CD kritika

A „ki milyen hordozón/platformon hallgat zenét, és vajon ő a hülye-e emiatt, vagy épp ellenkezőleg, a többiek?" téma bármikor képes nehéz kőként landolni a kommentszekciók állóvizében. Bennem semmilyen indulatot nem kavar a kérdéskör, mivel igyekszem funkcionális szempontból nézni a dolgot: a CD-gyűjteményemhez ragaszkodom, de lejátszóm már nincs, zenét meg legtöbbször a kocsiban vagy a gépnél hallgatok, így ma már gyakorlatilag kizárólag az online felületeket részesítem előnyben. A vinyl-dolog mindig elkerült, de értem, mitől nagy szám, a kazetták feltámadására viszont minősített WTF-jelenségként tekintek. De épp az a szép a mostani érában, hogy mindenki választhat a felsoroltak, illetve akár további lehetőségek közül is.

Néhány éve, az Evan Rachel Wood-botrány kirobbanása idején egy lyukas garast sem adtam volna Brian Warner és a Marilyn Manson további karrierjéért. Egyébként is rendkívül lehangoló volt figyelni az előző bő évtizedben, amint az elaludni nem akaró gyerekek riogatására alkalmas utolsó rocksztár nem evilági vadállatból fogatlan oroszlánná satnyul. Sokakkal egyetemben én is úgy gondoltam: innen már nincs visszaút. Aztán megérkezett az új album, és olyan szinten gyalul, hogy tényleg őszintén meglepődtem rajta.

Tegyük fel a kérdést: milyen elvárásaink lehetnek még 2024-ben az Opethtel kapcsolatban? Én személy szerint nem várok már tőlük csodát, hiszen valamennyire kiszámíthatóak lettek ők is, harmincnégy (!) éves zenekartól pedig eleve őrültség lenne újabb Still Life-ra, Blackwater Parkra, netán Watershedre számítani. Nyilván nem panaszkodás ez részemről, csak szembesítem magam a tényekkel, miközben nekem még így, ebben a formában is egymástól eltérő zenei kalandozást és főleg bizsergető élményt jelent minden egyes Opeth-mű.

Immáron több mint három éve nincs köztünk a Trouble legendás ex-frontembere, Eric Wagner. Az énekes utolsó karrierkorszakának fő csapásvonalát a The Skull zenekar jelentette, ahol az énekes Lothar Keller gitárossal és a szintén Trouble-múlttal rendelkező Ron Holzner basszerrel zenélt együtt. Utóbbiak most az elmúlt időszakban már többször turnézott Legions Of Doom formációval fejezték be a csapat harmadik nagylemezét, vagyis Holzner és Keller mellett itt van Henry Vasquez dobos (Saint Vitus, Pentagram) és Scott Little gitáros (Leadfoot), a mikrofonnál pedig egyenesen két doomster ikon áll Karl Agell (Corrosion Of Conformity, Leadfoot) és Scott Reagers (Saint Vitus) személyében.

Vérfagyasztóan egyszerű a megfejtés az év talán leghülyébb zenekarnevére: az anagramma a Dødheimsgard (lustáknak DHG) betűiből lett kikeverve, és hogy a dolog ne legyen jó erkölcsbe ütköző, személyesen a DHG-főnök Yusaf „Vicotnik" Parvez (itt Mr. Vicxit Baba Maharaja) követte azt el. Akár szólóprojektnek is hívhatnánk a sztorit, ha nem lenne maga a DHG is az egy ideje, ahol Vicotnik tetszés szerint önmegvalósíthat. Jogos a kérdés, hogy mi indokolja akkor a Doedsmaghird létét, a kérdésre adott válasz viszont aligha tekinthető kielégítőnek. Rögzítsük mindenekelőtt, hogy Vicotnik nem teljesen egyedül vesz részt ebben a fura kísérletben, partnere egy másik multiinstrumentalista, a francia Camille Giraudeau (itt Ms. Longue Vie Imminent Doom), aki egyben a DHG legújabb igazolása a szólógitárosi posztra, tehát nyilván szintén nem egyszerű arc. Ők ketten mindössze tavaly jöttek össze, és idén ősszel már az első teljes értékű LP-t is leszállították.

Az Attacker vérbeli kultbrigád, akik régisulis, vegytiszta US power metalban utaznak. 1984-ben alakultak, azaz idén ünneplik negyvenedik születésnapjukat, a jubileumot pedig egy The God Particle címre keresztelt friss anyaggal is igyekeznek emlékezetessé tenni. Ez már a hetedik nagylemez a sorban, és még áprilisban látott napvilágot, de mivel eleve nem kapnak túl sok publicitást — nemcsak ők, de az egész műfaj sem —, érdemes ejteni róla pár szót, még megjelenését követően nyolc hónappal is, hiszen egy olyan zsánerben született lemezről van szó, ami még az undergroundon belül is a legmélyebb bugyorba tartozik.

Nagyon régen nem létezett olyan masszív elszigeteltségben az Ulver, mint amelyben manapság dolgozik. Az év végén, afféle kellemes meglepetésként megérkezett tizenharmadik sorlemezük, a Liminal Animals kapcsán a kommunikáció egyértelműen a hőskorra utal vissza, amikor a „központból" érkező, nyúlfarknyi, rejtélyes módon megfogalmazott sajtóközleményeken kívül semmi egyebet nem tudtunk a zenekarról. Nyilván van ebben egy jó adag tudatosság is, amit csak erősített Tore Ylwizaker augusztusi halála. Ylwizaker nem csupán a banda billentyűse volt, hanem sokak szemében minden baj okozója, aki a black metalos évek után átvezette a zenekarvezető Kristoffer „Garm″ Rygget az elektronikus zenék nem kevésbé sötét tájaira. A Blake-album környékén, és utána még sokáig, tulajdonképpen ők ketten üzemeltették az Ulvert, és az, hogy Ylwizaker halála után is működőképes egységként merünk gondolni a bandára, annak köszönhető, hogy manapság ez már nincs így.

Kicsit megtévesztő az új Blues Pills címe, a Birthday ugyanis nem a banda valamely kerek szülinapját ünneplő válogatás vagy koncertanyag, hanem a negyedik nagylemezük. Kapcsolódik azért hozzá valamiféle jubileum, hiszen éppen tíz évvel követi a 2011-ben alakult zenekar legelső nagylemezét, a koncepció mögött azonban nem ez, hanem Elin Larsson gyermekének születése áll. Ahogy az énekesnő a lemez megjelenése kapcsán elmondta, épp hazatértek az Airbourne-nal közös turnéjukról, amikor világossá vált számára, hogy állapotos. Hamar be is ugrott nekik az ötlet, hogy ha már így alakult, akkor az új anyagot is Elin, illetve születendő gyermeke köré építik fel. Mindez persze csak laza koncepciót jelent, azaz szó sincs a teljes lemezen átívelő történetmesélésről, de a vizuális körítés, az Elint abszolút középpontba állító borítóval azért elég hangsúlyos. Ettől függetlenül a címadó nem a kis Larsson baba világra jöttét meséli el, hanem egy pincér meg Elin általa tönkretett szülinapja ihlette, és ahogy ez, úgy a dalok többsége is személyes élményeken, teljesen hétköznapi eseményeken alapul.

Az idei év egyik legkellemesebb meglepetése számomra a Cemetery Skyline. Az északi szupergroupban igen komoly pedigrével rendelkező underground versenyzők egyesítették erőiket: Mikael Stanne énekes (Dark Tranquillity, The Halo Effect, Grand Cadaver), Markus Vanhala gitáros (Insomnium, Omnium Gatherum, I Am The Night Horde), Santeri Kallio billentyűs (Amorphis), Victor Brandt basszer (Dimmu Borgir, Witchery, ex-Entombed, ex-Satyricon) és Vesa Ranta dobos (Sentenced, The Abbey) egyaránt felsorakozott az ügy mellett. És milyen jól tették!

A brit High Parasite új csapat, és elsősorban nyilvánvalóan Aaron Stainthorpe jelenléte, illetve Gregor Mackintosh produceri-kollaboránsi szerepe miatt kapta fel rá a fejét, aki felkapta. A zenekar agytrösztje ugyanakkor nem a jelenleg határozatlan szüneten lévő My Dying Bride frontembere vagy a Paradise Lost gitárosa, hanem Daniel Marcus „Tombs" Lambert basszer. Ennek ellenére Aaron és Gregor jelenléte alapján hibátlanul belőhető, miről is van itt szó. És jó hír, hogy kimondottan szórakoztató, önmagát hallgattató nagylemezt készített a brigád, még ha az eredetiségnek abszolút híján is vannak.

Várható volt, hogy előbb-utóbb megcsinálják, csak ki kellett várni hozzá a megfelelő pillanatot... Ami a jelek – vagyis a kvantitatív értelemben egészen elsöprő fogadtatás – alapján el is érkezett. Bár mint minden ilyen helyzetben, a viták és a heves indulatok természetesen a Linkin Park esetében sem úszhatók meg. Miért tértek vissza, sőt, hogy merészeltek visszatérni? Miért egy csajjal tértek vissza? Miért szcientológus a csaj, miért volt iksz éve éppen akkor és ott, ahol, és miért nem vezekel emiatt minden áldott nap hason csúszva, az ingét megtépve? Miért ilyen zenét játszanak, és miért nem olyat, vagy még inkább amolyat? Mivel ezekből a vitákból nem lehet jól kijönni, Mike Shinoda pedig nagyon okos csávó, így természetesen egyik témában sem hajlandó frontot nyitni. Mindössze annyit mond: Emily Armstrong nem a Linkin Park új énekese, hanem az új Linkin Park énekese. És ebben kábé minden benne van.

Több okból is jó Offspringnek lenni. Elsősorban, mert az elmúlt harminc évben felhalmozódott annyi dal, összehordtak egy akkora slágerhegyet, amelyről leszánkázva bármikor, bármekkora ívben lehet az örökkévalóságba ugratni, és ez évszakoktól és trendektől teljesen függetlenül működik. Ezen felül a puttonyba szinte mindegy, milyen jellegű kiadvány kerül. Lehet sodró punk (Bad Habit), majdnem-Nirvana-utánérzés gigasláger (Self Esteem), szemérmetlen Ob-La-Di, Ob-La-Da-nyúlás (Why Don't You Get a Job), alter hard rock himnusz (Gone Away), surf rock punkőrület (Come Out And Play), atom Hit That, Head Around You, Pretty Fly, megannyi hatalmas siker, és amennyire eltérő szellemben íródtak, annyira Offspring az összes. Nemcsak azért, mert Dexter Holland hangja fix irányba ugró iránytű, egészen egyedi, kizárólag az Offspringgel társítható ogánum, hanem mert bármilyen közhelyes riffsorozatot úgy tud eltolni Noodles, ahogy a színtéren semelyik más banda sem.

„A kukoricásban volt, a zöld kukoricák között, és érezte a nyári föld, a tehéntrágya és a növekvő dolgok illatát. Fölállt, és elindult a sorban, ahol találta magát, egy pillanatra megtorpant, amikor rájött, hogy hallja a szél halk susogását, amint átoson a júliusi kukorica zöld, kardszerű levelei között... és még valami mást. Zenét? Igen, valamiféle zenét. És álmában azt gondolta: „Szóval ezt értik rajta." Elölről hallatszott, és ő ment tovább, mivel tudni akarta, miből jön a szép hangok különös sorozata, „zongorából", „kürtből", „csellóból" vagy miből. Orrában a nyár forró illata, fölötte az égbolt kék kupolája, és ez a kedves dallam. Álmában még sohasem volt boldogabb."

Vonaton, buszon, villamoson gyakran, faxon ritkábban kérdezik Shock!-olvasók tömegei, hogy milyen módszerrel válogatunk az új megjelenések között, a jól ismert „kiadói nyomásra előnyben részesített" és a „lefizetetlenség okán mellőzött" kategóriákon kívül gondolkodunk-e másmilyen megközelítésben is? Nos, az igényt kielégítendő, mesélek most egy újabbról, számomra legalábbis egészen friss élmény az úgynevezett Dalfutár-előadók/-zenekarok tartós jelenléte a szónikus horizontomon. A Hajós András és Jeli András producer-páros által jegyzett, jelenleg a YouTube-on elérhető műsor immár a tizedik évadát futja, és ha ezzel újat mondok, ugyebár arról van itt szó, hogy az énekes-szövegíró-dalszerző-producer kvartett egymástól függetlenül dolgozik egy-egy dalon, majd a stúdióban, Horváth Atish (Subscribe, Pro Vibe Studio) segítségével összehozzák a dolgot. Olyan előadókkal kötöttem ennek a műsornak köszönhetően tartós ismeretséget csak a legutóbbi időkben, mint Дeva, Sisi, Dzsúdló... vagy éppen az Analog Balaton.

A Sweet egyike volt a legsikeresebb glam rock formációknak a '70-es években. A brit négyes munkásságából egy csokorra valót akkor is bizonyosan hallottál itt-ott, ha a klasszikus érát 1982-ben lezáró banda neve úgy alapból nem mond számodra semmit. A Love Is Like Oxygen, a The Ballroom Blitz vagy az Action – hogy csak néhányat említsünk – már évtizedekkel ezelőtt generációkon átívelő slágerekké váltak. Az 1968-as alakulást követő több mint tíz év után a banda egysége 1979-ben roppant meg, amikor az énekes, Brian Connolly kilépett. Ezután még három évig működtek a basszer Steve Priesttel a mikrofon mögött, majd jött a feloszlás. Az események pedig innentől váltak igazán szövevényessé, hiszen ezt követően Connollynak lett egy New Sweet nevű csapata, Andy Scott pedig a banda saját verziójával adott ki lemezeket 1992-től, kisebb-nagyobb rendszerességgel. Majd a 2000-es évek közepén Steve Priest is beindította a maga verzióját.

A denveri Blood Incantationnel eddig nem foglalkoztunk sokat, mint ahogy Paul Riedlék más fórumokon sem feltétlenül számítanak különösebben felkapott névnek. A helyzet azonban garantáltan változni fog az Absolute Elsewhere-rel, ez a kozmikus sci-fi témájú új konceptalbum ugyanis igazi mestermunka a csapattól. Visszatekintve egyébként jók voltak az eddigi anyagaik is (két nagylemez plusz egy speciális, ambient jellegű kitérő), ám egyértelműen mostanra érett be teljesen a recept az amerikai típusú death metal és a klasszikus, '70-es éveket idéző progresszív rock ötvözésével.

A világban mindenhol léteznek bombabiztos brandek, legyen szó ételről, italról, ruházati cikkekről, bútorról, vagy akár zenéről is, amikor egy kimondott név hallatán egy tizedmásodpercen belül felsejlik a mögötte lévő hangulat, érzés, minőség. Akarva-akaratlanul Jerry Cantrell neve is ilyesfajta branddé alakult az évtizedek alatt, tehát ha azt olvasod, hogy Cantrell új lemezt készít, máris tűpontosan tudni fogod, milyen zenei világra, milyen dallamokra számíthatsz. Még akkor is, ha az újdonság ereje nem lök hanyatt, és a formavilág csupán nüansznyi módon változik. És akkor is, ha azt is tudod mélyen legbelül már nagyon sok éve, hogy teljesen mindegy, hogy Alice In Chains néven vagy Jerry Cantrellként ad ki lemezt ez az önmagát évtizedek óta remekül konzerváló szőke srác.

Valami egészen brutálisan jó szériát fut az utóbbi években a Flotsam And Jetsam, és meggyőződésem, hogy mindebben óriási szerepet játszott Ken Mary hét évvel ezelőtti csatlakozása. A Fifth Angelből, a House Of Lordsból, az Impellitteriből meg még egy sor bandából ismert, dalszerzőként, hangszerelőként is kiemelkedő dobos mindig is igazi zenei agytröszt hírében állt, és biztosra veszem, hogy itt is szügyig benne van a kreatív munkában. Az I Am The Weapon ennek megfelelően tökéletesen folytatja a 2019-es The End Of Chaoson és a 2021-es Blood In The Wateren megkezdett tendenciákat.

Egészen hihetetlen, hogy mivé nőtte ki magát mostanra a Powerwolf. Kis klubokból, underground szerelemzenekarból igazi tömegszórakoztató gépezetté váltak, akik nemcsak nálunk, de egész Európa szerte turnéról turnéra, sorra hízták ki az egyre nagyobb klubokat és helyszíneket, mígnem az egész odáig fajult, hogy az idei jelenésüknek (épp ezen ismertető megjelenése napján) idehaza is már az MVM Dome ad otthont. Korántsem érdemtelenül, nyilván. Mindezért persze meg is dolgoztak, töretlen ütemben érkeztek az újabb és újabb albumok, miközben szinte ki sem szálltak a turnébuszból, végül szép fokozatosan fellépve azon „generációs csapatok" szűk ligájába is, akik tényleg képesek nagyobb számban is behúzni a fogékony fiatalokat a heavy metal világába.

Akárhogy is nézzük, harminc évnyi működés után a Nightwish is végleg belépett a nagy bandák azon körébe, ahol az aktuális stúdióproduktum jelentősége, ha nem is csökkent, de módosult. Egyrészt akármit csinálnak, az aréna- és fesztiválheadlineri státusz már csak a múlt miatt is adott. Másodszor, annyi különböző korszakban érkezett embert olvaszt egybe a tábor, hogy a kommenteket, kritikákat olvasva mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgatnák a rajongók, hiszen mindenkinek tök mások a beidegződései és az elvárásai. Harmadjára pedig: Tuomas Holopainen nyilván nem öreg még, de bőven túl van már a rockzenészek többségének legkreatívabb, legtermékenyebb karrierszakaszán. Érdemes a fentieket szemmel tartani az új anyag hallgatásakor.

Rám maradt az új Nick Cave And The Bad Seeds-lemezről való megemlékezés örömteli, hálátlan, ólomsúlyú feladata, ha már úgy alakult, hogy van miről írni a patinás név kapcsán. A Hit, remény és vérontás címmel szintén idén megjelent interjúkötet konklúziója ugyanis valahol az volt, hogy Nick Cave nem akar és képtelen is lenne már egy újabb Bad Seeds-standardek szerinti album megalkotására. A fonál felvételéhez, a történtek megértéséhez, egyáltalán, a látszólagos lila ködben való útkereséshez amúgy is elengedhetetlennek érzem a könyv elolvasását, tehát ezúton is javaslom mindenkinek, aki eddig nem tette, és fel szeretne készülni a Wild Godra. Az egyik legfontosabb kérdésre mondjuk eleve ott a válasz a címben: újabb Bad Seeds-lemez született, és ha már így alakult, a Wild God annyira Bad Seeds lett, amennyire ez pillanatnyilag lehetséges.

A Mötley Crüe első tizeniksz évének jelentőségét nehéz lenne túlértékelni, de mostanra eljutottunk odáig, hogy hasonlóan bonyolult attrakció cinizmus nélkül nyilatkozni róluk. A bandára persze ma is megtelnek az arénák, de a koncertteljesítményük erősen vitatott (nem volt ez másképp a tavalyi budapesti fellépés kapcsán sem), meg úgy összességében, a Mötley tényleg ma is, szó szerint minden lépésével megosztja a közönséget. Volt itt leállás, hatalmas sikerű netflixes film miatt ismét feltámadt érdeklődés, majd – részben utóbbinak is köszönhetően – újjáéledés, mennybemenetel az évtized egyik legsikeresebb rockturnéjával, nagy vihart kavart, perrel kísért Mick Mars/John 5 helycserés támadás, és még sorolhatnám az apró színesítéseket... Szóval 2024-ben sem egyszerű náluk a sztori.

Az utóbbi tizeniksz évben éreztem némi megtorpanást a Nile-nál lemezfronton. Nem nevezném drámainak a dolgot, inkább csak a korosodó zenekarokat sújtó természetes tendenciák kezdtek náluk is szárba szökkenni. Magyarán, Karl Sandersék is beléptek abba az életszakaszba, amikor már nem ők fújják a forgószelet a Szahara legmélyén. Először az At The Gate Of Sethu, majd később a Vile Nilotic Rites hallatán válhatott tényleg bárki által érzékelhetővé, teljesen egyértelművé az ábra. Jó hír, hogy a friss mű most megint egyértelműen a szinuszgörbe másik ívén helyezkedik el.

Pikkpakk összedobta a Bakpakkot Molnár Attila és Schüller Álmos még a nyár elején. Öt dal 12 percben, koncentrált slágertámadás, tényleg minimális üresjáratok nélkül, viszont természetesen újra Baukó Attilával. Jellemző, hogy én csak a nyár végén kattantam rá, azóta viszont annyit ment a kocsiban, hogy a kárpitok itták be rég. Szeretem az öncélú, prosztó, undorítóan ragadós popot, ezt rég tudom, de hogy a deshifly érzés is ennyire elkap, azt nem gondoltam volna. Pedig nem először csinálja már ezt a csapat, gondoljunk csak a Rampapapamra (míg arra gondoltam, már el is indítottam).

Öt évvel az Idősziget után nagyot gurít most Ákos, már ha csak a puszta méreteket nézzük, ami – mint sok más esetben is – becsapós kicsit. A Metropolisszal hősünk első alkalommal készített dupla sorlemezt, a bő másfél órás kiadvány huszonkét tételt foglal magába, amelyek közel harmada azonban ismerős lehet már korábbról. Tulajdonképpen az elmúlt évek EP-n, maxikon és egyéb kiadványokon elpotyogtatott dalait gereblyézte össze az eddig nem hallott szerzemények mellé. Természetesen új keverést és masztert kaptak a „régi" dalok, hogy jobban belesimuljanak az album megszólalásába, illetve némi áthangszerelés, kibővítés is belefért, ha úgy jött ki a lépés. Mindezekkel együtt is lehet komplett egészként kezelni/értelmezni ezt a vaskos kis anyagot, amelyet Északi és Déli oldalra osztottak fel az elkövetők a CD-n és az LP-n. Némileg leegyszerűsítve az a képlet, hogy északon a gitáralapú, míg délen a szintiszerelmes dalok kaptak helyet, ami a fő dalszerző két énjét is szépen leképezi.

Meglehetősen skizofrén helyzetben jelent meg ez az album. Addig oké, hogy hiába férhetők hozzá ilyen-olyan élő felvételek a Skid Row minden korszakából, amolyan klasszikus koncertlemezt még sosem készítettek. Viszont az anyagot még Erik Grönwall-lal a mikrofonnál rögzítették, aki – érthető egészségügyi szempontokból – már nincs a fedélzeten, a közeljövőben a Skid Row-nál jóval kevesebbet koncertező Michael Schenker oldalán lehet majd találkozni vele. Új énekes pedig még nincs. Vagyis kissé a senkiföldjét tapossuk, és akkor abba már bele sem megyek, mi értelme van egyáltalán 2024-ben sima koncertalbumokat megjelentetni.