Koncert

Újabb klasszikus zenekar, újabb tematikus turné – a nosztalgia nagy úr, a rock/metálszíntéren főleg. De ugyan ki bánja az ilyesmit, ha olyan alapkedvencek hangzanak el egy az egyben, mint például most? Blackie Lawless és a W.A.S.P. jó régen fordult meg nálunk utoljára, de most a lehető legjobbkor és a lehető legjobb turnéval tértek vissza Magyarországra. A csapatra a korábbi hazai bulikon is mindig sokan voltak kíváncsiak, most azonban egy lényegesen nagyobb helyet is elég rendesen telepakoltak. Mindazonáltal nem tudnám be mindezt kizárólag a turné műsorának – igazából minden ilyen patinás, régi csapatot sokan néznek meg mostanában. Blackie és társai pedig újból megszolgálták a bizalmat ezen az előzenekar nélküli koncerten.

A Helloween a Pumpkins United átalakulás előtt is elég rendesen elboldogult, azt azonban tanítani lehetne és kellene, ahogy ezt az egészet levezényelték, illetve azóta is viszik tovább. A zenekar immáron a második lemez körét futja a megalétszámú felállásban, és miként az újabb magyar koncert minden pillanatából is valósággal üvöltött, legalább annyira imádják ezt az egészet ebben a formában, mint a közönség. Joggal: a sztori csodálatosan szolgáltat igazságot a negyvenéves jubileumot ünneplő csapat összes korszakának, ugyanakkor megtalálták a módját, hogy mindegyiken túlmutasson.

Na jó, ezt azért egyszer látni kellett. Nevezett úriember ugyanis a metálszcéna egyik legismertebb csodabogarának számít hosszú évtizedek óta, legalábbis azokban a körökben, ahol figyelnek a gitáron lefogott hangok számának hatványaira. A sarkított közvélekedés szerint viszont – részben szerkesztőségünkben is ez a kánon – Michael Angelo Batio egy ízléssel nem rendelkező gitármaszturbátor, aki az értelmetlenül megalomán shreddelésre esküdött fel. Ezt a képet aztán némileg árnyalta Gáborunk legutóbbi Manowar-koncertbeszámolója, ahol amúgy ő maga is bevallotta, hogy elvből nem követte korábban a gitáros munkásságát.

Az aktuális nyilatkozatok fényében maga a főhős is bánja kicsit a múlt év végén bedobott „visszavonulós" lebegtetést, amely elvonultságból a jelen tripla MVM Dome-koncertsorozattal tér vissza. Egyébként pedig nem történt más, mint hogy Azahriah kihagyta a nyári fesztiválkört, feltöltődött a Puskás-tripla és az Európa-turné után, megírt egy rakás új dalt, most pedig többé-kevésbé ott veszi fel a fonalat, ahol elejtette. Persze a Dome-ot háromszor telerakni, az nem egyenlő a szintén háromszor megtöltött Puskás Arénával, és különben is, Pamkutyáéknak hétszer is sikerülni fog a bravúr ezen a helyszínen... de azért valahol ez is poptörténeti mérföldkő a hazai előadók esetében, mégiscsak a legnagyobb fedett fővárosi arénáról van szó. Na de mi következik mindebből?

„Ever breathe a frequency?" (vagyis: lélegeztél már valaha (hang)frekvenciát?) – így hangzik a Sunn O))) mottója, amelynél találóbban össze sem lehetne foglalni A Zenekar Üzenetét. „Igen, de nem eleget!" – hangozhatna a hazai közönség válasza a költői kérdésre. Mert bizony kilenc év távollét után kultbandáknak kijáró bizsergéssel, szimpla hétköznaphoz képest kimondottan szép számban megjelenve köszöntötte hőseit a nézősereg a Dürer nagytermében. Ilyenkor azért mindig meglepődöm, hogy mekkora tábora is van nálunk a Sunn O)))-nak, amit lassan három évtizedet átfogó életművükön kívül szerintem szimplán az indokol, hogy amit tőlük élőben kapsz, azt a mindenféle szélsőséget akárhányadik hatványra emelő színtéren sem kapod meg mástól. Kábé évtizedenként pedig igazából akár engedhetsz is egy napra a káros szenvedélyeidnek.

Tisztában vagyunk vele, hogy sokan felülreprezentáltnak tartják a Thy Catafalque jelenlétét az oldalon, amiben van is igazság, de indokolatlannak azért mégsem nevezném. Elvégre (sajnos) nem sok hazai produkció képes arra, hogy – egy mára szokásos rendszerességűnek mondható eseményen – gond nélkül dupla teltházat (!) hozzon össze az A38-on. Ennél azonban engem sokkal jobban érdekel, hogy mennyi jószándékú munka látványos megtestesülését láthatjuk ezekben az őszi/tavaszi TC-koncertekben, ahol okkal számíthatunk arra is, hogy mindegyik valamiképpen más lesz, mint az azt megelőző. Láthatóan nem csupán a masszív keménymag képtelen ráunni a szerencsére szép sorban érkező koncertekre, efféle minőségi feltöltődésre sokan szívesen fizetnek be.

Bár semmi közük egymáshoz, a Paatos nevéről rögtön a nemhogy elfelejtett, de soha köztudatba sem került Pathos zenekarra asszociáltam, akik a 2000-es évek elején toltak jóféle power/thrasht, tehát pozitívan álltam hozzájuk. Pláne hogy annyi köze mégiscsak van a két társulatnak egymáshoz, hogy kortársak és mindkét banda svéd. Ami a főzenekarral való kapcsolatot illeti, Åkerfeldt mester szerepel is turnépartnerei új lemezén, feltételezhető tehát egy szorosabb, barátibb kapcsolat. És mi tagadás, kiváló csomagnak bizonyult ez a párosítás, azzal együtt, hogy tulajdonképpen tök más zenét játszanak, még ha svéd prog ez is, az is.

Esélyesen minden zenerajongó azonnal rá tudja vágni a „mi volt életed koncertje?″ kérdésre az ultimatív választ, ezzel én is így vagyok: ez nálam a Psychotic Waltz 1997-es, e-klubos csodája. De nem sokkal utána ott áll a dobogó második helyén egy olyan este, ami épp ugyanott esett meg, csak egy évvel később, amikor a Sentenced társaságában, a Something Wicked This Way Comes lemez turnéjával Budapestre is eljutott az Iced Earth. Persze akkor még nem tudtuk, hogy a csapat igazi csúcskorszakát láttuk megvillanni – a már akkor is átjáróháznak számító zenekar később még inkább egy huzatos pályaudvarra kezdett hasonlítani, és ugyan kigurultak még nagyon jó lemezek a műhelyből, a The Dark Saga és a Something Wicked átütő erejét nekem már egyik sem hozta. De bárhogy is alakult a 9/11 után rendőrré átalakuló méteres rőzséjét ledaráló Matthew Barlow énekes sorsa, valamint a főnök és agytröszt Jon Schaffer trumpista kálváriája, az az este huszonhét éve mélyen bevésődött agyba, szívbe.

Ultima Ratio Fest néven fut az a turné, amelynek keretében négy, különböző stílusokban mozgó, de egytől-egyig minőségi muzsikát játszó banda, név szerint az Iotunn, az Equilibrium, a Soen és a Dark Tranqullity egyesítették erőiket. Nálunk a Barna Negra adott helyet az eseménynek, mivel pedig ennyi zenekart kellett bezsúfolni a nyitva álló időkeretbe, az Iotunn már negyed hétkor színpadra lépett. Nekem viszont Budapest ellentétes feléről, munkanapon, csúcsforgalomban teljesen esélytelen volt, hogy odaérjek rájuk, így sajnos az Equilibrium volt az első fellépő, akiket már sikerült elcsípnem.

Hihetetlen, hogy repül az idő! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma már a nu metal zenekarok is annyira öregek, hogy jubileumokat ünnepelhetnek, speciális műsorokkal. A Disturbed is ezt teszi épp, bemutatkozó lemezük, a The Sickness huszonötödik születésnapi turnéján, mely szerencsére Budapestet is útba ejtette, a hat évvel ezelőtti, idáig egyetlen itthoni felbukkanásuk után. Ráadásul a Megadeth vendégeskedésével érkeztek, szóval igencsak izmos csomagot láthatott, aki jegyet váltott a Papp László Sportarénába.

Alakulása után tizenhét évvel jutott el először hozzánk önálló koncerttel a svéd Smash Into Pieces és rögtön tele is pakolták az A38-at. Ráadásul már hetekkel a koncert dátuma előtt elfogyott minden jegy, ami azért is külön öröm, mert a hajó gyomrát döntően fiatalok, tizen- és huszonévesek töltötték meg. A banda 2016-ban már játszott nálunk egyszer, de akkor előzenekari státuszban érkeztek, a Sonic Syndicate és az Amaranthe társaságában, és elnézve a mostani közönséget, bizton állíthatom, hogy többségük akkor – életkoránál fogva – még nem látta őket.

A metálosok alapvető tézise, hogy az undergroundban mennyi olyan banda van, amelyik kategóriákkal többet érdemelt volna az élettől, és hogy milyen igazságtalanul alakult bizonyos csapatok sorsa. Ezen sorba illeszkedik az Analog Music Hallban fellépett két német zenekar, akik a progresszív metál némileg különböző ágait művelik, mindkét esetben évtizedek óta. A Vanden Plas huszonöt éve járt utoljára Magyarországon a Far Off Grace turnéján 2000-ben, az Ivanhoe pedig soha, így exkluzívnak ígérkezett a párosítás. Ez a kettős azért is érdekes, mivel kisebb személyi kapcsolódási pont is van a két banda között. Az Ivanhoe-ban három lemezen is énekelt (és nekünk is beugró jelleggel kisegítő) Mischa Mang énekes ugyanis közreműködött a Vanden Plas egyik rockoperájának színpadi változatában (Christ Ø), nagyjából húsz éve. A kapcsolat tehát régi a két banda között.

Az egyik legfájdalmasabb kérdés, amit fel lehet tenni metálilag, hogy vajon milyen zenében utazna ma Chuck Schuldiner, ha nem viszi el csaknem negyedszázaddal ezelőtt a szörnyű betegség. A Death főnöke fájdalmasan fiatalon, mindössze 34 évesen, kreatív téren még mindig vastagon felívelő szakaszban kényszerült itthagyni ezt a világot – tragédiája a mai napig az egyik legszörnyűbb veszteség, ami valaha érte a műfajt. Dalai azonban ma is élnek, és a Left To Die második budapesti bulija a lehető legméltóbb módon állított emléket a legendának.

Harmincadik születésnapját ünnepli idén Arjen Anthony Lucassen grandiózus űropera-sagája, az Ayreon. A matek ugyan kicsit sántít, hiszen a projekt formálódása már 1994-ben megkezdődött, de az első életjel valóban az 1995-ös Sail Away To Avalon single volt. Azzal kezdődött minden, tehát tulajdonképpen jogos az időszámítást is innen datálni. Meg egyébként is, így illeszthető be a jubileum a kétévenként adott koncertek sormintájába, amire Arjen 2015-ben ráállt. Azóta, a páratlan években, különböző programokkal színpadra állítja a projektet szülővárosától, Waalwijktól nem messze, Tilburgben.

„Amúgy nem nézed meg Robbie Williamst az Arénában?" – valahogy így, ezzel a kérdéssel indult két (és fél) éve a viszonyom szorosabbra fűzése azzal az emberrel, akivel kapcsolatban csak a vak nem látta, hogy Gary Barlow jobb dalszerző nála, a Take Thatben pedig messze nem a legdögösebb faszi. Szóval a Papplaciba még jobbára a bakancslistán hiányzó tétel kipipálása, illetve az RW brand tömegvonzása vitt, de már a kijáratnál tudtam, hogy ezt én újra át akarom élni. Minél előbb, minél többször, annál jobb. Alig van a dologra racionális magyarázatom azon kívül, hogy nagyon szeretek jól szórakozni. És van ez az ötvenegy éves, négygyerekes családapa, aki talán még nálam is jobban, sőt, szerinte enélkül ő nem is létezne.

Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? Morfondírozhatnál ezen a kérdésen, ha belefutottál már Die Krupps-dalokba, és felrémlett a német nagyobb testvér neve. Jelen esetben a tojás a Die Krupps, és a tudomány, illetve a zenetörténelem mai állása szerint amit a Rammstein csúcsra járatott, annak a bölcsője Düsseldorfban található. Hogy miért citálom már az elején ide a Rammsteint? Egyrészt mert megkerülhetetlen, másrészt, ha esetleg a nagy testvért imádod, akkor javaslom, hogy áss le a gyökerekig. Valószínűleg a zenekarnak is tele van már mindene a hasonlítgatásokkal, főleg, hogy a közepes klub vs. stadionméret közti különbségek és azok velejárói is bizonyára rátapintanak néhány fájó pontra. Vagy már nem. Mindenesetre a Die Krupps éppen a 45. életévét tapossa, aminek kapcsán jubileumi turnéra indult. A Dürer Kert nagytermében néztük meg őket.

Valószínűleg nincs ember a táborban, aki ne értene velem egyet abban, hogy Anneke van Giersbergen ugyanúgy pótolhatatlan a The Gatheringben, ahogy Rob Halford is az volt a Judas Priestben vagy Bruce Dickinson az Iron Maidenben. És nemcsak azért, mert a klasszikus, megkerülhetetlen, korszakalkotó lemezeiket vele a mikrofon mögött jelentették meg, hanem azért mert valóban az egyik (ha nem a) legjobb a színtéren mozgó énekesnők közül, emellett pedig végtelenül karizmatikus, pozitív, közvetlen és imádnivaló személyiség. Így amikor tizenhárom év és hat közös nagylemez után, 2007-ben úgy döntött, hogy szeretne inkább szólókarrierjére koncentrálni, illetve kipróbálná magát másfajta zenei közegben és stílusokban is, lépése óhatatlanul a The Gathering sajnálatos marginalizálódásával járt együtt. 

Négy nappal az Exhorder osztálytalálkozója után ismét vérbeli underground eseményen vehettek részt a thrash metal hazai fanatikusai. A Flotsam And Jetsam sem kevésbé kultikus név, és igaz ugyan, hogy ők többször is jártak már nálunk pályafutásuk során, felbukkanásuk mindig eseményszámba megy. Legalábbis annak a maréknyi fanatikusnak, akik követik a zenekar körüli történéseket.

Vajon játszanak Red Hot Chilit, Metallicát és Black Sabbathot? Látok-e majd bármit is a fejem fölé magasodó telefonerdőtől? Lesznek vajon pasik is a koncerten vagy tele lesz negyven-ötvenpluszos nővel? Vajon félmeztelen lesz-e Momoa? Megannyi izgalmas kérdés tolult a fejembe a koncert estéjéhez közeledve, amikor még azt vártam, hogy saccra másfél órányi vélhetően amatőr, de mégis bájos hakni vár rám. Ám sajnos már koncert közben, utána és másnap is finoman szólva vegyes érzések kavarogtak bennem. Az alábbiakban olvashattok néhány gondolatot egy „jó is lehetett volna, de nem lett az”, azaz a „hogyan szúrjunk el mindent saturészegen?”-estéről.

A koraihoz képest teljesen más felállásban, több évtizeddel az első éra után, de csak megértük: végre eljutott Magyarországra az Exhorder. A New Orleans-i proto-groove/thrasherek nyilvánvalóan nem a Puskás Stadionban léptek fel, és ha a szívünkre tesszük a kezünket, igazából lehettek volna ennél többen is a koncertjükön – bár őszintén szólva nem számítottam nagyobb érdeklődésre, hiszen ez itt tényleg abszolút underground rétegzene. Ám akárhogyan is, de mindenképpen újabb komoly nevet pipálhattunk ki a Magyarországon még sosem járt kultbandák képzeletbeli sorából, és aki lejött ezen a fülledt kedd estén a Barba Negrába, garantáltan nem távozott elégedetlenül.

A Rockstadt amolyan kelet-európai Brutal Asssaulttá nőtte ki magát az évek során, a méretes rendezvény Románia legnagyobb metálfesztiválja, és már Ausztráliától Ázsián át Észak- és Latin-Amerikáig is vonz be embereket, Európa nagyjából összes országát is ideértve. Brassó közelében, Dél-Erdélyben minden adott az autentikus metálélményhez is, kezdve a fenyveserdőkkel, folytatva a Drakula-kastéllyal, de még dínópark is van 10-20 kilométeres körzetben. A fenyvesek árnyékában hőség sincs, minden banda megemlíti, mennyire misztikus a környezet, és nem mellesleg a zajt is jól felfogja a természetes pajzs. Beszámolónk második része.

Nietzsche filozófiáját nemcsak félreértelmezni, de félrefordítani is rendszeresen szokták – ő ugyanis nem azt mondta, hogy aki szörnyetegekkel viaskodik, az maga is szörnyeteggé válik, hanem hogy ügyeljen arra, hogy ő maga ne váljon szörnyeteggé. A Neurosis két frontembere esetében sajnos csak a régi sanzon idézhető fel: „az egyiknek sikerül, a másiknak nem"... pedig mindkettőjüknek megvolt erre a receptje azzal, hogy az alapzenekar szebbik arcát – még ha ez a szépség is szomorú és súlyos – szólólemezeiken is kiteljesítsék. Steve Von Tillnek ehhez először elég volt egy akusztikus gitár és néhány vonós a hangja mellé, aztán az észak-amerikai lakossági zenék hangulatvilága ejtette rabul, majd a saját gyökerei és a lemezkiadója által felépített mikrokozmosz felé fordult inkább, egyre több samplert használva, majd a gitárt szinte teljesen háttérbe is szorítva. Az idei Alone In A World Of Wounds – amely már a hatodik album tőle a saját neve alatt – viszont inkább visszatér megint a fenyőerdők és a préri kistelepüléseire, de azért elődje zenei világához is hű marad.

Hagyjuk most az ezerszer elpuffogtatott közhelyeket arról, hogy az egykor a heavy metal gitározást valóban alapjaiban megújító Yngwie Malmsteen mára mennyire elvesztette a fonalat, illetve milyen különféle módokon tesz meg mindent annak érdekében, hogy saját jelentőségét egyre inkább visszaszorítsa. Még akkor is, ha azért van ezekben valami. A magam részéről egészen a Perpetual Flame-ig kedvelem a lemezeit, függetlenül attól, hogy ki énekel azokon. Kicsit mindegyik más, de mindegyik jó. Az egyik ezért, a másik meg azért. Onnantól kezdve viszont, hogy maga a mester állt a mikrofon mögé, érdeklődést vesztettem, és inkább csak távolról figyeltem a munkásságát. 2016-ban, legutóbbi magyarországi koncertjén viszont abszolút meggyőzött, szóval nem is volt kérdés, hogy most is jövök. Végül is tudtam, mire számíthatok. Csak nem sejtettem.

A Rockstadt amolyan kelet-európai Brutal Assaulttá nőtte ki magát az évek során, a méretes rendezvény Románia legnagyobb metálfesztiválja, és már Ausztráliától Ázsián át Észak- és Latin-Amerikáig is vonz be embereket, Európa nagyjából összes országát is ideértve. Brassó közelében, Dél-Erdélyben minden adott az autentikus metálélményhez is, kezdve a fenyveserdőkkel, folytatva a Drakula-kastéllyal, de még dínópark is van 10-20 kilométeres körzetben. A fenyvesek árnyékában hőség sincs, minden banda megemlíti, mennyire misztikus a környezet, és nem mellesleg a zajt is jól felfogja a természetes pajzs.

Miután tavaly kihagytam, hatványozottan jól esett a „menetrend szerinti" visszatérés a Zajra – idén a nyár végéről az évszak közepére átpozicionálva, de a régi lelkesedéssel, szervezői és résztvevői részről egyaránt. Nem véletlen, hogy akárhány beszámolót olvasol, mindenekelőtt a fesztivál teljességgel egyedi atmoszféráját emeli ki az összes, a páratlan arculatot és hangulatot, ráadásul mindezt évről évre hozza a rendezvény. Az összképnek természetesen részét képezi a Mátra, Sástó és a kemping, tehát a földrajzi adottságok, az afféle rejtett zugként megbújó helyszín, de van itt még valami más is, valami fekete varázslat, plusz rengeteg háttérmunka, hogy a teljes csomag ilyen perfekt módon, összhangban tudjon szólni. Bár sajnos idén is csak egyetlen nap erejéig ugorhattam bele a négynapos programfolyamba, saját élményeim és a többi fesztiválozó visszajelzései is azt igazolják, hogy a Zaj most is az év egyik ragyogóan sötét fénypontja volt.

„Kerry King, Mastodon, Apocalyptica és Epica – Megvan a FEZEN első négy fellépője!″ – így szóltak a hírek, sok-sok hónappal ezelőtt, én meg úgy voltam vele, hogy kezdésnek ez bizony nem rossz. Csakhogy később hozzájuk mindössze az egy szem Alestorm társult, őket viszont kis túlzással félévente meg lehet nézni itthon – ahogy az Apocalypticát és az Epicát is –, így végül számomra az idei FEZEN a csütörtöki napra, azaz Kerry és a Mastodon párosára korlátozódott.