CD kritika

Katon W. De Pena ott bábáskodott a thrash metal műfaj megszületésénél, hiszen L.A. Kaos nevű csapatával már 1981-ben zajongtak. Ebből lett aztán a Hirax, meg a Raging Violence debüt 1985-ben. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, a tagok jöttek-mentek (2024 óta megint mindenki új), de még mindig Katon a főnök, a Hirax pedig ugyan 1989-ben feloszlott, ám 2000 óta újra stabilan működnek, leginkább mindenfajta nyomás nélkül, hobbiprojekt-jelleggel.

Adott egy rendkívül tehetséges, elképesztő hangi adottságokkal megáldott énekesnő, aki ráadásul még jól is néz ki. Mihez kezdjünk vele? Faragjunk belőle sztárt? Esetleg teremtsünk belőle istennőt vagy ikont? Ezek sem utolsó dolgok, azonban manapság már nem illik ekkora szavakkal dobálózni. Nem tudhatom, hogy a csapat egykori és jelenkori zenészeinek/producereinek mi volt az elsődleges céljuk, amikor beizzították Dorothy Martin karrierjét, de gondolom, hogy a legfontosabb feladat is a hosszútávra szóló terv része volt: jó dalokat kell írni. A korai lemezeken, de legfőképpen a legutóbbi Gifts From The Holy Ghoston ott is voltak erre a bizonyítékok, azonban képzeletben ide most tegyünk egy halvány pontocskát az ügy végére ceruzával.

Kétesélyesnek tűnt, mennyire lesz képes megállni a lábán Mike Sifringer nélkül a Destruction. Általában nem fetisizálom túl az effajta személyi kérdéseket, a világon nagyon kevés pótolhatatlan ember létezik, és ez alól nem kivétel a zenélősdi sem. De a már Mike nélkül készített első újkori lemez, a három évvel ezelőtti Diabolical nem sikerült különösebben meggyőzőre, inkább csak kellemes alapjáratot hozott. A Birth Of Malice-szel azonban most úgy érzem: minden fogaskerék a helyére kattant.

A brit Architects érdekes banda. Bár alapvetően a metalcore-vitrinbe lehetne őket bepakolni, mégis már a kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek a változatosságra, és aztán erre minden egyes lemezüknél rá is tettek egy lapáttal. Hol a matekozást (Nightmares), hol a durvulatot (Ruins), hol pedig a dallamosságot (The Classic Symptoms Of A Broken Spirit) részesítették előnyben, hogy csak néhány albumot említsünk, de mindeközben a metalcore-os, erősen riffközpontú alapokhoz is hűek tudtak maradni. Ha nagyon kritikusan, szúrós szemmel akarjuk nézni most már két évtizedre rúgó ténykedésüket, akkor azért húzható egy ha nem is erőteljes, de azért határozott vonal a dallamosodás irányába.

A Spiritbox viszonylag új zenekar, 2017-ben alakultak, a Tsunami Sea pedig még csak a második lemezük, mégis, már most egészen komoly cunamit (hahhaha) idéztek elő. Tényleg pofás volt az első albumuk, de itt a Shock!-on csak azért nem foglalkoztunk vele, mert tudtuk, lesz ez még jobb is. Meg egyszerűen elsiklottunk felette. Nem úgy, mint most! Nehéz is lenne ignorálni a Tsunami Sea-t, mert rossz szóvicc ide vagy oda, ez a lemez tényleg erős lett.

Azzal akartam kezdeni ezt a recenziót, hogy néhány évvel ezelőtt nem mertem volna fogadni többé új Pentagram-lemezre. Aztán végiggondoltam a dolgot, és reálisan mérlegelve inkább úgy módosítanám a fenti tételt: Bobby Liebling hírhedt életstílusának fényében igazából sosem vehettük biztosra az aktuális albumuk megjelenésekor, hogy valaha is lesz még folytatása. Persze vannak még csodák ezen a világon – a tény, miszerint Bobby decemberben megérte a 71. születésnapját, a biológia területén gyarapítja ezek sorát. De ezúttal ugye még egy tényleg nagyon rút börtönös kitérő is színesítette az ábrát...

Jósa Tamást számos formációból ismerhetjük az Iron Maidnemtől kezdve a divideDon és a Rockstars Not Deaden át az Archaicig. A Brother Belmont pedig az első tulajdonképpeni szólóalbuma, amely leginkább talán a tavaly végleg feloszlott divideD zenei világát viszi tovább, ugyanakkor önálló lábakon áll. Már a fenti listából, akár ismeretlenül is leszűrhető, hogy Tamás nem egydimenziós figura, és az értő szem kábé a borító alapján is nagy biztonsággal tippelheti meg az itteni zenei irányultságot is.

Jó ideje úgy néz ki, hogy a Scour keretein belül Philip H. Anselmo és csapata tökéletesen kiaknázza a black metal és extrém metál iránti perverz hajlamait. Az eddig csak néhány EP-t elpotyogtató formáció végre úgy érezte, felgyülemlett bennük annyi düh, hogy abból egy teljes lemeznyit is érdemesnek tartsanak rázúdítani a romantikára áhítozó közönségre. Ennek mi, törékeny lelkek bizony csak örülhetünk, hiszen nincs is annál szebb, mint ha valami annyira szélsőségesen extrém, mint amilyen a Scour. Csakis ilyesmivel lehet újra egyensúlyba zökkenteni Frontiers-kiadványoktól megcsömörlött, megszédült lényünket.

Nálam annak idején még a 2010-es, kettes számú New Religion lemezzel került fel a térképre a Crazy Lixx és máig is azt tartom a legjobbjuknak, bár azóta sem nagyon lehet rájuk panasz. Minden lemezükön akad néhány állati erős dal, alapvetően az összes albumuk jól hallgatható, a töltelékek aránya azonban eltérő, így jó hírrel szolgálhatok: a Thrill Of The Bite egyértelműen az életmű felső traktusában helyezkedik el. Kifejezetten lendületes, harapós és fogós anyagot szállítottak Danny Rexxonék, akik ugyan most sem csinálnak semmi 1990 utánról eredeztethetőt, de ezen a mezsgyén így is kialakították a maguk jellegzetes stílusát.

Emlékszik még valaki azokra az időkre, amikor a deathcore meg a metalcore az „új" szinonímái voltak? Nem azt mondtuk, hogy veszek egy új alsógatyát, hanem hogy veszek egy deathcore alsógatyát. Új barátnő? Metalcore barátnő! Minden új album metalcore album volt, és az új miniszterelnök is csak deathcore miniszterelnök lehetett. Najó, talán nem így volt, már mindegy is. A lényeg, hogy fontos vérfrissítést jelentett ez a két zsáner a 2000-es évek elején, amikor a megannyi korábbi stílusból összeugrott és megszilárdult. Aztán úgy tűnt, ez az út vége, a kezdet és a befejezés, ennél jobb, tökéletesebb, egyszerre dallamosabb és keményebb zene már nem lehet. Legalábbis sokáig így volt. De most mégis ott tartunk, hogy ha mondjuk feltesszük az All That Remains 2004-es This Darkened Heart című bakelitjét, és aztán a telefonunkon kikeressük az új track listájukat a Spotify-os fiókunkban, akkor igen jelentős különbségeket fogunk hallani. És valami hasonló jelenség szinte minden core-os bandánál fellelhető. Hogy mindebből mi következik? Azt én honnan tudjam?

Vannak a zenei marketingnek olyan műfajai, amiket nem csípek kimondottan. Az egyik ilyen a single-ök világa. Nem nagyon szoktam én ilyesmikkel bajlódni, úgy vagyok vele, majd a teljes albumot, az az igazi. Meg egyébként is, van, hogy egy dal a saját lemezkörnyezetében találja meg önmagát, ott tud igazán kibontakozni. A Killswitch Engage-dzsel azonban most kivételt tettem, hiszen mégiscsak hat éve jelent meg az utolsó sorlemezük, ez a tény pedig rendesen fel is fokozta az elvárásaimat. Aztán meg ott volt Adam Dutkiewicz azon nyilatkozata, miszerint azért van szükség ennyi kihagyásra, mert nem szeretnék ismételni önmagukat, és olyan cuccal akarnak előállni, ami valóban ütős. Na most.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon a tehetség hogyan örökölhető. Elég az hozzá, ha olyan közegben nevelkedik valaki, ahol minden nap szól a zene? Vagy csak a gének? A hajlam? Továbbmegyek: netán előző életeinkben összegyűjtött tapasztalataink materializálódnak bennünk? Biztos van erre is racionális magyarázat, de azt azért nem gondolnám, hogy kizárólag fizikai összetevői vannak a dolognak. Minden bizonnyal a tudománynak és az ezoterikának is megvan az igaznak hitt válasza minderre, azonban a rejtély, a misztikum a mai napig ott lebeg egy kicsit a jelenség felett.

Véleményem szerint baromi unalmas, hogy csak Ádám és én szoktunk az Avatarium lemezeiről írogatni, de hát ez van, a többieknek más becsípődéseik vannak. Hozzáteszem, én az övékét szívesen olvasom el sokadszorra. Elvégre ki mit ismer vagy szeret jobban, akár rajongásig, ahhoz feltehetőleg ért is valamennyire, tehát nagy hülyeséget nem fog mondani róla. És talán néha újat is tud mondani, vagy ha mégsem, jó kis játék figyelni, hogyan próbálja meg ugyanazt megfogalmazni másképp. Ezzel együtt nem mernék rá mérget venni, hogy soha nem lesz e hasábokon Bertli-féle Ákos duettlemez-ismertető, Edda-klasszik Szilvia tollából, mint ahogy az is előfordulhat, hogy Koroknai szaktárs fog majd megemlékezni az Iron Maiden májusi turnéindítójáról. Jómagam is írtam már olyan előadóról, amiről vagy lövésem nem volt vagy egyáltalán nem kedveltem, mégsem illett megbántanom gondolataimmal senkit. Mégis, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, más sajtótermékek olvasójaként azért magam is jobban örülök, ha hozzáértő véleményt tesznek közzé olyan dologról, amit én ismerek, pláne ha az a film, lemez, sorozat, könyv, előadás stb. nekem tetszett.

Mint azt bizonyára minden érdekelt pontosan tudja, a Patriarkh név a Batushkát takarja, annak is a Bartłomiej Krysiuk-féle változatát. A néhány évvel ezelőtt szinte underground szenzációként ismertté vált csapat ugyebár az ígéretes indítást követően megkettőződött, és az állandósult jogi problémák miatt Krysiuk tavaly a névváltoztatás mellett döntött. Nézőpont kérdése, mennyiben töri ez meg a pályaívet, de ha engem kérdezel, a megkettőződésnél eleve egy zenekar sem rombolhatja jobban a saját legendáriumát. Körülöttük is elég rendesen lecsillapodtak a kedélyek a történtek miatt.

Indíthatnám ezt a cikket rácsodálkozással, messziről kezdve a zeneipari változásokkal, képzavaros retróhullámok feldobásával, kötelező régenmindenjobbal, ezek helyett simán csak annyiban maradtam magammal: zeneileg akkor van megmentve egy év, ha van benne The Night Flight Orchestra. Mivel teljesen magától értetődő, hogy egy zenekar nem tudja/akarja/fogja megismételni a korábbi sikereit, mert vagy más irányt vesznek, vagy beleunnak, esetleg a tagcserék stílusváltást, kísérletezést, esetleg megfáradást hoznak magukkal, ezért rutinos rajongóként – tudjuk: a pesszimista = tapasztalt optimista – nem is vártam akkora durranást, amilyet az Amber Galactic, majd azt megfejelve a Sometimes The World Ain't Enough is hozott, de még az Aeromantic I és II dallamorgiáját is kizártam. A rajongók derűlátását David Andersson váratlan és tragikus eltávozása se erősíthette, elvégre a csapatot ő és Björn Strid énekes hívta életre, a dalok zömét is ő jegyezte.

Egyszerre tűnik baromi könnyűnek és baromi nehéznek értelmeset írni az új Dream Theater-lemezről. A New York-i csapatról eszmét cserélve az ember minduntalan azon kapja magát, hogy panelekben beszél. A fanatikus rajongótábor tényleg szanaszét csócsálta az elmúlt bő két évtizedben a zenekar vélt vagy valós hiányosságait, illetve erényeit – nagyon sok újdonságot már sem a borult hívek, sem a fanyalgók papagájkórusa nem fog tudni hozzátenni a témában összegyűlt kilométernyi cikkrengeteghez és kommentfolyamhoz. Mike Portnoy visszatérése talán egy fokkal egyszerűsít a tábor nagy dilemmáin, de nem oldja fel azokat.

Irgalmatlan rég, közel kilenc éve jelent meg utoljára friss Pokolgép-nagylemez, és ha hozzávesszük, hogy a 2015-ös a Metálbomba is nyolc év után követte elődjét, a Pokoli meséket, joggal mondhatjuk, hogy az utóbbi bő másfél (majdnem kettő) évtizedben nem a Pokolgép tartotta el a haza stúdiókat. Oké, menet közben két élő anyag is megjelent (a 2010-es ezek közül Tóth Attila új dalos debütálását is jelentette), de lemezfronton ezek bizony akkor is ínséges évtizedekként íródnak be a csapat történetébe. Az ázsiójuk szerencsére különösebben nem sínylette meg a dolgot, annak a szintnek már rég felette állnak, hogy csak úgy „elfelejtsék" őket, a koncertezés pedig folyamatos volt, egyedül Attila betegsége akasztotta meg egy időre.

Nehéz, illetve hát nem is igazán lehetséges hagyományos értelemben vett „lemezismertetőt" írni egy új VHK-lemezről, vagy általában véve, egyáltalán a VHK lemezeiről. Az esetek többségében ugyanis itt nem is annyira önálló dalokról, inkább látszólag egymásba kapaszkodó zenei szakaszok folyamatáról van szó. Azaz egy-egy új album nem az egyes dalok miatt, hanem összességében, egészében képez sodró, magával ragadó egységet.

A texasi Ignitor már a nyolcadik lemezénél tart, de biztos vagyok benne: az ide kattintó többség most találkozik először a névvel. Pedig a csapat énekese amúgy egy igazi klasszis, a többek között a Watchtowerből és a Dangerous Toysból ismert Jason McMaster. A zene azonban pontosan az a fajta, jellegzetesen amerikai kultmetál, aminek a táborát a tengerentúlon is lepkehálóval kell fogdosni, idehaza meg szerintem legalább arcról ismerem azok többségét, aki ilyesmit hallgat.

2023-ban, tizennégy év után távozott a Grave Diggerből a gitáros Axel Ritt, helyét pedig az a Tobias Kersting vette át, akit az európai tradicionális heavy metal rajongói elsősorban az Orden Ogan soraiból ismerhetnek. A Digger-kötődés meg onnan ered nála, hogy tagja annak a Steelhammer zenekarnak is, amit a sírásók főnöke, Chris Boltendahl hozott össze, és eddig egyetlen anyag fűződik a nevükhöz, a Reborn In Flames. Szóval Stefan Arnold dobos 2018-as kilépése után ismét változott a felállás, bemutatkozásuk pedig Bone Collector címmel, január közepén látott napvilágot.

Bár rendszeresen pörgetem az év végi megjelenés óta, valahogy nehezen akaródzott megírnom ezt a pár bekezdést az új Tribulationről. Nem mintha nem tetszene a lemez, mert tetszik. Viszont egyértelmű cezúrát jelent a svéd dark/gót/death/doom-mesterek pályafutásán, és annyira azért nem érzem kiemelkedően erősnek, hogy borítékoljam: mindenki velük tart a korábbi követők közül, ráadásul még új rajongókat is szereznek majd vele.

A Gaerea elég komolyat lépett előre a legutóbbi Mirage lemezzel, és jó esélyt látok rá, hogy a tavaly év végén kijött folytatással ismét sikerül bővíteniük a táboron. Az arctalanságba burkolózott portói csapat nyílegyenesen halad előre a kijelölt úton, a Coma a Mirage utáni következő lépcsőfokot jelenti – igazából teljesen kiszámítható irányba mentek tovább ebből a szempontból, kiszámítottságnak azonban nem érzem nyomát az albumon. Sőt, ha szívesen hallgatnál egy kiválóan felépített dalokkal teli, a stílus dallamosabb ágát képviselő black metal lemezt, voltaképpen nehezen tudnék kerekebb anyagot ajánlani a jelenlegi felhozatalból.

A semmitmondó név és lemezcím, illetve a még semmitmondóbb – hogy azt ne mondjam, igénytelen – borító egy igazi underground legendát takar Michael Wilton személyében, a lemez pedig félig-meddig szólóalbumnak minősül a Queensryche gitárosától. Az anyag a minimálisabbnál is minimálisabb reklámmal jelent meg december első felében, amit annyira nem tudok mire vélni – oké, az anyazenekar nagyon rég túl van már a maga fénykorán, keményen megtépázták a saját hírnevüket, de mégiscsak adott egy világszerte létező tábor, amely már csak kíváncsiságból is belehallgat a cuccba. Már persze ha tud a létezéséről... Todd La Torre pár évvel ezelőtti szólólemeze szintén a Rat Paknél jött ki, ott azért ennél érezhetően jobban rágyúrtak a promócióra.

A mi kommentszekciónkban is épp éles „vita" folyik arról, hogy szarabb ember-e, aki gengszterrapet hallgat, mint aki black metalt (nem), illetve, hogy fizikailag létezhet-e olyan, aki képes egyszerre szeretni Ganxsta Zolee-t és a Blut Aus Nordot (igen). Eközben mondjuk egy sor frissebben felbukkant előadó sikerei önmagukban is elég csattanós választ adnak ezekre az elitista, stílusfetisiszta felvetésekre. Sokszor volt már róla szó, de nem árt minden egyes alkalommal tudatosítani: a mai generáció baromira nem úgy hallgat zenét, hogy vannak a szögesdrót egyik oldalán a gonosz depesesek, a másikon meg az őszinte, kőkemény rockerek, és ezek akár fizikailag is ölre mennek egymással, ha épp felbukkan az ellenséges galeri a lakótelepen. És a felkapott előadóik sem így alkotnak nekik zenét.

Gyakran előkerül, mi mindent szeretnétek olvasni a Klasszikushockban a meglévő és készülő cikkek mellett. Természetesen mi is tudjuk, hogy sok még a restancia a legkedveltebb rovatunkban, akár egyes előadókra lebontva, akár a hiányzó nagyok számát tekintve – de épp ez ebben a szép, hogy sosem lehet teljes a kép, és mindig lesz mit feldolgozni ott. Számomra nem kérdés, hogy – az állandóan, teljes joggal követelt Stones mellett – Michael Schenker szólómunkássága és a UFO-val elkövetett lemezei jelentik az egyik legégetőbb hiányt. Amit persze majd hamarosan orvosolni kell, de addig is itt ez a még ősszel kiadott lemez.

Ahogy mostanában a net sötét tárnáiban bolyongok, meglepve látom, mennyire megosztja a népet a Seven Hours After Violet. Nem elég újító, mondják az egyik sarokban; ez a zene új iránya, írják a másikban. Persze, értem én, engem is el szokott kapni a túhevített lelkesedés, a remény meg a himalájányi elvárások, rajongani akarunk meg új kedvenceket avatni, és ez szélsőséges reakciókhoz vezet. De mi van a puszta zeneélvezettel? Mindezt csak azért rittyentem ide, mert egyrészt tényleg ezeket a gondolatokat rángatta elő belőlem ez a lemez, másrészt meg mindig kell valami intró. Hát tessék.