Klasszikushock

A Quiet Riot pályafutása furcsa hullámvasút. Az első formájában még Randy Rhoads által alapított zenekar a semmiből jutott fel a csúcsra mindössze néhány hónap leforgása alatt, még a Billboard-lista élére is felkerültek, majd – kis túlzással – körülbelül ugyanennyi időre volt szükségük ahhoz is, hogy elinduljanak a süllyesztő felé. A csapatnak így már a hajmetal-korszak derekán leáldozott, 1983-as lemezük azonban a maga idejében szó szerint milliókkal ismertette meg a tengerentúlon a torzított gitárok erejét. Az e hónapban harmincöt éves Metal Health semmiképpen sem hibátlan mestermű, jelentősége azonban felbecsülhetetlen volt a műfaj népszerűsítése szempontjából a '80-as évek első felében.

Ha szalmaláng-szerű fellobbanást kellene említenem a '80-as évek második felének rockzenéjéből, a brit Zodiac Mindwarp And The Love Reaction tökéletes alany lenne hozzá. A médiavonalon elstartolt Mark Manning által alapított csapat a semmiből érkezett, elkészítették a tökéletes rock'n'roll-lemezt, amely a maga idejében szó szerint seggre ültette a komplett szakmát. A dolog azonban hogy, hogy nem, mégsem törte át a plafont, így aztán a zenekar épp ilyen gyorsan el is tűnt a reflektorfényből a süllyesztőben, látszólag nyomtalanul, pedig valójában tovább működtek. Finoman szólva is a rocktörténelem legmegfejthetetlenebb talányainak egyike, miért nem csinált szupersztárt a bandából a napokban harminc éve megjelent Tattooed Beat Messiah, ez ugyanis tényleg a tökéletes rock'n'roll-lemez – vagy legalábbis az egyik azok közül, amelyek simán elvihetik ezt a címet.

Teljesen mindegy, hogy a rockzene melyik alfaját játssza, egy amerikai bandánál mindig elő fognak jönni hazai zenei hatások, úgyis mint blues, country, funk, Motown-hangzás, rock'n'roll, folk rock meg az ördög tudja még, micsoda – teljesen mindegy, hogy a csapat milyen stílusban mozog vagy lett ismert. A '80-as évek rocksztárjainál is elég konkrétan be lehet lőni a hatásokat: '60-as évek eleji-közepi születésű, ma jó ötvenes emberekről van szó, tehát gyerekkorukban még sztár volt Elvis és generációja, de már zajongott a Creedence Clearwater Revival, a Lynyrd Skynyrd, a Doors, Hendrix vagy a Grand Funk Railroad, tinikorukban robbant be és emelkedett lakossági előadóvá a KISS és az Aerosmith (szándékosan kihagyom a nagy angol bandákat, hiszen ők maguk is az őshonos amerikai műfajokból merítettek), és persze a szülők, nagyobb testvérek által hallgatott dolgok is mélyen beléjük ivódtak. Meg persze akármi, ami a rádióban ment. Ez a világon mindennütt így megy, nálunk is, de mégiscsak az Egyesült Államok a legnagyobb zenei piac, amely a világ többi részének ízlését alakította és a legtöbb zenekart kitermelte, elvégre a fenti lista csupán a világszerte legismertebbek közül tartalmaz néhányat, tehát csak a felszínt kapargatjuk. A gyökereit pedig minden zenész felfedezi egyszer, tudatosan-tudat alatt.

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Journey nyolcadik stúdióalbuma, amelyet szó szerint a világ tetején ülve készített el Amerika történetének egyik legnagyobb rockbandája, és ennek köszönhetően ereje abszolút teljében, kreativitása csúcspontján mutatja meg az FM-rádiók és a zenegépek császárát. Valahol persze szomorú, hogy a Frontiers egyben a fantasztikus karrier szóban forgó szakaszának végét is jelentette, hiszen a banda legklasszikusabb felállását utána szétvetették a személyes, anyagi és zenei ellentétek. Mindez azonban semmit sem von le a lemez értékéből: hívjuk AOR-nak, west coastnak, dallamos rocknak vagy bárminek a műfajt, a Frontiers garantáltan az egyik örök csúcsalbum ezen a mezsgyén.

2018. január 10. újabb szomorú és szimbolikus mérföldkövet jelent: ezen a napon elhunyt „Fast" Eddie Clarke, a Motörhead klasszikus felállásának gitárosa, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a rock/metal műfaj valaha létezett egyik legfontosabb triójából ma már senki sincs életben. A The Jimi Hendrix Experience és a Ramones után a legnépszerűbb Motörhead-hármas mindössze a harmadik ikonikus rockcsapat, amely teljesen kihalt – e tény jéghideg felfoghatatlansága és visszavonhatatlansága zenehallgatók tízezreit verte fejbe az utóbbi napokban. Mi sem vagyunk kivételek, így természetesen nem is tehetünk mást, mint egyfajta tisztelgésként felidézzük azt a korszakot, amikor a Motörhead a földkerekség leggyorsabb, legkeményebb, leghangosabb és egyben egyik kiemelkedően népszerű bandája volt. Sajátos és ugyanakkor jellemző, hogy a zenekar ráadásul egy nem különösebben átgondolt koncertlemezzel jutott fel karrierje abszolút csúcsára.

Ha igazi, fémtől fröcsögő, állati ösztönöket felszínre hozó muzsikával szeretnéd megünnepelni az év utolsó napját, mi más is kerülhetne szóba, mint az utóbbi hónapokban életművét éppen befejező amerikai harcos brigád, a Manowar harminc évvel ezelőtt megjelent remekműve, a Fighting The World? Év végén egyszerűen muszáj nosztalgiázni az ősidők csapataival, így ez a megemlékezés is most legyen inkább némileg személyes jellegű a puszta tényfeltárás helyett.

Kevés zenekar létezik, amelynek neve annyira egybeforrt volna egy bizonyos zenei irányzattal, mint ahogy a Ministryé az industriallal. Habár Al Jourgensen, a csapat alapítója és agya az évtizedek során többször is elutasította ezt a címkét, sőt, megkérdőjelezte még annak létezését is, azért ha nem a kreatív szabadságot kedvelő művész szemein át nézzük a dolgokat, bizony azt látjuk: a Ministry valami olyasmi volt a maga idejében, mint mondjuk a '70-es években a Judas Priest vagy egy évtizeddel később a Metallica. Azaz nem csak fejest ugrottak egy akkoriban kialakuló zenei zsánerbe, de ők maguk is alakították azt, sőt, ott bábáskodtak a születése mellett. E folyamatnak a Ministry esetében is több fordulópontja és időszaka volt, de a legjelentősebbik a huszonöt éve megjelent Psalm 69, a stílus meghatározó műve, a zenekar máig legismertebb alkotása.

Warrel Dane életmódjának ismeretében aligha volt meglepő az énekes december 13-ai halálhíre, de a tragédia így is lesújtotta az egész metalszínteret így az év vége előtt. Mint minden ilyen esetnél, a rajongók természetesen most is előásták a régi lemezeket, hogy ezzel is emlékezzenek kedvencükre, és Warrel esetében bizony bőven van miből válogatni: a Sanctuary és a Nevermore életműve éppúgy közel hibátlan, mint ahogyan az a bizonyos egyetlen szólólemez is. Azonban ha csak egy kedvencet lehet mondani az énekestől, az én választásom minden bizonnyal a Nevermore második albumára, az 1996-os The Politics Of Ecstasyre esne, amely egyértelműen egész kora egyik legelőremutatóbb metallemezének számított.

Legutóbb ugyanitt az Exodus harmadik lemezénél, a Fabulous Disasternél hagytuk abba a banda korai időszakára való visszatekintést, azonban a kettes Pleasures Of The Flesh eddig csak érintőlegesen került szóba. Arról a lemezről van szó, mely Paul Baloff kiebrudalása után a Legacyből igazolt Steve „Zetro" Souza bemutatkozását jelentette, és amelynek kapcsán a rajongók finoman szólva is fanyalogtak akkoriban. Tény ugyan, hogy nem lett olyan erős, mint a debüt, mára etalonná érett Bonded by Blood vagy említett utódja, azonban a második lemeznek így is helye van a thrash történelemkönyvében, az Exodus-sztori pedig nem lehet teljes a Pleasures Of The Flesh kivesézése nélkül. A második Exouds-nagylemez harminc éve jelent meg.

Ha egy lemezről egy komplett stílusirányzat kapta a nevét, az alighanem önmagáért beszél. Még akkor is, ha a szóban forgó albumot egy olyan zenekar követte el, amelynek tulajdonképpeni fénykora mindössze néhány évig tartott, ennek során – részben kényszerből – félamatőr módon működtek, saját árnyékukat pedig limitált zenészi adottságaik miatt nem igazán tudták átugrani, holott pont ahhoz lett volna rá szükség, hogy tartsák a lépést saját követőikkel. Mindez ma már persze a múlt ködébe vész, a lényeg annyi, hogy a Venom második albuma, a ma harmincöt éve megjelent Black Metal a '80-as évek elejének egyik legfontosabb underground alapvetése.

A fenti kijelentés nem tőlem származik. Nem is Jello Biafrától, Joe Strummertől, Billie Joe Armstrongtól, vagy éppen Vigitől az Aurorából. Nem, a dolgokat a nemrégiben hazánkba is újra ellátogató Gordon Matthew Thomas Sumner látta így, valamikor a '80-as évek elején. Jaja, a Sting. Mert egykoron bizony ő is a punk forrásvidékéről indult, olyannyira, hogy egyik első mozifilmes felbukkanása éppen a Pistols történetét megjelenítő Julien Temple-filmben, A nagy rock 'n' roll svindliben esett volna meg, ha történetesen nem vágják ki a jelenetét. És olyan nagyot nem is lőtt mellé a mellékesen a Brit Birodalom Parancsnoka megtisztelő címet is viselő énekes/zenész. A négy (öt) faragatlan, provokatív, gusztustalan és agresszív bunkó, akiket Sex Pistols néven ismert meg a világ, ugyan soha nem lett a Brit Birodalom Parancsnoka, ám valamit végérvényesen megváltoztatott a rockzene történetében.

Vélhetően egyetlen progrock-rajongó sem fog pisztolyt szegezni a halántékomhoz, miután csak úgy kijelentem, hogy pontosan negyven esztendővel ezelőtt, ezen a színpompás októberi napon jelent meg minden idők egyik legjobb prog/artrock-lemeze, amely az amerikai Kansas zenekarhoz kapcsolódik. A Point Of Know Return a csapat ötödik albuma, amely szinte egyenes folytatása volt az előző, nagyobb ismeretséget is hozó Leftoverture-nek, ráadásul Steve Walsh és társai képesek voltak rajta még magasabb szintre jutni a friss szerzeményekkel. Emlékezzünk meg tehát néhány mondat erejéig erről a csodáról is!

Igen, ott volt a Cherry Pie klip, meg a már a hajmetal-éra viszonyai között is túlzó imázs hol fehér frakkokkal, hol agyondizájnolt bőr-farmer szerelésekkel. Ennek tetejébe jött a kínos pletyka a sessionzenész által feljátszott gitárszólókról – sőt, komplett lemezekről –, amit a lehető legbénábban kezeltek le. Aztán nagyon magasról zuhantak nagyon mélyre, és a történet első korszakát – már jóval később – a világ legmagányosabb halálesete zárta le: a főhős, aki a '90-es évek elején a sztármagazinok címlapján élte mindennapjait és viharos házasságát a topmodell Bobbie Brownnal, egy útszéli motelben távozott örökre ebből a világból teljesen egyedül, mindössze egy üveg tömény és temérdek gyógyszer társaságában. A tanulságos és tragikus történet fenti elemeit azonban legjobb félretenni a Warrant harmadik albumát, az 1992-es Dog Eat Dogot hallgatva – itt ugyanis csak és kizárólag a zenéről szól minden. Ráadásul ritka magas minőségű zenéről.

Kevés zenekar kapott annyi gyalázkodást a nyakába a '90-es évek első felében, mint a dél-kaliforniai Ugly Kid Joe. Whitfield Crane-ék ettől még persze lazán lemezmilliókat értékesítettek néhány sikeres évükben, és nyugodtan megkockáztathatjuk: egy teljes generáció számára jelentettek meghatározó élményt a szóban forgó időszakban. A napokban huszonöt éve megjelent debütáló nagylemez, az America's Least Wanted természetesen nem hibátlan album, de ennyi év távlatából még egyértelműbbnek tűnik, ami egyébként akkoriban is tisztán látszott (már persze ha az ember felülemelkedett az előítéletein): az Ugly Kid Joe nem szolgált rá a gyűlölködésre, egyszerűen csak kicsit túl korán érte őket a siker. Viszont a lemez a maga hibáival együtt is mindenképpen egy örökre letűnt korszak hű lenyomata.

Különféle zenei témájú cikkekben, hírekben gyakran találkozhatunk olyan jelzőkkel egy-egy zenekar kapcsán, mint „legfontosabb", „szupersztár" vagy „az utolsó nagyok egyike". Rock halála ide vagy oda, azért még mindig akadnak világhírű csapatok, akik évről évre megtöltik szinte bármelyik ország stadionjait. De akár létező, akár feloszlott formációról beszélünk, egyvalamiben – a sztárságon kívül – mind egyforma: mindnyájan angol anyanyelvű csapatok. Keressünk csak rá bármelyik Top 10-es vagy 20-as listára, ahol a legjelentősebb rockcsapatokat rangsorolják, amerikai és brit bandákat fogunk ott találni jó 99 százalékban, a maradék egy százalékot pedig egy ausztrál, egy ír és egy német teszi ki. De utóbbi csapat még ezek között is egyedi, mivel a többiektől eltérően, tudja ég miként, képes volt az angol nyelv használata nélkül, nem épp fülbemászó német anyanyelvén meghódítani az arénákba vágyó koncertlátogatókat. Mindez a valószerűtlen diadalmenet idestova húsz éve vette igazán kezdetét az azóta is a Rammstein egyik legjobb lemezével, a Sehnsuchttal.

Idén végre megvalósul, amit lassan három évtizede vár a világ: októbertől ismét turnéra indul a Helloween legklasszikusabb felállása. Igaz, hogy Kai Hansen és Michael Kiske a jelenlegi tagságba ékelődve lép majd színpadra a Pumpkins United körút állomásain, viszont a lényeggel így is mind tisztában vagyunk. De mitől is lett olyannyira ikonikus a hamburgi banda második leosztása? Minderre a '80-as évek második felében két részletben kijött Keeper Of The Seven Keys album adja meg a választ, amely már a maga idejében is alapjaiban rázta meg a metalvilágot, a tradicionális fémzenék egy évtizeddel későbbi reneszánsza pedig abban a formában meg sem történhetett volna nélküle. Az első rész harmincéves jubileuma és a turné tiszteletére egyik legégetőbb restanciánkat pótoljuk a Klasszikushock rovatban.

Mielőtt bármi különösebbet is szólnánk a The Prodigy nevű formációról, érdemes egyértelműsíteni, hogy a megnevezés ma és a múltban is Liam Howlettel, egy, a napokban 46. életévét betöltő, essexi zenebolonddal egyenlő. Az újabban gigászi gépezetté kipofozott banda ma már konstansnak mondható módon, a legsikeresebb felállásában üzemel, a sorlemezeken hallható aktuális produkcióra azonban a főhős körüli jövés-menésnek általában semmiféle kihatása nem volt. És bár tudjuk, hogy Howlett és kattant táncos haverja, Keith Flint 1990 környékén együtt alapították meg a Prodigyt, zenei téren meghatározó szava csakis a klasszikus képzettségű zongoristának (és az általa bevont, külsős dalszerzőknek) lehetett, és ezzel legkevésbé Flint vitatkozna. Ha netán mégis azt a korszakot keressük, amikor a Prodigy először mutatta egyfajta valódi kooperáció illúzióját, azt az idén nyáron húsz éve megjelent The Fat Of The Land környékén találjuk. Hiszen tagadni is értelmetlen, hogy amikor a Firestarter klipjét megláttad, te sem sárgára festett hajú stúdiómágus, hanem elhagyott metróalagutakban, furán elaludt frizurával hülyeségeket pofázó frontember szerettél volna lenni...

Chester Bennington öngyilkosságának sokkjából még mindig csak részben tért magához a rockszíntér, a Linkin Park további jövője pedig egyelőre kérdéses. A summás megfejtésektől, ítéletektől persze most sem tartózkodik senki, de a zenekar karrierje kezdete óta megosztó csapatnak számít, így szomorú ugyan, ám valójában semmi meglepő nincs benne, hogy Chester halálának körülményei ennyire durva reakciókat váltanak ki. Pedig ez bizony az az eset, amit nem lehet túldimenzionálni: noha a konzervatívabb metaltábor szemében a Linkin Park mindig is csak valami gyanús csapatnak számított, első lemezük, a Hybrid Theory ezzel együtt is az utolsó rockalbum volt, amely tényleg minden ízében globális jelentőségűnek számított.

Huszonöt évvel ezelőtt az akkor már komoly névnek számító Obituary azzal a reménnyel adta ki harmadik lemezét, hogy az újabb bivalyerős dalcsokorral szépen folytatják a death világ meghódítását, és még több rajongó előtt zúzhatják el pusztító dalaikat. Ez így is lett, egyvalamivel azonban nem számoltak: a rock/metal közösség nyitottsága és progresszív felfogása valójában csak addig tart, amíg nem talál magának egy kedvencet, akihez foggal-körömmel ragaszkodhat, akit vallásos bigottsággal imádhat. Ezzel önmagában nincs baj, ilyen a rajongói kultúra. A gond ott kezdődik, hogy ez a hozzáállás sokszor a változást élből elutasító konzervativizmust von maga után, ez pedig a zenekarokat is rákényszeríti arra, hogy kreatív csapatból leredukálják magukat márkajelzéssel ellátott gyárakká, ahol a futószalag egymás után köpi ki magából az egykaptafa anyagokat. A floridai csapat mindezt testközelből is megtapasztalhatta, amikor a tagok úgy döntöttek, hogy az 1992-es The End Complete lemeznél nem kívánják teljes egészében reprodukálni előző két korongjukat, hanem némileg új vizekre eveznek.

Nem lehet azt állítani, hogy az ausztrál csapatok – azt a pár kivételt leszámítva – napi rendszerességgel szerepelnek a Shockmagazin hasábjain, meg úgy általában bármilyen felületen. Azonban az AC/DC és az INXS mellett létezik még megkerülhetetlen és kultikus rockzenekar, akikre a kontinens lakói legalább ugyanolyan büszkék lehetnek, mint globális szinten elhíresült kollégáikra. A sydney-i illetőségű Midnight Oil hatodik nagylemeze is megérte a harmincéves jubileumi státuszt, és rendhagyó módon, a sok fröcsögő és véres metallemez között most zöld utat kapott ennek az alternatív/soft-rock gyöngyszemnek a bemutatása is.

A magyar Metal Hammer nagyon komoly, generációnk számára meghatározó dolgokat tett le az asztalra a korai időkben. Legtöbbször elég jól lőtték be ma már klasszikusnak számító lemezek ítéletét, értő fülekkel vetítették előre, mennyire lesz időtálló az adott anyag, de néhány alkalommal utólagosan kiderült, hogy kevésbé találták el a dolgot. Gondolok itt például az első Badlands-lemez vagy a Vulgar Display Of Power kritikáira, de kétségtelen, hogy az eredetileg Blackie Lawless-szólólemeznek indult, önéletrajzi ihletésű, kissé túlzó fennköltséggel rockoperának nevezett, a napokban jubiláló The Crimson Idol is ebbe a kategóriába tartozik. A huszonöt évvel ezelőtt Maiden-kópiának, koncepciótlan zagyvaságnak titulált mű a fanyalgó kritikák ellenére is (tegyük hozzá: nem csak nálunk nem szerette a rocksajtó) megtalálta az utat a közönséghez, és a mai napig etalonnak számít Blackie amúgy is impozáns életművében – gyakorlatilag a morcos zenekarvezető magnum opusa. Zeneileg, koncepcióban, hangulatában, dalait tekintve egyszeri és megismételhetetlen, megunhatatlan, felülmúlhatatlan alkotás.

Talán nincs még egy olyan elismert és egyöntetűen tisztelt zenekar a prog. metal undergroundban, mint a Fates Warning. Jim Matheosékkal kapcsolatosan ugyanis még csak elvétve sem találkozni rosszindulatú, netán fikázó véleménnyel, sőt, olyannal is csak elvétve, amely szerint valamely lemezük akár csak közepesre sikeredett volna. Ennek oka pedig a páratlan dalszerzői vénán és igényességen kívül egyértelműen az, hogy a göndör gitáros és az általa vezetett csapat kezdetektől fogva a maga feje után ment. A Fates Warning mindig is magasról tett a rajongók elvárásaira, az üzleti szempontokra, gyakorlatilag mindenre, ami az általuk helyesnek gondolt iránytól eltérő csapásra vezette volna őket. Így tehát a Fates Warning történetében folyamatos a fejlődés, a zenei horizontok tágítása, ennek köszönhetően pedig a lemezeiken hallható muzsika annak ellenére is mindig változott, hogy a csapat markáns és totál egyedi hangzása már a második nagylemezre, a The Spectre Withinre kialakult.

Igazság szerint a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumról illene most megemlékezni ebben a rovatban, hiszen a napokban éppen utóbbi töltötte be ötvenedik születésnapját, azonban a négy leghíresebb liverpooli fenegyerek ötvenegy évvel ezelőtt megjelent Revolvere mellett sem mehetünk el csak úgy szó nélkül. És nem csupán azért, mert tavaly szégyentelenül kimaradt a Klasszikushockból, vagy csak mert emberek millió borultak le előtte feltartott kezekkel és adták meg magukat neki kényszeresen, hanem mert e roppant hatásos fegyver nem csak pártfogoltjaikat, de még szkeptikus ellenfeleiket is egy csapásra térde kényszerítette a '60-as évek derekán.

A '90-es évek elejének rockzenei őrségváltására a mai napig előszeretettel szokás úgy hivatkozni, mint amikor az igazi egyéniségek kisöpörték a színről a futószalagon gyártott konzum-rockot. A floridai Saigon Kick példája ugyanakkor elég jól mutatja, mennyire egyoldalú és torz ez az értelmezés: Matt Kramer, Jason Bieler, Phil Varone és Tom DeFile vesztét épp az okozta, hogy túlságosan egyediek voltak, és ugyanúgy nem lehetett őket besorolni a hajmetal-éra épp parkolópályára tett sztárjai közé, mint ahogyan az alternatívabb vonalra sem passzoltak igazán. Így eshetett meg, hogy a csapat eredeti felállása még úgy is földbe állt 1992-es második lemezük, a The Lizard után, hogy egyik daluk bekerült az amerikai Top 20-ba, az albumból pedig világszerte több mint 800 ezer példányt adtak el...

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Death Angel első nagylemeze, amely ennyi év távlatából is a komplett thrash műfaj egyik legelsöprőbb energiabombája. A The Ultra-Violence hallatán voltaképpen ma is érthetetlen, miként volt képes Mark Osegueda, Rob Cavestany, Dennis Pepa, Gus Pepa és Andy Galeon így, ebben a formában bakelitbe préselni az anyagot, miközben a felvételek idején a csapat egyik tagja sem töltötte még be a tizennyolcadik életévét – bár a lemez félelmetes húzására mindenképpen magyarázatot ad az ifjonti hév. Viszont már ezen az albumon is hallatszott, hogy a Death Angel pontosan tisztában van vele, mit miért csinál.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Testament első nagylemeze, és gyakorlatilag hónapok leforgása során alapozott meg egy olyan pályafutást, amely azóta is tart. A mára Chuck Billy és Eric Peterson zenekarává vált csapat karrierje persze nem volt mindig töretlen és zökkenőmentes a The Legacy után, de visszatekintve látható: már korai időszakukban is előfordultak náluk elég kellemetlen tagcserék, váltások, sőt, az undergroundban jól bejáratott első nevüket is le kellett cserélniük gyakorlatilag az utolsó pillanatban. Ennyi idő elteltével persze az ilyesmi nem sokat számít: a három évtizede megjelent album a thrash műfaj egyik alapklasszikusa, amely lehet, hogy mai füllel hallgatva nem szól éppen tökéletesen, ereje azonban 2017-ben is letaglózó.