CD kritika

Az idei év egyik legkellemesebb meglepetése számomra a Cemetery Skyline. Az északi szupergroupban igen komoly pedigrével rendelkező underground versenyzők egyesítették erőiket: Mikael Stanne énekes (Dark Tranquillity, The Halo Effect, Grand Cadaver), Markus Vanhala gitáros (Insomnium, Omnium Gatherum, I Am The Night Horde), Santeri Kallio billentyűs (Amorphis), Victor Brandt basszer (Dimmu Borgir, Witchery, ex-Entombed, ex-Satyricon) és Vesa Ranta dobos (Sentenced, The Abbey) egyaránt felsorakozott az ügy mellett. És milyen jól tették!

A brit High Parasite új csapat, és elsősorban nyilvánvalóan Aaron Stainthorpe jelenléte, illetve Gregor Mackintosh produceri-kollaboránsi szerepe miatt kapta fel rá a fejét, aki felkapta. A zenekar agytrösztje ugyanakkor nem a jelenleg határozatlan szüneten lévő My Dying Bride frontembere vagy a Paradise Lost gitárosa, hanem Daniel Marcus „Tombs" Lambert basszer. Ennek ellenére Aaron és Gregor jelenléte alapján hibátlanul belőhető, miről is van itt szó. És jó hír, hogy kimondottan szórakoztató, önmagát hallgattató nagylemezt készített a brigád, még ha az eredetiségnek abszolút híján is vannak.

Várható volt, hogy előbb-utóbb megcsinálják, csak ki kellett várni hozzá a megfelelő pillanatot... Ami a jelek – vagyis a kvantitatív értelemben egészen elsöprő fogadtatás – alapján el is érkezett. Bár mint minden ilyen helyzetben, a viták és a heves indulatok természetesen a Linkin Park esetében sem úszhatók meg. Miért tértek vissza, sőt, hogy merészeltek visszatérni? Miért egy csajjal tértek vissza? Miért szcientológus a csaj, miért volt iksz éve éppen akkor és ott, ahol, és miért nem vezekel emiatt minden áldott nap hason csúszva, az ingét megtépve? Miért ilyen zenét játszanak, és miért nem olyat, vagy még inkább amolyat? Mivel ezekből a vitákból nem lehet jól kijönni, Mike Shinoda pedig nagyon okos csávó, így természetesen egyik témában sem hajlandó frontot nyitni. Mindössze annyit mond: Emily Armstrong nem a Linkin Park új énekese, hanem az új Linkin Park énekese. És ebben kábé minden benne van.

Több okból is jó Offspringnek lenni. Elsősorban, mert az elmúlt harminc évben felhalmozódott annyi dal, összehordtak egy akkora slágerhegyet, amelyről leszánkázva bármikor, bármekkora ívben lehet az örökkévalóságba ugratni, és ez évszakoktól és trendektől teljesen függetlenül működik. Ezen felül a puttonyba szinte mindegy, milyen jellegű kiadvány kerül. Lehet sodró punk (Bad Habit), majdnem-Nirvana-utánérzés gigasláger (Self Esteem), szemérmetlen Ob-La-Di, Ob-La-Da-nyúlás (Why Don't You Get a Job), alter hard rock himnusz (Gone Away), surf rock punkőrület (Come Out And Play), atom Hit That, Head Around You, Pretty Fly, megannyi hatalmas siker, és amennyire eltérő szellemben íródtak, annyira Offspring az összes. Nemcsak azért, mert Dexter Holland hangja fix irányba ugró iránytű, egészen egyedi, kizárólag az Offspringgel társítható ogánum, hanem mert bármilyen közhelyes riffsorozatot úgy tud eltolni Noodles, ahogy a színtéren semelyik más banda sem.

„A kukoricásban volt, a zöld kukoricák között, és érezte a nyári föld, a tehéntrágya és a növekvő dolgok illatát. Fölállt, és elindult a sorban, ahol találta magát, egy pillanatra megtorpant, amikor rájött, hogy hallja a szél halk susogását, amint átoson a júliusi kukorica zöld, kardszerű levelei között... és még valami mást. Zenét? Igen, valamiféle zenét. És álmában azt gondolta: „Szóval ezt értik rajta." Elölről hallatszott, és ő ment tovább, mivel tudni akarta, miből jön a szép hangok különös sorozata, „zongorából", „kürtből", „csellóból" vagy miből. Orrában a nyár forró illata, fölötte az égbolt kék kupolája, és ez a kedves dallam. Álmában még sohasem volt boldogabb."

Vonaton, buszon, villamoson gyakran, faxon ritkábban kérdezik Shock!-olvasók tömegei, hogy milyen módszerrel válogatunk az új megjelenések között, a jól ismert „kiadói nyomásra előnyben részesített" és a „lefizetetlenség okán mellőzött" kategóriákon kívül gondolkodunk-e másmilyen megközelítésben is? Nos, az igényt kielégítendő, mesélek most egy újabbról, számomra legalábbis egészen friss élmény az úgynevezett Dalfutár-előadók/-zenekarok tartós jelenléte a szónikus horizontomon. A Hajós András és Jeli András producer-páros által jegyzett, jelenleg a YouTube-on elérhető műsor immár a tizedik évadát futja, és ha ezzel újat mondok, ugyebár arról van itt szó, hogy az énekes-szövegíró-dalszerző-producer kvartett egymástól függetlenül dolgozik egy-egy dalon, majd a stúdióban, Horváth Atish (Subscribe, Pro Vibe Studio) segítségével összehozzák a dolgot. Olyan előadókkal kötöttem ennek a műsornak köszönhetően tartós ismeretséget csak a legutóbbi időkben, mint Дeva, Sisi, Dzsúdló... vagy éppen az Analog Balaton.

A Sweet egyike volt a legsikeresebb glam rock formációknak a '70-es években. A brit négyes munkásságából egy csokorra valót akkor is bizonyosan hallottál itt-ott, ha a klasszikus érát 1982-ben lezáró banda neve úgy alapból nem mond számodra semmit. A Love Is Like Oxygen, a The Ballroom Blitz vagy az Action – hogy csak néhányat említsünk – már évtizedekkel ezelőtt generációkon átívelő slágerekké váltak. Az 1968-as alakulást követő több mint tíz év után a banda egysége 1979-ben roppant meg, amikor az énekes, Brian Connolly kilépett. Ezután még három évig működtek a basszer Steve Priesttel a mikrofon mögött, majd jött a feloszlás. Az események pedig innentől váltak igazán szövevényessé, hiszen ezt követően Connollynak lett egy New Sweet nevű csapata, Andy Scott pedig a banda saját verziójával adott ki lemezeket 1992-től, kisebb-nagyobb rendszerességgel. Majd a 2000-es évek közepén Steve Priest is beindította a maga verzióját.

A denveri Blood Incantationnel eddig nem foglalkoztunk sokat, mint ahogy Paul Riedlék más fórumokon sem feltétlenül számítanak különösebben felkapott névnek. A helyzet azonban garantáltan változni fog az Absolute Elsewhere-rel, ez a kozmikus sci-fi témájú új konceptalbum ugyanis igazi mestermunka a csapattól. Visszatekintve egyébként jók voltak az eddigi anyagaik is (két nagylemez plusz egy speciális, ambient jellegű kitérő), ám egyértelműen mostanra érett be teljesen a recept az amerikai típusú death metal és a klasszikus, '70-es éveket idéző progresszív rock ötvözésével.

A világban mindenhol léteznek bombabiztos brandek, legyen szó ételről, italról, ruházati cikkekről, bútorról, vagy akár zenéről is, amikor egy kimondott név hallatán egy tizedmásodpercen belül felsejlik a mögötte lévő hangulat, érzés, minőség. Akarva-akaratlanul Jerry Cantrell neve is ilyesfajta branddé alakult az évtizedek alatt, tehát ha azt olvasod, hogy Cantrell új lemezt készít, máris tűpontosan tudni fogod, milyen zenei világra, milyen dallamokra számíthatsz. Még akkor is, ha az újdonság ereje nem lök hanyatt, és a formavilág csupán nüansznyi módon változik. És akkor is, ha azt is tudod mélyen legbelül már nagyon sok éve, hogy teljesen mindegy, hogy Alice In Chains néven vagy Jerry Cantrellként ad ki lemezt ez az önmagát évtizedek óta remekül konzerváló szőke srác.

Valami egészen brutálisan jó szériát fut az utóbbi években a Flotsam And Jetsam, és meggyőződésem, hogy mindebben óriási szerepet játszott Ken Mary hét évvel ezelőtti csatlakozása. A Fifth Angelből, a House Of Lordsból, az Impellitteriből meg még egy sor bandából ismert, dalszerzőként, hangszerelőként is kiemelkedő dobos mindig is igazi zenei agytröszt hírében állt, és biztosra veszem, hogy itt is szügyig benne van a kreatív munkában. Az I Am The Weapon ennek megfelelően tökéletesen folytatja a 2019-es The End Of Chaoson és a 2021-es Blood In The Wateren megkezdett tendenciákat.

Egészen hihetetlen, hogy mivé nőtte ki magát mostanra a Powerwolf. Kis klubokból, underground szerelemzenekarból igazi tömegszórakoztató gépezetté váltak, akik nemcsak nálunk, de egész Európa szerte turnéról turnéra, sorra hízták ki az egyre nagyobb klubokat és helyszíneket, mígnem az egész odáig fajult, hogy az idei jelenésüknek (épp ezen ismertető megjelenése napján) idehaza is már az MVM Dome ad otthont. Korántsem érdemtelenül, nyilván. Mindezért persze meg is dolgoztak, töretlen ütemben érkeztek az újabb és újabb albumok, miközben szinte ki sem szálltak a turnébuszból, végül szép fokozatosan fellépve azon „generációs csapatok" szűk ligájába is, akik tényleg képesek nagyobb számban is behúzni a fogékony fiatalokat a heavy metal világába.

Akárhogy is nézzük, harminc évnyi működés után a Nightwish is végleg belépett a nagy bandák azon körébe, ahol az aktuális stúdióproduktum jelentősége, ha nem is csökkent, de módosult. Egyrészt akármit csinálnak, az aréna- és fesztiválheadlineri státusz már csak a múlt miatt is adott. Másodszor, annyi különböző korszakban érkezett embert olvaszt egybe a tábor, hogy a kommenteket, kritikákat olvasva mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgatnák a rajongók, hiszen mindenkinek tök mások a beidegződései és az elvárásai. Harmadjára pedig: Tuomas Holopainen nyilván nem öreg még, de bőven túl van már a rockzenészek többségének legkreatívabb, legtermékenyebb karrierszakaszán. Érdemes a fentieket szemmel tartani az új anyag hallgatásakor.

Rám maradt az új Nick Cave And The Bad Seeds-lemezről való megemlékezés örömteli, hálátlan, ólomsúlyú feladata, ha már úgy alakult, hogy van miről írni a patinás név kapcsán. A Hit, remény és vérontás címmel szintén idén megjelent interjúkötet konklúziója ugyanis valahol az volt, hogy Nick Cave nem akar és képtelen is lenne már egy újabb Bad Seeds-standardek szerinti album megalkotására. A fonál felvételéhez, a történtek megértéséhez, egyáltalán, a látszólagos lila ködben való útkereséshez amúgy is elengedhetetlennek érzem a könyv elolvasását, tehát ezúton is javaslom mindenkinek, aki eddig nem tette, és fel szeretne készülni a Wild Godra. Az egyik legfontosabb kérdésre mondjuk eleve ott a válasz a címben: újabb Bad Seeds-lemez született, és ha már így alakult, a Wild God annyira Bad Seeds lett, amennyire ez pillanatnyilag lehetséges.

A Mötley Crüe első tizeniksz évének jelentőségét nehéz lenne túlértékelni, de mostanra eljutottunk odáig, hogy hasonlóan bonyolult attrakció cinizmus nélkül nyilatkozni róluk. A bandára persze ma is megtelnek az arénák, de a koncertteljesítményük erősen vitatott (nem volt ez másképp a tavalyi budapesti fellépés kapcsán sem), meg úgy összességében, a Mötley tényleg ma is, szó szerint minden lépésével megosztja a közönséget. Volt itt leállás, hatalmas sikerű netflixes film miatt ismét feltámadt érdeklődés, majd – részben utóbbinak is köszönhetően – újjáéledés, mennybemenetel az évtized egyik legsikeresebb rockturnéjával, nagy vihart kavart, perrel kísért Mick Mars/John 5 helycserés támadás, és még sorolhatnám az apró színesítéseket... Szóval 2024-ben sem egyszerű náluk a sztori.

Az utóbbi tizeniksz évben éreztem némi megtorpanást a Nile-nál lemezfronton. Nem nevezném drámainak a dolgot, inkább csak a korosodó zenekarokat sújtó természetes tendenciák kezdtek náluk is szárba szökkenni. Magyarán, Karl Sandersék is beléptek abba az életszakaszba, amikor már nem ők fújják a forgószelet a Szahara legmélyén. Először az At The Gate Of Sethu, majd később a Vile Nilotic Rites hallatán válhatott tényleg bárki által érzékelhetővé, teljesen egyértelművé az ábra. Jó hír, hogy a friss mű most megint egyértelműen a szinuszgörbe másik ívén helyezkedik el.

Pikkpakk összedobta a Bakpakkot Molnár Attila és Schüller Álmos még a nyár elején. Öt dal 12 percben, koncentrált slágertámadás, tényleg minimális üresjáratok nélkül, viszont természetesen újra Baukó Attilával. Jellemző, hogy én csak a nyár végén kattantam rá, azóta viszont annyit ment a kocsiban, hogy a kárpitok itták be rég. Szeretem az öncélú, prosztó, undorítóan ragadós popot, ezt rég tudom, de hogy a deshifly érzés is ennyire elkap, azt nem gondoltam volna. Pedig nem először csinálja már ezt a csapat, gondoljunk csak a Rampapapamra (míg arra gondoltam, már el is indítottam).

Öt évvel az Idősziget után nagyot gurít most Ákos, már ha csak a puszta méreteket nézzük, ami – mint sok más esetben is – becsapós kicsit. A Metropolisszal hősünk első alkalommal készített dupla sorlemezt, a bő másfél órás kiadvány huszonkét tételt foglal magába, amelyek közel harmada azonban ismerős lehet már korábbról. Tulajdonképpen az elmúlt évek EP-n, maxikon és egyéb kiadványokon elpotyogtatott dalait gereblyézte össze az eddig nem hallott szerzemények mellé. Természetesen új keverést és masztert kaptak a „régi" dalok, hogy jobban belesimuljanak az album megszólalásába, illetve némi áthangszerelés, kibővítés is belefért, ha úgy jött ki a lépés. Mindezekkel együtt is lehet komplett egészként kezelni/értelmezni ezt a vaskos kis anyagot, amelyet Északi és Déli oldalra osztottak fel az elkövetők a CD-n és az LP-n. Némileg leegyszerűsítve az a képlet, hogy északon a gitáralapú, míg délen a szintiszerelmes dalok kaptak helyet, ami a fő dalszerző két énjét is szépen leképezi.

Meglehetősen skizofrén helyzetben jelent meg ez az album. Addig oké, hogy hiába férhetők hozzá ilyen-olyan élő felvételek a Skid Row minden korszakából, amolyan klasszikus koncertlemezt még sosem készítettek. Viszont az anyagot még Erik Grönwall-lal a mikrofonnál rögzítették, aki – érthető egészségügyi szempontokból – már nincs a fedélzeten, a közeljövőben a Skid Row-nál jóval kevesebbet koncertező Michael Schenker oldalán lehet majd találkozni vele. Új énekes pedig még nincs. Vagyis kissé a senkiföldjét tapossuk, és akkor abba már bele sem megyek, mi értelme van egyáltalán 2024-ben sima koncertalbumokat megjelentetni.

Ugyan eltelt megint hat év Sear Bliss-lemez nélkül, pontosan úgy, ahogy az Eternal Recurrence és a Letters From The Edge között is eltelt ennyi, a zenekar tartotta magát az ígéretéhez, és a harmincadik évfordulós vigasságokat lezárva, idén végre kézbe vehettük a friss anyagot. Talán nem is erről a bandáról lenne szó, ha nem egy újabb tagcsere feküdt volna keresztbe az útjukon, és miközben Kovács Attila másodszor is kiszállt, majd (némi meglepetésre) Kertész Márton tartósan is beszállt, elrohant pár év. Azért ha valaki egy bő évtizede, amikor a Muzikumban először csodálkoztam rá a Special Providence-re, azt mondta volna, hogy a Sear Blissben látom majd viszont eminens progmetálban alkotó gitárosunkat, kacagtam volna. Marci a Special Providence után és az Sear Bliss mellett saját zenekart is visz a súlyosabb vonalon, a Rivers Ablaze-t, utóbbi is rég több már komoly ígéretnél. Hogy a black metal veteránjaival karöltve mit tud hozzáadni a képhez, annak a Heavenly Down kapcsán kell(ene) kiderülnie.

Bármennyire is szeretem Glenn Hughest, nekem valahogy nem működött vele a Daisies. Nem volt persze különösebb gond a Holy Grounddal, sem a Radiance-szel, mégsem hozták számomra azt, amit a bandától vártam. Pár hónapja, mikor tematikus Deep Purple-műsorával itt járt, a Rock Hangja aztán maga is elismerte, hogy nem passzolt igazán a csapatba. Mindez azonban múlt idő, tavaly ugyanis megtörtént a visszarendeződés: Hughes ment, a százszorszépekkel 2015 és 2019 között három nagylemezt összehozó John Corabi pedig jött, újra. És érkezett vele együtt Michael Devin basszusgitáros is, azaz a csapat ismét öttagúra bővült. Hogy ne legyen akkora az idill, a bandában második regnálását töltő Brian Tichy dobostól idén tavasszal kissé furcsa körülmények között megváltak, azaz a Light 'Em Up-ot végül is a tök új Lowy/Aldrich/Corabi/Devin/Tommy Clufetos felállás rögzítette.

Kíváncsi lennék, hogy a svéd Metalite és a Captain Black Beard főállású basszere, és az itt gitáros posztot betöltő Robert Majd milyen arcot vágna, ha egyszer csak megtudná, mit jelent magyarul a neve. Időhatározó ide vagy oda, emberünkre nem igazán jellemző a halogatás, hiszen az anyabandájával 2021 óta párhuzamosan működő Nighthawkra keresztelt hobbiprojektje is már a harmadik nekifutásnál tart. Igaz, a csapat felállása szinte minden alkalommal cserélődött, de ez eddig szerencsére nem nagyon befolyásolta a végeredmények színvonalát. Nem tudom egyébként, hogy szerencsés-e projektnek nevezni a formációt, ugyanis ha úgy vesszük, a néha-néha azért élőben is bemutatkozó alakulat jelenlegi formájában akár teljes értékű zenekarnak is elkönyvelhető.

Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy kapjunk egy szólólemezt Simone Simonstól. Mégiscsak az európai metálszíntér egyik legismertebb énekesnőjéről van szó, aki karakter a mikrofon mögött és karakter a színpadon. Ráadásul, mint azt különböző vendégszerepléseivel bizonyította, még stílusának – értsd ezt most jól – behatárolt jellege mellett is számos irányban kompatibilis, mindenhez hozzá tudja tenni gazdagításként a maga árnyalatait. Az Epica énekesnője az Ayreon főnökével, Arjen Anthony Lucassennel közösen írta és rögzítette a Vermilliont, és a végeredmény pont olyan, mint ezek alapján magad elé képzelnéd.

Még áprilisban jelent meg a Ghost Stories, de így is érdemes szólni róla néhány szót. Egyrészt azért, mert a Blue Öyster Cult eleve nincs túlreprezentálva az oldalon, másrészt meg mégiscsak arról a lemezről van szó, amivel egy bő öt és fél évtizede indult, legendás csapat búcsúzik el közönségétől. Esetükben maximálisan hihető is ez, hiszen a banda két fő arca közül Eric Bloom 80 éves lesz idén, és Buck Dharma is közelebb van már a nyolcadik X-hez, mint a hetedikhez. Ráadásul a zenekarra eddig sem a hihetetlen tempójú lemezkészítés volt a jellemző: az ilyen-olyan koncert- és gyűjteményes anyagokat nem számítva, az elmúlt harmincöt évben összesen három nagylemezre futotta tőlük.

Azám, mit üzen nekünk 2024-ben a Xystonella treforti? Kezdjük az elején, azzal, amit a felvezető sajtóközlemények alapján sejteni véltünk a nyolcas sorszámú Leprous-albumról. Számíthattunk minimum egy ajtó bezárulására, miközben a zenekar tagjai T-1000-es terminátorokként alakot váltanak abban a szobában, ami továbbra is ismerősnek tűnik majd, de a korábbi tájékozódási pontjaidat nem találod. Ne aggódj, Einar Solbergék ezúttal sem vetkőztek ki önmagukból, sugalljon is bárki bármit, bár összességében nem hazudtak, de nem is fejtették ki a teljes igazságot az előzetesekben. A Leprous szakadatlanul fejlődik tovább, ahogy az egy vérbeli progresszív bandától elvárható, még ha közben egyre távolabb is kerülnek attól a doboztól, amit a közönség prog rock/metál feliratú skatulyaként használ. Hogy mást ne mondjak, a Melodies Of Atonement hallgatása közben a csodás minimalizmus gyakrabban jut eszembe, mint bármi más.

A taljánokra – egy-két kivételtől eltekintve – általában nem jellemző a globálisan is jelentős rockzenekarok kitermelése. Persze lehetne sorolni a Lacuna Coiltól kezdve a Rhapsody Of Fire-ig mindazokat, akiknek neve évtizedek óta ott van a fősodorban és a köztudatban, de ezek a zenekarok sem arról híresek, hogy a lemezmilliomosok gondokkal terhelt mindennapjait élik. A ma már elcsépelt jelzővel illetett progrock és progmetál képzeletbeli határvonalán egyensúlyozó Kingcrow sem egykori és aktuális produkcióival fogja a csillagokat lepotyogtatni az égről. Amiért mégis itt szerepelnek, az annak köszönhető, hogy egy rövid koncertbeszámolót és néhány friss hírt leszámítva még soha nem írtunk róluk, másrészről pedig nekik mindig is sikerült olyan elemeket is becsempészniük a dalaikba, amelyekre még a sokat hallott fülnek is volt/van kedve ráhangolódni.

Talán nem tévedek nagyot azzal a tippel, hogy a WMD-tábor zöme még a fizikai hanghordozók fénykorában szocializálódott, így aztán számu(n)kra különösen hosszúnak tűnhetett a Moebius óta eltelt másfél évtized. „Röviden: két doboscsere, házasságkötés, válás, kilenc gyerek, költözések, covid, karantén, az underground fejreállása és átrendeződése, a zenehallgatási szokások teljes megváltozása, a szakma és közönség generációváltása. A velünk egy időben indult hazai underground zenekarok mára nagyrészt letették a hangszert. Mi még itt vagyunk" – így beszél erről az időszakról az Egyenes kerülőhöz mellékelt sajtóközlemény, és tulajdonképpen nincs is mit hozzátenni mindehhez. Aki kereste, a köztes időben is megtalálhatta azért Veres Gáborékat, ha csak a legmeghatározóbb mérföldköveket nézzük, megjelent a 4.1, majd a 4.2 EP, utóbb néhány single, amikor éppen az a formátum tűnt kiútnak. „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel" – így állít irányba a rég várt, friss sorlemez. Nos, megfelel?