Klasszikushock

A távoli szemlélő számára úgy tűnhet, a norvég In The Woods... éppen teljes erővel visszatérésének sínre helyezésén ügyködik, a folyamat működőképességének friss bizonyítékát pedig éppen a tavalyi Cease The Day album adhatná... mi mégis múlt időt használunk, és emlékezünk a kristiansandi legendák klasszikus felállásban legutoljára rögzített lemezének apropóján. Számos olyan – akár nevesíthető – tényező hiányzik ugyanis a mai ItW...-ból, ami a folytonosság érzetét megalapozhatná. Anélkül, hogy az aktuális produkcióval összevetnénk a múltat, idézzük fel a két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott Strange In Stereo álomvilágát, amelynek elkészítésekor aligha sejtette bárki is, hogy a csillagok felé vezető útnak valójában sosem lesz folytatása a zenekar számára. Amilyen fájdalmas azonban a hirtelen ébredés, olyan nagyszerű mindaz, amit a zenekar az előző évezredben ránk hagyott.

Még erőteljes fanatizmusom kőkemény tárgyilagosságra váltásával (nem fog menni...) sem tudnék szuperlatívuszok nélkül nyilatkozni a Toto bármely megmozdulásáról, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül... A zenekar neve több mint negyven évvel ezelőtti debütálásuk óta egyet jelent a tökéletesen kidolgozott, műfajokon átívelő dalokkal és a legmagasabb szintű hangszeres játékkal. Habár a zenészek közül többen is pofátlanul fiatalok voltak még a kezdetekkor, már a debütálás is teljes mértékben letisztult elképzelésekről, tudatos koncepcióról tanúskodik (ja hát, akik a Steely Dan, vagy épp Boz Scaggs zenészeiként tanulják a szakmát...). Azonban még ennek a példátlan karriernek is megvannak a maga csúcspontjai. Sokak véleménye és saját meglátásom szerint az egyik ilyen az 1995-ös Tambu, amely ráadásul épp a legnagyobb mélypontot követte a formáció életében...

Márciusban, az igencsak rokonszenves Shock címmel jelenik meg a sacramentói Tesla új nagylemeze, amelyet régi barátjuk, a Def Leppard gitárosa, Phil Collen produceri segítségével rögzítettek Jeff Keith-ék. Mivel a megjelenés dátuma nem esik messze a zenekar második albumának harmincéves jubileumától, érdemes visszautazni az időben a The Great Radio Controversy-ig, amely simán a korszak legerősebb hard rock mestermunkái közé tartozott. Elég sokat elárul a zenekarról, hogy ezzel együtt sem merném egyértelműen ezt nevezni a legjobb munkájuknak, viszont első számú saját slágerük, a Love Song itt szerepelt, vagyis helyénvalónak tűnik 1989-re visszatekintve rendezni egy újabb régi adósságunkat a Klasszikushockban.

A Led Zeppelin első albumának félévszázados jubileuma kapcsán már említettem a Kingdom Come-ot, mint elhíresült követőt, illetve azt is, mennyire pikáns helyzet állt elő az utóbbi hónapokban. Konkrétan, hogy ötven évvel Jimmy Page-ék és harminc évvel Lenny Wolfék felbukkanása után a tengerentúlon ismét egy Zeppelin-klón fürdőzik a reflektorfényben. A Greta Van Fleetet egyelőre – többnyire – még hájpolja a rocksajtó, viszont korai lenne előre inniuk a medve bőrére, már csak azért is, mert a vezére nélkül, de tavaly szintén újjáéledt Kingdom Come története intő példaként áll előttük. Lenny Wolf zenekarát három évtizede szabályosan kivégezte a média egy rövid sikerperiódus után, pedig első albumaik mai füllel hallgatva is kiváló zenét rejtenek, dacára minden Zeppelin-párhuzamnak.

Már tavaly januárban felmerült, hogy Sean Killian megbetegedése és a kapcsolódó segélykoncert kapcsán megemlékezzünk a Vio-lence történetéről, de időhiány miatt végül nem lett semmi a dologból. Killian azóta szerencsésen felépült a májzsugorból, ráadásul a Machine Head felbomlásának kézenfekvő következményeként Phil Demmel vezetésével a Vio-lence is újra mozgolódni kezdett. Egy áprilisi, pillanatok alatt megtelt koncertet már biztos adnak, de további bulik, sőt, egy esetleges nagylemez lehetőségéről is pletykálnak. Majd kiderül, hogy mindebből végül mi válik tényleges valósággá, az apropó viszont adott, hogy egy rendhagyó Klasszikushock-cikkben megemlékezzünk a zenekar életművéről.

Bármennyire is szerettünk volna megemlékezni a kettes Lynch Mob-album negyedszázados évfordulójáról, valahogy lecsúsztunk róla 2017-ben, viszont a The End Machine projekt márciusban érkező lemeze kapcsán újra lett relevanciája visszatekinteni George Lynch hányattatott sorsú bandájának második nekifutására. Noha a cím nélküli 1992-es anyag egy nagy korszak alkonyán született, amikor a rockzene térképének átrajzolásával végérvényesen partvonalon kívülre kerültek és kivéreztettek a hajmetal-éra korábbi prominensei, ezen a lemezen ebből még semmit nem lehetett érezni. A kettes Lynch Mob ugyanúgy a blues alapú amerikai rockzene tökéletes megtestesülése, mint két évvel korábbi elődje.

Harminc évvel ezelőtt, ezekben a napokban éppen egy Every Rose Has Its Thorn című ballada számított a földkerekség legnagyobb slágerének. A Pennsylvaniából elszármazott Poison a csúcsok csúcsára repült a számnak köszönhetően, de mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a szakma is elismerte volna őket: Bret Michaels, C.C. DeVille, Bobby Dall és Rikki Rockett ekkoriban és a következő években is lábtörlőnek számítottak, hiába turnéztak közben Amerika egyik kedvenc rockzenekaraként. Az Every Rose és albuma, az Open Up And Say... Ahh! talán nem a műfaj csúcsa, de ma is simán szerethető album, amely a ′80-as évek második felének legjellegzetesebb rockzenei kordokumentumai közé számít.

A második Bruce Dickinsonnal készült  Iron Maiden-album, a Piece Of Mind idén május 16-án töltötte be a harmincötödik születésnapját, és mivel valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eddig senki nem emlékezett meg róla, ezennel megteszem én. Annál is inkább, mert a lemez ugyanakkora klasszikus, mint közvetlen elődje és három utódja.

A Queen és Freddie Mercury kapcsán elmondhatjuk, hogy a Shock! stábja már alaposan kiírta magát, elvégre az énekes halálának húszéves évfordulója kapcsán megemlékezés és sokkezes klasszikok születtek, később pedig megválasztottuk minden idők legnagyobb frontemberének, amellett persze, hogy a zenekar mai verzióját is többször megnéztük élőben. Az új film, a magyar mozikba a mai napon kerülő Bohém rapszódia viszont újra apropót ad egy kis visszatekintésre, és persze Queenből enélkül sem elég sosem. Az 1978 novemberében megjelent Jazz című lemezük viszont nemcsak a rajta szereplő slágerek miatt örökké aktuális, hanem mert mint utólag kiderült, jópár dologban megelőzte korát, így nem csak időtálló zenéje miatt szól többszörösen a mának is.

Mi, a Shock! szerkesztői időről-időre számot vetünk azon klasszikus vagy kultikus lemezekről, amelyek épp valamilyen kerek jubileumhoz értek. Pár nappal ezelőtt is ezt tettük, és amikor feldobtam, hogy a Talisman 1993-as Genesis albuma is huszonöt éves lett, Ádám gyorsan felvilágosított a döbbenetes tényről: Jeff Scott Soto eddig még soha, egyetlen munkájával sem szerepelt a Klasszikushock! rovatban. Igen, valóban tűrhetetlen hanyagság ez részünkről, hiszen a korai Malmsteen-, Eyes- és Takara-korongoktól a Talisman-életmű nagy részéig bármelyik korong megérdemelte volna, hogy megemlékezzünk róla, alkalom bőven lett volna rá, de jobb később, mint soha, úgyhogy most pótolom a hiányosságot.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a seattle-i Pearl Jam második albuma. A Vs. a maga idejében több szempontból is teljesen mást hozott, mint amit sokan vártak volna tőle: a zenekar egyrészt nem is próbálta vele megismételni az orbitális sikerű Ten debütöt, emellett pedig elutasították a zeneipar játékszabályait, és visszafogták a promóciós tevékenységet is. Ennek legfeltűnőbb megnyilvánulása természetesen az volt, hogy – a korszakban teljesen példátlan módon – nem forgattak klipet az anyaghoz. Az album ugyanakkor még ezzel együtt is a grunge-éra egyik legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett: a Pearl Jam ekkoriban egyszerűen nem veszíthetett, akármit is csináltak.

Negyven évvel ezelőtt, 1978. október 15-én jelent meg a Toto első nagylemeze. Az album a mai napig az AOR és a progresszív rockvonal egyik alaplemezének számít, amelyről legalább a Hold The Line dalt alighanem mindenki ismeri – még akkor is, ha esetleg nem tud róla, hiszen a szám simán a legtöbbet játszott rádiós rockörökzöldek közé tartozik, és még a magyar kereskedelmi rádiókban is rendszeresen szól. A lemez fő érdeme mégis az, hogy minden tekintetben sikeresen alapozta meg a zenészek zenekarának immáron négy évtizede tartó, hullámvölgyekben és hatalmas sikerekben egyaránt gazdag pályafutását. Újabb régi adósságunkat törlesztjük a Klasszikushockban a jubileum alkalmából.

Mára a történelem ködébe vész, de talán a Shock! olvasói közül azért elég sokan emlékeznek még rá, mennyire felpezsdült az underground a '90-es évek második felében. Persze a megelőző időszakban is rengeteg, a súlyosabb műfajok túlélése szempontjából igen fontos és máig ható lemez jelent meg, ekkor azonban a korábbi években szinte eltűnt, teljesen a periférián létező műfajok is új erőre kaptak. Ugyanakkor rejlik abban valami beszédes, hogy miközben számos huszonévesekből álló, fiatal csapat szinte változatlanul hozta vissza a '80-as évek fogásait, egyes nagy öregek – akik persze a szó szoros értelmében véve korántsem számítottak öregnek – azt mutatták meg: igenis lehet korszerű, ezredvégi módon játszani a tradicionális heavy metalt. Aligha létezik jobb példa erre, mint Bruce Dickinson húsz évvel ezelőtt megjelent The Chemical Wedding albuma.

Bizonyos lemezek úgy gyakorolnak felbecsülhetetlen hatást a következő generációkra, hogy eközben megjelenésük idején minden diskurzus róluk szól vagy rájuk fut ki. Ebből a szempontból mindegy, hogy az adott lemez sokmillió példányban fogy, mint az egyes Van Halen, a Pyromania vagy a Nevermind, netán első körben „csak" az undergroundot formálja át, mint a Reign In Blood, a Demanufacture vagy a Slaughter Of The Soul – ezekben a lemezekben minden összesűrűsödik, ami az adott időszakban fontos és előremutató. Aztán léteznek albumok, amelyek szintén rendelkeznek e tulajdonságokkal, csak éppen megjelenésük idején a kutya sem érti őket – felbecsülhetetlen hatásuk a következő években mégis annyira egyértelművé válik, hogy az ember nem is éri fel ép ésszel, miként bukhattak meg. Utóbbi kategória egyik legtökéletesebb tankönyvi példája a svéd Shotgun Messiah huszonöt éve megjelent hármas albuma, a Violent New Breed.

A '90-es évek elejéig csak a legritkább esetben történhetett meg, hogy egy filmzenei albumra felkapta a fejét az egyszeri rockzene-kedvelő egyén. Legrosszabb esetben felsejlett előtte a múlt ködéből John Travolta fiatalkori rémalakja – a You're The One That I Want és a Stayin' Alive dallamaira –, hogy kicsit későbbről a Maniac és a The Time Of My Life negédes hangulatától se nagyon dobbanjon meg a szíve, az akkoriban mindent elöntő I Will Always Love You-áradat hallatán pedig talán már csak blazírt pofával köpött egy hegyeset. Kivételek persze időről-időre akadtak, mint például John Carpenter fagyos hangulatú horror-zenéi, vagy a Last Action Hero meglepően erős gárdát és rengeteg exkluzív témát felvonultató, méregerős adagja '93 nyaráról. De olyan, amitől tényleg seggre ült, aki csak hallotta, nem igazán volt. Egészen 1993. szeptember 14-ig, amikor is megjelent a Judgment Night soundtrackje, és ezzel sok szempontból új időszámítás kezdődött.

Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy mi az a jelenség, ami a legjobban hiányzik a jelenlegi metalszíntérről, gondolkodás nélkül a sajátos atmoszférával rendelkező lemezeket és csapatokat említeném meg először. King Diamond és aktuális zenekara egyike volt a hőskor ilyen különleges előadóinak, és a kereken harminc évvel ezelőtt megjelent, abszolút egyedi világgal rendelkező Them albumon hallható muzsika is utóbbit támasztja alá: ehhez hasonló nagylemez azóta sem született a különféle okkult és sötét zenék tengerében.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a New Orleans-i Lillian Axe negyedik stúdióalbuma. A Psychoschizophreniát mind a zenekar tábora, mind a szakma Steve Blaze-ék magnum opuszaként ünnepelte, ám 1993-ban, pláne egy miniatűr kiadónál dolgozva a lemez végső sorsa nem is lehetett más, mint észrevétlenség. Mindez persze aligha érte újdonságként a csapatot: hiába számítottak az amerikai melodikus hard rock mezőny egyik legkülönlegesebb, legegyénibb és legjobb zenekarának, a megelőző években nagykiadónál dolgozva sem sikerült egyről a kettőre jutniuk. Meg nem értett zsenik alsorozatunk sokadik, régóta esedékes fejezetét vesszük sorra a Klasszikushockban.

A The Beatles 1967-ben megjelent lemezéről körülbelül akkora feladat bármit is írni, mint amilyen mondjuk megmászni a Mount Everestet, de szerencsére jó ideje tudjuk már, hogy utóbbi attrakció sem tartozik a lehetetlen küldetések közé. Így aztán valami ellenállhatatlan kényszer következtében úgy gondoltam, hogy mégis folytatom a már korábban elkezdett The Beatles-sztorit, ugyanis komoly lelkifurdalást éreznék, ha a földkerekség legnagyobb könnyűzenei történésének egy fontos momentuma csak úgy kimaradna a Klasszikushock rovatból. Az ötvenéves jubileum ugyan tavaly lett volna igazán aktuális, azonban úgy gondolom, hogy ennek valójában nincs is olyan nagy jelentősége, hiszen a lényeg, hogy ez az album és a rajta található örökzöld dalok bármikor megérdemelnek néhány jó szót.

Július 25-én ismét Magyarországon, konkrétan a FEZEN-en koncertezik a Helloween, méghozzá három évtized óta először Michael Kiske és Kai Hansen is egyszerre áll majd ott velük a színpadon. A Pumpkins United turné sem állhatna azonban ennyire erős lábakon, ha a zenekar a '90-es évek elejének szerencsétlenkedése után nem áll talpra, és nem talál rá egy olyan formulára, amely egyszerre kedvezett a régi híveknek, és tette lehetővé számukra új rajongók toborzását. Andi Deris érdemeivel mindenki tisztában lehet ebben a folyamatban, az azóta távozott Roland Grapow és Uli Kusch szerepe azonban ma már ritkábban kerül szóba, pedig a velük felálló Helloween az egész korszak egyik legütőképesebb bandájának számított a színtéren. Erre pedig nem létezik jobb bizonyíték a húsz évvel ezelőtt megjelent Better Than Raw albumnál.

Nem ismerem Nick Cave-et. Pedig már nem is emlékszem pontosan, mióta hallgatom a zenéjét, olvasom a szövegeit, vagy éppen a könyveit, és mégis, szinte semmit nem tudok róla. Nem tudom, hogy melyik Nick Cave az igazi. A könyvtáros és tanár szülők gyereke, aki – minden bizonnyal ennek a háttérnek is köszönhetően – egy rendkívül olvasott és intelligens személy, vagy az a gyakorló heroinista, aki széles jókedvében olykor véresre veri a fejét a cintányérokon, vagy nemes egyszerűséggel csak összeesik a színpadon, miközben The Boys Next Door (később The Birthday Party) névre keresztelt bandájával az ausztrál poszt-punk színtér ikonikus alakjává válik? A templomi kórusban éneklő kiskamasz, vagy a hitét vesztett, és azt megtagadó művész, aki végül eljut odáig, hogy egy teljesen sajátos Isten-hitet alakítson ki magának?

Miután bő egy hetet kómában töltött egy váratlan szívinfarktust követően, és az orvosok azt mondták, nincs már remény a helyzet jobbra fordulására, családja döntése alapján szerdán lekapcsolták a létfenntartó berendezésekről Ralph Santollát. A gitárost a legtöbben a mai napig a floridai death metal színtéren kifejtett munkásságáról ismerik, hiszen a Death soraiban éppúgy megfordult, mint az Obituaryben vagy a Deicide-ban. Jóval kevesebben tudják, hogy Ralph legalább ennyire rajongott a dallamosabb muzsikákért is, és dalszerzői tehetsége, gitárjátéka alighanem egyszer sem ragyogott tündöklőbben, mint saját bandája, a Millenium 2000 végén megjelent Hourglass lemezén, amelyet Jorn Lande énekelt fel.

A Cinderella, azaz Tom Keifer, Eric Brittingham, Jeff LaBar és Fred Coury a rockzene MTV-s csúcskorszakának legnagyobb sztárjai és lemezeladói közé tartoztak a tengerentúlon, és egyfelől nagyon is érthető, a másik oldalról meg nagyon nem, miért nem kapunk már tőlük jó eséllyel soha új zenét. Ugyanakkor így, 2018 derekán nem árt belátni: minimum másfél évtizeddel túlhaladtuk már azt a periódust, amikor ez a kérdés egyáltalán bármilyen szinten is releváns lehetett volna. A Cinderella ma már sajnos minden tekintetben a múlt, egy örökre letűnt éra sajnos egyre inkább feledésbe merülő neve, hiszen nem aktívak. Harminc évvel ezelőtt megjelent második albumukat, a Long Cold Wintert viszont azóta is a blues-alapú hard rock leghatalmasabb alkotásai között szokás emlegetni, és teljes joggal.

Mielőtt bármit is mondanék, kérlek benneteket, ne kezdjünk el azon őrjöngeni, hogy ki csúszott meg jobban ezzel a kritikával: mi vagy az Aftenposten? Mi ez a harmincegy év ahhoz képest, hogy három évtizede ez a második legsikeresebb demófelvétele annak a bandának, amely ebben a felállásban nem is adott ki mást, csak demókat?! Emlékezzünk meg kegyelettel Per Yngve „Excuse the blood" Ohlinról, aki akkor is felvette I <3 Translyvania feliratú pólóját, amikor a klasszikus Tormentornak már rég vége volt, ezzel pedig az utolsó karót is beleverte ennek a sosem látott szörnynek a szívébe. Mert ez egy ilyen zenekar volt, amely sosem nőtt magasabbra a Kékesnél, mégsem ezért szerettük.

Előzmények és következmények nélkül, egyedül áll az extrém metal univerzumban a Covenant (későbbi nevén The Kovenant) második albuma. A Nexus Polaris egy teljes köpönyegfordítás köztes állapotában kapta el hőseinket, és látott napvilágot az első generációs norvég black metal kiútkeresési küzdelmének gyöngyszemeként. Egy erre az alkalomra összerántott szupergroup egyetlen terméke ez a lemez, bár ezt elkésztése pillanatában az érintettek is legfeljebb csak sejthették. Többek között a Dimmu Borgir és az Arcturus tagjai segítették ki itt az értelmi szerzőt, Amund „Blackheart" Svensson gitárost, a közös munka eredménye pedig egy, a szükséges mértékben rideg és sötét, de klasszikus értelemben vett dallamokkal is bőven ellátott munka, ami a lecsengőben lévő black metal hype felé korábban érdeklődést nem mutató arcok számára is tökéletes belépő lehetett az extrém dimenziók irányába. A húsz éve formába öntött Nexus Polarisban azonban sokkal több is rejlik ennél.

A Quiet Riot pályafutása furcsa hullámvasút. Az első formájában még Randy Rhoads által alapított zenekar a semmiből jutott fel a csúcsra mindössze néhány hónap leforgása alatt, még a Billboard-lista élére is felkerültek, majd – kis túlzással – körülbelül ugyanennyi időre volt szükségük ahhoz is, hogy elinduljanak a süllyesztő felé. A csapatnak így már a hajmetal-korszak derekán leáldozott, 1983-as lemezük azonban a maga idejében szó szerint milliókkal ismertette meg a tengerentúlon a torzított gitárok erejét. Az e hónapban harmincöt éves Metal Health semmiképpen sem hibátlan mestermű, jelentősége azonban felbecsülhetetlen volt a műfaj népszerűsítése szempontjából a '80-as évek első felében.

Ha szalmaláng-szerű fellobbanást kellene említenem a '80-as évek második felének rockzenéjéből, a brit Zodiac Mindwarp And The Love Reaction tökéletes alany lenne hozzá. A médiavonalon elstartolt Mark Manning által alapított csapat a semmiből érkezett, elkészítették a tökéletes rock'n'roll-lemezt, amely a maga idejében szó szerint seggre ültette a komplett szakmát. A dolog azonban hogy, hogy nem, mégsem törte át a plafont, így aztán a zenekar épp ilyen gyorsan el is tűnt a reflektorfényből a süllyesztőben, látszólag nyomtalanul, pedig valójában tovább működtek. Finoman szólva is a rocktörténelem legmegfejthetetlenebb talányainak egyike, miért nem csinált szupersztárt a bandából a napokban harminc éve megjelent Tattooed Beat Messiah, ez ugyanis tényleg a tökéletes rock'n'roll-lemez – vagy legalábbis az egyik azok közül, amelyek simán elvihetik ezt a címet.