CD kritika

Ronald Galletti, azaz Nasty Ronnie egy egykori profi pankrátor, aki 1983-ban szállt be az ekkor még női énekessel, Nightmare néven működő zenekarba, ami innentől Nasty Savage lett. 1990-es feloszlásukig aztán három nagylemez meg egy EP jött ki tőlük. Ezek nem futottak különösebb kört a mainstreamben, a formáció a thrash metal fénykorában is megmaradt a beavatottak kedvencének, pedig Ronnie személyében meg vadállat színpadi akcióiban volt reklámpotenciál bőven. A zenekar az első feloszlást követően hol aktív volt, hol nem, de igazából 1990 óta egyetlen érdemi dolog történt náluk, mégpedig a 2004-es, nem túl acélos Psycho Psycho lemez megjelenése. Se előtte, se utána semmi.

Nehéz lenne annál lelkileg megterhelőbb eseményt elképzelni egy zenekar életében, mint amikor egyik zenésztárs idő előtt távozik. Az Asphalt Horsemen egyik fő oszlopa, dalszerzője és vélhetően apafigurája, Matyasovszki Géza emlékének szentelték a nevében, kiállításában is beszédes új lemezt a srácok. Nem is akarok a történteken feleslegesen merengeni, főleg, hogy Lőrincz Kariék zenéje alapvetően az életigenlésről, a lazulásról, a vidám pillanatokról szól. Értelemszerűen a gyász érzése kénytelen-kelletlen bekúszott ebbe a napfényes világba, amit a csapat főhajtással és mélységes tisztelettel formált zenei nyelvvé.

Öt év telt el a Grand Magus legutóbbi albuma, a Wolf God óta, de aligha leplek meg, ha elárulom: a zeneanyag alapján korántsem tűnik úgy, mintha kimaradt volna ez a fél évtized. Magyarul, JB, Fox Skinner és Ludwig Witt ott folytatja, ahol abbahagyta. Ha jóindulattal közelítek, azt mondom, elhajlások nélkül, őszintén és autentikusan nyomják, amiben a legjobbak. Ha beléjük akarok kötni, akkor meg azt, hogy nem erőltették meg magukat túlságosan, és megint ugyanazt kapjuk, mint eddig.

Chris Impellitteri egy amerikai fickó, aki a neoklasszikus gitározás amerikai szteroidokon felpumpált verziójában utazik. Hősünk a Vice zenekarban töltött, rövid demós korszakot követően, 1986-ban már a saját maga után elkeresztelt bandában folytatta a muzsikálást, ahová át is mentette ex-Vice-os kollégáját, Rob Rock énekest. Egy évre rá kijött a bemutatkozó EP, az első, 1988-as Impellitteri-nagylemezen azonban mégsem Rock, hanem Graham Bonnet énekelt. 1990-ben azonban már újra Rob kezében volt a mikrofon, kettejük párosa pedig – kiegészülve az 1990-óta kirobbanthatatlan bőgőssel, James Amelio Pullival – a 2000-es évek első évtizedében beiktatott szünetet leszámítva konstans tényezővé is vált a zenekarban. A rövidke különválás alatt Rob Rock kiadott négy szólólemezt, Chris meg előbb ismét csak Graham Bonnet, majd egy tök ismeretlen, fiatal srác, Curtis Skelton csatasorba állításával folytatta a lemezek készítését. Igaz, az utóbbival kiadott, modernebb megközelítésű 2004-es Pedal To The Metal ma már annyira fekete báránynak számít, hogy a banda weboldalán található diszkográfia meg sem is említi.

Hat év telt el az Orange Goblin legutóbbi albuma, a kiválóan sikerült The Wolf Bites Back óta. Oké, ebben volt egy kétéves covid-leállás is, de a szokásosnál azért így is hosszabbra nyúlt a szünet, szóval volt benne valami megnyugtató, amikor nyáron végre kijött a Science, Not Fiction. És nem pusztán a lemezmegjelenés tudata miatt, hanem mert Ben Wardéktól valahol mindig azt kapod, amit vársz, és ettől erőt vesz az emberen a lemezeik hallgatása közben egy kellemes, otthonos érzés. Nincs ez másképp most sem, remekül sikerült az album.

Ha elsőre nem lenne ismerős a név, a Powerflo az a zenekar, amiben a Cypress Hill rappere, Sen Dog és a biohazardos Billy Graziadei egyesítették erőiket. Ők ketten a State Of The World Address óta hivatalosan is nagy cimborák, 2016-ban pedig elérkezettnek látták az időt, hogy egy közös bandát is összehozzanak. Mikor aztán csatlakozott hozzájuk Christian Olde Wolbers (lásd többek között: Fear Factory) meg Roy Lozano (Downset), gyakorlatilag szupergroup lett belőlük. Mivel Christian is szerepelt korábban vendégként Cypress Hill-anyagokon, Roy meg demózgatott Sean Doggal, a Powerflo tényleg haverok örömzenélését jelentette, semmi többet. 2017-ben aztán kijött a bemutatkozó anyag, ami olyan igazán nagyot nem durrant (de nálunk is bemutatták), majd a 2018-as Bring That Shit Back! EP után szépen el is kezdett ülepedni a por a formációra.

A magam részéről kicsit későn kapcsoltam az Unto Othersnél: már bőven kint volt a legutóbbi, 2021-es Strength, amikor alaposabban fejest ugrottam amúgy távolról sem átfoghatatlanul terebélyes munkásságukba. A nagy dömpingben nem hibáztatom magamat emiatt – főleg, hogy semmi sincs még veszve, ugyanis meggyőződésem, hogy a portlandi csapat még mindig csak az út elején jár, ami a népszerűséget és az ismertséget illeti. Ráadásul a Never, Neverland összességében minden eddigi munkájuknál könnyebben fogható, igaz, nem mentes azért a pörgősebb, súlyosabb pillanatoktól sem. Gabriel Francóék dalszerzői kvalitásait mindenesetre nem tudom eléggé méltatni, nálam itt és most totálisan betalált ez a lemez.

November végén már a negyedik Body Count nagylemez jelent meg a banda 2009-es újjáalakulása óta, ezzel pedig eljutottak oda, hogy az ismételt aktivizálódást követően pontosan ugyanannyi korongjuk jött ki, mint az első korszakban. Ráadásul a mostani felállás kétségkívül jobb, mint bármelyik korábbi. A zenekar nemcsak egyéni szinten áll profibb muzsikusokból ugyanis, de csapategységként is erősebbek, ez pedig a lemezek színvonalán is abszolút hallatszik. Ha eltekintünk a mindent megszépítő nosztalgiától, akkor kétségtelen, hogy bármely újkori anyaguk köröket ver a régiekre, és ebbe a sorba a friss Merciless is beletartozik. Az új cucc négy évvel követi a 2020-as Carnivore megjelenését, zeneileg azonban nincs köztük túl nagy távolság: ahogy elődje is az volt, úgy a Merciless is kifejezetten dühös, erőszakos, sötét hangulatú lemez. Ice-T egyértelműen elégedetlen az iránnyal, amerre a dolgok haladnak a világban, és nem is rejti véka alá a véleményét.

A „ki milyen hordozón/platformon hallgat zenét, és vajon ő a hülye-e emiatt, vagy épp ellenkezőleg, a többiek?" téma bármikor képes nehéz kőként landolni a kommentszekciók állóvizében. Bennem semmilyen indulatot nem kavar a kérdéskör, mivel igyekszem funkcionális szempontból nézni a dolgot: a CD-gyűjteményemhez ragaszkodom, de lejátszóm már nincs, zenét meg legtöbbször a kocsiban vagy a gépnél hallgatok, így ma már gyakorlatilag kizárólag az online felületeket részesítem előnyben. A vinyl-dolog mindig elkerült, de értem, mitől nagy szám, a kazetták feltámadására viszont minősített WTF-jelenségként tekintek. De épp az a szép a mostani érában, hogy mindenki választhat a felsoroltak, illetve akár további lehetőségek közül is.

Néhány éve, az Evan Rachel Wood-botrány kirobbanása idején egy lyukas garast sem adtam volna Brian Warner és a Marilyn Manson további karrierjéért. Egyébként is rendkívül lehangoló volt figyelni az előző bő évtizedben, amint az elaludni nem akaró gyerekek riogatására alkalmas utolsó rocksztár nem evilági vadállatból fogatlan oroszlánná satnyul. Sokakkal egyetemben én is úgy gondoltam: innen már nincs visszaút. Aztán megérkezett az új album, és olyan szinten gyalul, hogy tényleg őszintén meglepődtem rajta.

Tegyük fel a kérdést: milyen elvárásaink lehetnek még 2024-ben az Opethtel kapcsolatban? Én személy szerint nem várok már tőlük csodát, hiszen valamennyire kiszámíthatóak lettek ők is, harmincnégy (!) éves zenekartól pedig eleve őrültség lenne újabb Still Life-ra, Blackwater Parkra, netán Watershedre számítani. Nyilván nem panaszkodás ez részemről, csak szembesítem magam a tényekkel, miközben nekem még így, ebben a formában is egymástól eltérő zenei kalandozást és főleg bizsergető élményt jelent minden egyes Opeth-mű.

Immáron több mint három éve nincs köztünk a Trouble legendás ex-frontembere, Eric Wagner. Az énekes utolsó karrierkorszakának fő csapásvonalát a The Skull zenekar jelentette, ahol az énekes Lothar Keller gitárossal és a szintén Trouble-múlttal rendelkező Ron Holzner basszerrel zenélt együtt. Utóbbiak most az elmúlt időszakban már többször turnézott Legions Of Doom formációval fejezték be a csapat harmadik nagylemezét, vagyis Holzner és Keller mellett itt van Henry Vasquez dobos (Saint Vitus, Pentagram) és Scott Little gitáros (Leadfoot), a mikrofonnál pedig egyenesen két doomster ikon áll Karl Agell (Corrosion Of Conformity, Leadfoot) és Scott Reagers (Saint Vitus) személyében.

Vérfagyasztóan egyszerű a megfejtés az év talán leghülyébb zenekarnevére: az anagramma a Dødheimsgard (lustáknak DHG) betűiből lett kikeverve, és hogy a dolog ne legyen jó erkölcsbe ütköző, személyesen a DHG-főnök Yusaf „Vicotnik" Parvez (itt Mr. Vicxit Baba Maharaja) követte azt el. Akár szólóprojektnek is hívhatnánk a sztorit, ha nem lenne maga a DHG is az egy ideje, ahol Vicotnik tetszés szerint önmegvalósíthat. Jogos a kérdés, hogy mi indokolja akkor a Doedsmaghird létét, a kérdésre adott válasz viszont aligha tekinthető kielégítőnek. Rögzítsük mindenekelőtt, hogy Vicotnik nem teljesen egyedül vesz részt ebben a fura kísérletben, partnere egy másik multiinstrumentalista, a francia Camille Giraudeau (itt Ms. Longue Vie Imminent Doom), aki egyben a DHG legújabb igazolása a szólógitárosi posztra, tehát nyilván szintén nem egyszerű arc. Ők ketten mindössze tavaly jöttek össze, és idén ősszel már az első teljes értékű LP-t is leszállították.

Az Attacker vérbeli kultbrigád, akik régisulis, vegytiszta US power metalban utaznak. 1984-ben alakultak, azaz idén ünneplik negyvenedik születésnapjukat, a jubileumot pedig egy The God Particle címre keresztelt friss anyaggal is igyekeznek emlékezetessé tenni. Ez már a hetedik nagylemez a sorban, és még áprilisban látott napvilágot, de mivel eleve nem kapnak túl sok publicitást — nemcsak ők, de az egész műfaj sem —, érdemes ejteni róla pár szót, még megjelenését követően nyolc hónappal is, hiszen egy olyan zsánerben született lemezről van szó, ami még az undergroundon belül is a legmélyebb bugyorba tartozik.

Nagyon régen nem létezett olyan masszív elszigeteltségben az Ulver, mint amelyben manapság dolgozik. Az év végén, afféle kellemes meglepetésként megérkezett tizenharmadik sorlemezük, a Liminal Animals kapcsán a kommunikáció egyértelműen a hőskorra utal vissza, amikor a „központból" érkező, nyúlfarknyi, rejtélyes módon megfogalmazott sajtóközleményeken kívül semmi egyebet nem tudtunk a zenekarról. Nyilván van ebben egy jó adag tudatosság is, amit csak erősített Tore Ylwizaker augusztusi halála. Ylwizaker nem csupán a banda billentyűse volt, hanem sokak szemében minden baj okozója, aki a black metalos évek után átvezette a zenekarvezető Kristoffer „Garm″ Rygget az elektronikus zenék nem kevésbé sötét tájaira. A Blake-album környékén, és utána még sokáig, tulajdonképpen ők ketten üzemeltették az Ulvert, és az, hogy Ylwizaker halála után is működőképes egységként merünk gondolni a bandára, annak köszönhető, hogy manapság ez már nincs így.

Kicsit megtévesztő az új Blues Pills címe, a Birthday ugyanis nem a banda valamely kerek szülinapját ünneplő válogatás vagy koncertanyag, hanem a negyedik nagylemezük. Kapcsolódik azért hozzá valamiféle jubileum, hiszen éppen tíz évvel követi a 2011-ben alakult zenekar legelső nagylemezét, a koncepció mögött azonban nem ez, hanem Elin Larsson gyermekének születése áll. Ahogy az énekesnő a lemez megjelenése kapcsán elmondta, épp hazatértek az Airbourne-nal közös turnéjukról, amikor világossá vált számára, hogy állapotos. Hamar be is ugrott nekik az ötlet, hogy ha már így alakult, akkor az új anyagot is Elin, illetve születendő gyermeke köré építik fel. Mindez persze csak laza koncepciót jelent, azaz szó sincs a teljes lemezen átívelő történetmesélésről, de a vizuális körítés, az Elint abszolút középpontba állító borítóval azért elég hangsúlyos. Ettől függetlenül a címadó nem a kis Larsson baba világra jöttét meséli el, hanem egy pincér meg Elin általa tönkretett szülinapja ihlette, és ahogy ez, úgy a dalok többsége is személyes élményeken, teljesen hétköznapi eseményeken alapul.

Az idei év egyik legkellemesebb meglepetése számomra a Cemetery Skyline. Az északi szupergroupban igen komoly pedigrével rendelkező underground versenyzők egyesítették erőiket: Mikael Stanne énekes (Dark Tranquillity, The Halo Effect, Grand Cadaver), Markus Vanhala gitáros (Insomnium, Omnium Gatherum, I Am The Night Horde), Santeri Kallio billentyűs (Amorphis), Victor Brandt basszer (Dimmu Borgir, Witchery, ex-Entombed, ex-Satyricon) és Vesa Ranta dobos (Sentenced, The Abbey) egyaránt felsorakozott az ügy mellett. És milyen jól tették!

A brit High Parasite új csapat, és elsősorban nyilvánvalóan Aaron Stainthorpe jelenléte, illetve Gregor Mackintosh produceri-kollaboránsi szerepe miatt kapta fel rá a fejét, aki felkapta. A zenekar agytrösztje ugyanakkor nem a jelenleg határozatlan szüneten lévő My Dying Bride frontembere vagy a Paradise Lost gitárosa, hanem Daniel Marcus „Tombs" Lambert basszer. Ennek ellenére Aaron és Gregor jelenléte alapján hibátlanul belőhető, miről is van itt szó. És jó hír, hogy kimondottan szórakoztató, önmagát hallgattató nagylemezt készített a brigád, még ha az eredetiségnek abszolút híján is vannak.

Várható volt, hogy előbb-utóbb megcsinálják, csak ki kellett várni hozzá a megfelelő pillanatot... Ami a jelek – vagyis a kvantitatív értelemben egészen elsöprő fogadtatás – alapján el is érkezett. Bár mint minden ilyen helyzetben, a viták és a heves indulatok természetesen a Linkin Park esetében sem úszhatók meg. Miért tértek vissza, sőt, hogy merészeltek visszatérni? Miért egy csajjal tértek vissza? Miért szcientológus a csaj, miért volt iksz éve éppen akkor és ott, ahol, és miért nem vezekel emiatt minden áldott nap hason csúszva, az ingét megtépve? Miért ilyen zenét játszanak, és miért nem olyat, vagy még inkább amolyat? Mivel ezekből a vitákból nem lehet jól kijönni, Mike Shinoda pedig nagyon okos csávó, így természetesen egyik témában sem hajlandó frontot nyitni. Mindössze annyit mond: Emily Armstrong nem a Linkin Park új énekese, hanem az új Linkin Park énekese. És ebben kábé minden benne van.

Több okból is jó Offspringnek lenni. Elsősorban, mert az elmúlt harminc évben felhalmozódott annyi dal, összehordtak egy akkora slágerhegyet, amelyről leszánkázva bármikor, bármekkora ívben lehet az örökkévalóságba ugratni, és ez évszakoktól és trendektől teljesen függetlenül működik. Ezen felül a puttonyba szinte mindegy, milyen jellegű kiadvány kerül. Lehet sodró punk (Bad Habit), majdnem-Nirvana-utánérzés gigasláger (Self Esteem), szemérmetlen Ob-La-Di, Ob-La-Da-nyúlás (Why Don't You Get a Job), alter hard rock himnusz (Gone Away), surf rock punkőrület (Come Out And Play), atom Hit That, Head Around You, Pretty Fly, megannyi hatalmas siker, és amennyire eltérő szellemben íródtak, annyira Offspring az összes. Nemcsak azért, mert Dexter Holland hangja fix irányba ugró iránytű, egészen egyedi, kizárólag az Offspringgel társítható ogánum, hanem mert bármilyen közhelyes riffsorozatot úgy tud eltolni Noodles, ahogy a színtéren semelyik más banda sem.

„A kukoricásban volt, a zöld kukoricák között, és érezte a nyári föld, a tehéntrágya és a növekvő dolgok illatát. Fölállt, és elindult a sorban, ahol találta magát, egy pillanatra megtorpant, amikor rájött, hogy hallja a szél halk susogását, amint átoson a júliusi kukorica zöld, kardszerű levelei között... és még valami mást. Zenét? Igen, valamiféle zenét. És álmában azt gondolta: „Szóval ezt értik rajta." Elölről hallatszott, és ő ment tovább, mivel tudni akarta, miből jön a szép hangok különös sorozata, „zongorából", „kürtből", „csellóból" vagy miből. Orrában a nyár forró illata, fölötte az égbolt kék kupolája, és ez a kedves dallam. Álmában még sohasem volt boldogabb."

Vonaton, buszon, villamoson gyakran, faxon ritkábban kérdezik Shock!-olvasók tömegei, hogy milyen módszerrel válogatunk az új megjelenések között, a jól ismert „kiadói nyomásra előnyben részesített" és a „lefizetetlenség okán mellőzött" kategóriákon kívül gondolkodunk-e másmilyen megközelítésben is? Nos, az igényt kielégítendő, mesélek most egy újabbról, számomra legalábbis egészen friss élmény az úgynevezett Dalfutár-előadók/-zenekarok tartós jelenléte a szónikus horizontomon. A Hajós András és Jeli András producer-páros által jegyzett, jelenleg a YouTube-on elérhető műsor immár a tizedik évadát futja, és ha ezzel újat mondok, ugyebár arról van itt szó, hogy az énekes-szövegíró-dalszerző-producer kvartett egymástól függetlenül dolgozik egy-egy dalon, majd a stúdióban, Horváth Atish (Subscribe, Pro Vibe Studio) segítségével összehozzák a dolgot. Olyan előadókkal kötöttem ennek a műsornak köszönhetően tartós ismeretséget csak a legutóbbi időkben, mint Дeva, Sisi, Dzsúdló... vagy éppen az Analog Balaton.

A Sweet egyike volt a legsikeresebb glam rock formációknak a '70-es években. A brit négyes munkásságából egy csokorra valót akkor is bizonyosan hallottál itt-ott, ha a klasszikus érát 1982-ben lezáró banda neve úgy alapból nem mond számodra semmit. A Love Is Like Oxygen, a The Ballroom Blitz vagy az Action – hogy csak néhányat említsünk – már évtizedekkel ezelőtt generációkon átívelő slágerekké váltak. Az 1968-as alakulást követő több mint tíz év után a banda egysége 1979-ben roppant meg, amikor az énekes, Brian Connolly kilépett. Ezután még három évig működtek a basszer Steve Priesttel a mikrofon mögött, majd jött a feloszlás. Az események pedig innentől váltak igazán szövevényessé, hiszen ezt követően Connollynak lett egy New Sweet nevű csapata, Andy Scott pedig a banda saját verziójával adott ki lemezeket 1992-től, kisebb-nagyobb rendszerességgel. Majd a 2000-es évek közepén Steve Priest is beindította a maga verzióját.

A denveri Blood Incantationnel eddig nem foglalkoztunk sokat, mint ahogy Paul Riedlék más fórumokon sem feltétlenül számítanak különösebben felkapott névnek. A helyzet azonban garantáltan változni fog az Absolute Elsewhere-rel, ez a kozmikus sci-fi témájú új konceptalbum ugyanis igazi mestermunka a csapattól. Visszatekintve egyébként jók voltak az eddigi anyagaik is (két nagylemez plusz egy speciális, ambient jellegű kitérő), ám egyértelműen mostanra érett be teljesen a recept az amerikai típusú death metal és a klasszikus, '70-es éveket idéző progresszív rock ötvözésével.

A világban mindenhol léteznek bombabiztos brandek, legyen szó ételről, italról, ruházati cikkekről, bútorról, vagy akár zenéről is, amikor egy kimondott név hallatán egy tizedmásodpercen belül felsejlik a mögötte lévő hangulat, érzés, minőség. Akarva-akaratlanul Jerry Cantrell neve is ilyesfajta branddé alakult az évtizedek alatt, tehát ha azt olvasod, hogy Cantrell új lemezt készít, máris tűpontosan tudni fogod, milyen zenei világra, milyen dallamokra számíthatsz. Még akkor is, ha az újdonság ereje nem lök hanyatt, és a formavilág csupán nüansznyi módon változik. És akkor is, ha azt is tudod mélyen legbelül már nagyon sok éve, hogy teljesen mindegy, hogy Alice In Chains néven vagy Jerry Cantrellként ad ki lemezt ez az önmagát évtizedek óta remekül konzerváló szőke srác.

Valami egészen brutálisan jó szériát fut az utóbbi években a Flotsam And Jetsam, és meggyőződésem, hogy mindebben óriási szerepet játszott Ken Mary hét évvel ezelőtti csatlakozása. A Fifth Angelből, a House Of Lordsból, az Impellitteriből meg még egy sor bandából ismert, dalszerzőként, hangszerelőként is kiemelkedő dobos mindig is igazi zenei agytröszt hírében állt, és biztosra veszem, hogy itt is szügyig benne van a kreatív munkában. Az I Am The Weapon ennek megfelelően tökéletesen folytatja a 2019-es The End Of Chaoson és a 2021-es Blood In The Wateren megkezdett tendenciákat.