Koncert

Néhány hete meglehetősen furcsálltam a Therion-főnök Christofer Johnsson Facebook-posztját, melyben kifejtette, hogy a zenekar drasztikusan visszavesz az európai jelenlétből, és a továbbiakban inkább Latin-Amerikára és a világ egyéb, kiemelt fontosságú pontjaira kíván koncentrálni. Aztán kiderült, hogy mindennek bizony konkrét, racionális okai vannak, hiszen míg például Mexikóban igen komoly tömegeket mozgatnak meg ma is, úgy tűnik, errefelé mintha kezdeni leáldozni a csillaguk. Nemcsak nálunk szorultak vissza a néhány száz fős szintre (konkrétan most a kisebbik Barba-színpadra, és még az sem volt teli), de a komplett Európa-turné is hasonló nézőszámokkal fut. Ami egyrészt szomorú, másrészt pedig a remekül sikerült Leviathan-trilógia ismeretében számomra kifejezetten meglepő is.

Egyszerre ért Budapestre az Avatar és a Meshuggah aktuális turnéja – pontosabban utóbbi itt indult el -, aminek csinos kis egyéjszakás kaland lett a vége, a Concerto Musicnál ugyanis úgy gondolták, ha már egy napra köthető csak le mindkét csapat, tulajdonképpen össze is bútorozhatnának. Ennek eredménye egy ötzenekaros, kvázi minifesztivál lett, amely a Barba Negra két színpadán zajlott délután 5-től kábé este 11-ig. Az ilyesmi egyrészről remek dolog, hiszen tulajdonképpen egy koncert áráért két csomagot is láthat az ember, másrészt viszont vannak hátulütői is, hiszen amellett, hogy az ilyen, double headliner estéken kicsit mindenki kevesebbet játszik a szokásosnál, a munkaidő sem feltétlenül ér véget kezdésig.

Ez a turné, ez az este valódi bizonyíték arra, hogy a kis előzenekarok sem mindig csak időhúzó jellegű, kötelező turnékellékek. Ezen az estén a két nyitóbandáról pont semmit sem tudtam az égvilágon, nyilván azon túl, amit a beharangozó promószövegekben írtak róluk, ugyanakkor ez végül mégsem egy Cradle Of Filth-koncert volt csupán előzenekarokkal, hanem valódi négytényezős este. Ami persze jó kis csúszással indult, mivel, hogy kalandnak se legyenek híján, a szerb határon szórakoztatták őket picit, így eleve késve érkezett az egész gépezet a Dürerbe. De ez jelen esetben nekem dolgozott, mert így láthattam az egész estét nyitó Driftet is. (És nem kell azzal kezdenem most, hogy a sűrű munkanap és a korai kezdés miatt sajnos, és hogy bocsi, de majd legközelebb... )

Minden újrakezdés macerás, minél idősebb valaki, annál macerásabb és egyben nehézkesebb – legyen szó karrierről vagy magánéletről. David Ellefson néhányszor már a padlón találta magát, pár éve ez újra megtörtént. Mindamellett nem hiszem, hogy folyamatosan az orra alá kellene dörgölni az okokat, nyilvánvalóan tízmilliószor megbánt már mindent. A lényeg, hogy kihúzták a lába alól a szőnyeget nagy hirtelen, de szerencse, hogy már a Megadeth-időkben is igyekezett több lábon állni, a turnémentes időszakokban projektezett, vitte a saját dolgait előre, amiből a mostani Bass Warrior turnén is meríthetett egy keveset. Természetesen a fókusz így is a sok évtizedes életútján átívelő Megadeth-dalokon volt, és pont ezért a néhány jól ismert számért látogatott el Budára az a néhány ember.

Vannak zenekarok, amelyek mindig rosszul időzítenek, és a Sátán tudja, miért, de soha nem jutok el a koncertjeikre, pedig régóta szeretnék. Na, a Dordeduh nem ilyen banda. Határainkon belül ugyan érthetetlenül ritkán fordulnak meg, a legutóbbi teljes értékű fellépésük például még a 2021-es Fekete Zajon volt, új lemezzel szintén azóta nem jelentkeztek, mégis rendszeresen összecsengenek az ő terveik a mieinkkel, és ilyenkor Dordeduh-koncertre indulunk. Sástó óta megtettük ezt Aradon, aztán Csepelen (ide a Sear Bliss vendégeiként jöttek), és most, legutóbb Bécsben is. Az Escape-ben ráadásul egy régi ismerőst is nagy örömmel üdvözölhettünk. Lelövöm a poént: most sem bántuk meg.

Annak idején nagy dobás, nagy ugrás volt még Hobo számára is talán, amikor a HBB késői korszakában megtöltötték az Arénát, majd a klasszikus zenekar feloszlásának búcsújaként duplán is megugrották ezt a bravúrt. Mára Hobo nem csak, hogy talpon maradt a HBB után is, de időről időre kapunk egy ilyen grandiózus koncertet is, lassan standard program már a februári arénázás az öreggel. Tavaly is itt gyűrtük, most is – és már tudjuk, jövőre a 80. születésnapját is együtt ünnepelhetjük vele úgy tizenpárezren.

„Demons stride at the gates of Blashyrkh..." – ha Abbath, akkor nálam harminc éve Immortal, erről már senki nem tud lebeszélni. Értem én, hogy miért kellett a szólóbanda, értem én, hogy Demonaz a rossz zsaru, és itt láthatjuk a jó zsarut, de az a nagy helyzet, hogy én a Blizzard Beastsen tudtam utoljára komolyan venni Abbathot, és nem látok rá különösebb esélyt, hogy ez a közeljövőben változzon. Olve Eikemo a black metal kirakatsztárja, aki ebből kifolyólag szabadon csinálhatja azt, ami neki tetszik. Ha éppen nem zenél, esélyes, hogy egy domboldalon gurul le éppen, vagy merevrészegen feloszlatja a zenekarát... szóval Legenda, nagybetűvel, és ha szembejönne egy sikátorban, esküszöm, előre köszönnék neki.

Magam sem értem pontosan az okát, de nagyon működik nálam az újkori Blind Myself, ahogy azt a 2023-as évösszegző listám is jelzi, amire tényleg csak azokat a tételeket vettem fel, amelyekről biztosan tudom, hogy tartósan velem maradnak. Nos, Az idő dönti el pontosan ilyen lemez, megjelenése óta folyamatosan hallgatom, és bár logikus lett volna, hogy idővel ráunok, ez a mai napig nem történt meg. A lemezbemutató időpontját már jó előre bekarikáztam a naptárban, hiszen sajnos a fehér hollónál is ritkábbak manapság a Blind-koncertek (persze egy elvben nem létező zenekartól még ennyi is szép teljesítmény), aztán amikor kiderült, hogy egyéb aktivitást Gergőék nem is terveznek erre az évre, immár kérdés sem lehetett, hogy ott a helyem. Voltunk ezzel így még néhányan.

A Girlschool tipikus példája azoknak a zenekaroknak, akiknek a nevét sokan ismerik, a munkásságukat, a lemezeiket már jóval kevesebben. Kábé, mint a Rose Tattoo, akik a Guns által elkövetett Nice Boys feldolgozás miatt kaptak ugyan némi reflektorfényt, de a többségnek így is max a név van csak meg Axlék által. A lányok gardedámja a motörheades Lemmy lett/volt, aki még 1979-ben, a rádióban hallotta az első kislemezüket, és annyira megtetszett neki, hogy nemcsak egy próbára kérte be magát bandázni, de az Overkill album turnéjára is elvitte őket – úgy, hogy akkor érdemben még mindössze azt a kétszámos kislemezt tudták felmutatni, a debütalbum rá egy évre jött csak. Ez jól be is lendítette a karrierjüket, az óriási cimboraság évtizedeken át, egészen Lemmy haláláig megmaradt, ennek a beszámoló esetében feleslegesnek tűnő kitérőnek pedig csak azért éreztem szükségét, hogy azok számára is megalapozott lehessen a hitelességük, akik netán a dalaik ismerete nélkül olvassák ezt a beszámolót.

Egész nyáron úgy tűnt, bármennyire is szeretném, nem fogom tudni elcsípni a Holy Moses búcsúturnéját. Ha rendszeres olvasónk vagy, nyilván téged sem került el az infó, miszerint a német kultcsapat idén visszavonul, és az egész 2023-as évet eköré építették fel. Először, csaknem egy évtized után kihozták búcsúlemezüket, a kiválóan sikerült Invisible Queent (ami egyértelműen a legerősebb eresztés tőlük az elmúlt bő húsz évben), majd intenzív turnézásba kezdtek. Sajnos magyar dátum nem fért az állomások közé, ha meg a nyáron a közelben játszottak, én mindig valahol teljesen máshol voltam. Mikor aztán már szinte biztosra vettem, hogy élőben nem lesz módon elbúcsúzni Sabina Classentől és a fiúktól, szembe jött egy poszt, miszerint december elején, az Eindhoven Metal Meetingen ők is fellépnek, méghozzá a Sodom és az Overkill társaságában. Ez a csomag pedig bőven megért egy repülőjegyet.

Ezidáig harmincnégy évet átszelő pályafutással, lassan számon sem tartható mennyiségű kiadvánnyal a háta mögött Kovács Ákos kis túlzással akkor és ott talál ünneplésre érdemes jubileumokra, ahol csak akar. Első szólólemeze, az idén dupla bakelit újrakiadást kapott Karcolatok sztorija viszont volt és van akkora mérföldkő ebben a monstre diadalmenetben is, hogy különösebb igazolást nem kívánt, amikor megszületett az ötlet: ünnepeljük meg a harmincadik születésnapját is. Ezúttal azonban nem maga az album volt a fókuszban, azt a kört amúgy is lefutották már a nálunk is megénekelt Karcolatok 20-bulikon, itt most a nagyságrendek tekintetében igyekeztek a döntnökök elvinni mindent a maximumig és még tovább...

2020-as meghirdetése óta pontosan háromszor kellett elhalasztani a The Dead Daisies önálló európai klubtúráját a jól ismert okok miatt, ezáltal pedig a budapesti koncert is kezdett soha el nem érhető, elmosódott körvonalú délibábbá válni, amit csak részben kompenzált a tavaly nyári buli a Judas Priest vendégeként. Hogy milyen sok víz lefolyt azóta a Dunán, jól érzékeltetik a Daisies köztes idejű alakváltozásai: Deen Castronovo és Tommy Clufetos után már a harmadik dobost fogyasztják a régi-új Brian Tichy személyében, Glenn Hughes jött és ment, beszállt Michael Devin basszer, a kvartettből megint kvintett lett, ismét a fronton találta magát a mókamester John Corabi, a végre megvalósult őszi-téli turnét pedig felhasználták egy korszakzáró válogatáslemez promózásához.

Csaknem egy évtized után jelent meg idén a Deathstars új lemeze, a svéd indusztriális goth metalosok pedig hozzánk is eljutottak az Everything Destroys You turnéja során. A Liv Sin és a Priest vendégeskedésével tartott buli pedig amellett, hogy advent első hétvégéjének előestéjére esett, egyben az év talán utolsó gót buliját is jelentette.

Nem újkeletű a Sepu-idéző turnézás a Cavalera tesóktól, ez már a sokadik kör, és egész pontosan a harmadik ilyen nekifutásuk, azaz lassan most már kifogynak a közösen nosztalgiázható anyagokból. Kezdtek anno egy Roots emlékkörrel, aztán jött a Beneath/Arise turné, most pedig egészen a gyökerekhez nyúltak vissza. Mindezt ráépítették az idén megjelent, újrafelvett korai anyagaikra, bár érzésem szerint enélkül is ugyanúgy létjogosult lehetett volna a dolog.

Nem nagy számú, hanem emlékezetes koncerteket adni – kezdettől fogva ez volt Kátai Tamásék koncertezős filozófiája. Csupán azért tartom lényegesnek ezt mindjárt az elején rögzíteni, mert egyesek talán úgy érezhetik, hogy így, másfél évvel – a zajos Mezolitot nem számítva – az első hivatalos fellépés után máris mintha túl sok lenne a Thy Catafalque-ból, és főleg a kapcsolódó koncertbeszámolókból. Még csak azt sem mondom, hogy nincs némi igazság az „ellentábor" véleményében, ugyanakkor ez itt megint egy olyan kivételes alkalom volt, ami ebben a formában hatalmas eséllyel nem fog megismétlődni a jövőben, tehát mondhatni emberi és szakmai kötelességünk megemlékezni róla... és különben is, huszonhárom évet vártunk a TC-koncertekre, engedtessék meg túlzásba esni!

Sokszorosan hányattatott karriersztori a Fear Factoryé, egy sima-egy fordított jelleggel többször is bizarr módon változott náluk az erőegyensúly az elmúlt bő két évtizedben, ráadásul még csak kibogozni sem feltétlenül egyszerű, miért alakult mindez így. Legalább három periódusuk volt, amikor gyakorlatilag egy lyukas garast sem tettem volna a folytatásra, de valahogy mindig visszakapaszkodtak. Igaz, közben a közönségük azért morzsolódott rendesen, bár ez valahol azért törvényszerű is – a '90-es évek második felében arénajelöltnek számító banda mostanra a Barba Negra kisebbik színpadára szorult, itt azonban teltházat csináltak. Aki pedig otthon maradt, nagyon bánhatja, zeneileg ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy ez a csapat soha nem volt jobb, mint most.

Közösen turnézik Európában a Halestorm és a Black Veil Brides, a körútnak pedig szerencsére magyar állomása is volt, méghozzá a Papp László Arénában. Míg azonban a többi állomáson a Halestorm volt a headliner, és a Black Veil Brides kapta a special guest státuszt, nálunk valamiért fordítottak a sorrenden, azaz Andy Biersackék zárták az estét. Mint utólag kiderült, szerencsére.

Ha nem számítjuk a Lénárd Laci emléke előtt tisztelgő, kétszámos fellépést, több mint öt éve nem volt Black-Out-koncert (Kowával a mikrofon mögött meg hat és fél), így ez a mostani buli akkor is kihagyhatatlan lett volna a zenekar rajongói számára, ha nem a banda megalakulásának 30. születésnapja apropóján szervezték volna. Ahogy azt néhány nappal ezelőtt, az Ezüstkötet kapcsán már felidéztük, a Black-Out a '90-es évek közepén egyike volt a legnépszerűbb hazai előadóknak, és úgy tűnt, hogy erre az estére a régi fanok mind jegyet is váltottak, azaz, ahogy Kalapács Józsi énekelte anno: „Eljöttek mind, akik szerettek."

Még egy év sem telt el azóta, hogy legutóbb nálunk járt a Nazareth, hiszen tavalyi turnéjuknak november 28-án volt pesti állomása is, méghozzá az A38-on. Az egy sok szempontból elátkozott körút volt, tele megbetegedésekkel, de a veterán banda így is tető alá tudott hozni egy lerövidítettsége ellenére roppant erős bulit. Szerencsére ezúttal nem fenyegetett az a veszély, hogy menet közben a stáb tagjai összeszednek valamilyen nyavalyát, mivel a Rock Solid turnénak a budapesti volt az első állomása. Igaz, most nem az A38-on, hanem a kisebbik Barba Negra színpadon.

Rég volt már, amikor legutóbb „miért is ne?" alapon indultam el külföldre egy koncertért – és gyaníthatóan egyre kevésbé lesznek ilyen alkalmak a jövőben. Egyrészt szerencsés dolog ez, hiszen azt mutatja, hogy lassanként csak elfogynak a bakancslistánkról a maradék tételek, másrészt valahol nagyon szomorú is, hiszen... nem is folytatom, hiszen mindenki tudja, ismeri, unja, aki Magyarországon fizetésből él. Ellenben a japán black metal legenda Sigh Európába érkezése mindenképpen olyan Esemény, amire oda kell figyelni. A főnök, az annak idején Euronymousszal is haverkodó Mirai Kawashima idén már 53 éves, ráadásul a tavalyi Shiki (némiképp váratlanul) komoly hatással volt rám. Ki tudja, lesz-e még ilyen szerencsés együttállás a közeljövőben? Avagy beszippant mindannyiunkat a Sigh által is számtalanszor megénekelt káosz? Szóval ha itt és most adott az alkalom, miért is ne?

Az európai vonalas tradicionális heavy metal vonalán az őszi etapban egyértelműen az újra ereje teljében lévő Stratovarius és a régi önmaga felé lépegető Sonata Arctica közös turnéja volt a legnagyobb dobás. Magam is vártam ezt az estét, úgy is, hogy mindkét csapatot számtalan alkalommal láttam már, az ő párosuk 2023-ban is vonzó összeállítás, ráadásul mindkettő régi ismerős, nálunk is sokszor megfordult, nagy visszatérők. A lelkesedés mindkettejük jó formájának is köszönhető, ugyanakkor jelzésértékű is talán. Sold out ugyan nem volt, de végül fél- és háromnegyedház körül állhatott meg valahol a nézőszám, ami a Barba Red színpadán így is szép, ráadásul se nem néz ki rosszul, se nem élhetetlen. Szépen be is csusszantunk bal oldalt előre, egészen a második-harmadik sorig. Plusz pont az értő közönségnek ráadásul, amiért nem csak a Sonata kezdésére, de már a nyitó csapat, az Induction műsorára is a tett helyszínén volt a nagyobb részük.

Néhány hete jött ki a Dog Eat Dog friss nagylemeze, a tizenhét év után megjelent Free Radicals, a csapat pedig jelenleg épp egy alapos Európa-turnén népszerűsíti az anyagot. Ennek keretében, pár német, illetve lengyel dátum után Budapestre is megérkeztek, ahol az Analog Music Hallban adtak csaknem teltházas bulit.

Fura, egyben tökéletesen 21. századi módon indult a kapcsolatom a ROME nevű projekttel. Végtelen hosszúságú erdélyi útjaink valamelyikén dobta fel random módon a Spotify, hogy aztán újra és újra visszatérjen hozzánk anélkül, hogy a lehető leghalványabb fogalmunk lett volna a vesztésre ítélt név mögött álló arcokról. A kellemes, akusztikus alapú dark muzsika és a bugyinedvesítő bariton azonban így, anonim módon is tagadhatatlanul hatással volt ránk, de persze még mindig nem annyira, hogy az értelmi szerző(k)nek utánanézzünk. Jelen koncert híre is egy Facebook-hirdetésből ért el hozzánk, és valójában ekkor találkoztunk először Jerome Reuter nevével, aki az egészért felelőssé tehető. Nem meglepő, hogy Mindenszentek ünnepe ezek után a Dürer Kertben talált, tulajdonképpen nem is volt más választásunk.

Arról nyilván a mi Szilvink is tudna sokat mesélni, hogy valamit évtizedeken keresztül üzemben tartani sokkal keményebb meló, mint az első lépeseket megtenni (pedig már az utóbbi sem egyszerű). Amikor Nagy András és a Sear Bliss 1993-ban nekivágott a világ meghódításának, valószínűleg nem gondolkodott sokat előre, hanem csak engedtek a bennük lakozó közlésvágynak, majd aztán, a sorozatos nehézségek ellenére „egyszerűen" megpróbálták életben tartani a bandát. A harmincadik évforduló kapcsán sem érkezett világ körüli turné és nyolcvanlemezes gyűjteményes antológia, ha úgy tetszik, a zenekar csupán kiugrott erre koncertre a stúdió falai közül, ahol éppen a kilencedik nagylemezükön dolgoznak. És ez így van rendben, a Sear Bliss ma is az állhatatosságban hisz.

Teljesen másképp festett volna ez a bevezető, ha nem történt volna pár napja Az, Ami. De hát megtörtént (persze mindenki tudta, hogy ez csak idő kérdése volt), és ezzel átfestette a zenei paletta egy részét. A jó ég tudja, hogy azért varródtak-varródnak el a szálak Mike Portnoy mögött, mert a háttérben már folyt a másféle háttérmunka (sanszosan igen, a Dream Theaternek mindig feszített menetrendje volt), de mindenesetre ez megint olyan történet, amikor az egyik szemed sír, a másik nevet. Mint ahogy a kiváláskor is ugyanez történt, csak inverzben. Személy szerint én sajnálom, hogy egy rakás izgalmas projektnek vélhetően vége (a Sons Of Apollót például NAGYON sajnálom), bár persze a jövő majd kipolírozza, mennyi ideje marad még félrekefélni projektezni a Nagybetűs Otthon mellett. Remélhetőleg a The Winery Dogs nem fog a történtek áldozatául esni.

Ha esetleg nem lennél képben, a Unida az a csapat, ahol John Garcia folytatta ténykedését, miután a Kyussnak annyi lett. Pontosabban ott volt még előtte a Slo Burn is, akikkel egyetlen EP-re futotta, az Unidának viszont 1999-ben már nagylemeze is megjelent. A csapatnak aztán 2003-ban lett vége, utána meg elég hektikusan működtek: kétszer is produkáltak egy-egy igen rövid reuniont, most pedig épp a harmadik ilyen kört futják, 2022 óta. Kisebb szépséghiba, hogy ebben Garcia mester idéntől már nem vesz részt. Mondhatni tehát, hogy a csapat legendás frontemberével fő vonzerejét is elveszítette, hozzánk pedig már a helyettesként csatasorba állított Mark Sunshine-nal a mikrofon mögött érkeztek meg.