A Def Leppard példája fényesen igazolja, hogy mindez nem általános érvényű: minden idők egyik legsikeresebb rockcsapata az áttörést meghozó Pyromania után már túlélt egy tragédiát Rick Allen csaknem végzetes autóbalesete képében, ám a Hysteriával még erősebben tértek vissza – hogy aztán a lehető legszörnyűségesebb csapás sújtsa őket, ami zenekart csak érhet. A banda ugyanakkor bebizonyította, hogy elpusztíthatatlan, és a huszonöt éve megjelent Adrenalize albummal még a grunge-korszak hajnalán is simán lenyomták a komplett szakmát.

Nagyjából a '70-es évek derekáig egyértelműen Nagy-Britannia számított a rockzene fellegvárának, de már az angol csapatok számára sem volt kérdés, hogy csak az tekinthető igazi nagyvadnak a szakmában, aki képes térdre kényszeríteni Észak-Amerikát is. A brit bandák mellé aztán hamarosan feljöttek az amerikaiak is, viszont egészen a '80-as évek elejéig teljesen elképzelhetetlennek számított, hogy a rockszíntéren valakinek nem angol nyelvterületről is sikerüljön a bravúr, és meghódítsa az Egyesült Államokat. A nagy attrakcióra egészen 1982-ig kellett várni, amikor is a hannoveri Scorpions képesnek bizonyult a szupersztárságig vinni odaát – méghozzá teljes karrierje leglendületesebb albumával.

Újabb szőrén-szálán eltűnt albumot porolunk le a Klasszikushockban, amely a maga idejében nem lett éppen világrengető siker, ám elmondható róla: aki ismeri, általában esküszik rá, és igazi etalonnak tartja. A Europe-ból ismert John Norum második szólólemeze valóban igazi mestermű, tizenkét dalnyi tömény hardrock-zsenialitás, ám a napokban huszonöt éves lemez nem egyedül emiatt fontos: hosszas vergődést követően a drogszenvedélyével harcoló Glenn Hughes is itt mutatta meg először ismét, hogy rejlenek még benne további tartalékok.

Vannak olyan szegmensei a metalnak, melyek még az underground berkein belül is abszolút rétegműfajnak számítanak. A speed metal mindenképpen ilyen, hisz még a '80-as évek aranykorában sem sikerült akár csak egy közepes népszerűségű sikerbandát sem kitermelnie. És ugyan az talán túlzás, hogy mára teljesen el is tűnt a műfaj, az azonban biztos, hogy míg a heavy metal, a thrash vagy a death ma is ontja az új csapatokat, speed-bandákat jószerivel nagyítóval kell keresni a színtéren. Ugyan az Agent Steel sosem jutott még csak közelébe sem annak a népszerűségnek, amit más, a metalon belül is réteg- vagy extrém szegmensek vezető bandái (lásd például Cannibal Corpse vagy az Emperor), elértek, jelentőségük mégis vitathatatlan.

2016 egyik legfontosabb hazai thrash-eseménye volt a Moby Dick október végi, harmincötödik születésnapi bulija volt, melynek keretében a teljes, szintén jubiláló Kegyetlen évek lemezt eljátszották. A csapat második eredetileg 1991-ben jelent meg, és ugyan volt egy reprintje az Ez volt a XX. század sorozatban, az egyrészről meglehetősen fapados volt egylapos borítójával, másrészről pedig szintén ezer éve elfogyott már a boltok polcairól. Azóta pedig a zenekar folyamatosan azon volt, hogy valahogy visszaszerezze a lemezhez kapcsolódó jogokat, sajnos azonban nem jártak sikerrel: régi kiadójuk, az EMI ugyan nem látott fantáziát egy újrakiadásban, de arra sem volt hajlandó, hogy eladja a jogokat. A Kegyetlen évek így tehát hosszú évekig csak a torrentoldalak és fájlcserélők világában, illetve a YouTube-on volt elérhető. A zenekar végül egy huszáros mozdulattal átvágta a gordiuszi csomót, és diszkográfiájának legnépszerűbb darabját teljesen új köntösbe csomagolva és ismét felvéve dobta piacra. A Kegyetlen évekkel tehát a jubileum és az újrakiadás kapcsán is igencsak időszerű volt foglalkozni végre a Klasszikushock rovatban.

A napokban lett volna 50 éves az egyik utolsó igazi rocksztár. Emiatt a megnevezés miatt mondjuk egészen biztosan ő lenne az első, aki a szemembe köpne, de attól az még igaz marad. „Meddig él egy ötvenéves férfi?" – jut önkéntelenül is eszembe a P. Mobil veretes sora, és azt hiszem, Kurt Cobain esetében bizony jó sokáig. Hiszen még mindig megemlékeznek róla, vérre menő vitákat folytatnak le személyéről, csapatáról, életstílusáról, szövegeiről és zenéjéről, és bizony ugyanúgy imádják, vagy éppen jelentéktelenítik el, mint amikor még nem a nirvánában, hanem a Nirvanában tartózkodott. Én pedig nem szerettem ugyan, mikor istent csináltak belőle, de bizony azt is rühellem, ha a pöcegödör mélyére nyomják, márpedig utóbbiban – bármennyire is gyötrő fájdalommal és engesztelhetetlen dühvel írom le mindezt – még szerkesztőségünk egyes tagjai is kéjes élvezetet lelnek. Pedig a jó Kurt bátyó hamis, szutykos, roncsolt és zajos, vérrel, könnyel, szétvert gitárokkal és belőtt heroinnal teli életművében igenis helye volt a szépségnek is. Annak, amit MTV Unplugged In New Yorknak hívtak. Persze ez is csak Cobain-módra volt szép.

Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy mi olyan jó a death metalban. Bevallom, hirtelenjében csak pislogtam, szólni se tudtam, mivel számomra annyira egyértelmű, mitől is olyan vonzó ez a stílus: brutálisan elementáris erejű, energiától duzzadó, lehet nyers vagy letisztult, hol faék egyszerűségű, hol pedig részegítően komplex, és ami talán a legfontosabb, jellegéből adódóan törvényszerűen őszinte. Végül aztán mégsem álltam neki a felsorolásnak, inkább csak terpeszbe vágtam magamat, és úgy kezdtem el pörgetni a koponyámat a nyakamon, mintha nem lenne holnap. Erre persze csak egy zavart nevetés volt a válasz, de tudtam, hogy aki olyat kérdez, mint ő, aligha fogja megérteni valaha is, mi olyan vonzó a death metalban. De természetesen azonnal felébredt bennem a hittérítő, és elkezdtem a zsáner klasszikusaival bombázni a pogány lelket. S mit ad a metal isten, a sokadik kudarcba fulladt próbálkozásom után végre ezt a kurta, de sokat mondó üzenetet kaptam: ez jó! A nóta pedig, ami a csodát tette, az Infecting The Crypts volt a Suffocationtől.