Kultúrshock

American thrash metal pioneers FLOTSAM AND JETSAM have released the official music video for the title track of their upcoming album, "Rats In The Temple", which is due on August 28, 2026 via Napalm Records. The song is a ghoulish hit packing sweeping guitarmonies, thunderous drums, and exalted frontman Eric "A.K." Knutson's haunting wail. After four trailblazing decades, countless world tours, and 15 groundbreaking studio albums, FLOTSAM AND JETSAM remains refined and revered.

1975 végén korszakalkotó zenekar alakult az East Enden, Londonban. Kezdődhetne így egy Klasszikushock-cikk is persze, de ez most más lesz. Az Iron Maiden alapműveit Ádám, Gyuri és Vince úgyis kivesézte már az elmúlt években ebben a rovatban, Gábor jóvoltából még a Polgár Péter-féle Maiden-antológiáknak is jutott figyelem. Így a magamfajta Maiden-fannak, aki egész (felnőtt) életét úgy élte le, hogy a Vasszűz elkísérte a zenehallgatói pályafutását, annyi marad, hogy ilyen retrospektív filmkritikákban élheti ki magát vigaszul.

Néhány napig még lehet rendelkezni a személyi jövedelemadó 1 százalékának felajánlásáról. Amennyiben a Shockmagazint támogatod, te is hozzájárulsz az oldal fejlesztéséhez.

Nem nevezném magam Ketchum-szakértőnek vagy -rajongónak, túl sok könyve nem is jelent meg magyarul (ezen kívül összesen négy), és azok közül is mindössze egyet (A szomszéd lány) olvastam. A Jack Ketchum álnév alatt alkotó Dallas William Mayr egyébként kifejezetten termékeny és elismert alkotó volt, és sajnos indokolt a múlt idő, hiszen 2018-ban, 71 éves korában elhunyt. Írói örökségét tekintve a négy Bram Stoker-díjnál is érdekesebb számomra az a szerteágazó művészi kíváncsiság, amit a lehető legkülönfélébb témák/műfajok felé mutatott. Erről egyébként a jelen kötet előszavában is hosszan beszél, és jut arra a (Peter Straubtól vett) következtetésre, hogy „sokan téves okokból találtak rá az írásaimra, az viszont már nagyon is megalapozott, amiért kitartanak mellettem". Amúgy is kedvelője vagyok a jó írói előszavaknak, de itt tényleg a legjobb értelemben vett dobbantóként szolgál a tulajdonképpeni nulladik fejezet a majd' ötszáz oldalnyi novellához.

Meglehetősen régen csaptunk bele a Genesis életművének kivesézésébe a DiszKgráfia sorozatunkban. Cseke Feri a szólóban elkövetett első részben kizárólag a Peter Gabriel nevével fémjelzett érára koncentrált, most azonban megérkezett a folytatás, az elcsúsztatott megjelenés miatt némileg a szokásostól eltérő kronológiai szerkezetben. A DiszKgráfiában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül elemezzük ki egyes zenekarok életművét. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Idén harminc éve jelent meg a norvég színtér egyik legizgalmasabb zenekara, az Arcturus első lemeze, és az sem kizárt, hogy még ebben az évben egy újabb mű is kijöhet a zenekartól. Ennek apropóján most az ő életművüket vesszük sorra DiszKgráfia sorozatunkban. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, az Arcturus karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Grady Hendrix egy amerikai bestsellerszerző, aki újságíróként kezdte pályafutását, első regénye pedig 2012-ben jelent meg. Eddig csak az áttörést elhozó, 2014-es Horrorstör jött tőle ki magyarul, most viszont az Agave piacra dobta Hendrix A dél-karolinai olvasókör útmutatója vámpírok ellen című, eredetileg 2020-as művét is, ami máig a szerző egyik legsikeresebb kiadványának számít.

Minden guilty pleasure-ök (számomra) legédesebbike, a Pet Shop Boys bemutatkozó lemeze, a Please („Can I have the Pet Shop Boys album, please?") nemrégiben betöltötte a negyvenet, ezzel pedig a PSB hivatalosan is a poptörténelem matuzsálemei közé lépett. Egyrészt tehát éljen, és boldog szülinapot, Please, másrészt az ilyen évfordulókra illik valami igazán nagyon gurítani – és ez lenne most a Volume névre hallgató kötet. Önmagában a könyv megjelenése nem bír túlzott újdonságértékkel, hiszen túl azon, hogy a banda az elmúlt negyven évből szinte egyet sem hagyott saját kiadvány nélkül elmúlni, Annually néven éves rendszerességgel jelentkeznek összefoglaló jellegű, lapozgatható összefoglalókkal is. A Volume mégis valami más, és a fent olvasható alcím egyből tökéletesen össze is foglalja, hogy miben. A kötet szerkesztői a zenekar tényleges debütálásától számított négy évtized (1984–2024) termését próbálták itt összefogni, fókuszban a mindig is prioritást élvező vizuális oldallal, de nem kizárólag azzal.

Előfordult már, hogy egyre feszültebben és reménytelenebbül kutattál mesterembert, netán csak szimpla információt a neten, de nemcsak a hatodik, hanem a tizedik és a tizenötödik keresőtalálat is teljesen irrelevánsnak bizonyult? Szembesültél már vele, hogy megint tele van a hírfolyamod olyan tartalmakkal, amiket abszolút nem kértél, nem iratkoztál és soha nem is iratkoznál fel rájuk, mégis hosszasan kattintgathatsz, mire megszabadulsz tőlük? (Miközben jól tudod: pár hét múlva meg kell ismételned a műveletet.) Hiába ikszeled be naponta, hogy ne dobálja fel egyik közösségi platform se a primitív, érdektelen, béna AI-videókat, mégis folyamatosan csak ezeket látod? Üdv a klubban! A szó, amit keresel, az „enshittification", azaz elszaródás.

Április 13-án illusztris társaságban lép fel Budapesten az Exodus, akik az ismét Rob Dukesszal a mikrofon mögött készült, remekbe szabott, de a rajongókat kétségkívül megosztó friss lemezüket, a Goliathot mutatják be. A koncertnek pedig van egy további aktualitása is, hiszen Gary Holt Exodus-vezér önéletrajzi könyve, a Lenyűgöző katasztrófa magyar kiadása is ehhez igazítva, március végén látott napvilágot, a Konkrét Könyvek gondozásában. Aki szemfüles volt, az tehát már át is rághatta magát a roppant olvasmányos, bő 250 oldalt és egy rövidke fotógalériát tartalmazó köteten.

Valahol a 250 ezres nézőszám környékén járhat most Holtai Gábor rendező első nagyjátékfilmje, az Itt érzem magam otthon. Ez már önmagában is igen komoly teljesítmény (csak viszonyítási alapként, az Oscar-győztes Saul fia 269 ezret tud felmutatni), úgy meg aztán végképp, hogy az alkotás úgynevezett független filmként, azaz a Nemzeti Filmintézet támogatása nélkül készült el. Spoiler- és politikamentes kritika következik.

Két podcast-adásban is vendégeskedtek az elmúlt hetekben a Shockmagazin stábjának tagjai. A Fegyvertársak legutóbbi két műsora alább megtekinthető.

A Két tűz között eredeti kiadása tizennégy éves, a magyar meg közel három, és eleinte odakint is csupán amolyan underground szenzációnak számított, mint ahogyan itthon is. Ennek ellenére mindenképpen aktuális róla utólag is szólni: Christopher Buehlman kötete egy új kiadói szerződésnek köszönhetően nemrég ismét megjelent angol nyelvterületen, és úgy tűnik, kissé kacskaringós pálya után végre a szélesebb olvasóközönség is felfedezte magának ezt a sajátos történelmi fantasy-horror ötvözetet.

De gyorsan itt hagytál minket te is, hát ezért mondták le a koncerteket, pedig reménykedtem még egy hazaiban. Mentél Lemmy után, jó a buli odafent, szinte teljes a csapat.

A Revolutionary Comics kiadó 1989-ben kezdte el Rock'N'Roll Comics címen futott sorozatát, melynek keretében – minő meglepetés – rock zenekarok történetét dolgozták fel, vázlatosan. Mindez a történetmesélés komplexitására, illetve a füzetek rajzstílusára is igaz volt, azaz ne valami enciklopédia-szerű féltéglát, illetve az Én, a kétarcúhoza Gideon Fallshoz vagy a Sandman kötetekhez fogható, művészi igényességet képzelj el. A néhány tíz oldalas füzetek tényleg csak nagy vonalakban skiccelték fel az adott banda történetét, pontosabban inkább annak bizonyos fejezeteit. A sorozat végül 1995 novemberéig létezett, és hatvanöt részig jutott, ezek közül egyesek pedig – a nagy sikerre való tekintettel – számos újrakiadást is megértek.

Még most, több mint fél évvel később is szürreálisan hat, hogy tavaly júliusban elhunyt Ozzy Osbourne. Noha tavaly elbúcsúztunk tőle egy személyes hangvételű megemlékezésben, illetve a Back To The Beginning gála kapcsán kielemeztük a Black Sabbath életművét is (első rész itt, második rész itt), a kép csak úgy lehet teljes, ha a szólómunkásság is helyet kap a DiszKgráfia sorozatunkban. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Ozzy karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Néhány évnyi kihagyás után ismét felajánlhatod személyi jövedelemadód 1 százalékát a Shockmagazinnak. Hozzájárulásoddal te is támogatod az oldal fejlesztését, informatikai hátterét, egyre olvasó- és felhasználóbarátabb működését.

A Vörös Ördög visszavonul! A tegnap megjelent, szimplán csak Megadeth címre keresztelt koronggal Dave Mustaine állítása szerint letette a lantot – már ami a dalszerzést illeti –, és az elkövetkező évek a zenekar búcsúturnéjáról szólnak majd. Vagyis a thrash metal színtér egyik legkarakteresebb figurája nyugdíjba készül, az pedig kétségtelen, hogy ezt stílusosan teszi: egy első hallásra karrierösszegzőnek tűnő dalcsokorral, a már említett, roppant masszívnak ígért körúttal, meg a Behind The Mask dokumentumfilmmel.

2025 a szokásos tempóban jött, látott és ment. A menetrendszerűen nagy mennyiségű lemez, még nagyobb mennyiségű koncert és egyéb esemény közepette sajnos sok mindent hozott ez a tizenkét hónap a nagyvilágban, ami nélkül remekül meglettünk volna, és közben sok olyan személyiséget is elvitt közülünk, akik viszont nagyon hiányozni fognak. A szokásos módon, a magunk eszközeivel megkíséreltük rendszerbe foglalni a sűrű történéseket listákkal, rövid vagy hosszabb benyomásokkal, némi számvetéssel – a végeredmény az alábbi monstre összeállításban olvasható. Természetesen várjuk a kommentszekcióban, hogyan láttátok ti 2025-öt, és mit vártok a 2026-os esztendőtől!

Tavaly volt harminc éve, hogy megjelent a Spock's Beard első korszakának első nagylemeze. Mindez elég apropó hozzá, hogy kicsit leássunk a múltban és a DiszKgráfia sorozatunkban is sorra vegyük az amerikai progresszív rockcsapat első, Neal Morse fémjelezte éráját. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Neal Morse és a Spock's Beard karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Tíz évvel ezelőtt, 2015. december 28-án, néhány nappal hetvenedik születésnapja után hunyt el Ian „Lemmy" Kilmister. A Motörhead főnöke sokkal több volt zenésznél: egyszerre számított stílusalapító ikonnak és a műfaj egyik megtestesítőjének, ismertsége mindig is messze túlmutatott zenekarának népszerűségén. Lemmy nélkül soha nem lehet már teljes a színtér, így a tízéves évfordulón most a DiszKgráfiában is kielemezzük terebélyes munkásságát. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Lemmy és a Motörhead karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Ma tíz évvel ezelőtt, 2015. december 28-án, néhány nappal hetvenedik születésnapja után hunyt el Ian „Lemmy" Kilmister. A Motörhead főnöke sokkal több volt zenésznél: egyszerre számított stílusalapító ikonnak és a műfaj egyik megtestesítőjének, ismertsége mindig is messze túlmutatott zenekarának népszerűségén. Lemmy nélkül soha nem lehet már teljes a színtér, így a tízéves évfordulón most a DiszKgráfiában is kielemezzük terebélyes munkásságát. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Lemmy és a Motörhead karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Nem kérdéses, hogy a hazai színtérről a Thy Catafalque-é az utóbbi évek legragyogóbb ívet húzó pályafutása a nemzetközi metálvizeken, így DiszKgráfia sorozatunkban most a mai napon ötvenéves Kátai Tamás munkásságát vesszük górcső alá (aki, büszkén hangsúlyozzuk, egy időben maga is rendszeresen írt a Shock! hasábjaira). Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Kátai Tamás és a Thy Catafalque karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Ha engem kérdezel, az istenkísértés szó jut eszembe, valahányszor elém kerül egy-egy olyan írás, amelynek címében a „[valahány] legjobb [bármi] valaha" kifejezések szerepelnek, tetszőleges permutációban. A legmegengedőbb pillanataimban is legfeljebb annyit kérdezek ilyenkor, hogy „mégis, honnan veszed a bátorságot, hogy efféle listákat készíts?!″ Soha, egyetlen pillanatig nem is tudtam komolyan venni az efféle anyagokat... és tulajdonképpen ez nem is annyira rossz megközelítés. Hasonlóképpen nem tudom komolyan venni azokat sem, akik az ilyen listák kapcsán habzó szájú üzengetésre ragadtatják magukat vélt sérelmeik (értsd: „kimaradt a kedvencem″) miatt. Egy ilyen összeállítás mindenképpen szubjektív lesz, csinálja azt bárhol, bárki, és ha ezzel a ténnyel nem tudsz megbarátkozni, akkor tényleg ne is idegesítsd magad ilyesmik olvasásával. Ha viszont nem veszed az egészet annyira véresen komolyan, akkor akár egészen jól is szórakozhatsz.

Mark Lanegan, a Screaming Trees állandó, illetve a Mad Season és a Queens Of The Stone Age beugró énekese, meg egy rakat szólólemez szerzője 2022-ben, 57 éves korában hunyt el, életének első három évtizedére koncentráló önéletrajzát pedig két évvel halála előtt, 2020-ban vetette papírra. És a helyzet az, hogy ugyan átrágtam magam már többtucatnyi zenészmemoáron, az Énekelj visszafelé és könnyezz! simán az egyik legjobb, amit valaha olvastam. Ahogy az előszót jegyző Peter Hook rámutat, azért, mert kibaszott őszinte az egész: Lanegan „a színtiszta igazat, és csakis az igazat" mondja el könyvében. Amíg a The Dirtben, vagy Ozzy és Slash életrajzában az igen komoly mélypontok és tragédiák ellenére ott volt az életigenlő, napfényes kikacsintás, a minden jó, ha vége jó hangulat, addig Mark kapásból az első oldalakon leránt az életének otthont adó, mélysötét, kilátástalan posványba és nem is enged levegőhöz jutni, amíg végig nem rágtad magad mind a 350 oldalon.

Októberben, 71 éves korában elhunyt Marcie Free. A King Kobra, a Signal és az Unruly Child klasszikus lemezein még Mark Free-ként szerepelt énekesnő kétségtelenül a dallamos hard rock/AOR-színtér csúcsvokalistái közé tartozott a műfaj hőskorszakában, ám ennek ellenére sosem lett belőle igazán felkapott név. Életműve azonban ettől még nem ragyog kevésbé fényesen. DiszKgráfia sorozatunkban most az ő munkásságát elevenítjük fel. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Marcie Free karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.