Koncert

Közösen turnézik Európában a Halestorm és a Black Veil Brides, a körútnak pedig szerencsére magyar állomása is volt, méghozzá a Papp László Arénában. Míg azonban a többi állomáson a Halestorm volt a headliner, és a Black Veil Brides kapta a special guest státuszt, nálunk valamiért fordítottak a sorrenden, azaz Andy Biersackék zárták az estét. Mint utólag kiderült, szerencsére.

Ha nem számítjuk a Lénárd Laci emléke előtt tisztelgő, kétszámos fellépést, több mint öt éve nem volt Black-Out-koncert (Kowával a mikrofon mögött meg hat és fél), így ez a mostani buli akkor is kihagyhatatlan lett volna a zenekar rajongói számára, ha nem a banda megalakulásának 30. születésnapja apropóján szervezték volna. Ahogy azt néhány nappal ezelőtt, az Ezüstkötet kapcsán már felidéztük, a Black-Out a '90-es évek közepén egyike volt a legnépszerűbb hazai előadóknak, és úgy tűnt, hogy erre az estére a régi fanok mind jegyet is váltottak, azaz, ahogy Kalapács Józsi énekelte anno: „Eljöttek mind, akik szerettek."

Még egy év sem telt el azóta, hogy legutóbb nálunk járt a Nazareth, hiszen tavalyi turnéjuknak november 28-án volt pesti állomása is, méghozzá az A38-on. Az egy sok szempontból elátkozott körút volt, tele megbetegedésekkel, de a veterán banda így is tető alá tudott hozni egy lerövidítettsége ellenére roppant erős bulit. Szerencsére ezúttal nem fenyegetett az a veszély, hogy menet közben a stáb tagjai összeszednek valamilyen nyavalyát, mivel a Rock Solid turnénak a budapesti volt az első állomása. Igaz, most nem az A38-on, hanem a kisebbik Barba Negra színpadon.

Rég volt már, amikor legutóbb „miért is ne?" alapon indultam el külföldre egy koncertért – és gyaníthatóan egyre kevésbé lesznek ilyen alkalmak a jövőben. Egyrészt szerencsés dolog ez, hiszen azt mutatja, hogy lassanként csak elfogynak a bakancslistánkról a maradék tételek, másrészt valahol nagyon szomorú is, hiszen... nem is folytatom, hiszen mindenki tudja, ismeri, unja, aki Magyarországon fizetésből él. Ellenben a japán black metal legenda Sigh Európába érkezése mindenképpen olyan Esemény, amire oda kell figyelni. A főnök, az annak idején Euronymousszal is haverkodó Mirai Kawashima idén már 53 éves, ráadásul a tavalyi Shiki (némiképp váratlanul) komoly hatással volt rám. Ki tudja, lesz-e még ilyen szerencsés együttállás a közeljövőben? Avagy beszippant mindannyiunkat a Sigh által is számtalanszor megénekelt káosz? Szóval ha itt és most adott az alkalom, miért is ne?

Az európai vonalas tradicionális heavy metal vonalán az őszi etapban egyértelműen az újra ereje teljében lévő Stratovarius és a régi önmaga felé lépegető Sonata Arctica közös turnéja volt a legnagyobb dobás. Magam is vártam ezt az estét, úgy is, hogy mindkét csapatot számtalan alkalommal láttam már, az ő párosuk 2023-ban is vonzó összeállítás, ráadásul mindkettő régi ismerős, nálunk is sokszor megfordult, nagy visszatérők. A lelkesedés mindkettejük jó formájának is köszönhető, ugyanakkor jelzésértékű is talán. Sold out ugyan nem volt, de végül fél- és háromnegyedház körül állhatott meg valahol a nézőszám, ami a Barba Red színpadán így is szép, ráadásul se nem néz ki rosszul, se nem élhetetlen. Szépen be is csusszantunk bal oldalt előre, egészen a második-harmadik sorig. Plusz pont az értő közönségnek ráadásul, amiért nem csak a Sonata kezdésére, de már a nyitó csapat, az Induction műsorára is a tett helyszínén volt a nagyobb részük.

Néhány hete jött ki a Dog Eat Dog friss nagylemeze, a tizenhét év után megjelent Free Radicals, a csapat pedig jelenleg épp egy alapos Európa-turnén népszerűsíti az anyagot. Ennek keretében, pár német, illetve lengyel dátum után Budapestre is megérkeztek, ahol az Analog Music Hallban adtak csaknem teltházas bulit.

Fura, egyben tökéletesen 21. századi módon indult a kapcsolatom a ROME nevű projekttel. Végtelen hosszúságú erdélyi útjaink valamelyikén dobta fel random módon a Spotify, hogy aztán újra és újra visszatérjen hozzánk anélkül, hogy a lehető leghalványabb fogalmunk lett volna a vesztésre ítélt név mögött álló arcokról. A kellemes, akusztikus alapú dark muzsika és a bugyinedvesítő bariton azonban így, anonim módon is tagadhatatlanul hatással volt ránk, de persze még mindig nem annyira, hogy az értelmi szerző(k)nek utánanézzünk. Jelen koncert híre is egy Facebook-hirdetésből ért el hozzánk, és valójában ekkor találkoztunk először Jerome Reuter nevével, aki az egészért felelőssé tehető. Nem meglepő, hogy Mindenszentek ünnepe ezek után a Dürer Kertben talált, tulajdonképpen nem is volt más választásunk.

Arról nyilván a mi Szilvink is tudna sokat mesélni, hogy valamit évtizedeken keresztül üzemben tartani sokkal keményebb meló, mint az első lépeseket megtenni (pedig már az utóbbi sem egyszerű). Amikor Nagy András és a Sear Bliss 1993-ban nekivágott a világ meghódításának, valószínűleg nem gondolkodott sokat előre, hanem csak engedtek a bennük lakozó közlésvágynak, majd aztán, a sorozatos nehézségek ellenére „egyszerűen" megpróbálták életben tartani a bandát. A harmincadik évforduló kapcsán sem érkezett világ körüli turné és nyolcvanlemezes gyűjteményes antológia, ha úgy tetszik, a zenekar csupán kiugrott erre koncertre a stúdió falai közül, ahol éppen a kilencedik nagylemezükön dolgoznak. És ez így van rendben, a Sear Bliss ma is az állhatatosságban hisz.

Teljesen másképp festett volna ez a bevezető, ha nem történt volna pár napja Az, Ami. De hát megtörtént (persze mindenki tudta, hogy ez csak idő kérdése volt), és ezzel átfestette a zenei paletta egy részét. A jó ég tudja, hogy azért varródtak-varródnak el a szálak Mike Portnoy mögött, mert a háttérben már folyt a másféle háttérmunka (sanszosan igen, a Dream Theaternek mindig feszített menetrendje volt), de mindenesetre ez megint olyan történet, amikor az egyik szemed sír, a másik nevet. Mint ahogy a kiváláskor is ugyanez történt, csak inverzben. Személy szerint én sajnálom, hogy egy rakás izgalmas projektnek vélhetően vége (a Sons Of Apollót például NAGYON sajnálom), bár persze a jövő majd kipolírozza, mennyi ideje marad még félrekefélni projektezni a Nagybetűs Otthon mellett. Remélhetőleg a The Winery Dogs nem fog a történtek áldozatául esni.

Ha esetleg nem lennél képben, a Unida az a csapat, ahol John Garcia folytatta ténykedését, miután a Kyussnak annyi lett. Pontosabban ott volt még előtte a Slo Burn is, akikkel egyetlen EP-re futotta, az Unidának viszont 1999-ben már nagylemeze is megjelent. A csapatnak aztán 2003-ban lett vége, utána meg elég hektikusan működtek: kétszer is produkáltak egy-egy igen rövid reuniont, most pedig épp a harmadik ilyen kört futják, 2022 óta. Kisebb szépséghiba, hogy ebben Garcia mester idéntől már nem vesz részt. Mondhatni tehát, hogy a csapat legendás frontemberével fő vonzerejét is elveszítette, hozzánk pedig már a helyettesként csatasorba állított Mark Sunshine-nal a mikrofon mögött érkeztek meg.

Amikor szembejött a hír, hogy ez a buli a Barba Negra kisebbik terméből az „új" Dürer még annál is jóval kisebb helyiségébe kerül át, akkor gondolkoztam el először azon igazán, vajon hány embert képes manapság megszólítani ennek a co-headliner turnénak a két főszereplője, mindezt ráadásul egy ünnepnapon. Utóbb az derült ki, hogy a Dürer kisterme ideális választás volt, az ugyanis faltól falig megtelt, és aki a hosszú hétvége zárásaként itt ünnepelt, azokat igazán érdekelték ezek a bandák. Az eredmény pedig egy mikroméretben is hamisítatlan underground örömünnep lett.

Szeretem az S8-at. Amellett, hogy a Stadionoknál található kis underground klub heti rendszerességgel biztosít fellépési lehetőséget a legkisebb itthoni zenekaroknak, időről-időre igazi csemegéket is el lehet csípni náluk a nemzetközi színtérről is. Láttuk már itt a Vendettát, a Holy Mothert és a Necronomicont is, most pedig olyan produkció érkezett, aminek szereplői a sokezres arénák színpadáról csöppentek az itteni deszkákra. Joel Hoekstra a Night Ranger, majd a Whitesnake soraiban már többször végigturnézta a világot, a Trans-Siberian Orchestra tagjaként meg az Egyesült Államok legnagyobb arénáiban is felléphetett, Brandon Gibbs pedig a Poison háttérvokalistájaként szintén megtapasztalhatta már, milyen érzés tízezreknek játszani. Az S8-ban viszont egész más léptékek uralkodnak, ezúttal még akkor sem lehettünk többen hatvannál, amikor a legnagyobb volt a népsűrűség.

Már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára az Instant-Fogas komplexum Instant termében, és elsőre kicsit csodálkoztam is, hogy akkor már hogyhogy nem a Robotba szervezték le a bulit Cudi Purciék, de közel sem bántam a dolgot. Az Instantot valahogy jobban szeretem, talán a szellőzése megoldottabb, meg akusztikailag is okésabbnak tartom, és ezekkel ezen az estén sem akadt gond – azzal együtt, hogy hatalmas embertömeg igazából nem is jelent meg az eseményen, viszont aki ott volt, láthatóan igencsak jól érezte magát.

Végérvényesen véget ért a nyár, eljött az őszi beltéri minifesztiválok ideje, így az Ultima Ratio Fest 2023 néven futó zenekarcsomag a Barba Negra nagyobbik sátrába is elért. Tavaly ugyanezen a néven futó estén eggyel többen voltak a fellépők (Moonspell, Insomnium, Borknagar, Wolfheart, Hinayana), idén ki tudja, miért maradtak „csak" négyen, az viszont egységes, hogy e szűkebb műfajon belül viszont változatos volt mindkét program. Azzal lehet vitatkozni, hogy játszhatott volna-e többet bármelyik főbanda, vagy sem, csak nem érdemes, az ilyen többcsapatos esték inkább a barátságos esélyegyenlőségről szólnak, mintsem az egyéni villogásokról. (V.Sz.)

Vinnie Moore munkássága eddig valahogy kimaradt nálam. A Vicious Rumors első lemezét, a Soldiers Of The Nightot – ahol Vinnie még együtt shreddelt Geoff Thorpe-pal – persze szeretem, meg az is megvan, hogy Alice Cooper Hey Stoopidjának két dalában is hallható a játéka, de nagyjából ennyiben ki is merültek az ismereteim vele kapcsolatban. És ugyan az amerikai gitárhős többször is megfordult nálunk az elmúlt években, valahogy élőben is elkerültük egymást. A jég viszont 2023-ban végre megtört.

Szinte napra pontosan egy évvel utolsó budapesti koncertje után, 2023 szeptemberében is a Barba Negrában köszönthettük a Riverside-ot. Azt a csapatot, melynek köszönhetően Lengyelországnak már nem csak a death/black metal színtéren van az élvonalhoz tartozó zenekara, hanem a progresszív bandák között is. Én valahol az Anno Domini High Definition környékén eszméltem rájuk, a szimpátia pedig azóta is megvan kettőnk között, viszont az utóbbi években csak úgy távolról figyeltem a ténykedésüket. Erre a koncertre készülődve esett le például az is, hogy utoljára még szegény Piotr Grudzińskival láttam őket. A banda alapító gitárosa viszont már 2016 óta nincs köztünk, így éppen ideje volt, hogy újra megnézzem a Riverside-ot élőben is.

Érdekes, hogy – bár egy The Gatheringet is adott a világnak – a holland színtér valahogy kissé alulértékeltnek tűnik a mai napig, szemben mondjuk az évtizedek során szanaszét szopkodott finnel. Na, nem mintha ez lóverseny lenne, de például az említett zenekar százszor különlegesebb bármelyik északi csodánál, nem beszélve arról, hogy minden mai nőiénekes műfaj előképe is. De hát az úttörők sorsa már csak ilyen, ettől még mind a Gathering nimbusza, mind a szcéna ázsiója kikezdhetetlen, Annekénél kevés népszerűbb énekesnő létezik a rockot szeretők köreiben. A hollandus rockerek összetartóak is, a rockoperáival szintén úttörő Arjen Lucassen például csak és kizárólag hazai zenészekkel dolgozik lemezes és színpadi projektjein és nemzetközi sztár-húzónevek ide vagy oda, a honfitárs énekesek is gyakran kapnak fontos szerepet. Nem mellesleg pedig az élő Ayreon-produkciók sem lépték át a benelux határokat, és akármekkora is az igény, valószínűleg nem is fogják – más országbeli rajongók kénytelenek utazni, cserébe viszont annyi előadást tartanak nekik, amennyi szükséges.

Akármekkora kedvencem volt is a Royal Hunt annak idején, a 2010-20-as évek fordulójára gyakorlatilag elfeledkeztem róluk. A Life To Die For lemez valós időben még megtalált, voltam is akkoriban A38-as koncerten és azt is „megérhettem", hogy a címadó dal újkori slágerükké vált, de aztán teljesen kiestek a látókörömből, pedig többször is jártak nálunk utána is. Ironikus módon a stílustól a mai napig idegenkedő főszerkesztőnk vette át a rajongói stafétát valamelyik koncerten, amire fotózni ment volna csak, de a majdnem tíz év csak úgy huss, elszállt. Persze nyilván nem segített a zenekarnak az sem, hogy nagyszabású, kétrészes Dystopia album első fele épp 2020-ban jött ki, ennek „köszönhetően" a 2022-es második is teljesen elsikkadt – én például, bár azt gondolnám magamról, hogy legalább a saját híreinket követem, valamikor az idei év elején hallgattam meg, amikor tudomást szereztem róla, hogy egyáltalán létezik.

Szűk egy évvel ezelőtt, 2022 októberében játszott nálunk legutóbb a finn Poets Of The Fall, most pedig a huszadik szülinapjukat ünneplő, jubileumi turné keretében tértek vissza hozzánk, ismét csak a Barba Negra kisebbik színpadán. Az előzetes beharangozók alapján monstre, egész estés programra lehetett számítani, hiszen a koncert kapcsán az volt a kommunikáció lényege, hogy ezúttal nem lesz előzenekar sem, mert a fiúk igen hosszú ünnepléssel, két órát meghaladó szettel készülnek, aminek során aztán tényleg minden elhangzik majd, amit a rajongók csak kívánhatnak. Elég csábító volt a felkonf tehát, valamivel mégis kevesebben voltak, mint a 2022-es bulin, de a nézőtér kétharmada azért így is becsülettel megtelt, döntően fiatalokkal.

Emlékszem, mennyire megfogott 1994-ben a Stephen King Végítéletéből készült sorozat főcíme alatt hallható zene: egy járvány elszabadulásának következtében a laboratóriumban holtan fekvő kutatókat mutató képekkel totális kontrasztot képzett a negédesen dallamos, mégis kicsit félelmetes dal. Ez volt a (Don't Fear) The Reaper a Blue Öyster Culttól, és ugyan nem tett azonnal a banda rajongójává, magát a dalt végérvényesen megkedveltem. Sok év kellett aztán, míg a BÖC úgy igazán betalált nálam, de végül ennek is eljött az ideje, így nem is volt kérdés, hogy azonnal megveszem a jegyet, mikor kiderült, hogy Ljubljanában játszanak. Ahogy a pár hónappal ezelőtti, danzigi Danzig, úgy ez is igazi „most vagy soha" alkalom volt, hiába adtak ugyanis saját elmondásuk szerint négyezernél is több koncertet karrierjük során, Buck Dharmáék errefelé szinte sosem bukkannak fel. Idén például összesen három bulijuk volt Európában (egy a Sweden Rockson még júniusban, egy Angliában, illetve ez), így nem is volt kérdés, hogy kinézek Ljubljanába, elvégre a szlovén főváros mindössze ötórányira van.

Félreértések elkerülése végett: célirányosan érkeztünk a Fattyak koncertjére, nem fesztiválozni, tehát bármennyire frankó kis Hegyalja- és Rockmaraton-pótléknak tűnik a Tábor Feszt, nem fogom kielemezni a Zorall immár hagyományos, éves saját rendezvényét. Amúgy is minek? A Balaton-part és a hosszú évek óta visszajáró magyarock-élvonal önmagában eladja a rendezvényt, ugyanakkor az itt fellépő ismert bandákat kábé bármikor megnézheti az ember, így nyilván extra vonzerőt kölcsönöz a bulinak, ha külföldi zenekart is meghívnak. Nem először fordult már elő ez sem, de talán ekkora nevek még nem szerepeltek a listában (Phil Campbellék az első, szerdai napon játszottak, másnap az Alestorm volt a headliner), reméljük, ez a tendencia tartósnak bizonyul majd, és érdemes lesz a következő években is leruccanni. 

Némiképp rendhagyó beszámoló lesz ez, mint szinte bármi, ami a Fekete Zajjal kapcsolatos, a sorok között számos elmesélhetetlen dologgal, amit a helyszín és a hangulat ad bele a közösbe. Zenei felhozatal szempontjából számomra a Zaj mindig is egy hatalmas (stílszerűen) fekete doboz, és mint ilyen, továbbra is az egyetlen hely a kontinensen, ahol vakon megbízok a szervezők ízlésében. Természetesen nincs minden esetben találkozási pont, de a zenei és egyéb (off) programok választéka immár olyan széles ilyentájt a Mátrában, hogy tényleg csak az nem talál magának kikapcsolódási lehetőséget, aki nem is keresi. Az sem akadály, ha tőled is olyan távol áll a Zaj alapelemeként funkcionáló gót/dark szubkultúra, mint tőlem. Nem csupán itt fogod azt olvasni, hogy ha egyszer ráéreztél erre a világra, függő maradsz.

Morbid ez a helyzet, nem is kérdés: David Vincent és Pete Sandoval egy Morbid Angel-tribute bandában, amely kizárólag a közmegegyezéses klasszikusokat játssza, miközben szigorúan tartózkodik a Morbid Angel név említésétől is... De ha annak idején bekajáltuk az Anselmo-féle Illegals Pantera-buliját, akkor ezt is helyén kezelhetjük: ha hakni is, a tökéletestől tényleg csak egy azagthothnyival marad el, ahogy Ádám is leírta már a hat évvel ezelőtti buliról. Azt a beszámolót amúgy egy az egyben átvehetnénk ide is, egyetlen fontos kivétellel: a különbséget Pete Sandovalnak hívják.

Szinte hihetetlen, de már több mint negyven éve annak, hogy Vinnie Stigma megalapította az Agnostic Frontot, jövőre pedig első lemezük, a Victim In Pain is betölti a negyedik X-et. A Stigma-Miret duó által vezetett ötöstől azonban messze áll a múltba révedés, hiszen kisebb-nagyobb rendszerességgel, de a mai napig folyamatosan születnek a lemezeik. Ezek közül a legutolsó Get Loud! még 2019-ben jött ki, szóval igencsak időszerű lenne már a folytatás, de addig is a csapat egy olyan karrierösszegző koncertet csavart az arcunkba, amely tényleg nem tűrt semmiféle ellentmondást.

Volt idő, amikor úgy lemezen, mint koncerten is kissé hátrébb soroltam már a Soulfly-t, valahogy egy-egy új turné vagy album nem húzott már magával annyira, mint egykor. El persze soha nem engedem a kezüket, de a futószalagon érkező, túltermelési válság jeleit hordozó produkciók egyre szürkültek, a koncerteken meg hiába pörgött Marc Rizzo száz fokon, Max egyre lepukkantabb állapota inkább tűnt szomorúnak, mint inspirálónak. Ez persze most jó szarul hangzik, de aki ott volt anno a Budapest Parkban rendezett koncerten pár éve, maga is láthatta, hogy Max már inkább csak maszatolgatott a gitárján, semmint játszott, ráadásul időközben versenysúlyának minimum a dupláját is kapta magára, és akkor az elszavalva előadott nótákat még nem is említettem. Aztán valahogy elindult egyfajta óvatos visszarendeződés.

Óvatos várakozással parkoltam be szombaton a FEZEN területe mellé. Túl azon, hogy egy héttel korábban a Campus Fesztivál különféle programjain edződtem, miközben a feltétlenül drága, de ahhoz képest egészen tűrhető hamburgert pakoltam a számba, szóval ezeken túl sikerült úgy megszervezni a metál-léttől egészen távol álló munkámat, hogy – 460 kilométer megtétele után – délután fél háromkor bevonszoljam magam a fesztivál zúzott kövein át az egyik árnyékos facsoport alá. És míg a debreceni rendezvényen már dél elteltével is ment a nyüzsgés, addig itt eléggé szieszta-hangulat telepedett a sátrak és színpadok közé.