Koncert

Zorba, a görög óta tudjuk, hogy a tánc és a zene minden hellén ember lelkének a belsejében lakik, és ismételten ezt bizonyította a Magyarországra lassan már hazajáró Planet Of Zeus is. A görög négyes ugyan már negyedszázada (!) küzd a leegyszerűsítve stonernek nevezett színtéren, de a Clutch előzenekaraként gurítottak igazán nagyot, bő tíz éve, a Psychic Warfare turnéján, míg nálunk igazából tavalyelőtt, a Voivod/Crowbar páros előtt ismertethették meg magukat a nagyérdeművel. Főzenekarként azonban most először tették tiszteletüket, ráadásul a tavaly ősszel megjelent Afterlife-ot bemutató körút nyitóállomásaként, ami ugye mindig extra fűszerezést jelent. Lelőve a poént: nem történt ez máshogy most sem.

Ha progresszív metálról van szó, a Queensryche megkerülhetetlen. Ez még akkor is igaz, ha a Bellevue-ből indult zenekar több mint három évtizede (!!!) nem adott ki olyan lemezt, amiért a tábor egyöntetűen lelkesedett volna, egy időben pedig gőzerővel igyekeztek mindent megtenni saját nimbuszuk lerombolása érdekében. Az első öt albummal viszont olyan kerek és csaknem tökéletes másfél évtizedet produkáltak, ami alapján akkor is ott lenne a helyük a metál legnagyobbjai között, ha azóta nem is csináltak volna semmit. A Queensryche viszont ehelyett folyamatosan aktív: turnéznak és rendszeres időközönként lemezekkel is jelentkeznek, tehát – ha szép lassan fogyatkozik is az eredeti tagok száma – a mai napig őrzik a lángot, amiért én személy szerint kimondottan hálás vagyok. Ahogy a hozzájuk hasonlóan legendás és szép lassan őskövület státuszba lépő bandák többségét, úgy őket sem mindig kerüli el a nosztalgia, így most – masszív rajongói unszolásra – egy totál múltidéző, csakis a debütlemezre, illetve az azt megelőző Queen Of The Reich EP-re koncentrálva járják a világot. Mivel pedig 2013 óta nem rendeztek önálló Queensryche-bulit Magyarországon, épp ideje volt, hogy hozzánk is visszatérjenek.

„Teljesen mindegy, hogy mit játszunk, ezeknek nem a Johnny B. Goode kell" – mondta lemondóan Béla, a menedzser. „Nekem a Johnny B. Goode nyolcvanéves koromban is a Johnny B. Goode lesz!" – válaszolta a zenekar énekese. A párbeszéd 1981-ben, a Kopaszkutya filmben hangzott el, Schuster Lóri mint menedzser és Hobo mint a Colorado együttes énekese között. Eltelt negyvennégy év, és Hobo február 13-án valóban nyolcvanéves lett. Az akkori sor a szövegkönyvből pedig két nappal később az Arénában végül gyakorlatban is beteljesítette a fenti jóslatot.

Nem volt ez mindig ilyen egyértelmű, de mostanság határozottan azt érzem, hogy egyre jobb dolga van a Marduk-rajongóknak. Miközben az immár 35. (!) életévében járó csapat semmilyen megfáradásra utaló jelet nem mutat, kiállásában ma is a hősidőket idézi, remek, anyagerős albumokkal jelentkezik, a tábor pedig – nálunk legalábbis mindenképpen – egyre minőségibb helyeken tudja szemrevételezni a svédek hadmozdulatait. Mit is mondhatnánk egy ilyen mindent látott, veterán alakulat sokadik koncertjéről, amely egyáltalán nem egy mindent látott, veterán brigád képét tárta elénk? A Marduk láthatóan lendületben van, éhes, és ahogy kell, fel is zabált minket ezen a februári estén.

Amit pár napja írtam a Royal Republic szórakoztatási tevékenysége kapcsán, az teljes mértékben megáll a The Night Flight Orchestrát illetően is. A két fellépés között a közönség jelentette a különbséget, mutatjuk, mennyire. Akik ellátogattak az előadásra, azok mindent megkaptak, amit ettől a bandától csak kapni lehet. Kiemelkedően megírt és összerakott, feszes, nagyszerűen előadott dalokat, magával ragadó lendületet, remek zenészi teljesítményeket és két elragadó, letörölhetetlen mosolyt viselő stewardesst, akik szuperül vokáloznak.

Az élő zenét játszó előadásokat és azok résztvevőit szokás úgy nevezni, hogy szórakoztatóipar. Vannak benne szakmunkások, tűnékeny dalokat előadó tűnékeny előadók, évtizedek óta felszínen lévő vérprofik és a két stáció közti kismillió próbálkozó. És vannak olyanok, ennek a cirkusznak a szórakoztató ágát élik meg, és azon túl, hogy önmagukért is zenélnek, nem tévesztik szem elől, hogy a közönségük a zenén felül a jó hangulatért is fizet, legyenek a körülmények bármilyenek.

Elkenhetném és/vagy tagadhatnám a dolgot, de minek: tény, hogy a fellépők Thy Catafalque-közelisége jelentette számomra a fő hívószót ezen a szerda estén, ami az A38 Orrbárjába (akarom mondani, az Orr Stúdióba) szólított. Ez nem jelenti azt, hogy saját jogukon nem érdekelnének a főszereplők aktuális dobásai, még ha – más-más okból is – nem sűrűn hallgattam eddig otthon a munkáikat, ahogy ezt majd még kifejtem alább. Nevezettek extra biztatás nélkül is megtöltik a legkülönbözőbb koncerthelyiségeket, az én célom ezen az estén annyi volt, hogy végre jobban is megismerkedjek velük, a beszámolóval pedig az a (mindenkori) célom, hogy esetleg még szűz füleknek is bemutathassam ezeket a felettébb izgalmas produkciókat.

Ez az alkalom most azok közé tartozott, hogy kimondottan szerettem volna megnézni az előzenekart, ugyanis rendesen felkészültem, meghallgattam a Hydra nagylemezét, még jónak is találtam, tehát kíváncsi is voltam rájuk. Aztán az élet mégse így hozta, viszont mivel pont a két záró feldolgozásra értünk oda, mégis talán tudok érdemben nyilatkozni róluk, mert ismertem a zenéjüket.

A dolog bejelentése óta némileg elcsitultak a viták a Pantera feltámasztása körül, amiben természetesen perdöntő szerepet játszik, hogy Phil Anselmo és Rex Brown méltó módon élesztette újjá a legendát Zakk Wylde-dal és Charlie Benantével. Nyugodtan mondhatjuk, hogy bő másfél évvel ezelőtt a két csurig telt barbás buli azóta a hazai koncertlegendáriumba is bevonult. A négyesfogat még ugyanazzal a lendülettel tért vissza hozzánk, ezúttal már az Arénába, egyetlen nagyobb fellépés erejéig. Noha a hangzás sajnos hagyott maga után némi kívánnivalót, az örökségen most sem esett csorba, a '90-es évek első számú metálbandája zeneileg ezúttal is hengerelt. Most már ugyanakkor lassan feldereng a horizonton az „innen hogyan tovább?" kérdése is, amire előbb vagy utóbb, de muszáj lesz válaszolniuk. (D.Á.)

The Blood Of Our Enemies névre hallgat a Manowar évindító Európa-turnéja, amellyel a legendás banda 1984-ben megjelent harmadik, illetve negyedik nagylemezeit, a Hail To Englandet és a Sign Of The Hammert ünnepli. Bizony, akkoriban még annyira pörgött a gépezet, hogy egy év alatt két, azóta klasszikussá érett korong is napvilágot látott tőlük. Magyar dátum természetesen most sincs (tekintve a produkció grandiózusságát, a hazai felvevőpiac szűkösségét, meg az itteni adórendszert, vélhetőleg nem is lesz), így azon manowarrioroknak, akik élőben akarták megtapasztalni, mire képesek a metálistenek földi helytartói 70 körül, Pozsonyba kellett zarándokolniuk. A koncert helyszíne a hatezer férőhelyes NTC Arena volt, ami civilben teniszcsarnokként funkcionál, péntek este viszont a hithű heavy metal zászlóhordozói töltötték csurig.

Azt gondolom, nyugodtan megspórolhatjuk a „ki hitte volna″ jellegű köröket, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy senki sem hitte volna, értve ez alatt magát a zenekart és annak táborát is. Bár a '90-es évek végén csak igen nagy nehézségek árán tudtad kikerülni Zoliékat, valószínűleg egyikünk sem kötött volna rá fogadást, hogy átvészelnek három évtizedet a tábor tenyerén. Különösen széppé teszi az évfordulót, hogy a brigád közben végig aktív maradt, és bár akadtak roppant komoly hullámvölgyeik, jelenleg újra sokadvirágzását éli a Kartel. Ki a fasza gyerek? Zoli, te tudod!

Tulajdonképpen akár tripla headliner bulinak is nevezhetjük a koncertet, amin a thrash metal műfaj három vezető zenekara lépett fel a Barba Negra nagyobbik sátrában. Meggyőződésem, hogy a Kreator és az Anthrax akár egyedül is igen komoly nézőszámot vonzottak volna ugyanitt, a Testament pedig a Blue Stage-et pakolta volna fullra, így kissé meglepő volt, hogy pár héttel a buli előtt még mindig lehetett jegyet kapni. Később aztán helyreállt a világ rendje: december elején csak ki kellett tenni a sold out táblát.

Mindössze néhány hónappal a Satan kultikus bulija után ismét a bécsi Escape Metal Cornerben találtam magam. Az apropó ezúttal a tengerentúli Jag Panzer eljövetele volt, akik tulajdonképpen a Mikulás ajándékaként érkeztek az osztrák fővárosba. Régi kedvenceim ők, mivel azonban még sosem játszottak Magyarországon – meg a környéken is meglehetősen ritkán bukkannak fel –, eddig nem volt alkalmam élőben elcsípni őket. Így tehát amint megtudtam, hogy a szomszédban lépnek fel, rögtön vettem is a jegyet.

Ahogy Page Hamilton fogalmazott, a Helmet szinte évente játszik nálunk, de így is minden alkalommal igen meleg fogadtatásban részesülnek. Tökéletesen igaza van a főnöknek, ha pedig olyan speckó programmal készülnek, mint ezen a turnén is, akkor nyilván még könnyebben borítékolható a felfokozott érdeklődés. Akárcsak tíz évvel ezelőtt a Dürerben, úgy most is a Betty jubileuma szolgáltatta az apropót, csak most nem a megjelenés huszadik, hanem már a harmincadik éve érkezett el.

Első két lemezének megjelenése környékén igen gyakran megfordult nálunk a Blues Pills, hiszen a 2017-es Fezennel bezárólag minimum háromszor el lehetett csípni őket az országban. Én is láttam a csapatot többször ebben a pár évben, azóta viszont nem igazán fújt össze minket a szél. Szóval ideje volt újra felvenni a fonalat, erre pedig remek alkalmat biztosított a Birthday turnéja, aminek pesti állomásán a hazai Woodstock Barbie és a Daniel Romano's Outfit társaságában léptek fel. (K.G.)

Az idei év utolsó nagyszabású (azaz arénás) koncertje érkezett el ezen a lassacskán téliesbe forduló november végi napon. Ehhez méltóan ünnepi hangulatba kellett hoznom magam, hiszen hosszú ínséges hetek várnak rám, amíg újra az MVM/Sportaréna belsejében találhatom magam. Két évvel ezelőtt a Kaleo nyitotta a Barba Negrát, akkor csurig telt a sátor. Az egykor a Szigetet is megjárt izlandi formáció szintet lépett, és most az MVM Dome-ba került az idei fellépésük, bár a nézőtérhez közelebb helyezték a színpadot, bő négyezres, de ránézésre roppant lelkes nézőseregnek örülhetett a talpig hetvenes évek western filmjeinek outfitjébe öltözött főhős. Mivel engem az izlandi bluesrockban utazó srác két évvel ezelőtt megnyert magának hangulatos muzsikájával, így nem volt kérdés az újrázás.

Mindössze bő másfél év telt el az Apocalyptica legutóbbi itthoni fellépése óta, ezalatt viszont rendkívül sok minden történt a huszonnyolc éve Metallica-feldolgozásokkal indult, de aztán saját dalai révén is komoly népszerűségre szert tett finn csapat háza táján. Kezdjük rögtön azzal, hogy húsz együtt töltött év után Mikko Sirén már nincs a kötelékben, helyén pedig egy másik Mikko, bizonyos Kaakkuriniemi ül a dobcucc mögött. Aztán ott van még az az apróság is, hogy egyfajta keretbe foglalva eddigi pályafutásukat, visszatértek az origóhoz, a Metallica-dalok átértelmezéséhez, amelyek közül rögtön lemezre is vettek kilencet, a simán csak Apocalyptica Plays Metallica Vol. 2 címmel idén júniusban megjelent anyagra. Nyilván ilyen előzmények után senkinek sem jelentett meglepetést, hogy az aktuális turnén is kizárólag Metallicát tolnak, így pedig az ismerős arcok közül nem csak Mikko Sirén, de a banda körül 2014 óta fel-felbukkanó Franky Perez is a hiányzók sorát erősítette.

Bár mindössze három éve és pár hónapja történik a Dolog, és csak idén már volt szerencsém két alkalommal is a színpadon látni a Thy Catafalque-ot, az ősz végére egyre erősebb lett bennem a hiányérzet Kátai Tamásék ügyében. Ott volt a Magyar Zene Háza februárban, aztán a turnényitó bécsi koncert, mégis úgy voltam vele, hogy egyrészt ezek már nagyon régen voltak (aztán rájövök, hogy valójában nem is voltak olyan régen), másrészt a zenekart igazán elemében pont egy éve, az A38-on láttam utoljára. Értem ezalatt azt az audiovizuális kombinációt, amivel az akváriumos bulik, vagy ha úgy akarjuk, a Mezolit óta a küzdőtér padlójához szögez a csapat, és ami afféle alapértelmezéssé is vált náluk időközben. Szóval, el tudom fogadni, ha egyesek szemében túlreprezentált itt a banda, én NAGYON vártam már ezt a késő novemberi hétvégét, és a jegyeladások ütemét tekintve kimondottan sokakkal osztoztam ebben.

Nemrégiben, az Accept és Phil Campbell koncertje kapcsán hazajáró lelkekről írtam, és tulajdonképpen azt a bevezetőt akár át is lehetne másolni ide. A The Dead Daisies ugyanis szűk egy évvel legutóbbi koncertje után ismét Budapesten játszott, meg sem tudom mondani, immáron hányadszorra. És bár koncertjeik olyan drasztikusan azért sosem különböznek egymástól, kétségtelenül igazi, hogy egytől-egyig hibátlan, pozitív energiával feltöltő rock′n′roll élményt nyújtanak, ezért továbbra is van rájuk igény. Meg lesz jövőre is, ha (amikor) megint jönnek. Bónuszként most egy kifejezetten erős csomag főzenekaraként érkeztek, hiszen előttük a White Lionnal anno rocksztárságig emelkedett Mike Tramp és a Freak Of Nature-ben anno vele már egyszer társult Marcus Nand által alkotott duó, illetve az Alice Cooper lányát, Calicót, meg Chuck Garricet is soraiban tudó Beasto Blanco nyitott.

Negyven év és egy páratlan karrier zárul le elvileg ezzel a turnéval. A Sepultura annak idején a harmadik világ – vagy ha jobban tetszik, „a globális dél" – első fecskéjeként tört fel a metálvilág csúcsára, és az alapvető változások, hullámvölgyek ellenére is abszolút emelt fővel futhatják le ezt a finálét. Erőteljes kérdés persze, mi lesz utána, de erről egyelőre csak sejtéseink lehetnek. Az azonban nem sejtés, hanem maximális bizonyosság, hogy ez a búcsúfellépés gyakorlatilag tökéletesen sült el.

Hosszú nap után értem az MVM Dome-ba, hogy megnézzem a Sleep Tokent, napjaink egyik legizgalmasabb és egyben legfurcsább vadhajtását. Alapvetően a zordabb, progosabb, régimódi zenék híve vagyok, de néha be tud találni valami egészen más is. A fiamat például inkább Cannibal Corpse-ra viszem, de megfogott a Sleep Token egy olyan dala, amiről ordít a Meshuggah hatása. Innen jött az ötlet, hogy élőben is lecsekkoljam ezt a modern, szokatlan zenei világot.

Korai tinédzseréveim elején kifejezetten odavoltam a Dookie-ért meg a Smashért, aztán mire szűk egy évtizeddel később, úgy igazán felnőtt ezen a vonalon a Sum 41 is, már egészen másféle zenéket hallgattam. Mivel azonban Deryck Whibley-ék sikert sikerre halmoztak az elmúlt, csaknem három évtized nagyobbik részében, úton-útfélen belefutottam a dalaikba. És bizony ezek közül nem egyre fel is kaptam a fejem, így amikor felmerült a lehetőség, hogy a banda búcsúturnéján nálunk is meg lehet nézni őket, kapva kaptam az alkalmon.

Mi lehet jobb egy időjárásilag már igazán csúnyába forduló, ködös, szürke, fagyos novemberi napon, mint egy jó kis vasárnap esti, lazulós Myles Kennedy-koncert? Persze akadt más is aznapra, máshol, ilyen napokon nagyrészt szívügy szerint mozgunk, az örökifjú Kennedy úr az én reszortom, sokéves Alter Bridge- és Slash feat. Myles Kennedy-rajongásom által. Szólóban meg úgysem láttuk még Mylest, így kíváncsian vártam, mennyiben lesz más most, amikor egymagában kell levezényelnie egy komplett estét és nem bújhat alkalmanként más, egyenrangúan híres vagy jóval híresebb zenészek produkciója mögé.

Két hazajáró lélek vette birtokba vasárnap este a Barba Negra vörös színpadát, hiszen Phil Campbell és gyermekei szűk másfél év alatt harmadszor játszottak már nálunk, Accept meg megszámolni sem tudom, hányszor volt eddig Magyarországon, legutóbb például mindössze néhány hónapja, a Rockmaratonon. Ami jó, az viszont jó, így hiába láttam én is mindkét brigádot nemrégiben – meg azelőtt többször is –, nem volt kérdés, hogy megint csak itt a helyem. És láthatóan nem voltam egyedül ezzel az elhatározással, hiszen mire a buli elkezdődött, az érdeklődők nagyjából háromnegyedig meg is töltötték a helyet.

Csepel válasza a Pink Floydra, szegény ember David Gilmourja... nem kell messzire menni a magyarosan magasröptű, lecsapásra ingerlő irónialabdákért. Ebből is csak az látszik amúgy, hogy milyen piszkosul nehéz dolga van a Brit Floydnak annak ellenére, hogy egy már kitalált, sikerrel kipróbált koncepciót melegítenek fel, ezúttal éppen a The Division Bell album kiadásának harmincadik évfordulója előtt tisztelegve. És hogy van az, hogy miközben az utolsó korszakos Pink Floyd lelke és agya éppen a világ legnagyszerűbb arénáit látogatja diadalmasan, egy tribute formáció előadásától tátva marad a szád? Bár nem tudom, hogy a „saját jogán" kifejezést ez esetben hogyan lehetne helyén kezelni, mégis azt mondom: a Brit Floyd saját jogán is rendkívüli brigád.

„Hans Zimmernek klónoznia kellene magát” – sóhajtott fel sokezer ember, amikor először-másodszor-sokadszor volt lehetősége megnézni tényleg páratlan előadásait, amelyből szerencsére Budapestre is eljutott jó néhány. Nos, mintha csak Aladdin csodalámpáját dörzsölgette volna ez a tömeg, Hans Zimmer megduplázódott, olyannyira, hogy most már egyszerre turnézik az Egyesült Államokban és Európában is. A nevével fémjelzett, „zimmertelen” turné egyik állomása idén ősszel az MVM Dome-ba érkezett, amely szokás szerint csurig megtelt. Tényleg elképesztő hívószó bármi, amin ott áll a zeneszerző neve.