CD kritika

Véleményem szerint baromi unalmas, hogy csak Ádám és én szoktunk az Avatarium lemezeiről írogatni, de hát ez van, a többieknek más becsípődéseik vannak. Hozzáteszem, én az övékét szívesen olvasom el sokadszorra. Elvégre ki mit ismer vagy szeret jobban, akár rajongásig, ahhoz feltehetőleg ért is valamennyire, tehát nagy hülyeséget nem fog mondani róla. És talán néha újat is tud mondani, vagy ha mégsem, jó kis játék figyelni, hogyan próbálja meg ugyanazt megfogalmazni másképp. Ezzel együtt nem mernék rá mérget venni, hogy soha nem lesz e hasábokon Bertli-féle Ákos duettlemez-ismertető, Edda-klasszik Szilvia tollából, mint ahogy az is előfordulhat, hogy Koroknai szaktárs fog majd megemlékezni az Iron Maiden májusi turnéindítójáról. Jómagam is írtam már olyan előadóról, amiről vagy lövésem nem volt vagy egyáltalán nem kedveltem, mégsem illett megbántanom gondolataimmal senkit. Mégis, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, más sajtótermékek olvasójaként azért magam is jobban örülök, ha hozzáértő véleményt tesznek közzé olyan dologról, amit én ismerek, pláne ha az a film, lemez, sorozat, könyv, előadás stb. nekem tetszett.

Mint azt bizonyára minden érdekelt pontosan tudja, a Patriarkh név a Batushkát takarja, annak is a Bartłomiej Krysiuk-féle változatát. A néhány évvel ezelőtt szinte underground szenzációként ismertté vált csapat ugyebár az ígéretes indítást követően megkettőződött, és az állandósult jogi problémák miatt Krysiuk tavaly a névváltoztatás mellett döntött. Nézőpont kérdése, mennyiben töri ez meg a pályaívet, de ha engem kérdezel, a megkettőződésnél eleve egy zenekar sem rombolhatja jobban a saját legendáriumát. Körülöttük is elég rendesen lecsillapodtak a kedélyek a történtek miatt.

Indíthatnám ezt a cikket rácsodálkozással, messziről kezdve a zeneipari változásokkal, képzavaros retróhullámok feldobásával, kötelező régenmindenjobbal, ezek helyett simán csak annyiban maradtam magammal: zeneileg akkor van megmentve egy év, ha van benne The Night Flight Orchestra. Mivel teljesen magától értetődő, hogy egy zenekar nem tudja/akarja/fogja megismételni a korábbi sikereit, mert vagy más irányt vesznek, vagy beleunnak, esetleg a tagcserék stílusváltást, kísérletezést, esetleg megfáradást hoznak magukkal, ezért rutinos rajongóként – tudjuk: a pesszimista = tapasztalt optimista – nem is vártam akkora durranást, amilyet az Amber Galactic, majd azt megfejelve a Sometimes The World Ain't Enough is hozott, de még az Aeromantic I és II dallamorgiáját is kizártam. A rajongók derűlátását David Andersson váratlan és tragikus eltávozása se erősíthette, elvégre a csapatot ő és Björn Strid énekes hívta életre, a dalok zömét is ő jegyezte.

Egyszerre tűnik baromi könnyűnek és baromi nehéznek értelmeset írni az új Dream Theater-lemezről. A New York-i csapatról eszmét cserélve az ember minduntalan azon kapja magát, hogy panelekben beszél. A fanatikus rajongótábor tényleg szanaszét csócsálta az elmúlt bő két évtizedben a zenekar vélt vagy valós hiányosságait, illetve erényeit – nagyon sok újdonságot már sem a borult hívek, sem a fanyalgók papagájkórusa nem fog tudni hozzátenni a témában összegyűlt kilométernyi cikkrengeteghez és kommentfolyamhoz. Mike Portnoy visszatérése talán egy fokkal egyszerűsít a tábor nagy dilemmáin, de nem oldja fel azokat.

Irgalmatlan rég, közel kilenc éve jelent meg utoljára friss Pokolgép-nagylemez, és ha hozzávesszük, hogy a 2015-ös a Metálbomba is nyolc év után követte elődjét, a Pokoli meséket, joggal mondhatjuk, hogy az utóbbi bő másfél (majdnem kettő) évtizedben nem a Pokolgép tartotta el a haza stúdiókat. Oké, menet közben két élő anyag is megjelent (a 2010-es ezek közül Tóth Attila új dalos debütálását is jelentette), de lemezfronton ezek bizony akkor is ínséges évtizedekként íródnak be a csapat történetébe. Az ázsiójuk szerencsére különösebben nem sínylette meg a dolgot, annak a szintnek már rég felette állnak, hogy csak úgy „elfelejtsék" őket, a koncertezés pedig folyamatos volt, egyedül Attila betegsége akasztotta meg egy időre.

Nehéz, illetve hát nem is igazán lehetséges hagyományos értelemben vett „lemezismertetőt" írni egy új VHK-lemezről, vagy általában véve, egyáltalán a VHK lemezeiről. Az esetek többségében ugyanis itt nem is annyira önálló dalokról, inkább látszólag egymásba kapaszkodó zenei szakaszok folyamatáról van szó. Azaz egy-egy új album nem az egyes dalok miatt, hanem összességében, egészében képez sodró, magával ragadó egységet.

A texasi Ignitor már a nyolcadik lemezénél tart, de biztos vagyok benne: az ide kattintó többség most találkozik először a névvel. Pedig a csapat énekese amúgy egy igazi klasszis, a többek között a Watchtowerből és a Dangerous Toysból ismert Jason McMaster. A zene azonban pontosan az a fajta, jellegzetesen amerikai kultmetál, aminek a táborát a tengerentúlon is lepkehálóval kell fogdosni, idehaza meg szerintem legalább arcról ismerem azok többségét, aki ilyesmit hallgat.

2023-ban, tizennégy év után távozott a Grave Diggerből a gitáros Axel Ritt, helyét pedig az a Tobias Kersting vette át, akit az európai tradicionális heavy metal rajongói elsősorban az Orden Ogan soraiból ismerhetnek. A Digger-kötődés meg onnan ered nála, hogy tagja annak a Steelhammer zenekarnak is, amit a sírásók főnöke, Chris Boltendahl hozott össze, és eddig egyetlen anyag fűződik a nevükhöz, a Reborn In Flames. Szóval Stefan Arnold dobos 2018-as kilépése után ismét változott a felállás, bemutatkozásuk pedig Bone Collector címmel, január közepén látott napvilágot.

Bár rendszeresen pörgetem az év végi megjelenés óta, valahogy nehezen akaródzott megírnom ezt a pár bekezdést az új Tribulationről. Nem mintha nem tetszene a lemez, mert tetszik. Viszont egyértelmű cezúrát jelent a svéd dark/gót/death/doom-mesterek pályafutásán, és annyira azért nem érzem kiemelkedően erősnek, hogy borítékoljam: mindenki velük tart a korábbi követők közül, ráadásul még új rajongókat is szereznek majd vele.

A Gaerea elég komolyat lépett előre a legutóbbi Mirage lemezzel, és jó esélyt látok rá, hogy a tavaly év végén kijött folytatással ismét sikerül bővíteniük a táboron. Az arctalanságba burkolózott portói csapat nyílegyenesen halad előre a kijelölt úton, a Coma a Mirage utáni következő lépcsőfokot jelenti – igazából teljesen kiszámítható irányba mentek tovább ebből a szempontból, kiszámítottságnak azonban nem érzem nyomát az albumon. Sőt, ha szívesen hallgatnál egy kiválóan felépített dalokkal teli, a stílus dallamosabb ágát képviselő black metal lemezt, voltaképpen nehezen tudnék kerekebb anyagot ajánlani a jelenlegi felhozatalból.

A semmitmondó név és lemezcím, illetve a még semmitmondóbb – hogy azt ne mondjam, igénytelen – borító egy igazi underground legendát takar Michael Wilton személyében, a lemez pedig félig-meddig szólóalbumnak minősül a Queensryche gitárosától. Az anyag a minimálisabbnál is minimálisabb reklámmal jelent meg december első felében, amit annyira nem tudok mire vélni – oké, az anyazenekar nagyon rég túl van már a maga fénykorán, keményen megtépázták a saját hírnevüket, de mégiscsak adott egy világszerte létező tábor, amely már csak kíváncsiságból is belehallgat a cuccba. Már persze ha tud a létezéséről... Todd La Torre pár évvel ezelőtti szólólemeze szintén a Rat Paknél jött ki, ott azért ennél érezhetően jobban rágyúrtak a promócióra.

A mi kommentszekciónkban is épp éles „vita" folyik arról, hogy szarabb ember-e, aki gengszterrapet hallgat, mint aki black metalt (nem), illetve, hogy fizikailag létezhet-e olyan, aki képes egyszerre szeretni Ganxsta Zolee-t és a Blut Aus Nordot (igen). Eközben mondjuk egy sor frissebben felbukkant előadó sikerei önmagukban is elég csattanós választ adnak ezekre az elitista, stílusfetisiszta felvetésekre. Sokszor volt már róla szó, de nem árt minden egyes alkalommal tudatosítani: a mai generáció baromira nem úgy hallgat zenét, hogy vannak a szögesdrót egyik oldalán a gonosz depesesek, a másikon meg az őszinte, kőkemény rockerek, és ezek akár fizikailag is ölre mennek egymással, ha épp felbukkan az ellenséges galeri a lakótelepen. És a felkapott előadóik sem így alkotnak nekik zenét.

Gyakran előkerül, mi mindent szeretnétek olvasni a Klasszikushockban a meglévő és készülő cikkek mellett. Természetesen mi is tudjuk, hogy sok még a restancia a legkedveltebb rovatunkban, akár egyes előadókra lebontva, akár a hiányzó nagyok számát tekintve – de épp ez ebben a szép, hogy sosem lehet teljes a kép, és mindig lesz mit feldolgozni ott. Számomra nem kérdés, hogy – az állandóan, teljes joggal követelt Stones mellett – Michael Schenker szólómunkássága és a UFO-val elkövetett lemezei jelentik az egyik legégetőbb hiányt. Amit persze majd hamarosan orvosolni kell, de addig is itt ez a még ősszel kiadott lemez.

Ahogy mostanában a net sötét tárnáiban bolyongok, meglepve látom, mennyire megosztja a népet a Seven Hours After Violet. Nem elég újító, mondják az egyik sarokban; ez a zene új iránya, írják a másikban. Persze, értem én, engem is el szokott kapni a túhevített lelkesedés, a remény meg a himalájányi elvárások, rajongani akarunk meg új kedvenceket avatni, és ez szélsőséges reakciókhoz vezet. De mi van a puszta zeneélvezettel? Mindezt csak azért rittyentem ide, mert egyrészt tényleg ezeket a gondolatokat rángatta elő belőlem ez a lemez, másrészt meg mindig kell valami intró. Hát tessék.

A Dream Evil Fredrik Nordström producer és Niklas Isfeldt énekes bandája. A két figura akkor cimborált össze, amikor előbbi melózni kezdett a Hammerfall bemutatkozó anyagán, utóbbi meg a vokálokat tolta Joacim Cans énekes alá. A haverságból 1999-re fejlődött ki a Dream Evil zenekar, és mivel Nordström nem csak producer, hanem másodállásban dalszerző/gitáros/billentyűs is, természetesen kezdettől saját dalokban gondolkoztak. Már a csapat megalakulásakor velük volt egy akkor még jobbára ismeretlen görög gitáros, bizonyos Gus G. is, a felállás pedig Peter Stålfors bőgős, majd később Snowy Shaw csatlakozásával vált teljessé.

A Kings Of Mercia név Jim Matheost, a Fates Warning alapító gitárosát és Steve Overlandet, az FM frontemberét takarja, akiket – mintegy mellékesen – két további világnagyság segít a ritmusszekcióban Simon Phillips és Joey Vera személyében. Ez persze stúdióprojekt, nem tényleges zenekar, mivel azonban a Fates felhagyni látszik a lemezkészítéssel, Jimnek akadnak szabad vegyértékei. Ennek köszönhetően a két éve megjelent debüt után máris itt a folytatás – ami egyszersmind azt is jelzi, hogy a bemutatkozást alighanem jól fogadta a nagyérdemű. Manapság ez persze maximum néhány ezer fizikai hordozót és tizenezres lejátszásokat jelent.

Ronald Galletti, azaz Nasty Ronnie egy egykori profi pankrátor, aki 1983-ban szállt be az ekkor még női énekessel, Nightmare néven működő zenekarba, ami innentől Nasty Savage lett. 1990-es feloszlásukig aztán három nagylemez meg egy EP jött ki tőlük. Ezek nem futottak különösebb kört a mainstreamben, a formáció a thrash metal fénykorában is megmaradt a beavatottak kedvencének, pedig Ronnie személyében meg vadállat színpadi akcióiban volt reklámpotenciál bőven. A zenekar az első feloszlást követően hol aktív volt, hol nem, de igazából 1990 óta egyetlen érdemi dolog történt náluk, mégpedig a 2004-es, nem túl acélos Psycho Psycho lemez megjelenése. Se előtte, se utána semmi.

Nehéz lenne annál lelkileg megterhelőbb eseményt elképzelni egy zenekar életében, mint amikor egyik zenésztárs idő előtt távozik. Az Asphalt Horsemen egyik fő oszlopa, dalszerzője és vélhetően apafigurája, Matyasovszki Géza emlékének szentelték a nevében, kiállításában is beszédes új lemezt a srácok. Nem is akarok a történteken feleslegesen merengeni, főleg, hogy Lőrincz Kariék zenéje alapvetően az életigenlésről, a lazulásról, a vidám pillanatokról szól. Értelemszerűen a gyász érzése kénytelen-kelletlen bekúszott ebbe a napfényes világba, amit a csapat főhajtással és mélységes tisztelettel formált zenei nyelvvé.

Öt év telt el a Grand Magus legutóbbi albuma, a Wolf God óta, de aligha leplek meg, ha elárulom: a zeneanyag alapján korántsem tűnik úgy, mintha kimaradt volna ez a fél évtized. Magyarul, JB, Fox Skinner és Ludwig Witt ott folytatja, ahol abbahagyta. Ha jóindulattal közelítek, azt mondom, elhajlások nélkül, őszintén és autentikusan nyomják, amiben a legjobbak. Ha beléjük akarok kötni, akkor meg azt, hogy nem erőltették meg magukat túlságosan, és megint ugyanazt kapjuk, mint eddig.

Chris Impellitteri egy amerikai fickó, aki a neoklasszikus gitározás amerikai szteroidokon felpumpált verziójában utazik. Hősünk a Vice zenekarban töltött, rövid demós korszakot követően, 1986-ban már a saját maga után elkeresztelt bandában folytatta a muzsikálást, ahová át is mentette ex-Vice-os kollégáját, Rob Rock énekest. Egy évre rá kijött a bemutatkozó EP, az első, 1988-as Impellitteri-nagylemezen azonban mégsem Rock, hanem Graham Bonnet énekelt. 1990-ben azonban már újra Rob kezében volt a mikrofon, kettejük párosa pedig – kiegészülve az 1990-óta kirobbanthatatlan bőgőssel, James Amelio Pullival – a 2000-es évek első évtizedében beiktatott szünetet leszámítva konstans tényezővé is vált a zenekarban. A rövidke különválás alatt Rob Rock kiadott négy szólólemezt, Chris meg előbb ismét csak Graham Bonnet, majd egy tök ismeretlen, fiatal srác, Curtis Skelton csatasorba állításával folytatta a lemezek készítését. Igaz, az utóbbival kiadott, modernebb megközelítésű 2004-es Pedal To The Metal ma már annyira fekete báránynak számít, hogy a banda weboldalán található diszkográfia meg sem is említi.

Hat év telt el az Orange Goblin legutóbbi albuma, a kiválóan sikerült The Wolf Bites Back óta. Oké, ebben volt egy kétéves covid-leállás is, de a szokásosnál azért így is hosszabbra nyúlt a szünet, szóval volt benne valami megnyugtató, amikor nyáron végre kijött a Science, Not Fiction. És nem pusztán a lemezmegjelenés tudata miatt, hanem mert Ben Wardéktól valahol mindig azt kapod, amit vársz, és ettől erőt vesz az emberen a lemezeik hallgatása közben egy kellemes, otthonos érzés. Nincs ez másképp most sem, remekül sikerült az album.

Ha elsőre nem lenne ismerős a név, a Powerflo az a zenekar, amiben a Cypress Hill rappere, Sen Dog és a biohazardos Billy Graziadei egyesítették erőiket. Ők ketten a State Of The World Address óta hivatalosan is nagy cimborák, 2016-ban pedig elérkezettnek látták az időt, hogy egy közös bandát is összehozzanak. Mikor aztán csatlakozott hozzájuk Christian Olde Wolbers (lásd többek között: Fear Factory) meg Roy Lozano (Downset), gyakorlatilag szupergroup lett belőlük. Mivel Christian is szerepelt korábban vendégként Cypress Hill-anyagokon, Roy meg demózgatott Sean Doggal, a Powerflo tényleg haverok örömzenélését jelentette, semmi többet. 2017-ben aztán kijött a bemutatkozó anyag, ami olyan igazán nagyot nem durrant (de nálunk is bemutatták), majd a 2018-as Bring That Shit Back! EP után szépen el is kezdett ülepedni a por a formációra.

A magam részéről kicsit későn kapcsoltam az Unto Othersnél: már bőven kint volt a legutóbbi, 2021-es Strength, amikor alaposabban fejest ugrottam amúgy távolról sem átfoghatatlanul terebélyes munkásságukba. A nagy dömpingben nem hibáztatom magamat emiatt – főleg, hogy semmi sincs még veszve, ugyanis meggyőződésem, hogy a portlandi csapat még mindig csak az út elején jár, ami a népszerűséget és az ismertséget illeti. Ráadásul a Never, Neverland összességében minden eddigi munkájuknál könnyebben fogható, igaz, nem mentes azért a pörgősebb, súlyosabb pillanatoktól sem. Gabriel Francóék dalszerzői kvalitásait mindenesetre nem tudom eléggé méltatni, nálam itt és most totálisan betalált ez a lemez.

November végén már a negyedik Body Count nagylemez jelent meg a banda 2009-es újjáalakulása óta, ezzel pedig eljutottak oda, hogy az ismételt aktivizálódást követően pontosan ugyanannyi korongjuk jött ki, mint az első korszakban. Ráadásul a mostani felállás kétségkívül jobb, mint bármelyik korábbi. A zenekar nemcsak egyéni szinten áll profibb muzsikusokból ugyanis, de csapategységként is erősebbek, ez pedig a lemezek színvonalán is abszolút hallatszik. Ha eltekintünk a mindent megszépítő nosztalgiától, akkor kétségtelen, hogy bármely újkori anyaguk köröket ver a régiekre, és ebbe a sorba a friss Merciless is beletartozik. Az új cucc négy évvel követi a 2020-as Carnivore megjelenését, zeneileg azonban nincs köztük túl nagy távolság: ahogy elődje is az volt, úgy a Merciless is kifejezetten dühös, erőszakos, sötét hangulatú lemez. Ice-T egyértelműen elégedetlen az iránnyal, amerre a dolgok haladnak a világban, és nem is rejti véka alá a véleményét.

A „ki milyen hordozón/platformon hallgat zenét, és vajon ő a hülye-e emiatt, vagy épp ellenkezőleg, a többiek?" téma bármikor képes nehéz kőként landolni a kommentszekciók állóvizében. Bennem semmilyen indulatot nem kavar a kérdéskör, mivel igyekszem funkcionális szempontból nézni a dolgot: a CD-gyűjteményemhez ragaszkodom, de lejátszóm már nincs, zenét meg legtöbbször a kocsiban vagy a gépnél hallgatok, így ma már gyakorlatilag kizárólag az online felületeket részesítem előnyben. A vinyl-dolog mindig elkerült, de értem, mitől nagy szám, a kazetták feltámadására viszont minősített WTF-jelenségként tekintek. De épp az a szép a mostani érában, hogy mindenki választhat a felsoroltak, illetve akár további lehetőségek közül is.

Néhány éve, az Evan Rachel Wood-botrány kirobbanása idején egy lyukas garast sem adtam volna Brian Warner és a Marilyn Manson további karrierjéért. Egyébként is rendkívül lehangoló volt figyelni az előző bő évtizedben, amint az elaludni nem akaró gyerekek riogatására alkalmas utolsó rocksztár nem evilági vadállatból fogatlan oroszlánná satnyul. Sokakkal egyetemben én is úgy gondoltam: innen már nincs visszaút. Aztán megérkezett az új album, és olyan szinten gyalul, hogy tényleg őszintén meglepődtem rajta.