Koncert

Bizony rég volt már 2019, amikor a Thirty Seconds To Mars meghódította a Budapest Parkot, azóta el is távolodtunk egymástól a zenekarral. Olyannyira, hogy szinte meglepett, miszerint tavaly ősszel kijött egy friss lemezük, de gyorsan meghallgattam még a koncert előtt, hogy képben legyek, merre vitte kanyargós útjuk a Leto testvéreket ezúttal a stúdióban is Tomo Miličević nélkül. A 2018-as lemeznél rokonszenvesebb a tavalyi, és nyilvánvalóan a helyén kell kezelni, hogy mindez már nettó trendi popzene, annak minden mai formanyelvével. Ennek fényében kíváncsian vártam a koncertet – meg hát persze előzetesen megnéztem a setlistet, és bőven akadt a programban régi nagy kedvenc. Az is izgalmas kérdés volt, hogy Jared Leto felölti-e újra a nagymamája csipkefüggönyét, vagy ezúttal kevésbé vidám szettekbe öltözik.

Jelenleg is tart Pozsonyban a hetedik Starmus Earth fesztivál, amit az asztrofizikus Garik Israelian és a Queen gitárosa, a „civilben" szintén asztrofizikus Brian May hívott életre. Az idén a szlovák fővárosba látogató rendezvénysorozaton szó van a fenntarthatóságról, a kibervédelem kérdéseiről és a klímaváltozásról is, de a világ vezető gondolkodóit megszólaltató előadásoknak témája az AI, illetve úgy általában az is, hogy a technológia fejlődése milyen irányba mutat. Ahogy a fesztivált megnyitó gigakoncert fellépője, Jean-Michel Jarre fogalmazott: „A Starmus azért jött Szlovákiába, hogy megvitassa az emberekkel otthonunk jövőjét, azt, hogy merre tart ez a kék pont az űrben."

Minden rosszban van valami jó (és persze fordítva), a mérleg serpenyője kiegyenlítődik, az élet kárpótol, sorolhatnék még közhelyeket, de nem nagyon tudok mással indítani, annyira hirtelen írta felül minden tervemet néhány májusi történés. Két hete váratlanul kiesett alólam a munkahelyem, így épp a hogyantovábbon törtem a fejem, illetve azon, miképp is oldom meg a tavaly vásárolt idei júniusi koncerttombolásaimat (meg úgy mindent), erre két nap múlva jött egy e-mail, hogy nyertem jegyet a sorsoláson a LIFAD-os turnényitó Dress Rehearsalre, azaz a főpróbára, ahova legendásan kevesen juthatnak be. A hatvan-sokezer ember helyett korábban akadt olyan helyszín, ahol pár százan, netán két-háromezren nézhették meg ingyen a Rammstein teljes értékű főpróbáját, ami némiképp más megvilágításba tesz egy ilyen kaliberű koncertet.

Még egy év sem telt el azóta, hogy Glenn Hughes nálunk járt. Noha tavaly egy motorosfesztiválon ő volt az egyik húzónév, ám vélhetően nem ment mindenki megnézni egy ilyen eseményre, akit amúgy érdekelt volna a Deep Purple-érát megidéző tematikus műsora. Egyébként őt bármikor, bármilyen programmal jó látni-hallani, így nem volt kérdés, hogy néhányunk újrázni ment a Barba Negrába, én meg, mivel nem láttam tavaly, „elsőztem" és egyben nosztalgiáztam is.

A magyar heavy metalnak van pár közmegegyezéses klasszikusa, és ahogy a napokban a Klasszikushock rovatban kivesézett Jelek is ezek közé tartozik, ahhoz sem férhet kétség, hogy a Pokolgép is írt ilyet, méghozzá nem is egyet. Egyértelműen ezek sorát gyarapítja az 1989-ben megjelent Éjszakai bevetés is, aminek harmincöt éves jubileumát ünnepelte meg a Totális Metál ezen a speciális estén, ahol a tradicionális fémzene és a nosztalgia kéz a kézben állt a középpontban.

Jó idők járnak mostanában a Lord Of The Lost hazai rajongóira, hiszen két év alatt immár harmadszor láthatták kedvenceiket. A csapat 2022 nyarán a Maiden előzenekaraként járt nálunk, majd ugyanazon évben ősszel még egyszer, saját turnéval, most pedig a tizenöt szülinapjukat ünnepelve. Ráadásul az eseménynek három színvonalas előzenekara is volt, viszont ha egy ilyen buli hétköznapra esik, sajnos szinte garantált, hogy a város másik feléből nem fogok odaérni időben.

Csattanós választ adott a hazai közönség a Guns N' Roses-közeli események szavatossági idejére vonatkozóan: napra pontosan kilenc hónappal azután, hogy tavaly nyáron a „nagy" zenekar megtöltötte az ország legnagyobb stadionját, a GN'R kabalája, akarom mondani, ikonikus gitárosa az ország legnagyobb befogadóképességű fedett koncerthelyszínén csinált teltházat. Annyi csúsztatás van ebben, hogy az MVM Dome legfelső szintjét végül nem nyitották meg, és végül a „sold out" táblát sem kellett kitenni, de ettől még odabent joggal lehetett az az érzésed, hogy egy tenyérnyi hely sincsen szabadon. Szólóban alighanem ez a legtöbb, amire Slash idehaza képes lehet, és lássuk be, ez mindenképpen számottevő. Remélhetőleg mindenki felkészülten érkezett, és nem GN'R-klasszikusok sorát várta, utóbbi esetben ugyanis komoly csalódás érhette – mindenki más viszont remekül szórakozhatott.

Amolyan próba-szerencse alapon ugrottam le a hajóra ezen a szép szerdai napon, puszta kíváncsiság által vezérelve, hogy mire is képes manapság két olyan előadó, akikkel kapcsolatban az utóbbi években elvesztettem a fonalat. Mit mutat majd a Tribulationből való távozását követően önmegvalósító üzemmódba kapcsolt Jonathan Hultén, illetve tudunk-e még kapcsolódni egymáshoz a Spine című új lemezével a gótikus/folk pop/rock felé kanyarodó Myrkurral? Ideálisnak tűnt a párosítás, hiszen önmagában valószínűleg egyik előadó sem jelentett volna kellő vonzerőt a randevúhoz, de így együtt már mindenképpen benne volt az estében legalábbis egy nem mindennapi élmény ígérete. Aztán, hogy ez jól vagy rosszul fog elsülni, azt a főhősökre bíztam.

Április végén jelenik meg a Pestilence legújabb kiadványa, a Levels Of Perception, amely gyakorlatilag egy best of, azonban teljes egészében újra felvett dalokkal. Az ilyesmi egy kicsit azért mindig necces, a Levels meg eleve hendikeppel indul, hiszen a banda eredetileg egy mesterséges intelligencia által készített borítóba merészelte volna csomagolni, erre a hírre viszont olyannyira felháborodott rajongóik egy része, hogy végül újradizájnolták a cuccot. Ugyan hivatalosan még nincs kint az anyag, a turnén már lehet kapni, így Budapesten is beszerezhető volt, ahová a holland alapcsapat két hasonszőrű brigád társaságában látogatott el.

A Depeche Mode és a Scooter mellett íme egy újabb zenekar, amelynek hívó szavára szinte valószínűtlen egyetértésben mozdul be a hazai tábor. Legutóbb 2018 nyarán jártam Die Antwoord-koncerten, és bár arra már nem emlékszem, hogy akkor összejött-e a teltház, rémlik, hogy a Budapest Parkban is nagyon sokan voltunk. A nagyobbik Barba Negrára most kikerült a „sold out" tábla, persze ahhoz itt elég volt ötezer ember is, de a masszív igény meglétét egyértelműen mutatta ez a tény. Legalább annyi biztosan kijelenthető, hogy a dolog nem volt magától értetődő, hiszen az elmúlt években új zenék terén nagyjából semmit sem mutatott a Die Antwoord, ami pedig a sajtóban szóba került velük kapcsolatban, azt talán hagyjuk is. Ugyanaz a téma, ami kicsit eltérő megközelítésben a Rammstein vagy Marilyn Manson kapcsán is felmerült, és amelynek „természetesen" itt sem lehetett mindenkit megnyugtató lezárást adni. Az alkalmi csepelieket mindenesetre nem ez mozgatta ezen az estén, és ez így is van rendjén.

Igazi girl power napnak ígérkezett ez a kellemes tavaszi péntek, tekintve, hogy nemcsak a brazil death metal amazonok léptek fel első ízben nálunk (legalábbis Cryptaként), hanem a magyar női kézilabda-válogatott is nekiment a svédeknek az olimpiai selejtezőn, ez utóbbi miatt aztán – bár a (gy.k. nem-shockbeli) munkanapom is hosszabbra nyúlt a tervezettnél – nem sikerült az első két bandát elcsípni. Ezt ugyan sajnálom, mert – lévén death metalban erősek – mind hazánk Beneath The Voidja, mind a dán Plaguemace színvonalas felvezetése lehetett a lányoknak, ugyanakkor sem én, sem meccsnézésre becsatlakozott cimborám nem éljük annyira a műfajt, hogy nagykanállal fogyasszuk azt. Viszont felkent műfaji szakértőnk, a kompetens, de vitriolos tollú Oravecz tanár úr helyett én legalább csupa jókat írok majd.

Újabb meghatározó állomásához érkezett a Carson Coma története, miszerint első nagycsarnokos koncertjüket készültek megtartani, amely ugyanakkor a csapat ötödik születésnapjának megünnepléseként is szolgált. Sokan és sok helyen szokták megfejteni, mi a Carson Coma titka, amivel jóformán a Moore-törvényben leírtaknak megfelelően duplázzák meg másfél évente rajongóik számát, csak sokkal rövidebb ciklusok alatt. Nos, nem szeretnék csatlakozni a megfejtők táborába, csak okoskodás lenne, annyi azonban legyen itt mégis: a Carson Coma nyilvánvalóan jó zenekar.

Egyszer minden jónak elérkezik a vége – van, aminek többször is. Itt van például a Mr. Big, akik ugye egyszer már feloszlottak, aztán visszatértek, majd Pat Torpey halála után, ha hivatalosan már nem oszlottak fel megint, de azért eléggé úgy tűnt, hogy mégis. Most pedig ismét visszatértek, hogy elbúcsúzzanak. Persze egy lemez még érkezik idén, utána pedig éppen meggondolhatják magukat, ha úgy hozza a sors, de a turnét kísérő nyilatkozatok, interjúk alapján azt valószínűsítem: ez itt most tényleg a legvirtuózabb hajbanda utolsó nekifutása lehet. A Barba Negrában meglepően nagy tömeg várta Eric Martint, Billy Sheehant, Paul Gilbertet és Nick D'Virgiliót.

A Thy Catafalque vett egy nagy levegőt, és a napokban felkerekedett története első Európa-turnéjára. Tíz koncert tíz nap alatt, hét országban, pihenőnap nélkül. A tervek szerint csupán a háttérből drukkoltam volna Kátai Tamáséknak, de végül úgy álltak a csillagok, hogy én is betoppantam a turnényitó bécsi fellépésre. A nightliner a Szene előtt várta a brigádot, tehát a csapatnak előbb el kellett jutnia Bécsbe, és ha már így alakult, csináltak némi helyet a Budapest–Bécs járaton a rajongóknak is. Aztán lett egy nagyobb busz, még több szabad hellyel, én pedig szerda este végül úgy döntöttem (némi nógatás hatására is), hogy mindez a pénteki munkaszüneti nappal együtt túl jó ahhoz, hogy kihagyjam. Így születhetett meg ez a kis bécsi kaland, illetve ez a beszámoló, ami már csak azért is nagyon meg akarta írni magát, mert számunkra ilyen élmény az életben talán csak egyszer adódik.

Későn kezdtem, de így is tizenöt éves múlttal büszkélkedhet a kapcsolatom a Depeche Mode-koncertek világával. 2009-ben kifogtam mindjárt a zenekar egyik legrosszabb periódusát és egy brutális felhőszakadást, de nekem erre a közösségi élményre azóta is rendszeresen szükségem van. Klisé, hogy Dave Gahan és Martin Gore jó ideje csak bábfigurái a saját maguk teremtette kultusznak, bár nekem ez így is megfelelne (mi az hogy, nagyon is), ráadásul nem is igaz, mert hiába néztem most őket fényévnyi távolságból, nagyon is valóságosnak tűnnek. Túléltek ők már mindent, legutóbb Andy Fletcher elvesztését is, de kérdezd csak meg a koncert kellős közepén felköszöntött Lottit (egyes források szerint Lacit, de Laci határozottan nőnek tűnt a kivetítőn), hogy is van ez, múmiák mozognak-e odafent, vagy hús-vér emberek. Elfogult beszámoló következik.

Igen pénztárcabarát eseménynek örülhettek a thrash metal rajongói március 13-án, hiszen a Suicidal Angels lemezbemutató turnéjának budapesti állomására mindössze 999 forintért lehetett belépőt váltani. Már ha az ember időben érkezett, ez a fajta, úgynevezett regisztrációs jegy ugyanis azzal járt, hogy hét előtt kellett betennünk lábunkat a Barba Negra kapuján. Egyébként is megérte azonban korán érkezni, hiszen az egy korsó sör árát el nem érő belépő fejében a főattrakció előtt két másik, roppant szórakoztató csapatot is meg lehetett nézni.

Néhány hete meglehetősen furcsálltam a Therion-főnök Christofer Johnsson Facebook-posztját, melyben kifejtette, hogy a zenekar drasztikusan visszavesz az európai jelenlétből, és a továbbiakban inkább Latin-Amerikára és a világ egyéb, kiemelt fontosságú pontjaira kíván koncentrálni. Aztán kiderült, hogy mindennek bizony konkrét, racionális okai vannak, hiszen míg például Mexikóban igen komoly tömegeket mozgatnak meg ma is, úgy tűnik, errefelé mintha kezdeni leáldozni a csillaguk. Nemcsak nálunk szorultak vissza a néhány száz fős szintre (konkrétan most a kisebbik Barba-színpadra, és még az sem volt teli), de a komplett Európa-turné is hasonló nézőszámokkal fut. Ami egyrészt szomorú, másrészt pedig a remekül sikerült Leviathan-trilógia ismeretében számomra kifejezetten meglepő is.

Egyszerre ért Budapestre az Avatar és a Meshuggah aktuális turnéja – pontosabban utóbbi itt indult el -, aminek csinos kis egyéjszakás kaland lett a vége, a Concerto Musicnál ugyanis úgy gondolták, ha már egy napra köthető csak le mindkét csapat, tulajdonképpen össze is bútorozhatnának. Ennek eredménye egy ötzenekaros, kvázi minifesztivál lett, amely a Barba Negra két színpadán zajlott délután 5-től kábé este 11-ig. Az ilyesmi egyrészről remek dolog, hiszen tulajdonképpen egy koncert áráért két csomagot is láthat az ember, másrészt viszont vannak hátulütői is, hiszen amellett, hogy az ilyen, double headliner estéken kicsit mindenki kevesebbet játszik a szokásosnál, a munkaidő sem feltétlenül ér véget kezdésig.

Ez a turné, ez az este valódi bizonyíték arra, hogy a kis előzenekarok sem mindig csak időhúzó jellegű, kötelező turnékellékek. Ezen az estén a két nyitóbandáról pont semmit sem tudtam az égvilágon, nyilván azon túl, amit a beharangozó promószövegekben írtak róluk, ugyanakkor ez végül mégsem egy Cradle Of Filth-koncert volt csupán előzenekarokkal, hanem valódi négytényezős este. Ami persze jó kis csúszással indult, mivel, hogy kalandnak se legyenek híján, a szerb határon szórakoztatták őket picit, így eleve késve érkezett az egész gépezet a Dürerbe. De ez jelen esetben nekem dolgozott, mert így láthattam az egész estét nyitó Driftet is. (És nem kell azzal kezdenem most, hogy a sűrű munkanap és a korai kezdés miatt sajnos, és hogy bocsi, de majd legközelebb... )

Minden újrakezdés macerás, minél idősebb valaki, annál macerásabb és egyben nehézkesebb – legyen szó karrierről vagy magánéletről. David Ellefson néhányszor már a padlón találta magát, pár éve ez újra megtörtént. Mindamellett nem hiszem, hogy folyamatosan az orra alá kellene dörgölni az okokat, nyilvánvalóan tízmilliószor megbánt már mindent. A lényeg, hogy kihúzták a lába alól a szőnyeget nagy hirtelen, de szerencse, hogy már a Megadeth-időkben is igyekezett több lábon állni, a turnémentes időszakokban projektezett, vitte a saját dolgait előre, amiből a mostani Bass Warrior turnén is meríthetett egy keveset. Természetesen a fókusz így is a sok évtizedes életútján átívelő Megadeth-dalokon volt, és pont ezért a néhány jól ismert számért látogatott el Budára az a néhány ember.

Vannak zenekarok, amelyek mindig rosszul időzítenek, és a Sátán tudja, miért, de soha nem jutok el a koncertjeikre, pedig régóta szeretnék. Na, a Dordeduh nem ilyen banda. Határainkon belül ugyan érthetetlenül ritkán fordulnak meg, a legutóbbi teljes értékű fellépésük például még a 2021-es Fekete Zajon volt, új lemezzel szintén azóta nem jelentkeztek, mégis rendszeresen összecsengenek az ő terveik a mieinkkel, és ilyenkor Dordeduh-koncertre indulunk. Sástó óta megtettük ezt Aradon, aztán Csepelen (ide a Sear Bliss vendégeiként jöttek), és most, legutóbb Bécsben is. Az Escape-ben ráadásul egy régi ismerőst is nagy örömmel üdvözölhettünk. Lelövöm a poént: most sem bántuk meg.

Annak idején nagy dobás, nagy ugrás volt még Hobo számára is talán, amikor a HBB késői korszakában megtöltötték az Arénát, majd a klasszikus zenekar feloszlásának búcsújaként duplán is megugrották ezt a bravúrt. Mára Hobo nem csak, hogy talpon maradt a HBB után is, de időről időre kapunk egy ilyen grandiózus koncertet is, lassan standard program már a februári arénázás az öreggel. Tavaly is itt gyűrtük, most is – és már tudjuk, jövőre a 80. születésnapját is együtt ünnepelhetjük vele úgy tizenpárezren.

„Demons stride at the gates of Blashyrkh..." – ha Abbath, akkor nálam harminc éve Immortal, erről már senki nem tud lebeszélni. Értem én, hogy miért kellett a szólóbanda, értem én, hogy Demonaz a rossz zsaru, és itt láthatjuk a jó zsarut, de az a nagy helyzet, hogy én a Blizzard Beastsen tudtam utoljára komolyan venni Abbathot, és nem látok rá különösebb esélyt, hogy ez a közeljövőben változzon. Olve Eikemo a black metal kirakatsztárja, aki ebből kifolyólag szabadon csinálhatja azt, ami neki tetszik. Ha éppen nem zenél, esélyes, hogy egy domboldalon gurul le éppen, vagy merevrészegen feloszlatja a zenekarát... szóval Legenda, nagybetűvel, és ha szembejönne egy sikátorban, esküszöm, előre köszönnék neki.

Magam sem értem pontosan az okát, de nagyon működik nálam az újkori Blind Myself, ahogy azt a 2023-as évösszegző listám is jelzi, amire tényleg csak azokat a tételeket vettem fel, amelyekről biztosan tudom, hogy tartósan velem maradnak. Nos, Az idő dönti el pontosan ilyen lemez, megjelenése óta folyamatosan hallgatom, és bár logikus lett volna, hogy idővel ráunok, ez a mai napig nem történt meg. A lemezbemutató időpontját már jó előre bekarikáztam a naptárban, hiszen sajnos a fehér hollónál is ritkábbak manapság a Blind-koncertek (persze egy elvben nem létező zenekartól még ennyi is szép teljesítmény), aztán amikor kiderült, hogy egyéb aktivitást Gergőék nem is terveznek erre az évre, immár kérdés sem lehetett, hogy ott a helyem. Voltunk ezzel így még néhányan.

A Girlschool tipikus példája azoknak a zenekaroknak, akiknek a nevét sokan ismerik, a munkásságukat, a lemezeiket már jóval kevesebben. Kábé, mint a Rose Tattoo, akik a Guns által elkövetett Nice Boys feldolgozás miatt kaptak ugyan némi reflektorfényt, de a többségnek így is max a név van csak meg Axlék által. A lányok gardedámja a motörheades Lemmy lett/volt, aki még 1979-ben, a rádióban hallotta az első kislemezüket, és annyira megtetszett neki, hogy nemcsak egy próbára kérte be magát bandázni, de az Overkill album turnéjára is elvitte őket – úgy, hogy akkor érdemben még mindössze azt a kétszámos kislemezt tudták felmutatni, a debütalbum rá egy évre jött csak. Ez jól be is lendítette a karrierjüket, az óriási cimboraság évtizedeken át, egészen Lemmy haláláig megmaradt, ennek a beszámoló esetében feleslegesnek tűnő kitérőnek pedig csak azért éreztem szükségét, hogy azok számára is megalapozott lehessen a hitelességük, akik netán a dalaik ismerete nélkül olvassák ezt a beszámolót.

Egész nyáron úgy tűnt, bármennyire is szeretném, nem fogom tudni elcsípni a Holy Moses búcsúturnéját. Ha rendszeres olvasónk vagy, nyilván téged sem került el az infó, miszerint a német kultcsapat idén visszavonul, és az egész 2023-as évet eköré építették fel. Először, csaknem egy évtized után kihozták búcsúlemezüket, a kiválóan sikerült Invisible Queent (ami egyértelműen a legerősebb eresztés tőlük az elmúlt bő húsz évben), majd intenzív turnézásba kezdtek. Sajnos magyar dátum nem fért az állomások közé, ha meg a nyáron a közelben játszottak, én mindig valahol teljesen máshol voltam. Mikor aztán már szinte biztosra vettem, hogy élőben nem lesz módon elbúcsúzni Sabina Classentől és a fiúktól, szembe jött egy poszt, miszerint december elején, az Eindhoven Metal Meetingen ők is fellépnek, méghozzá a Sodom és az Overkill társaságában. Ez a csomag pedig bőven megért egy repülőjegyet.