Interjú

A beszélgetés hátterében svéd finomságok sültek és gyermekhangok vegyültek építőkockák zuhanásának robajába. Ennek ellenére sok mindent megtudtunk az In Flames bőgősétől, Peter Iwerstől, íme:

Alighanem maga Jesper Strömblad, a csapat alapító gitárosa sem gondolta volna egy évtizeddel ezelőtt, hogy milyen sokra viszi majd az In Flames, de tény, hogy a modern metal hangzás egyik megteremtője ma népszerűbb, mint valaha, amit a közel teltházas PeCsa-koncert is fényesen bizonyított.

A jelenlévők valószínűleg még hónapok múlva vitatkoznak majd azon, hogy az In Flames áprilisi budapesti koncertje jó volt-e vagy sem, de a helyzetet tovább árnyalja, hogy a kérdésről valószínűleg a zenekaron belül is megoszlanak a vélemények.

Eredetileg maga a főnök, Peter Tägtgren válaszolt volna számos hozzá íródott kérdésemre, ám az interjú időpontjában a dobos, Lars Szőke szólt bele a kagylóba. Ezzel azonban még nem ért véget számomra aznapra a meglepetések sora, de ne szaladjunk előre, legyen a szó Larsé.

El sem hiszem. Mármint, hogy tényleg Peter Tägtgren volt a telefonvonal másik végén. Na nem azért, mintha imádatom tárgya lenne a fiatalember, csak mert előfordult régebben, hogy vele lett lefixálva az interjú, aztán mégiscsak egy másik zenekartag hívott, így a gondosan lejegyzett kérdéseim romba dőltek, improvizálhattam kedvemre.

Noha a House Of Lords a dallamos hard rock műfaj fénykorában sem tartozott a legsikeresebb zenekarok közé, a stílus hívei abban azért általában egyetértenek, hogy első három lemezük simán ott van a valaha született legjobb melodikus művek között. A korai felállást ma már egyedül James Christian énekes képviseli, a két évvel ezelőtti World Upside Down és a friss Come To My Kingdom azonban vitán felül méltóak ehhez a patinás örökséghez. A frontemberrel a House Of Lords első budapesti koncertje után ültünk le egy röpke csevejre az A38 Hajó backstage részében.

Ezért érdemes rockújságírónak lenni. Nem rossz persze kritikát és koncertbeszámolót írni, a telefoninterjúknak is megvan a maguk varázsa, de azért mégiscsak ez az igazi, mikor itt állok a Sziget sajtó számára elkerített, őrzött területének bejárata előtt, nyakamba akasztom a PRESS feliratú passt, aztán lazán besétálok a sátorba,

Különös hangulatú zenét játszik a kecskeméti Hetedik Érzék. Az utóbbi időben mégsem a zenéjük miatt, hanem a tagcserék kapcsán lehetett hallani felőlük. Kérdezzük meg erről a csapatot!

Azt hiszem fenti csapatot nem kell senkinek sem bemutatni, hiszen ők az egyik alappillére a germán heavy metalnak, és még az énekesváltás sem ingatta meg túlságosan pozíciójukat. A Keeper... lemezzel berobbantak, azóta sorra készítik a jobb, illetve gyengébb albumokat, persze idén sem tétlenkednek, készülnek az új nagy dobásra.

Na, vajon melyik lehet az a metal csapat, amelyik képes olyan címet adni az új anyagának, hogy “Rabbit Don’t Come Easy”, azaz “A nyúl nem jön könnyen”?! Naná, hogy a Helloween!

Szűkre szabták az interjúkat a Petőfi Csarnokba tartott Helloween koncert előtt, de ennek ellenére kellemesen elbeszélgettem a csapat egyik “őstagjával”, a máig ugyanolyan bongyor hajú Markus-szal, akinek ugyan nőtt pár aprócska bőrönd a szeme alá, de kellemes csalódásként ért, hogy ő igenis még mindig odavan a rock’n’rollért és a koncertezésért.

A Hate Eternalt aligha kell bemutatnunk azoknak, akik valamennyire képben vannak a death metalt illetően. Erik Rutan és kisegyüttese nyár elején “I, Monarch” címmel jelentette meg harmadik albumát, egy olyan brutálisan arcbavágó, de mégis maximálisan zenei indíttatású lemezt, amelynek hallatán a magamfajta egyszeri paraszt térdre esik és megadja magát.

Aligha okozhatott meglepetést bárkinek is, hogy a Hatebreed harmadik budapesti koncertje totális teltházzal ment le, hiszen a connecticuti hardcore/metal banda az utóbbi években a világ egyik legkedveltebb underground brutál csapatává vált.