Koncert

Február elején robbant a hír, hogy valóban megvalósul, amiről korábban csak interjúkban pletykált Sharon Osbourne: július 5-én Birminghamben, a Villa Parkban Ozzy még egyszer utoljára színpadra áll, hogy elbúcsúzzon a közönségétől, szólóban és a Black Sabbathtal egyaránt. Kikerült egy teljesen valószerűtlen line-up is, de őszintén szólva a körítés engem kevésbé hozott lázba az átlagnál, mint egy Ozzy & Black Sabbath-koncert lehetősége a születésnapom másnapján.

Az utolsó napra maradt egy sor legenda, de az egész fesztivál legfájdalmasabb döntése is, mivel azt kellett kimatekozni, hogy mivel Judas Priest és King Diamond feles átfedésben játszik, kit nézzek meg, és mikor osszam meg a figyelmemet. Végül lett belőle egy kecske és káposzta jellegű megoldás, amit nem szívesen ismételnék meg a jövőben. Nagyon tartalmas volt a műsor, és a sokakat zavaró, tűző meleg azért tűrhető volt otthoni mércével. A belga-holland nyár 30 fokon már kánikula, de azért még bőven kibírható volt.

A GMM harmadik napjához fűzött a legújabb keletű érdeklődés vagy csak simán a kíváncsiság érzése, mivel igazi régi kedvencből itt sorjázott a legkevesebb, mégis különleges nap kerekedett belőle. A már szokásos késő délutáni érkezés azt jelentette, hogy kisebb underground cuccokról maradok le, amelyek alapesetben érdekeltek volna (Dødheimsgard, Whitechapel ma, Deafheaven más napokon). Így vagy úgy, de a délutáni 4 és 5 óra közötti kezdés jó döntésnek tűnik, a végére úgyis elfárad az ember, de később érkezni meg bűn, mivel nagy underground kedvencek maradhatnak ki.

A Graspop (továbbiakban sokszor csak GMM) idei kiadása sokkal jobban sikerült, mint a tavalyi, mivel az özönvizet felváltotta a belga/holland mércével kánikulának mondott sima nyár, nem kellett tocsogó vízben és sártengerben mászkálni, és az iszapszag sem kísértett (a tavalyi élményeket senkinek nem kívánom). A közlekedés gördülékenységének is jót tett ez, így idén a második napon már rutinos shuttle bus utasként büszkén feszítettem a fesztivál helyszínén késő délután. Aki éjjel fekszik, délelőtt kel, tartja a dakota mondás, és enni is kell, mivel a fesztiválon elég belga (értsd: nagyon nyugati) árak vannak, és nem lehet csak a benti étkezésekből jóllakni – így viszont reggeli 12 és 1 között nincs az az isten, hogy ki lehessen érni. Ami azt illeti, berúgni sem lehet ilyen belga árak mellett, de szerencsére ez nem is volt tervben. Mindenkinek ajánlom közben a Belgian Beer Bart, ha majd egyszer arra jár, „a minőséget meg kell fizetni″ elven.

A Graspop úgy Európa egyik legnagyobb fesztiválja, hogy egy mezei rockert megkérdezve biztosan nem emlegetné a legnépszerűbbek között. A Benelux vidék legnagyobb metáleseménye kábé napi 60 ezer embert vonz, a francia Hellfesthez hasonló mennyiségben, és erre egyedül a Wacken ver rá Európában, de hát a fellépők impozáns névsora is példaértékű. Ezen a fesztiválon a főattrakció mindig az Iron Maiden- vagy Guns N′ Roses-kaliberű bandák közül kerül ki, és idén sem volt másként.

Az Exodus a thrash hőskorának legintenzívebb koncertbandájaként híresült el a Bay Areában, korai klubbulijaik energiaszintjéről – sőt, kifejezett erőszakosságáról, kiszámíthatatlanságáról – legendákat meséltek. Azóta persze eltelt több mint negyven év, és a zenekar is rengeteg mindenen ment keresztül, ám ha egyvalamit kellene kiemelni az újabb, szerencsére immáron sokadik magyarországi fellépésük kapcsán, az 2025-ben sem lehetne más, mint az energiaszint. A csapat soha nem bárgyúskodott élőben, legendásan pusztító intenzitásuk azonban a váratlanul visszatért Rob Dukesszal a fronton csak még tovább fokozódott.

Nem túlzás azt állítani, hogy az idei év underground szenzációja a Savatage újraaktivizálódása. Az amerikai zenekar roppant gazdag és páratlanul színvonalas életművet tudhat magáénak, ráadásul a leállásukat követő bő két évtizedben egyfajta szent tehénné váltak, akikről azok is csak a tisztelet hangján szólnak, akik nem számítanak kifejezetten rajongóiknak. Huszonhárom év telt el szinte teljesen inaktívan, de 2025-ben végre ismét útnak indultak, mi pedig Münchenben csíptük el őket.

Három év, három koncert! Igencsak el vannak kényeztetve a hazai Ugly Kid Joe-rajongók, hiszen míg sokáig kifejezetten került minket a zenekar, mostanában évente fújja őket erre a szél. Mindezt a frontember Whitfield Crane is megjegyezte, ahogy azt is, milyen fantasztikus két hetet töltött Budapesten a tavalyi, Open Road Fesztiválon adott koncertjüket követően. Nem tudom, ennek is köze volt-e ahhoz, hogy még egy év sem telt el azóta, és újra itt voltak, de Isten tartsa meg jó szokásukat. Ráadásul most nem is egy fesztivál részeként lehetett megnézni őket, hanem önálló bulin, hosszabb szettel.

Manapság már ritka, hogy csupán olyan sok idő után jusson el önálló bulival Magyarországra egy kimondottan népszerű és nagy banda, mint az Avenged Sevenfold. Persze M. Shadowsék is jártak már nálunk, de egyetlen, az egybehangzó vélemények szerint eléggé hervasztó fesztiválbuli egy leszállóágban lévő rendezvényen nyilván messze nem számít annyit egy teltházas fővárosi fellépéssel összehasonlítva. Én sem voltam ott Sopronban hét éve, az elmúlt tizen-egynéhány évben kissé el is távolodtunk egymástól az A7X-szel, de a Budapest Parkban látottak annyira elsöprőnek bizonyultak, hogy még az utóbbi pár lemezzel kapcsolatos fenntartásaimon is kénytelen leszek enyhíteni a koncert láttán.

Eperhold. A júniusi teliholdat nevezik így, amikor is kedvelt égitestünk a megszokottnál alacsonyabban járja az eget, mivel közel esik a nyári napfordulóhoz, az évnek ahhoz az időszakához, amikor a Nap a legmagasabban áll. Eredetileg az észak-amerikai algonkin indiánok nevezték el így, mivel az eperszüret idejére esett, meg egyébként is jópofa elnevezés, gondolom én. Az asztrológusok szerint állítólag a megszokottnál is erőteljesebben hat az érzékeinkre, és felerősíti a romantikus hangulatot – főleg azét, aki fogékony az ilyesmire. Na, ez a jelenség volt megfigyelhető 2025. június 11-ének éjszakáján az égen. Stílszerűen éppen akkor, amikor egy bizonyos Carlos Humberto Santana Barragán nevű gitárvirtuóz közel másfél évtized után ismét Magyarországon tette tiszteletét – talán nem véletlenül.

Gőzöm sincs, hogy a Carcass esetében ez a mostani turné pontosan minek számított. Jeff Walkerék utolsó lemeze már négyéves, ahhoz szúrni egy újabb turnét talán fura, de ez is olyan, hogy különösebben nem is számít. Egy Carcass-koncert mindig jólesik, az úgynevezett apropó maximum a program összeállításában játszhat szerepet (avagy apropóval támasztható alá egy erősebben újkori műsor akár).

Egy Las Vegas-i arénazenekar, mint olyan, már eleve gyanús, pont mint egy monacói születésű Forma–1-es pilóta, de hát látjuk/tapasztaljuk, hogy előfordulnak efféle konstellációk a nagyvilágban. Az Imagine Dragonsra sem okvetlenül a származási helyük okán mondták a legtöbben, hogy stadionok színpadára született, hanem mert az egész kifejezésmódjuk, ha úgy tetszik „kiállításuk" megfelelt ennek. Szokás mondani, hogy crossover zenében utaznak, ami esetükben azt jelenti, hogy gátlástalanul (de roppant okosan) magukba olvasztják az aktuálisan népszerű zsánerek főbb jellemzőit, hogy aztán az egészet magukra szabva, vagyis arénaméretre transzponálva adják elő. Pedig bizony az Imagine Dragons is megjárta a szamárlétrát, most már azonban Európában is stadionszinten villantanak, és amit mutatnak, az száz százalék szórakoztatás. 

Van annak egyfajta súlya, amikor egy turné már elővételben fullra betelik. De az Iron Maiden is a rockbandák azon elitklubjához tartozik az AC/DC-hez, a Metallicához és még néhány kiválasztotthoz hasonlóan, akiket egyszerűen mindenki látni akar minden egyes alkalommal – ráadásul ahogy telik (és fogy) az idő, egyre inkább. Így aztán turnéról turnéra egyre brutálisabb irántuk a kereslet, még ötven év után is. A fél évszázadot megünnepelni hivatott Run For Your Lives turné kettős nyitánya Budapesten is agyig telt Arénát hozott, ráadásul a megnagyobbított állóhelyes, lelátók alá betolt széksorokkal operáló konfigurációban. A zenekar pedig megint úgy tudott valami mást, újat mutatni a koncerteken, hogy közben – a szó abszolút pozitív értelmében – ugyanazt adták, mint mindig.

Nem túlzás azt állítani, hogy a brit ős-punk szerelmeseinek a május 24-i Punk Legends Fest maga volt a Kánaán, de aki igazán szereti a régisulis thrash metalt, illetve kíváncsi rá, honnan merítettek a műfaj vezető csapatai, az is jól tette, ha ellátogatott a Barba Negra két színpadán egyszerre folyt, grandiózus koncertsorozatra. Ezen az estén ugyanis egymás után lehetett elcsípni a GBH-et, az Anti-Nowhere League-et, a Discharge-ot és a The Exploitedet, akik vonatkozásában tényleg minden túlzás nélkül használható a legenda kifejezés. Ha pedig azt nézzük, hogy milyen csapatok dolgoztak fel tőlük dalokat (Metallica, Slayer, Anthrax, Destruction, Machine Head stb.), akkor egyértelmű, hogy a metál súlyosabb ágaira gyakorolt hatásuk is óriási.

Furcsa belegondolni, hogy már ez a zenekar is a harmincadik évét tapossa. Jómagam egy kivételével az összes eddigi hazai koncertjükön jelen voltam, így a legelsőn is, amikor 2003 áprilisában a hajdani MegaPubban tették tiszteletüket. Emlékszem, már akkor azt gondoltam, hihetetlen, hogy végre élőben is láthatjuk őket, holott a csapat és az első lemez is csak nyolcéves volt. Szerencsés pillanat volt, az akkori friss albummal számomra egyfajta csúcspontjára ért épp a zenekar, a Sowden-éra szentháromsága a Visitor – Immortal? – Contagion trióval akkor teljesült ki. Nyilván léc alá később sem csúsztak, én pedig hálával adóztam a Livesoundnak, hogy időről időre újra elhozták őket.

Annekét mindig jó megnézni. Anneke mindig zseniális koncertet ad. Anneke feltölt és eloszlatja a gondokat. Anneke, Anneke, Anneke… Ilyen gondolatfutamokat osztottunk meg egymással a Hajóról kifelé menet kis baráti társaságunkkal, magunkba fordulva és egyszerre lelkendezve. Kiben milyen nyomot hagyott ez az este, egyszerre volt felemelő, léleksimogató és lélekmarcangoló – mint mindig. Anneke Van Giersbergen ezúttal az A38 Hajón énekelt egy szál gitárral annak a láthatóan rajongó és hűséges magnak, akik mindenhová követik.

Harminc év telt el, mióta a Black-Out a Fekete Kékkel szó szerint berobbant a magyar rockzenei fősodorba. A második (vagy ha úgy jobban tetszik: első igazi) nagylemez kétségtelenül klasszikussá, illetve egy generáció kitörölhetetlen, meghatározó élményévé érett, a zenekar pedig 2025-ben méltó módon meg is ünnepelte jubileumát. Eredetileg mindössze egyetlen speciális koncertről volt szó, de akkorának bizonyult az érdeklődés, hogy az Akvárium nagyobbik terme már hónapokkal az esemény előtt megtelt, így a srácok beadták a derekukat, és másnap adtak egy ráadást. Mi erre jutottunk el.

Harakiri For The Sky, Thy Catafalque és Patriarkh – magamban Nagy Tavaszi Black Metal Maratonnak neveztem el ezt az április első hetére időzített hármas koncertfüzért, időjárási okokból utóbb azért inkább azt mondom, maradjunk a Tavaszváró jelzőnél. Komolyabb jelentősége úgyis inkább annak van, hogy a különböző blackmetal-közeli formációk által öt nap alatt lezavart eseménysor szinte maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Minőségi alapozás a Harakiri For The Sky társaságában, szintlépés Катаи Тамасékkal, majd a végére egy kiadós, mutatós desszert. Az utolsó fogást Budán tálalták, vasárnap este.

Afféle jó szokássá vált, hogy a tavasz érkezésével nagyot gurít a Thy Catafalque. Három éve, éppen áprilisban volt ugye az első igazi TC-koncert, két éve ilyentájt a Platon Karataev társaságában próbálták ki magukat a Budapest Parkban, tavaly a Magyar Zene Házában nyitották az évet, majd történetük első Európa-turnéjára indultak. Az elmúlt télen aztán kezdetben kizárólag külföldi koncertdátumok bukkantak fel a velük kapcsolatos hírekben, mígnem bejelentették, hogy a klubos közegből kilépve (nyugodtan kimondható, hogy azt a szintet kinőve), megpróbálják immár a Barba Negra Red Stage terét is feltölteni. A jól megalapozott szintlépés pedig fényes sikerrel valósult meg, mostantól kezdve bizonyított, hogy a Thy Catafalque ezt a léptéket is tudja, érti, szereti.

Talán végre tényleg kimondhatjuk, hogy itt a tavasz, szépen be is sűrűsödtek a blackmetal-közeli események a horizonton. Számomra a nyitányt az osztrák Harakiri For The Sky koncertje jelentette, akik egy remek friss lemezzel és immár headliner pozícióban tértek vissza, miután legutóbb a szomszédos Barba-színpadon a Paradise Lost-turné nyitó előzenekaraként próbáltak tetszést aratni. Utóbbit most nyilván jóval kisebb léptékben, viszont a saját közegükben, a saját díszleteik előtt tehették meg, nekem mégis ugyanannyira bejött a műsoruk, mint a múltkor. A post-black metal egyik általunk is elhallgatott gyöngyszeme hozta a formáját, és megríkatott.

Ennél csajosabb már csak akkor lehetett volna ez az este, ha történetesen nőnapra vagy anyák napjára szervezik, ugyanakkor girl power turné tekintetében maga a turné tényleg nem űberelhető már idén, főleg hogy az említett napokon is bizonyára volt-lesz koncertjük. Más kérdés, hogy sajnálatosan kevesen voltak rá kíváncsiak Budapesten, persze nyilván nem tett jót az eseménynek, hogy a nagy Barbában ugyanebben az időben éppen egy generációs sztártrió zúzott. Persze a Blue-ban sem volt annyira vészes a saccra százötven ember, aki összegyűlt, főleg, hogy a hangulatot így is megcsinálták, maguk a zenekarok pedig a látottak alapján eleve utazó házibulinak fogják fel az egész túrát. Ami amúgy nemsokára véget is ér, tehát mi pont a legjobbkor láthattuk. Minden tekintetben összeszoktak már a zenekari tagságok és a turnépartnerek is, de valószínűleg még nem várják a végét.

Ha a '90-es évek végén, 2000-es évek elején voltál tinédzser, netán akkor kezdtél el ismerkedni a rockzenékkel, ez az este neked szólt. A Godsmack, a P.O.D. és a Drowning Pool is leszállított karrierje során legalább egy-egy, minden túlzás nélkül generációs himnusszá nemesedett slágert, az I Stand Alone, a Youth Of The Nation és a Bodies pedig most egy este során volt meghallgatható. Ráadásul nem is pörgetik túl az Európa-turnét, hiszen a zenekarok átlagosan kétnaponta játszanak, mindösszesen kilenc országban, és mivel szomszédaink közül csak Ausztria és Románia fért bele a szórásba, külföldről is kifejezetten sokan érkeztek. Így a közönség gyakorlatilag meg is töltötte a nagyobbik Barba Negra sátrat.

Mire megy egy metálzenész, ha színtiszta dzsesszbe burkolózik? Képes-e megszólítani egy dzsesszer azokat, akik esetleg csak azért hallgatnak bele a zenéjébe, mert ismerik őt metálvonalról? Ilyen kérdések tolultak fel bennem, amikor az OFF Kultur ipari szentélye felé haladtam szombat este.

Budapesten ért véget Tarja Turunen és Marko Hietala közös turnéja, a Living The Dream Together. Papíron mindez egy könnyes nosztalgiával átitatott, a régi idők slágereire koncentráló programot ígért, a két ex-Nightwish-alapembernek azonban más tervei voltak. A koncert előtt azt gondoltam, hogy Tarja és Marko szó szerint együtt lépnek fel, azaz egy zenekar élén, egy produkcióban fogjuk látni őket, de aztán amikor előzetesen kicsit utánanéztem, mi várható, kiderült, hogy ez tulajdonképpen egyfajta double headliner turné, amelynek keretében két önálló koncertet nézhet meg a publikum.

Nem túlzottan népes, de felettébb lelkes tábor várta Sivert Høyemet Budapesten, és ez nagyjából meg is felelt a papírformának. A Madrugada énekeseként és szólóelőadóként is mozgolódó Høyem a maga módján sztárnak számít a skandináv világban, felénk viszont legutóbb talán akkor forgott közszájon a neve, amikor pár éve slágert csinált a Satyricon Phoenixéből. Nálunk legutóbb 2019-ben, a Madrugadával járt (szintén az A38-on), ezúttal viszont (nagyjából) száz százalékban csak a frontemberről szólt az előadás, csakis rajta múlt, hogy mit viszünk haza aznap este. Nem mellesleg az is kiderülhetett, hogy mit hoz ki a magyaros temperamentum egy sarkvidéki származású norvégból.

Alig fél éve lépett fel a Dynazty a Rockmaratonon, de máris visszatértek hozzánk. Ezúttal Budapesten tették tiszteletüket a Nanowar Of Steel társult headlinereként, az érdeklődés pedig akkora volt a buli iránt, hogy a rajongók már február elején felszippantották a kisebbik Barba sátor megtöltéséhez szükséges nyolcszáz jegyet. Mivel Dunaújvárosban Nils Molinék pont átfedésben játszottak a Destructionnel, ott és akkor semmit sem láttam belőlük, és sokáig úgy tűnt, hogy most is lemaradok róluk. Én is azok között voltam ugyanis, akik későn reagáltak, és már nem maradt nekik jegy. Szerencsére a koncert napján csak sikerült egyet levadásznom a Ticketswapen, így már csak annyi volt a feladat, hogy időben visszaérjek vidékről.