Klasszikushock

Első énekesnőjének elvesztése, illetve a későbbi tagcserék ellenére mára elképesztő léptékűre, a metál műfajon abszolút túlmutató méretűre nőtt a Nightwish népszerűsége. A folyamat, amely teltházas arénaturnékba torkollott, már rögtön az első, Angels Fall First címre keresztelt nagylemezzel megkezdődött, de valójában a harmadik Wishmaster hozta el az igazi fordulópontot Tuomas Holopainenék életében. Ennek megjelenését követően nem sokkal a zenekar az európai heavy metal színtér élbolyába katapultált. A Wishmaster nemrég, májusban töltötte be a huszonötöt, mi pedig ezen évforduló apropóján elevenítettük fel megszületésének történetét.

Különös hely a dél-alföldi régió, egyedi kreatív hullámok epicentruma – innen indult harminc évvel ezelőtt a makói Gire zenekar is. Az, hogy meddig jutottak, és milyen hatással voltak/vannak az avantgárd metálos színtérre, nézőpont kérdése, az életművük számomra a maga módján kerek, tisztességgel lezárt történet... volt egészen addig, amíg az utóbbi években (talán saját magukat is meglepve ezzel) újra életjeleket kezdtek mutatni. Aki szeretné, idén még elcsípheti őket koncerten december 19-én, a szegedi JATE Klubban, azt követően viszont jelenleg minden bizonytalannak látszik. Nem volt ez igazából soha másként a Gire esetében, általános igazsággá vált, hogy náluk csak azt lehetett kőbe vésni, ami már mögöttük volt. Sokan például abban is kételkedtünk, hogy valaha is elkészül a zenekar „bemutatkozó" albuma, amelyet hat kiváló demó előzött meg a sorban. Az alábbiakban az odáig vezető utat próbáljuk elmesélni.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy A vadnyugat fiai második részéhez Jon Bon Jovi által írt soundtrack mennyire tekinthető hivatalos filmzenealbumnak, de abban talán mindenki egyetért, hogy kábé ugyanannyira, mint szólólemeznek: valamennyire igen, teljes mértékben mégsem. Mindenesetre a finanszírozó Morgan Creek filmstúdiónak nem jött rosszul az a látszat, hogy a Blaze Of Glory szerves részét képezi alkotásuknak, noha a dalokból alig csendült fel valami a kőkemény westernben. A Bon Jovi zenekar világától eltávolodást mutató, poros, vadnyugati hangulatú soft rock témákban való kiteljesedés a cowboy-romantikáért tudvalevően rajongó Jon számára felért egy jutalomjátékkal, a multiplatina korong menetelése a listákon, plusz az Oscar- és Grammy-jelölések pedig már tényleg csak a habot jelentették a tortán. A sors furcsa fintora, hogy a komoly bukásként elkönyvelt és manapság már legfeljebb csak a megveszekedett fanatikusok, valamint filmesztéták emlékezetében élő moziból egyedül a zene maradt meg hírmondónak, az éppen most harmincöt éves hanganyag ismeretében ez azonban aligha lehet meglepő.

Egyre csak fogyatkoznak a rovatban még fel nem idézett Black Sabbath-művek, ezen írás elkészültével már csak a Mob Rules és a The Eternal Idol marad majd, de ha külön cikk nem is készül a közeljövőben, másféle megemlékezés mindenképpen lesz. A Sabbath amúgy is mindig aktuális, pláne a héten megrendezendő, nagyszabású gála miatt is, amelynek jellege és létjogosultsága nem kéne, hogy sok magyarázatot igényeljen, sokan mégsem értik a lényeget. A rendezvény – bár a kor miatt óhatatlanul is erre asszociál az ember – nem búcsúztatni, hanem ünnepelni hivatott a Nagy Négyest, mint ahogy az újkori MTV kevés értelmes projektjeként az Icon műsor tette ezt sok csapattal. Méltóképp vagy méltatlanul, ezt zenekara és nézőpontja vál(t)ogatja, de a jó szándékot kétségbe vonni nemigen érdemes, a Back To The Beginning esetében pedig a megvalósításba már csak a lenyűgőző névsor miatt sem lehet belekötni – nemsokára pedig bárki láthatja-hallhatja élő egyenesben vagy utólag.

E hónapban negyven éve, hogy megjelent az arizonai Phoenixből elszármazott, de Los Angelesből világot hódító Mr. Mister második albuma. A Welcome To The Real World a maga idejében elképesztő sikert aratott és két máig közkedvelt, listavezető slágert fialt, a rutinos sessionzenészekből verbuválódott csapat azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Az általuk produkált minőség ugyanakkor a mai napig megállja a helyét: a Welcome To The Real World négy évtized fényéből is abszolút etalon a zenekar által képviselt, new wave-es és progos ízekkel is játszó hi-tech AOR-os vonalon. Idézzük hát fel egy mára javarészt elfeledett, ám annál komolyabb zeneiséget képviselő csapat történetét!

Jövő héten Budapesten koncertezik az Avenged Sevenfold, akik eddig mindössze egyetlen fesztiválfellépés erejéig jártak Magyarországon. A 21. század egyik legsikeresebb amerikai metálcsapata az aktuális turnén sem megy biztosra: mivel deklaráltan nem szeretnének átváltani nosztalgiázásba, így nem ütik le a legmagasabb labdát, és nem legklasszikusabb albumukra, a napokban húsz éve megjelent City Of Evilre építik az aktuális bulikat. Ennek ellenére semmiképp sem szeretnénk szó nélkül elmenni a jubileum mellett, a 2005-ös lemez ugyanis nemcsak kora egyik legfelkapottabb, hanem egyben egyik legkreatívabb, legerősebb és legnagyobb hatású metálalbuma is volt.

Egyelőre nem tudni, mikor lendülhet ismét, úgy istenigazából mozgásba a Bon Jovi gépezete. Jon Bon Jovi utóbbi években átélt hangszálproblémái egy időben az egész folytatást kérdésessé tették, és még mindig nem egyértelmű, mikor lesz a frontember turnéra kész állapotban. Amíg azonban ez bekövetkezik, köszöntsük 2025 első nyári hétvégéjét egy negyvenéves klasszikus felidézésével, annál is inkább, mivel, ha lesz is még valaha Bon Jovi-turné, kevés rá az esély, hogy bármi is előkerülne a 7800° Fahrenheitről. A zenekar utánozhatatlan hangulatú második albuma ugyanis még azzal együtt is mostoha sorsú lemeznek számít, hogy rengeteg fanatikus rajongónak ez a kedvence tőlük.

Jövő héten két koncertet is ad az Arénában az Iron Maiden. A zenekar fennállásának ötvenéves jubileumát ünnepli, a Run For Your Lives turné pedig a legklasszikusabb, 1980 és 1992 közötti időszakra koncentrál, de május utolsó hetének kerek Maiden-évfordulója pont nem ehhez az érához kötődik: huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Bruce Dickinson és Adrian Smith visszatérése utáni első nagylemez. A Brave New World az ezredfordulós heavy metal fellendülés csúcsidőszakában megkerülhetetlennek számított, és ugyan megítélése a táboron belül sem egységes, a háromgitáros Maiden-felállás első stúdiós munkájának csapásvonaláról valójában máig nem tértek le. Hangolódjunk hát a bulikra most ennek felidézésével!

Repül az idő: május 16-án múlt 15 éve, hogy Ronnie James Dio maga mögött hagyta az evilági létet. Sokszor, sokféleképpen megemlékeztünk már róla, de mindig akadnak új aspektusok, amiket érdemes bővebben kibontani. Ebben a rovatban már szinte az összes olyan nagy hatású lemez felvonult a Mob Ruleson kívül, amit a legendás frontember bearanyozott valószínűtlenül csodálatos hangjával, éppen ezért most egy olyan korongot választottunk, ami sosem számított közmegegyezéses etalonnak: az éppen harmincöt éves ötödik DIO-albumot, a Lock Up The Wolvest. Az 1990-es lemez Ronnie pályafutásának legmegosztóbb, legtöbb vitát kiváltó anyaga volt, amit a korabeli rocksajtó kíméletlenül földbe döngölt a megjelenése idején, mindazonáltal a rajongótábor sem bánt vele kesztyűs kézzel. De vajon tényleg ennyire rosszul sikerült ez a dalcsokor? Erre a kérdésre keressük a választ az alábbi visszatekintőben, mégpedig Rowan Robertson gitáros segítségével.

Az axióma jelentése: különféle okok miatt nem megkérdőjelezhető, megállapított alaptény, alapigazság. A 20. század végi Oslóban két ilyen alapigazság létezett: (1) nincs Mayhem Dead nélkül, vagy ha mégis van, akkor (2) Euronymousszal együtt a Mayhem is meghalt. Akadt azonban egy kisebb csokornyi ember a norvég black metalos színtéren, akik ezen axiómák létezéséről nem értesültek, vagy ha tudtak is róla, elengedték a fülük mellett. Nekik további terveik voltak ezen zászló alatt, és a rájuk zúduló közgyűlölet sem győzhette meg őket annak hiábavalóságáról. Miközben pedig látszólag mindenki jobban tudta náluk, hogy mit is kellene csinálniuk, a Mayhem, úriemberes megfontoltsággal, szépen újradefiniálta magát. Mindennek emlékműve, a Grand Declaration Of War album éppen huszonöt éve jelent meg.

Az elkövetkezendő időszak több szempontból is fontos Queen-jubileumokat hoz magával e kerek negyven esztendős albumon túl is. Ez év második felében tölti be a negyvenötöt a The Game / Flash Gordon albumpáros is, jövőre pedig egészen komoly évfordulók köszöntenek ránk: nyáron a legendás budapesti koncert is négy évtizedes lesz (gyakorlatilag történelmi eseménnyé avanzsál, már amennyiben nem annak számít már rég), Freddie szeptemberben töltené a nyolcvanat, ugyanakkor halála óta is immár harmincöt év telik addigra el. A Queen mint zenekar pedig 1971-ben, jövőre ötvenöt éve állt össze – egészen döbbenetes, hogy 1991-ben a húsz év is egy örökkévalóságnak tűnt, miközben ma már a korábban feloszlott régi bandák hosszabb szünet utáni újonnani összeállásai óta is huszonöt-harminc évek teltek el.

Roppant fura belegondolni, hogy lassan hosszabb ideje lesz velünk az „újjáalakult" In The Woods..., mint amennyi a norvég atmoszférikusok klasszikus felállásának összesen adatott. Az a tény, hogy az idei Otra kapcsán is előkerülnek a banda korai munkái, azt bizonyítja, hogy ma sem lehet azokról megfeledkezni, amikor az ItW... neve felbukkan. Pedig ma már egy egész más személyi összetételű és dinamikájú zenekarról beszélünk, és Kåre André Slettebergék is bizonyára szívesen megúsznák a név megtartását övező folyamatos kérdezősködést... ugyanakkor bátran megtartják koncertműsorukban az elmúlt századforduló környékén született szerzeményeket (nálunk is). Ők sem teszik, és mi sem sajnálkozni jövünk most össze, hanem azért, hogy meghallgassunk egy még el nem mesélt történetet azokból az időkből, amikor Jan Kenneth Transeth volt az ItW... énekese, a zenekar pedig valódi, háborítatlannak tetsző névtelenségben alkotott – idén tavasszal éppen harminc, illetve huszonöt éve.

Több bandánál előfordult már, hogy meg voltam győződve korábbi rovatbeli szereplésükről, de aztán kiderült, hogy mégsem kerültek eddig sorra. Így most kicsit megint formabontó lesz egy Klasszikushock-szűz zenekari debütálás, de hát már csak ilyenek ezek a kerek megjelenési évfordulók... És bizony most, hogy már 1995 is harminc éve volt, egyre-másra érkeznek majd a nem kimondottan közmegegyezéses művek, legalábbis a tradicionális stílusból. Mindazonáltal a Pink Cream 69 esetében a „mostoha″ 1990-es évek új feltámadást is jelentettek amellett, hogy valahol a Helloween második sikerkorszakát is az ő átalakulásuk indította el.

A David Lee Roth fémjelezte Van Halen 1978 és 1984 közötti klasszikus periódusának érdekes íve és dinamikája volt, ami feltehetően azért alakult ki, mert a világot megrengető és a játékszabályokat újraíró bemutatkozó lemez, illetve a Jump szintirockos témájának galaktikus sikere közötti albumok valahogy nem kaptak akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemeltek volna. Nyilvánvalóan ezt a kijelentést illik helyén kezelni, mert esetükben a kevesebb példányszámban elkelt anyagok is multiplatina, azaz többmilliós eladásokat jelentettek, de ettől még tény, hogy az első és a hatodik anyag közötti intervallumra simán fel lehet rajzolni a szinuszgörbe x-tengely alatti részét, ha lehetek ennyire kocka.

Az egyik biztos jele annak, hogy egy egykoron cikinek számító előadót rehabilitáltak, hogy pozitív színben feltüntetve szivárog vissza a popkulturába. A Warrantnél ez a rehabilitáció nem a 2020-as években indult, de azért nem kicsit lepett meg, hogy a 2022-es Zuhanás (Fall) című, amúgy remek thrillerben a főszereplő jócsajok autókázós jeleneténél robban be a Cherry Pie. Persze egy dolog, hogy valami már a maga (fény)korában is ciki volt vagy később nyilváníttatott azzá, de a Warrantnek mindkettőhöz volt „szerencséje″: köpködték őket a hajmetál csúcskorszakában és annak leáldozása után is. És mint azt korábbi visszatekintőnkben, a Dog Eat Dog album kapcsán már kifejtettük, ez a köpködés egyáltalán nem volt fair.

Sokszorosan szomorú Motörhead-jubileumot ülünk 2025-ben: idén decemberben lenne nyolcvanéves Lemmy, és ugyanabban a hónapban lesz halálának tízéves évfordulója is. Megérdemli azonban, hogy ennél vidámabb keretek között idézzük fel a múltat egy másik kettős idei jubileum kapcsán: a napokban harminc évvel ezelőtt jelent meg a Motörhead történetének egyik, ha nem egyenesen „a" legagresszívebb, legsúlyosabb lemeze, a Sacrifice – a mester pedig 1995 végén töltötte be az ötvenet, a súlyos vonal nagy pionírjai közül az elsők között. Ez az éra üzletileg nem számított éppen a Motörhead fénykorának, zenei szempontból azonban mindenképpen ott volt a sok legjobb között.

A múltban több alkalommal is felmerült a kérdés olvasói részről, hogy a Klasszikushock rovatban miért nem szerepelnek instrumentális lemezek, holott ezek is integráns részét képezik a rocktörténetnek. A felvetés abszolút jogos volt, igazság szerint magunk sem tudjuk, miért ignoráltuk eddig az ilyen típusú albumokat. Az áldatlan állapotoknak viszont ezennel ünnepélyesen véget vetünk, mégpedig az irányzat egyik legfontosabb darabjával, Yngwie Malmsteen éppen negyvenéves bemutatkozó korongjával, minek stílusteremtő mivoltához és visszavonhatatlan nimbuszához kétség sem férhet.

Negyven évvel ezelőtt jelent meg Phil Collins harmadik szólóalbuma, a No Jacket Required. A Genesis dobosából a brit progresszív csapat dobos/énekesévé, majd szólóban is sztárrá váló Collins az 1985-ös albummal lépett fel az abszolút csúcsra: a lemez megjelenését olyan sikerszéria övezte és követte, ami a mai napig párját ritkítja. Bár maga a főszereplő utólag kevésbé kedveli a bődületes sikerdalokkal telepakolt lemezt, a No Jacket Required így is egyértelműen kora egyik legfontosabb és legkerekebb pop/rock-produkciója volt. Sussudio, One More Night, Don't Lose My Number, Take Me Home: utazzunk hát vissza négy évtizedet az időben, amikor olyannyira Phil Collinsról szólt minden, hogy az már szerinte is túlzás!

Amikor 2011-ben a Vicious Rumors a Razorback Killers turnéjának keretében Magyarországon játszott, lehetőségem nyílt elvinni a zenekar négyötödét egy kis városnézésre. Már visszafelé tartottunk, amikor az gitáros/főnök Geoff Thorpe megkért, hogy mutassak neki valami magyar metálzenét. Szerencsére épp nálam volt egyik kedvenc itthoni lemezem, a Carmen bemutatkozó albuma, Geoffnek pedig tetszett is „a Skid Row magyar változata″. Az Ez nem az a hely 1994 szeptemberében jelent meg, mi pedig harmincadik születésnapja kapcsán idézzük fel a történetét korabeli interjúk segítségével.

Jövő héten startol a Manowar The Blood Of Our Enemies fantázianevű turnéja. Joey DeMaióék ezúttal két 1984-es lemezüket, a Hail To Englandet és a Sign Of The Hammert állítják a koncertek fókuszába, amelyekre az utóbbi évtizedekben viszonylag kevés reflektorfény vetült. Mindennek valahol érthető az oka, hiszen két sötét, nagyon sajátos hangulatú albumról beszélünk, később a csapat sokkal direktebb, közérthetőbb irányokba fordult. Ezzel együtt azonban ez a két album rengeteg ősrajongó örök kedvence, és több mint negyven év távlatából egyértelmű: a Manowar később már soha nem játszott olyan epikusan és egyszersmind vadállati őserővel, mint ezeken az anyagokon. Idézzük hát fel, mitől is olyan különleges album a Hail To England!

Glenn Danzig ma már leginkább nosztalgia-előadóként dolgozik, úgy az évekkel ezelőtt felélesztett eredeti Misfits, mint saját nevét viselő zenekara élén. Mivel az énekes idén már 70 éves lesz, mindez teljesen természetes is. Bő három évtizeddel ezelőtt azonban a Danzigre a rockszíntér egyik potenciális sztárcsapataként tekintett a szakma. Glenn, John Christ, Eerie Von és Chuck Biscuits a Mother dal MTV-s diadala után a nagy kiugrás küszöbén álltak, de az 1994-es negyedik albummal eszükben sem volt aprópénzre váltani a sikereket. Az elődeitől több szempontból is jelentősen különböző lemez ráadásul sajnos a klasszikus négyesfogat hattyúdalának is bizonyult.

Tavaly éledt fel karrierje során másodszorra a '80-as évekbeli Bay Area-színtér egyik emblematikus csapata, a Forbidden, akik jövőre elvileg új albummal is jelentkeznek. A korabeli thrashmezőny többségénél egyszerre technikásabb és dallamosabb, power metalosabb irányt képviselő zenekar kapcsán az utókor általában az első két lemezt szokta emlegetni, ami teljesen jogos. Ám érdemes feleleveníteni, hogy Craig Lociceróék a '90-es évek számukra kedvezőtlenebb légkörében is letettek az asztalra két elképesztően kreatív albumot. Ezek a maguk idejében nem kapták meg a megérdemelt reflektorfényt, ám sosem késő utánuk ásni. Most a harminc éve megjelent Distortionről emlékezünk meg kicsit bővebben.

Kedvenc zenészeink elkerülhetetlen elvesztése egy családi tragédia pörölycsapásszerű hatásával egyenértékű, hiszen végső soron ugyanarról van szó. Tore Ylvisaker is úgy távozott 2024. augusztus 16-án, hogy magával vitt belőlünk is egy darabot, mi pedig azóta sem vagyunk teljes egészek. Az Ulver billentyűs/programozó/zeneszerzője mögött páratlan életmű áll, amely egyetlen pillanat alatt átértékelődött sokunk számára, és ennek semmi köze a hozzáadott kulturális értékhez, amelyről azonban nagyon nehéz közhelypufogtatás nélkül beszélni. Ha emlékezni akarunk – márpedig akarunk – az Ulver komplementerként is felfogható csúcsalkotásaihoz illik visszanyúlnunk, ezzel is szavakba foglalva ezt az elképesztő veszteséget. Következzen a Blood Inside, a Shadows Of The Sun és Tore Ylvisaker története.

Negyven évvel ezelőtt, 1984 végén jelent meg Bryan Adams negyedik stúdióalbuma. A Reckless Bryan 25. születésnapján került a boltokba, és egyből berúgta a kanadai dalszerző/énekes előtt a mainstream felsőházának kapuját. Az album tíz dalából hat brutális sláger lett, így kora és az évtized egyik meghatározó rádiórock-sikerlemeze lett, és megalapozta Adams máig tartó pályafutását. Sikerballadái miatt Mr. Hétköznapi Srácot később gyakran már nem sorolták a hard rock színtérhez – ám a mai fejjel is tökéletes albumot hallgatva nem kérdés, honnan érkezett és kiknek játszott akkoriban Bryan, még ha kicsit ki is lógott a korszak harsányabb, macsóbb előadói közül.

Óriási hiányosságot próbálunk orvosolni az egyetemes könnyűzene egyik, ha nem egyenesen leghíresebb albumával, ami már megjelenése idején is olyan példányszámokban lelt gazdára, hogy abban az időben még nem igazán volt példa hasonlóra. Nagyon nehéz lenne kiválasztani a legerősebb Beatles-lemezt, de az biztos, hogy az ötvenöt esztendővel ezelőtt megjelent Abbey Road akár a zenekar magnum opuszaként is aposztrofálható lenne, amelynek kulisszatitkai mögé érdemes egy kicsit közelebbről is bekukkantani.

Szeptember 14-én volt negyven éve, hogy napvilágot látott a Dokken második nagylemeze, ami meghozta a várva várt áttörést a Los Angeles-i négyesnek. A Tooth And Nail egy minden szempontból megerősödött, sikerre éhes zenekart mutatott, melyben komoly zenei és üzleti potenciál rejlett. A kérdés viszont már akkor is az volt, hogy a véletlenül sem egy irányba húzó tagok képesek-e megbecsülni magukat annyira, hogy egójukat, egymás iránt táplált ellenszenvüket, illetve vélt vagy valós sérelmeiket háttérbe szorítva, hosszú távon együttműködve aknázzák ki a bennük lévő mérhetetlen lehetőségeket. A válasz 1984-ben sem volt magától értetődő, pedig a Dokken jókor volt jó helyen.