Koncert

Igen komoly tempót diktál a Lord Of The Lost: a 2023-as dupla feldolgozáslemez, a Weapons Of Mass Seduction után 2025-ben egy trilógiába vágták a fejszéjüket. Az Opvs Noir első két része tavaly meg is jelent, a befejező korong pedig néhány napon belül várható. És mindehhez még turnéznak is. A magyar közönséget pedig kifejezetten szeretik, hiszen kétévenkénti rendszerességgel járnak vissza a kisebbik Barba Negra sátorba. 2028-ban viszont már lehet, hogy nagyobb helyre kell majd szervezni a bulit, Chris Harms és zenekara ugyanis ezúttal teljesen telepakolta a helyet, a koncert napján ki kellett tenni a megtelt táblát.

Kissé meglepődtem, hogy jó tíz éve már, hogy először és sajnos – Kiss kolléga minap megjelent kvázi beharangozó cikkét leszámítva – utoljára írtunk az immár negyvenöt éves magyar progrock-legendáról. Na, nem mintha rá lennének szorulva a Shock! plusz támogatására, mert a közel öt évtized nyilván kitermelte a ma már ki tudja, hány generációs, lojális tábort, de hát egy ennyire erősen Ayreon-beállítottságú szerkesztőségnek azért mégiscsak illenék többet foglalkozni a bandával. Továbbra is fixa ideám ugyanis – és ebben a koncert ismét megerősített –, hogy azért itt a tojás volt előbb, mint a tyúk: nem létezik, hogy a tinédzser Arjen Lucassenhez ne jutott volna el egy példány a maga idejében külföldön is terjesztett Marsbéli Krónikákból.

Március 21-én, illetve 22-én nagyszabású koncerteket ad a Solaris a Várkert Bazárban. Az esemény apropója a zenekar indulásának negyvenötödik évfordulója, a két felvonásos előadásokra pedig egy monumentális dupla stúdióalbum is napvilágot lát, Marsbéli Krónikák III. címmel. A produkciónak tagja az a Pócs Tamás basszusgitáros is, aki saját zenekarával, a Tompoxszal is az anyazenekar örökségét viszi tovább. A Solaris-bulikra a Tompox Legenda Sörfőzdében adott koncertjével melegítettünk.

Nagyon régi, közel negyven évvel ezelőttről eredeztetett hagyomány feltámasztására tettek kísérletet a szervezők a 666 Fesztivál újjáélesztésével. Nekem ugyan ilyen régi koncertemlékeim nincsenek/nem lehetnek, így magától értetődő módon a hőskorban sajnos nem láttam a black metal alapbandáit, a Tormentor és a Morbid nevének bedobása után engem is teljes szélességében elkapott a (fantom)nosztalgia. Rajtam kívül is nagyon sokan érezték úgy (a határon túlról is), hogy kihagyhatatlan lehetőségről van szó, így ezen a kora tavaszi napon egy, a stílus legszebb napjait idéző, túlfűtött hangulatú eseménynek lehettünk részesei, amit még bizonyosan sokáig fogunk majd emlegetni.

2023-ban nagyot szólt az Agnostic Front a Dürerben. Azóta Roger Mireték leszállították a piszok erősre sikerült Echoes In Eternity lemezt, szóval, ha valakinek nem lett volna elég pusztán csak annyi, hogy a NYHC legalapvetőbb bandáját láthatja megint, annak is volt apropó bőven, hogy ellátogasson a Dürerbe. Ráadásul két igen fasza előzenekar is benne volt a pakkban, Roger Miret pedig Dudich Ákos közreműködésének köszönhetően, héttől még dedikálta is életrajzi könyvét. Lehet akkor csodálkozni azon, hogy az egész esemény baromi hamar HC-népünnepélybe fordult?!

A tavalyi Disturbed/Megadeth után ismét metáléjszakára mehettem a Papp Lászlóba, tehát nagy örömömre végre nem a Barba Negrába szorult be az egyre növekvő deathcore-rajongótábor. Ugyanakkor a bejutást ismét sikerült megbonyolítani az aréna körüli feljárók lekordonozásával, és a megszokott egyszeri jegyérvényesítés helyett, legalább három soron is át kellett jutni ismételt belépőfelmutatással. A kiemelt állóhelyhez való karszalagot ráadásul csak a tánctéren található terelőnél adták, a sötétben bénázva.

Egy Alter Bridge-koncert önmagában is komoly esemény, ezúttal viszont igen nívós előzenekarok is csatlakoztak Mark Tremontihoz, Myles Kennedyhez, Brian Marshallhoz és Scott Phillipshez, méghozzá két, Magyarországon korábban sosem járt név révén. Így, a Daughtryval és a Sevendusttal együtt tehát tényleg mindenképpen érdemes volt zsebbe nyúlni, és a szerdai időpont ellenére, még ezen a szürke, esős napon is elzarándokolni a Barba Negra nagyobbik színpada elé.

Remek dolog borítékolhatóan nagyszerű élménnyel kezdeni az évet, egy Leprous-koncert pedig pont ilyen. Ez a banda egy pillanatra sem vált statikussá az elmúlt években, a 2017-es Malinával ráadásul egy olyan útra fordultak rá, amelyen már én is a rajongójukként tartok velük minden lehetséges alkalommal. Óriási dalok, ezekhez felnőtt színpadi teljesítmény, vitán felül a notoddeni ötöké az egyik legerősebb élő produkció ma a progresszív porondon. Szerencsére Budapestre rendszeresen visszajárnak, és bár a másfél éve megjelent, nálam hatalmasat szólt Melodies Of Atonement turnéjának első köréből kimaradtunk, utóbb mi is megkaptuk a magunkét. Az a bizonyos léc megint nagyon magasra került ezen a tökély-közeli januári estén.

Szinte napra pontosan tíz évvel ezelőtt láttam utoljára élőben az István, a királyt. Akkor az ősgárda szereplői közül Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró is ott volt a színpadon, ahogy Szörényi Levente is, az előadás pedig hatalmas élményt jelentett számomra. A beszámolóban anno le is írtam, nem látom értelmét egy olyan Istvánnak, amelyben az eredeti hangok közül senki sem vesz részt. Ma, egy évtizeddel később pedig ideje revideálnom ezt az álláspontot. Mivel a fentebb említett triászból a legfiatalabb Varga Miklós is a 70-hez közelít, Feró meg a napokban töltötte a 80-at, nyilván senki nem lepődött meg azon a szereposztás láttán, hogy helyükre is új hangok érkeztek. Ahogy viszont tíz éve, úgy most, a Székely Kriszta rendezésében megszületett produkcióhoz is igyekeztek olyan hangokat castingolni, akik a legközelebb hozhatják a hallgatót az eredeti élményhez, illetve a klasszikus lemezanyaghoz.

A Lédeczy Lambert által gründolt Hircus Nocturnus fesztivál idei kiadása dupla kuriózumértékkel bírt az Ahriman és a Gire miatt. Mindkét formáció a lét-nemlét peremén egyensúlyoz, szerencsére még a léten innen, ezúttal ráadásul „hazai″ környezetbe szólt a meghívó. A JATE Klub jó házigazdának bizonyult, a zenekarok pedig a legjobb formájukat hozták ezen az egyszerre ünnepi, másrészt nagyon is felszabadult hangulatú estén. Mindezért pedig még egy hozzám hasonló, kényelemhez szokott fővárosinak is megérte több száz kilométert utazni.

Ahogy azt már az új lemez kapcsán is elmondtam, már jó ideje nem törtem magamat azért, hogy a Sabatont önálló turnén nézzem meg – tizenkét év alatt csak egyszer volt erre példa, akkor is az csak Apocalyptica hathatós közreműködése miatt, még 2020 telén. (Azt viszont a fene se gondolta volna akkor, hogy utána több mint két évig csak a Jon Lord emlékére szervezett győri koncert lesz az egyetlen könnyűzenei élményem...) A miértjét is leírtam ott: a 2010-es évek elején már rég kicsi volt nekik a PeCsa – de a Papp Laci meg akkor még túl nagy, hét évvel későbbre viszont ott is kinőtték a keresztbe fordított változatot. A fesztiválokon viszont mindig kellemes szórakozást tudtak jelenteni, ez pedig nagyon igaz volt a 2017-es Masters Of Rockra, amikor szimfonikus zenekarral léptek fel, és a hangszerelést Christofer Johnsson végezte. Ennek az emléke (amit sajnos azóta sem tud támogatni semmilyen minőségi felvétel) elég jó volt ahhoz, hogy amikor egy évvel a turné előtt azzal hirdették meg, hogy ott egy Legendary Orchestra is a program része lesz, ugyanúgy már az első napon, gondolkodás nélkül lecsaptam egy jegyre, mint a Scorpions hannoveri koncertjénél.

Mindössze két éve, hogy Kiko Loureiro családi problémák miatt kikerült a Megadethből, de úgy tűnik, nem nagyon tud megülni a hátsóján. Theory Of Mind címmel már tavaly kijött ugyanis egy szólóalbuma, karácsony előtt pár héttel meg éppen Európában klubozgat, maroknyi közönségeknek. És ez még akkor is tiszteletet parancsoló elkötelezettségről vall, ha a gitáros már egy ideje Finnországban él, tehát legalább nem Brazíliából kellett átrepülnie azért a maréknyi apróért, amit az ilyen fellépésekkel keres.

Szinte hihetetlen, de a Moby Dick idén már a 45. születésnapját ünnepli. Mert igaz ugyan, hogy a Soproni Ászok legelső lemeze, az Ugass kutya! csak 1990-ben jelent meg, az ősfelállás első mozgolódásai valamikorra a '80-as évek legelejére tehetőek. Ha pedig innen számoljuk, akkor bizony tényleg kijön ez a döbbenetes szám. A zenekar alaposan meg is ünnepelte egy minden szempontból monstre koncerttel.

Till Lindemann, aki szörnyeteget kreált magából. Till Lindemann, a szomorú bohóc. Till Lindemann, aki saját rémségével zökkenti ki a nyárspolgárt a komfortzónájából, és rémisztő vigyorral tapos rá az ember legsebezhetőbb idegszálára. Till Lindemann, akinek kaleidoszkópszerű, torz valósága tükröződik vissza sokak elfojtott árnyékvilágában.

Két évvel ezelőtt, ősszel járt nálunk utoljára a Nazareth, viszont azelőtt szűk egy évvel is jöttek, szóval három év alatt háromszor is el lehetett csípni őket itthon. Én pedig mindhárom alkalommal meg is tettem ezt – no, nem azért, mert a koncertek egyikének-másikának programja olyannyira speciális lett volna, hanem azért, mert a Naz régóta a szívem csücske, és akkor is szívesen megnézem őket, amikor csak tehetem, ha gyakorlatilag full ugyanazt a programot tolják le újra és újra.

Öt. Hatvannyolc. Kilenc. Számmisztikailag ki tudja, hova fut ki még ez a számsor, egyelőre a tények mentén haladva ötödszörre járt Budapesten Hans Zimmer önálló hangversenyével, a mester betöltötte a hatvannyolcat, és kilenc éve volt az első Nagy Élmény. Nem csupán azért nehéz szavakba foglalni Hans Zimmer újabb előadását, mert már magam is ötödszörre látom, és nagy vonalakban valahol hasonló ívet ír le mindegyik előadás, így önmagam tudnám ismételgetni, de nem szeretném. Hanem azért sem könnyű, mert ez a szimfo-audio-vizuális-rockos-kicsitdisney-deinkábbmarvel-helyenkéntszirupos-denéhamélyművészi produkció pontosan az a fajta élő produkció, amit át kell élni. Mert ugyan demagóg, de soha nem fogja átadni azt a komplex élménycsomagot a YouTube-on megtalálható csillió, telefonnal felvetett, pixelhalmos, szarul szóló felvétel, de a messziről készített fotók sem, ahogy arénás hangerővel és hangminőségben miképp kelnek szó szerint életre ezek a populáris filmzenék – korunk egyik legnagyobbb filmzeneszerzőjétől és közreműködésével, blabla. Ez utóbbi tény, akárhogy is nézzük, még mindig zsibbasztó gondolat a filmzenemániákusok számára.

Izgalmas volt az este felhozatala, még akkor is, ha jómagam nem kimondottan élem a synthwave-et, márpedig a három fellépőből kettő többé-kevésbé ehhez a zsánerhez kötődött. Nos, én pont a harmadikra készültem leginkább, hiszen az izlandi Kælan Mikla klubbulijaira régóta vadászom, és most végre nem is kerültük el egymást. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy a remek koncertbanda hírében álló Perturbator neve nem tett hasonlóan kíváncsivá, és hát tényleg, mi is lehetne meggyőzőbb, mint a valódi élvonal? Felvettem hát a Nyújork Jenkis kabátom, oszt uccu!

Vannak események, amelyekről egyszerűen muszáj megemlékezni e hasábokon. Attól függetlenül, hogy van-e épp kedv, idő, energia, egyéb kapacitás megírni, de meg kell, mert fontos. És aztán ez ad is egy extra motivációt, mert akárhogy is nézzük, akármerre sodortak is minket az évtizedek, a magyar heavy metal ′80-as évekbeli hőskora jelentős löketet adott annak, hogy a Shock! egyáltalán létezik és hogy mi magunk is részesei vagyunk. Ennek a hőskornak pedig igen fontos részét képezi a thrash aranykora, amelyhez meglepő frissességgel és naprakészséggel tudtak kapcsolódni az itthoni bandák – ha valami, akkor ez tényleg rávilágít arra, hogy mekkorát ment akkoriban a műfaj, és mekkorát megy ma retro verzióban is.

Mindig élvezetes folyamat megfigyelni, ahogy egy zenekar megérdemelten növekszik, és fokozatosan egyre magasabb ligába sorol. A Parkway Drive esetében, a rendszeres hazai fellépéseknek köszönhetően testközelből is végignézhettük ezt, most pedig viszonylag nagyobb szünet, nyolc év után tértek vissza hozzánk, immáron igazi arénaprodukcióval, tényleg a legnagyobbakhoz méltó show-val. Aki jegyet váltott az ausztrál szörfös brigád fennállását ünneplő húszéves turné budapesti állomására, minden túlzás nélkül etalon bulit láthatott tőlük, két további ausztrál haveri zenekar társaságában.

Bármilyen eretnekségnek tűnt elsőre (és aztán másodjára is), valójában maximálisan érthető és védhető Per Gessle döntése a Roxette reaktiválásával kapcsolatban. Marie Fredriksson hat éve meghalt, és már évekkel azelőtt visszavonult a koncertezéstől, de ha úgy nézzük, a zenekar 2002 szeptembere, vagyis Marie agydaganatának diagnosztizálása óta legfeljebb takaréklángon üzemelt. Per januárban betölti a 67-et, és ki tudná/akarná számon kérni rajta, hogy szeretne egy (talán) utolsó esélyt adni azon dalok élőben való megvillantásának, amelyeket végső soron mégiscsak ő írt? Az esély Lena Philipsson személyében érkezett, minden továbbiról pedig úgyis a közönség reakciója dönt majd.

Kapásból az 1968-as Furcsa pár című film ugrott be, amikor először meghallottam, hogy Cowpunks & Glampires néven közös turnéra indul a D-A-D. és a The 69 Eyes. Papíron ugyanis kábé annyira illettek össze, mint a tisztaságmániás Jack Lemmon és a trehány Walter Matthau Neil Simon történetében. Persze esetünkben szó sincs bármiféle kényszer szülte együttműködésről, a meglehetősen eltérő stílus ellenére régi haverság van a két zenekar között, és ahogy ez a budapesti turnényitón egyértelműen kiderült, az összebútorozás is kifejezetten jó ötlet volt.

Igen sűrű október végét zárt le ez a koncert, ráadásul olyat, ami lényegében csak pozitív töltődést hozott. Hét nap alatt ez már az ötödik rangosabb nemzetközi rock/metálesemény volt, a Helloween és a W.A.S.P., majd utána D.A.D. és a The 69 Eyes párosa is piszok jó volt, épp egy nappal korábban pedig még az Offspring is felülmúlta önmagát (avagy az én várakozásaimat). Ezen a sorozaton szerencsére ez az este sem tudott törést eszközölni.

Jöhet bármi, az idei koncertszezon abszolút csúcspontjaként kezeltem (már előzetesen is) ezt a fellépést, már pusztán azért is, mert a két fellépő banda idei produkciói toronymagasan kiemelkednek számomra a 2025-ös felhozatalból. Ez persze valahol az idei megjelenések kritikája is részemről, de sokkal inkább egy hatalmas kalaplevétel a Platon Karataev és a Törzs irányába, hiszen mind a Napkötözőt, mind a Menedéket hibátlan anyagnak tartom a mai napig. A habot a tortán az Akvárium jelentette, mert bár sterilsége, konzervdobozra hangolt belső tere sosem tudta velem megszerettetni ezt a helyszínt, két ilyen, a vizuális támogatásra is nagyban támaszkodó zenekar esetében elképzelni sem lehetett ennél ideálisabb választást klubszinten.

Hét év után találta meg újra a térképen az Offspring Budapestet, a Supercharged Worldwide In '25 turnéjuk részeként, amellyel a legújabb, Supercharged című albumukat népszerűsítik. Én magam is akkor, 2018-ban, a Tüskecsarnokban láttam őket utoljára, és bár néha nőnek és csökkennek ázsiók, a már akkor is patinás túlélőnek számító banda mégiscsak nagyot lépett az MVM méretével, kíváncsi is voltam, nem lesz-e túl nagy a kabát. De nem lett, sőt.

Újabb klasszikus zenekar, újabb tematikus turné – a nosztalgia nagy úr, a rock/metálszíntéren főleg. De ugyan ki bánja az ilyesmit, ha olyan alapkedvencek hangzanak el egy az egyben, mint például most? Blackie Lawless és a W.A.S.P. jó régen fordult meg nálunk utoljára, de most a lehető legjobbkor és a lehető legjobb turnéval tértek vissza Magyarországra. A csapatra a korábbi hazai bulikon is mindig sokan voltak kíváncsiak, most azonban egy lényegesen nagyobb helyet is elég rendesen telepakoltak. Mindazonáltal nem tudnám be mindezt kizárólag a turné műsorának – igazából minden ilyen patinás, régi csapatot sokan néznek meg mostanában. Blackie és társai pedig újból megszolgálták a bizalmat ezen az előzenekar nélküli koncerten.

A Helloween a Pumpkins United átalakulás előtt is elég rendesen elboldogult, azt azonban tanítani lehetne és kellene, ahogy ezt az egészet levezényelték, illetve azóta is viszik tovább. A zenekar immáron a második lemez körét futja a megalétszámú felállásban, és miként az újabb magyar koncert minden pillanatából is valósággal üvöltött, legalább annyira imádják ezt az egészet ebben a formában, mint a közönség. Joggal: a sztori csodálatosan szolgáltat igazságot a negyvenéves jubileumot ünneplő csapat összes korszakának, ugyanakkor megtalálták a módját, hogy mindegyiken túlmutasson.