Koncert

Az egyik legfájdalmasabb kérdés, amit fel lehet tenni metálilag, hogy vajon milyen zenében utazna ma Chuck Schuldiner, ha nem viszi el csaknem negyedszázaddal ezelőtt a szörnyű betegség. A Death főnöke fájdalmasan fiatalon, mindössze 34 évesen, kreatív téren még mindig vastagon felívelő szakaszban kényszerült itthagyni ezt a világot – tragédiája a mai napig az egyik legszörnyűbb veszteség, ami valaha érte a műfajt. Dalai azonban ma is élnek, és a Left To Die második budapesti bulija a lehető legméltóbb módon állított emléket a legendának.

Harmincadik születésnapját ünnepli idén Arjen Anthony Lucassen grandiózus űropera-sagája, az Ayreon. A matek ugyan kicsit sántít, hiszen a projekt formálódása már 1994-ben megkezdődött, de az első életjel valóban az 1995-ös Sail Away To Avalon single volt. Azzal kezdődött minden, tehát tulajdonképpen jogos az időszámítást is innen datálni. Meg egyébként is, így illeszthető be a jubileum a kétévenként adott koncertek sormintájába, amire Arjen 2015-ben ráállt. Azóta, a páratlan években, különböző programokkal színpadra állítja a projektet szülővárosától, Waalwijktól nem messze, Tilburgben.

„Amúgy nem nézed meg Robbie Williamst az Arénában?" – valahogy így, ezzel a kérdéssel indult két (és fél) éve a viszonyom szorosabbra fűzése azzal az emberrel, akivel kapcsolatban csak a vak nem látta, hogy Gary Barlow jobb dalszerző nála, a Take Thatben pedig messze nem a legdögösebb faszi. Szóval a Papplaciba még jobbára a bakancslistán hiányzó tétel kipipálása, illetve az RW brand tömegvonzása vitt, de már a kijáratnál tudtam, hogy ezt én újra át akarom élni. Minél előbb, minél többször, annál jobb. Alig van a dologra racionális magyarázatom azon kívül, hogy nagyon szeretek jól szórakozni. És van ez az ötvenegy éves, négygyerekes családapa, aki talán még nálam is jobban, sőt, szerinte enélkül ő nem is létezne.

Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? Morfondírozhatnál ezen a kérdésen, ha belefutottál már Die Krupps-dalokba, és felrémlett a német nagyobb testvér neve. Jelen esetben a tojás a Die Krupps, és a tudomány, illetve a zenetörténelem mai állása szerint amit a Rammstein csúcsra járatott, annak a bölcsője Düsseldorfban található. Hogy miért citálom már az elején ide a Rammsteint? Egyrészt mert megkerülhetetlen, másrészt, ha esetleg a nagy testvért imádod, akkor javaslom, hogy áss le a gyökerekig. Valószínűleg a zenekarnak is tele van már mindene a hasonlítgatásokkal, főleg, hogy a közepes klub vs. stadionméret közti különbségek és azok velejárói is bizonyára rátapintanak néhány fájó pontra. Vagy már nem. Mindenesetre a Die Krupps éppen a 45. életévét tapossa, aminek kapcsán jubileumi turnéra indult. A Dürer Kert nagytermében néztük meg őket.

Valószínűleg nincs ember a táborban, aki ne értene velem egyet abban, hogy Anneke van Giersbergen ugyanúgy pótolhatatlan a The Gatheringben, ahogy Rob Halford is az volt a Judas Priestben vagy Bruce Dickinson az Iron Maidenben. És nemcsak azért, mert a klasszikus, megkerülhetetlen, korszakalkotó lemezeiket vele a mikrofon mögött jelentették meg, hanem azért mert valóban az egyik (ha nem a) legjobb a színtéren mozgó énekesnők közül, emellett pedig végtelenül karizmatikus, pozitív, közvetlen és imádnivaló személyiség. Így amikor tizenhárom év és hat közös nagylemez után, 2007-ben úgy döntött, hogy szeretne inkább szólókarrierjére koncentrálni, illetve kipróbálná magát másfajta zenei közegben és stílusokban is, lépése óhatatlanul a The Gathering sajnálatos marginalizálódásával járt együtt. 

Négy nappal az Exhorder osztálytalálkozója után ismét vérbeli underground eseményen vehettek részt a thrash metal hazai fanatikusai. A Flotsam And Jetsam sem kevésbé kultikus név, és igaz ugyan, hogy ők többször is jártak már nálunk pályafutásuk során, felbukkanásuk mindig eseményszámba megy. Legalábbis annak a maréknyi fanatikusnak, akik követik a zenekar körüli történéseket.

Vajon játszanak Red Hot Chilit, Metallicát és Black Sabbathot? Látok-e majd bármit is a fejem fölé magasodó telefonerdőtől? Lesznek vajon pasik is a koncerten vagy tele lesz negyven-ötvenpluszos nővel? Vajon félmeztelen lesz-e Momoa? Megannyi izgalmas kérdés tolult a fejembe a koncert estéjéhez közeledve, amikor még azt vártam, hogy saccra másfél órányi vélhetően amatőr, de mégis bájos hakni vár rám. Ám sajnos már koncert közben, utána és másnap is finoman szólva vegyes érzések kavarogtak bennem. Az alábbiakban olvashattok néhány gondolatot egy „jó is lehetett volna, de nem lett az”, azaz a „hogyan szúrjunk el mindent saturészegen?”-estéről.

A koraihoz képest teljesen más felállásban, több évtizeddel az első éra után, de csak megértük: végre eljutott Magyarországra az Exhorder. A New Orleans-i proto-groove/thrasherek nyilvánvalóan nem a Puskás Stadionban léptek fel, és ha a szívünkre tesszük a kezünket, igazából lehettek volna ennél többen is a koncertjükön – bár őszintén szólva nem számítottam nagyobb érdeklődésre, hiszen ez itt tényleg abszolút underground rétegzene. Ám akárhogyan is, de mindenképpen újabb komoly nevet pipálhattunk ki a Magyarországon még sosem járt kultbandák képzeletbeli sorából, és aki lejött ezen a fülledt kedd estén a Barba Negrába, garantáltan nem távozott elégedetlenül.

A Rockstadt amolyan kelet-európai Brutal Asssaulttá nőtte ki magát az évek során, a méretes rendezvény Románia legnagyobb metálfesztiválja, és már Ausztráliától Ázsián át Észak- és Latin-Amerikáig is vonz be embereket, Európa nagyjából összes országát is ideértve. Brassó közelében, Dél-Erdélyben minden adott az autentikus metálélményhez is, kezdve a fenyveserdőkkel, folytatva a Drakula-kastéllyal, de még dínópark is van 10-20 kilométeres körzetben. A fenyvesek árnyékában hőség sincs, minden banda megemlíti, mennyire misztikus a környezet, és nem mellesleg a zajt is jól felfogja a természetes pajzs. Beszámolónk második része.

Nietzsche filozófiáját nemcsak félreértelmezni, de félrefordítani is rendszeresen szokták – ő ugyanis nem azt mondta, hogy aki szörnyetegekkel viaskodik, az maga is szörnyeteggé válik, hanem hogy ügyeljen arra, hogy ő maga ne váljon szörnyeteggé. A Neurosis két frontembere esetében sajnos csak a régi sanzon idézhető fel: „az egyiknek sikerül, a másiknak nem"... pedig mindkettőjüknek megvolt erre a receptje azzal, hogy az alapzenekar szebbik arcát – még ha ez a szépség is szomorú és súlyos – szólólemezeiken is kiteljesítsék. Steve Von Tillnek ehhez először elég volt egy akusztikus gitár és néhány vonós a hangja mellé, aztán az észak-amerikai lakossági zenék hangulatvilága ejtette rabul, majd a saját gyökerei és a lemezkiadója által felépített mikrokozmosz felé fordult inkább, egyre több samplert használva, majd a gitárt szinte teljesen háttérbe is szorítva. Az idei Alone In A World Of Wounds – amely már a hatodik album tőle a saját neve alatt – viszont inkább visszatér megint a fenyőerdők és a préri kistelepüléseire, de azért elődje zenei világához is hű marad.

Hagyjuk most az ezerszer elpuffogtatott közhelyeket arról, hogy az egykor a heavy metal gitározást valóban alapjaiban megújító Yngwie Malmsteen mára mennyire elvesztette a fonalat, illetve milyen különféle módokon tesz meg mindent annak érdekében, hogy saját jelentőségét egyre inkább visszaszorítsa. Még akkor is, ha azért van ezekben valami. A magam részéről egészen a Perpetual Flame-ig kedvelem a lemezeit, függetlenül attól, hogy ki énekel azokon. Kicsit mindegyik más, de mindegyik jó. Az egyik ezért, a másik meg azért. Onnantól kezdve viszont, hogy maga a mester állt a mikrofon mögé, érdeklődést vesztettem, és inkább csak távolról figyeltem a munkásságát. 2016-ban, legutóbbi magyarországi koncertjén viszont abszolút meggyőzött, szóval nem is volt kérdés, hogy most is jövök. Végül is tudtam, mire számíthatok. Csak nem sejtettem.

A Rockstadt amolyan kelet-európai Brutal Assaulttá nőtte ki magát az évek során, a méretes rendezvény Románia legnagyobb metálfesztiválja, és már Ausztráliától Ázsián át Észak- és Latin-Amerikáig is vonz be embereket, Európa nagyjából összes országát is ideértve. Brassó közelében, Dél-Erdélyben minden adott az autentikus metálélményhez is, kezdve a fenyveserdőkkel, folytatva a Drakula-kastéllyal, de még dínópark is van 10-20 kilométeres körzetben. A fenyvesek árnyékában hőség sincs, minden banda megemlíti, mennyire misztikus a környezet, és nem mellesleg a zajt is jól felfogja a természetes pajzs.

Miután tavaly kihagytam, hatványozottan jól esett a „menetrend szerinti" visszatérés a Zajra – idén a nyár végéről az évszak közepére átpozicionálva, de a régi lelkesedéssel, szervezői és résztvevői részről egyaránt. Nem véletlen, hogy akárhány beszámolót olvasol, mindenekelőtt a fesztivál teljességgel egyedi atmoszféráját emeli ki az összes, a páratlan arculatot és hangulatot, ráadásul mindezt évről évre hozza a rendezvény. Az összképnek természetesen részét képezi a Mátra, Sástó és a kemping, tehát a földrajzi adottságok, az afféle rejtett zugként megbújó helyszín, de van itt még valami más is, valami fekete varázslat, plusz rengeteg háttérmunka, hogy a teljes csomag ilyen perfekt módon, összhangban tudjon szólni. Bár sajnos idén is csak egyetlen nap erejéig ugorhattam bele a négynapos programfolyamba, saját élményeim és a többi fesztiválozó visszajelzései is azt igazolják, hogy a Zaj most is az év egyik ragyogóan sötét fénypontja volt.

„Kerry King, Mastodon, Apocalyptica és Epica – Megvan a FEZEN első négy fellépője!″ – így szóltak a hírek, sok-sok hónappal ezelőtt, én meg úgy voltam vele, hogy kezdésnek ez bizony nem rossz. Csakhogy később hozzájuk mindössze az egy szem Alestorm társult, őket viszont kis túlzással félévente meg lehet nézni itthon – ahogy az Apocalypticát és az Epicát is –, így végül számomra az idei FEZEN a csütörtöki napra, azaz Kerry és a Mastodon párosára korlátozódott.

Egy ideje már szemeztem Koroknai kolléga kedvenc fesztiváljával, mióta kiderült, hogy a korábban domináns „nagyon-művész-nagyon-sznob" vonallal szemben, illetve mellett A Világ Legjobb Zenekara is felsorakozik az első napra, minden eddiginél nagyobb lökést adva a mainstream metál beszivárgásának, második nap pedig egyenesen az Extreme headline-ol. Nekik aztán tényleg semmi közük a progresszív-értelmiségi irányzatokhoz, és viccelődtünk is útközben, hogy biztos új a polgármester, de ne legyünk cinikusak, volt itt már headliner a Mercyful Fate is, szóval szó nincs arról, hogy az ARTmania valamiféle elvarázsolt lilabölcsész rendezvény lett volna valaha is.

Nehéz lenne számba venni, hány alkalommal fordult már meg Magyarországon az Obituary, hiszen John Tardyék a '90-es évek eleje óta visszatérő vendégek nálunk. A közönség azonban kiszámíthatóan bejön az efféle régi, klasszikus csapatokra, hiszen tudja, hogy mindig minőséget kap a pénzéért. Most sem történt ez másképp: a floridai death metal színtér egyik alapzenekara mindenféle sallangoktól mentesen hozta önmagát, és egy roppant békebeli, baráti hangulatú, ám egyszersmind gyilkos intenzitású bulin állított emléket egyik legklasszikusabb lemezének.

Furcsa szerzet a Sisters Of Mercy. Legjelentősebb albumaik minimum harmincöt (de inkább harmincnyolc és negyven) éve készültek, a '90-es évek eleje óta nem is csináltak semmi kézzelfoghatót (szép gyűjteményes kiadványokon és válogatásokon kívül). Népszerűségük viszont még mindig töretlen, és egy ilyen szétszórt életművet is komál a rajongótábor. Különösebb apropója nem volt a koncertnek, mivel lemez ugye nincs, de épp erre jártak. Egy ekkora régi kedvencet meg bármilyen körülmények között illik megnézni, főleg, ha közel játszanak, így pár órás autózás után Belgrádban, a dokkok között találtam magam, ahol a Hangarnak nevezett helyen szerverznek mindenféle koncerteket. A melegre való tekintettel szabadtéren állt a színpad, így a többi fedett termet most nem láttuk. Érdekes hangulatot kelt a dokkok és a vízi szállítás látványa, hatalmas daruk meredeznek az ég felé, itt-ott emberek, de iparvárosi hangulatot is áraszt a nagy fémépítmények látványa.

Ha a '90-es évek közepének legmeghatározóbb metállemezei kerülnek szóba, mindenkinek azonnal beugrik mind a Burn My Eyes, mind pedig a Demanufacture. Robb Flynnék kapásból az első koronggal nagyot robbantottak, Dino Cazares és Burton C. Bell pedig rá egy évre, második nagylemezükkel lettek hozsannázott kedvencek a színtéren. Most a két zenekar együtt vette be Budapestet, ez az összeállítás pedig annak ellenére kihagyhatatlan volt, hogy a mára szent tehén státuszba emelkedett lemezekről már egyik csapatban sincs ott senki a két nagyfőnökön kívül.

Két hete a szemek és a fülek egyértelműen Birminghamre összpontosultak – Ozzy és a Black Sabbath utolsó nekifutásával (na jó, az énekes esetében ez azért egy kicsit gonosz képzavar), illetve a stílus megannyi sikeres szereplőjének erre az alkalomra összeverbuválásával teljesen megalapozottan. Sokan kérdezhették viszont, hogy a város második legsikeresebb csapata ebből a műfajból miért nem tisztelgett hazai pályán a földijeik előtt – nos, a válasz ismert: ők már novemberben elígérkeztek, hogy a Scorpions hat évtizedes munkásságát szintén „otthon" megünneplő koncerten legyenek kiemelt vendégek. A komolyan beharangozott esemény pedig a Schenker-művek számos rajongójának kihagyhatatlan lehetőségként jelent meg – de úgy tűnik, nem mindig igaz, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon.

Ősidők óta el akartam csípni a Cultot valahol valamikor, ám sosem sikerült, jobbára saját szervezési okokból. Így a négynapnyi Graspop után úgy döntöttem, hogy hazaút előtt kellene valamit csinálni Amszterdamban vagy Brüsszelben. Mivel a turné kedden járt Hollandiában, szerdán Belgiumban, a kérdés el is dőlt. Az AFAS Aréna főterme kábé hatezer fős kapacitású aréna a város egyik jó helyén, közel az Ajax stadionjához is. Színházjellegű ülőhelyekkel, és egy nagy négyzetes álló placcal is operál, így a kompakt helyre össze tud gyűlni elég sok érdeklődő. Rendesen meg is telt a helyszín, nagy megelégedésemre.

Csak néztünk egymásra, amikor a GN'R idei turnéjának mottója („Because what you want & what you get are two completely different things", vagyis: Mert amit akarsz és amit kapsz, az két teljesen különböző dolog) kiderült. Ez vajon mi lesz? Nem vagyunk mi már rég túl azon, hogy elvárásokat fogalmazzunk meg Slashékkel szemben? Előre felkészítenek a csalódásra? Vagy pont arra utalnak, hogy még annál is jobb lesz, mint amire számítunk? Esetleg teljesen rossz helyen keresgélünk, és az egésszel csak Izzynek üzennek? Végül egy újonnan leigazolt dobos társaságában, némi csavarral a zenekar nagyjából ugyanazt hozta, mint legutóbb, mi pedig ugyanúgy, vidáman jóllaktunk Guns-dalokkal egy időre.

Az ember ahogy öregszik, egyre inkább megtapasztalja, hogy nincsenek véletlenek, az események láncolata azonban még így is képes meglepetéseket okozni. Történt ugyanis, hogy év elején újabb interjút készítettem Steve Vaijal, a sajtósa pedig mintegy mellékesen megjegyezte: a Lynyrd Skynyrd ügyeit is intézi, érdekelne-e egy hasonlóan nagyobb lélegzetvételű beszélgetés a zenekarral, ha már hosszú idő után úgyis Európába jönnek? Gondolhatjátok, mennyire csigázott fel a lehetőség, amikor pedig világossá vált, hogy Rickey Medlocke lesz az alany, már nyúltam is a képzeletbeli bakancslistám után, hogy kipipáljam rajta a nevét... A háromnegyed órás eszmecsere minden várakozásomat felülmúlta, lett is belőle egy hétoldalas cikk a Music Media magazin aktuális nyomtatott számában, a csapat pedig hálája jeléül meghívott az osztrák bulira másodmagammal. Nem mindennapi gesztus és megtiszteltetés volt, amit nem lehetett visszautasítani!

Sosem nyomtam még végig a Rockmarcsit, de idén így alakult, hogy végig ráértem, minden nap volt, ami érdekelt, emiatt jobb befektetésnek tűnt a bérlet, és amúgy sem volt kedvem oda-vissza Budapestről és -re utazgatni minden nap. És bár elég last minute döntés volt a részévetel, végül lett szállásom is a városban, tehát a menthetetlenül megöregedett sátorozás-ellenes énem sem emelhetett kifogásokat.

Billy Idol örök: bár az énekes idén már a hetvenet tölti, klasszikus torz vigyora mit sem kopik, lendülete úgyszintén megmaradt. Emellett a közönség is ugyanúgy mindig, minden körülmények között kíváncsi rá, mint azt a hasonló patinás előadók esetében megszokhattuk: ha nem is koppra, de ezúttal is kellemesen megtelt a Budapest Park, hiszen ki tudja, meddig turnézik még a főszereplő, a régi slágereket meg mindenki hallani akarja. Billy ugyanakkor ezzel együtt sem csak a nosztalgiára építette a programot.

Február elején robbant a hír, hogy valóban megvalósul, amiről korábban csak interjúkban pletykált Sharon Osbourne: július 5-én Birminghamben, a Villa Parkban Ozzy még egyszer utoljára színpadra áll, hogy elbúcsúzzon a közönségétől, szólóban és a Black Sabbathtal egyaránt. Kikerült egy teljesen valószerűtlen line-up is, de őszintén szólva a körítés engem kevésbé hozott lázba az átlagnál, mint egy Ozzy & Black Sabbath-koncert lehetősége a születésnapom másnapján.

Az utolsó napra maradt egy sor legenda, de az egész fesztivál legfájdalmasabb döntése is, mivel azt kellett kimatekozni, hogy mivel Judas Priest és King Diamond feles átfedésben játszik, kit nézzek meg, és mikor osszam meg a figyelmemet. Végül lett belőle egy kecske és káposzta jellegű megoldás, amit nem szívesen ismételnék meg a jövőben. Nagyon tartalmas volt a műsor, és a sokakat zavaró, tűző meleg azért tűrhető volt otthoni mércével. A belga-holland nyár 30 fokon már kánikula, de azért még bőven kibírható volt.