Klasszikushock

Jó ideje mondogatom már – ha félig komolytalanul is –, hogy a Klasszikushock mintájára kellene indítanunk egy Kultikushock nevű rovatot, amiben azokról a lemezekről írnánk, amelyeket a kutya nem ismer, szakmai berkekben mégis nagy hatást gyakoroltak, mi több, stílust formáltak. Ha ez a rovat létezne, akkor Dalbello She című albuma lenne az első, ami szerepelne benne, és mindjárt azt is elmagyarázom, miért.

Ha létezik zenekar, amelyet életművét és hatását tekintve is szigorúan a megkerülhetetlen jelzővel vagyunk kötelesek illetni, az a kortársai közül is magasan kiemelkedő, tengerentúli power- és progresszív metal keretein belül tevékenykedő Savatage zenekar. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki valaha is vonzódott a rockzenéhez, bármilyen kivetnivalót tudna felhozni a csapat lenyűgöző dalokat magába foglaló örökségével szemben. A harminc esztendővel ezelőtt megjelent Gutter Ballet pedig méltán nevezhető egyik legjobban sikerült munkájuknak, amely ezzel együtt a vízválasztó szerepét is betöltötte a diszkográfiában.

Bármennyire is hihetetlen, Gary Moore saját jogon még nem szerepelt a Klasszikushock rovat hasábjain, mindössze a Thin Lizzy Black Rose mesterműve kapcsán ejtettünk szót eddig az észak-ír gitárprófétáról. Pedig páratlanul gazdag szólókarrierje épp elég okot szolgáltatott ahhoz, hogy ne így legyen, hiszen örökérvényű lemezek egész sorával ajándékozta meg az európai hard rock, majd a blues szerelmeseit. Mivel idén töltötte be harmincadik születésnapját az a korong, amivel Gary pontot tett a hard rock zene világában való ténykedésére, kézenfekvőnek tűnik megemlékezni az After The Warról, ami az 1985-ös Run For Cover és a két évvel későbbi Wild Frontier mellett ma is a legnépszerűbb Moore-anyagnak számít a rockrajongók körében. Az album készítésének körülményeit Gary egykori hű fegyverhordozója, a jelenleg ismét a UFO soraiban zenélő Neil Carter billentyűs-gitáros segítségével göngyölítjük fel.

Talán nem túlzás azt mondani: heavy metal szempontból az év híre volt nemrég, hogy végre hozzánk is ellátogat Japán legismertebb, leglegendásabb zenekara, amely jóideje már kvázi klasszikus felállásban nyomul újra, de szűkebb hazáját nem nagyon hagyja el manapság. A „kvázi" jelző pedig annál sajnálatosabb, hogy csakis Munetaka Higuchi eredeti dobos 2008-as halála miatt nem lehet teljes a klasszikus felállás. Persze nyilván utódja, Masayuki Suzuki is megtesz majd mindent, és vele is nagy élmény lesz a koncert, de a műsort illetően nyilván felmerül pár kérdés. Mert bár utolsó lemezükkel ismét nyitottak Japánon kívülre is, volt egy korszakuk, amikor annyira pörgették a nyugatosodást, hogy egyenesen amerikai énekessel dolgoztak. Ezen éra nyitányának éppen idén ősszel üljük harmincadik évfordulóját, és ez a kettős apropó bizony nemcsak a hallgató kedvét hozza meg pár régi lemez meghallgatásához, de a shockolókét is a múltidézéshez.

Ma húsz éve jelent meg a Dream Theater Scenes From A Memory albuma, amely a maga idejében egy zavarosabb periódust követően minden tekintetben új szakaszt nyitott a New York-i csapat pályafutásában Jordan Rudess csatlakozásával. A szövevényes konceptlemez emellett a kicsúcsosodását is jelentette annak a progmetal-hullámnak, amely néhány évvel korábban elsősorban épp John Petrucciék áttörése révén szökkent szárba: kétségtelenül ezek az évek számítottak a legtermékenyebbnek a műfajban. A Metropolis Pt. 2 két évtized távlatából is hibátlan remekmű – korábban készített a zenekar vele egyenrangú albumokat, később viszont egyszer sem tudtak már ezzel felérő alkotást letenni az asztalra.

Nevezzük bárhogy, gothic rock/metalnak, rádióbarátságos doomnak, poszt-apokaliptikus popnak, az így körülírt játéktér a legritkább esetekben találkozik az ízlésemmel. Kivételek szerencsére itt is akadnak, és ennél több esetemben sem kellett ahhoz, hogy gyűjteményem legnagyobb gondossággal őrzött darabjai közé lopja magát ez a kis svéd zenekar. Bizonyos, mindenki más számára érdektelen személyes okok miatt a Lake Of Tears életművének megismerése összekapcsolódott nálam a késői Leonard Cohen-lemezekkel, ez tehát az oka a tőle származó idézeteknek, na meg az a tény, hogy (szerintem) mennyire szépen passzol egymáshoz a Mount Baldyról visszatért, ősz trubadúr és az ezredfordulóra szintén őszbe fordult LoT világa. Az idén húsz éves Forever Autumn egyszerre elválaszthatatlan, az előzményekből logikusan következő része ennek a bizonyos életműnek, másrészről a főhősök világának egy olyan peremkerülete, ahová azóta sem tértek vissza, és ma már kellő alappal jelenthetjük ki, hogy többé valószínűleg nem is fognak.

Elvileg még idén, gyakorlatilag lehet, hogy már csak jövő év elején érkezik, de mindenképpen itt van a kanyarban a houstoni King's X új nagylemeze. Doug Pinnick, Ty Tabor és Jerry Gaskill több mint egy évtized után jelentkezik új dalokkal, és ilyen hosszúságú szünetet korábban még sosem tartottak, noha a csapat közben azért időről időre koncertezett szerte a világon. Ennek okát nincs sok értelme fejtegetni, majd megteszik ők az aktuális interjúkban, az apropó azonban tökéletes arra, hogy visszatekintsünk a banda egyik legklasszikusabb munkájára, az idén harminc éve kiadott Gretchen Goes To Nebraskára.

Ha valaki csak felületesen ismeri a '80-as évek végének dallamos rockzenei színterét, könnyen hiheti, hogy a legjobb akkori lemezek mind megfelelően kifutották magukat. Ez azonban távolról sem igaz, számos gyöngyszem soha nem jutott el a szélesebb közönségrétegekhez, hiába rejtettek irgalmatlan potenciált. Így aztán, miközben Kaliforniából a Mötley Crüe, a Poison, a Guns N' Roses vagy a Warrant, illetve a keleti partról a Bon Jovi és a Skid Row tényleg szó szerint millióknak zenélt ekkoriban, még a Los Angeles-i Sunset Strip fontos klubbandái között is akadtak olyanok, akik nem jutottak egyről a kettőre. A Shark Island harminc éve megjelent első albuma, a Law Of The Order is az időszak elfeledett kincseinek egyike.

Párszor leírtuk: különböző okokból, de a 21. században már viszonylag kevés általánosan, tényleg a szélesebb rétegek által is közmegegyezésesen alapműnek tekintett lemezt termelt ki a súlyosabb műfaj. Az atlantai Mastodon második nagylemeze, a Leviathan e kevés album egyike: ha nagyon sarkító és hatásvadász akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy Troy Sanders, Brann Dailor, Bill Kelliher és Brent Hinds az utolsó egyetemes metalklasszikusok egyikét szabadította rá a gyanútlan világra 2004 nyarának legvégén, pontosan tizenöt évvel ezelőtt.

Bár akadnak nagyobb karriert befutott alkotások is Steve Lukather karrierjében a gitáros önálló szólólemezénél, mégis úgy gondolom, hogy sokunk számára szolgál viszonyítási pontként ez a napokban harminc éve megjelent album. Nem csupán azért, mert a puritán módon elkeresztelt anyag nyitotta meg a gitáros szóló-diszkográfiáját 1989-ben, hanem azon oknál fogva is, hogy talán itt alakult ki végérvényesen a mai bölcsességünkkel egyszerűen csak „lukatheresként" aposztrofált dalszerzői karakter. Az ekkorra már a Totótól függetlenül is komoly szakmai előélettel rendelkező muzsikus szándékai teljesen egyértelműek voltak: nyílegyenes rockdaloknak kell készülnie, amelyek adott esetben hangsúlyosabb gitárjátékot is elbírnak az anyazenekar szofisztikáltabb stílusánál. A cél megvalósításának érdekében valóságos sztárparádé verbuválódott össze a stúdióban Luke legkülönbözőbb módokon megismert zenészcimboráiból, az eredmény pedig minden tekintetben briliáns, noha manapság talán már kevésbé szokás erre emlékezni...

Kevés megosztóbb személyiség létezik a klasszikus heavy metal és úgy általában az extrémebb muzsikák keretei között King Diamondnál. A többnyire falzettben éneklő dán frontember nem csak elviselhetetlenül magas hangjával, de megjelenésével is a sokkolás precízen kidolgozott művészetére tette fel életét és karrierjét. A napokban harminc éve megjelent Conspiracy album felejthetetlen borítója is többnyire ezt a fajta életérzést tükrözi, a lemezről pedig ennyi idő távlatából nyugodtan kijelenthetjük: az életmű legzseniálisabb momentumai közé tartozik.

A Lion a rockszakma egyik titkos fegyverének számított a '80-as évek derekán, ám a Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros nevével fémjelzett csapatnak néhány kevésbé szerencsés üzleti döntés miatt végül Japánt leszámítva sosem sikerült az áttörés. Második nagylemezük, a harminc évvel ezelőtt megjelent Trouble In Angel City ugyanakkor még ezzel együtt is a legjobb albumok egyike a brit szabású, mégis kellően amerikanizált stadionrockos vonalon. Pedig kevesen tudják: egy tényleges lehetőségek nélküli, gyakorlatilag halálra ítélt csapat készítette, és pályafutásuk legutolsó szakaszában már nem is igazán erőltették meg magukat hozzá...

Már viszonylag régóta terveim közt szerepelt egy kiterjedtebb eszmefuttatás Survivor-témában, ugyanis a napnál is világosabb, hogy a formáció életműve Közép-Európában nem tartozik a legnépszerűbb tárgykörök közé. Idehaza például azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy momentán még ezen az oldalon is többen asszociálnak a név hallattán a „szigetlakók" megkoreografált pojácáskodására... Az Eye Of The Tiger persze a világ egyik legtöbbet felhasznált szerzeményeként képez valamiféle kikristályosodási pontot a zenekar tekintetében, ennek jelentősége azonban véleményem szerint maximum az Africa-mémhez hasonlítható. (Csak mert ugye már a Burning Heartra sem szokás ugyanazzal az ovációval ráismerni, amely szintén Rocky-betétdal volt, és a tengerentúlon ugyanúgy sokat játszott sláger.) Mivel pedig a melodikus rockzenére egyébként fogékony közönség is többnyire afféle top secretként kezeli a tényt, hogy hallgatott valaha Survivort, a világhálón gyakorlatilag alig található magyar nyelvű megnyilatkozás róluk... Na de majd most!

Húsz évvel ezelőtt szinte hetek leforgása alatt vált underground szenzációvá egy lemez, amely korábban szinte soha nem hallott gördülékenységgel egyesítette a brutális death metalt a tradicionális heavy metallal. Természetesen nem az Arch Enemy harmadik albumán hallhattunk először ilyesmit, sőt, a banda főnöke, Mike Amott már a Carcass utolsó korszakában is valami egészen hasonlóban utazott. Az viszont bizonyos, hogy a két, akár előtanulmánynak is beillő Arch Enemy-lemez után kihozott Burning Bridges rengeteg, korábban szkeptikus zenerajongónak mutatta meg: a két irány vegyítése nem időleges trend vagy pláne zsákutca, hanem maga a jövő.

Kedden este utoljára köszönthetjük Budapesten a Slayert. A zenekar munkássága önmagáért beszél, és ebben a rovatban is elég alaposan felgöngyölítettük már – egy lemez azonban még nem került ide azok közül, amelyeknek itt a helyük. Kerry Kingék persze nagyjából folyamatosan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, de határozottan úgy gondolom: amennyiben egyetlen albumot kellene megnevezni tőlük csúcsalkotásként az 1983 és 1990 közötti, nagyjából közmegegyezésesen klasszikus első éra utáni korszakból, mindenképpen a 2001-es God Hates Us All lenne az. Ez volt az a lemez, amely átlökte a zenekart az új évszázadba, és egyben fényesen igazolta: jöhet bármi, mindig is a Slayer marad az alfa és az omega a legdurvább műfajokban.

Ezekben a napokban búcsúzik az öreg kontinens színpadaitól Elton John, háta mögött egy csaknem hat évtizedes életművel, amely előtt az a minimum, hogy nekünk is méltóképpen kell tisztelegnünk. Távolról sem volt ugyan nyílegyenes ez az út, de a csúcspontjai olyan magasságokban vannak, amelyeket legtöbbünk elképzelni is alig képes, és akkor a könnyűzene szinte minden területén kimutatható hatásáról még nem is beszéltünk. A legfontosabb mégis az, hogy 2019-ben Elton John ugyanúgy világsztárként köszön el, ahogy világsztár volt már bő negyvenöt évvel ezelőtt is, amikor a Goodbye Yellow Brick Road végleg a sztratoszférába katapultálta. Ez a név védjegy, semmiféle extra bemutatásra nem szorul, és ezt még a szép számú ellentábor is kénytelen elismerni. A valaha élt leghatalmasabb pop-/rocksztárok egyikének színpadi búcsúja alkalmával a gigantikus diszkográfia talán legismertebb darabját vesszük górcső alá.

A Los Angeles-i Leatherwolf a metalszakma nagy ígéreteinek egyike volt a '80-as évek második felében, ám a három szólógitáros felállásban dolgozó csapat végül sajnos két szék között a pad alá esett. Sorsuk ebben eléggé hasonlít a szintén hasonló ívású Armored Saintéhez: akármilyen kiváló zenét játszottak, nem írtak elég kommersz dalokat ahhoz, hogy slágerbandát faragjanak belőlük, viszont ahhoz meg nem voltak elég durvák, hogy az agresszívebb vonal hívei rájuk harapjanak. A harminc éve megjelent Street Ready album azonban ettől függetlenül a műfaj csúcskorszakának kiemelkedő, különleges hangulatú alkotásai közé tartozik, amely ennyi év után is minden tekintetben megállja a helyét.

Ma már jól tudjuk, hogy az elektromos rockgitározás története egészen máshogy alakult volna Mike Varney gitár-filantróp áldásos tevékenysége nélkül. A Guitar Player magazin Spotlight rovatát vezető szakember a '80-as évek elején fáradhatatlanul kutatott a következő gitárosgeneráció zászlóvivői után, aminek következtében olyan csiszolatlan gyémántokra bukkant, mint a 15 éves Paul Gilbert vagy a szintén tinédzser Yngwie Malmsteen. Az eleinte főleg US metal vonalon mozgó Shrapnel kiadó tulajdonosaként Varney az évtized közepén olyan későbbi legendák mecénása lett, mint Tony MacAlpine, Marty Friedman, Jason Becker, Greg Howe és Richie Kotzen, az addigi normáktól elszakadó, radikális mozgalmat indítva el ezzel a gitárvilágban. A neoklasszikus instrumentalizmus azonban nem az egyetlen csapásirányt jelentette számára: az eszelős gitárszólókat dalközpontú, dallamos power metal-közegbe helyező énekes zenekarokban szintén látott perspektívát. A Racer X és a Cacophony műfajteremtő akciói megteremtették Varney számára a további kísérletezés lehetőségét, így a rockvilágban akkortájt egyre erősödő feminizmust ő maga is igyekezett meglovagolni a Phantom Blue nevű ötfős Los Angeles-i csajbanda szerződtetésével, amely két, minden ízében klasszikus dallamos metal mesterművet hagyományozott az utókorra, az elsőt éppen harminc esztendővel ezelőtt.

Éppen negyven esztendővel ezelőtt jelentette meg életműve talán legkerekebb és legkiforrottabb anyagát az Írországból származó Thin Lizzy. A Black Rose - A Rock Legend az akkor már tíz éve létező, legnagyobb sikereit maga mögött tudó csapat kilencedik nagylemeze volt, és az évforduló jó apropót szolgáltat rá, hogy végre megemlékezzünk a Klasszikushockban erről a kivételes zenekarról.

Valahol szimbolikus, hogy a kaliforniai The Offspring harmadik nagylemeze éppen azon a napon, 1994. április 8-án került a boltokba, amikor némileg északabbra megtalálták Kurt Cobain holttestét. Persze ekkor még senki sem sejtette, hogy az album a Green Day kicsit korábban kijött Dookie-jával karöltve egy új őrület kirobbantója és minden idők legnagyobb példányszámban elkelt független kiadós nagylemeze lesz – legkevésbé a zenekar. Akik egyébként épp azért voltak képesek ép ésszel átvészelni az őrületet, mert már tíz éve együtt játszottak mindenféle látványos eredmény nélkül, amikor felkapta őket az MTV-cunami. Huszonöt éve jött ki a '90-es évek közepének egyik meghatározó lemeze, a Smash.

„Üdv! A Nirvana egy háromtagú zenekar, amely a Washington állambeli Aberdeen nevű tahó favágóváros és a Bainbridge Island-i hippi közösség bugyraiból nőtte ki magát. Bár még csak hét hónapja vagyunk együtt: Kurdt – gitár/ének, Chris – basszus és Chad – dobok, elkészítettünk egy számot a Sub Pop kiadónál, amely bekerült a Sub Pop 200 válogatásba, egy demót, és vár ránk egy nagylemez áprilisban, majd a siker, a hírnév és a töbmilliós rajongótábor. Eddig a palackozott izzadságunk és a hajtincseink áruba bocsátása bizonyult a legfőbb bevételi forrásunknak, de a közeljövőben a babák, az iskolai mappák, az uzsonnástáskák és a lepedők is elkészülnek. (...) A Nirvana úgy látja, hogy az underground zenei élet haldoklik, és egyre jobban ki van szolgáltatva az üzleti szemléletű, nagy zenekiadók érdekeinek. Morális kötelességének érzi-e a Nirvana, hogy útját állja ennek a mételyes gonosznak? Dehogyis! Nagyot akarunk kaszálni, és ki akarjuk nyalni a nagyfejűek seggét, remélve, hogy mi is sztárok lehetünk és dughatunk. Sztárok leszünk és dugunk."

A norvég TNT hazáján kívül sosem lett igazi sztárzenekar, '80-as években készült lemezeik azonban a melodikus műfaj klasszikusainak számítanak. Az Eddie Van Halen- vagy Axl Rose-féle magába borult, semmiféle emberi és zenei határt nem ismerő zsenik kategóriájába eső gitárhős, Ronni Le Tekrø később persze elég alaposan elvitte más irányokba is a zenekart, a hőskori frontember, Tony Harnell zenekarból való be-kilépegetése pedig már-már komédiába fullasztotta a banda 21. századi történelmét. Ahhoz ugyanakkor ezzel együtt sem nagyon férhet kétség, hogy az 1987-es Tell No Tales, illetve folytatása, a harminc évvel ezelőtt megjelent Intuition a dallamos hard rock műfaj csúcsalkotásai közé tartoznak.

Amikor a holland születésű Van Halen fivérek és zenekaruk munkásságán végigtekintünk, az a ritka jelenség áll elő, hogy tulajdonképp annak szinte bármelyik darabja méltó volna e klasszikusokkal foglalkozó rovatunkban való szerepeltetésre. Megítélésem szerint ez alól két kivétel akad, ám ebből az egyik csodával határos módon mégis csak átment a rostán annak idején... (sorry, Vince!) Komolyra fordítva szót, az imént leírtak oka talán többféleképp is megközelíthető. Számomra az egyik lehetséges magyarázat, hogy a csapat rendkívül hosszú ideig képes volt reagálni a zeneipar gyakorlatilag minden változására, és páratlan érzékkel tudta a maga számára lemezről lemezre megtalálni a továbblépés lehetőségét. Emellett pedig úgy gondolom: bár egyes kőkonzervatív hangok ezt vitatják, 2019-ben már nyugodtan tekinthetjük ténykérdésnek, hogy a Van Halen-diszkográfia időtálló mivolta mellett zeneileg rendkívül nagy felületet fog át, és az irántuk lelkesedő hallgatóság sokszínűségét is ebből eredeztetem. Mai születésnaposunk a korai munkáik közül való, olyannyira, hogy megjelenése idején, azaz negyven évvel ezelőtt (te jó ég!) csupán eggyel írunk többet, mint a debütáláskor. E pillanatban tehát lehull a lepel: terítéken a Van Halen II!

Ha a mindenkori progresszív metal keretein belül szeretnél olyan dalokat megismertetni valakivel, amelyekről csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni, akkor a New York-i Dream Theater bemutatkozó lemezét szigorúan az elsők között kell leemelned a polcról. A korong a karrierjük kezdetén járó zenekarok összes hibáját magán hordozza, de mindezek ellenére is a legnagyobb becsben tartott ereklyék között van a helye. Ma harminc évvel ezelőtt jelent meg a When Dream And Day Unite.

A távoli szemlélő számára úgy tűnhet, a norvég In The Woods... éppen teljes erővel visszatérésének sínre helyezésén ügyködik, a folyamat működőképességének friss bizonyítékát pedig éppen a tavalyi Cease The Day album adhatná... mi mégis múlt időt használunk, és emlékezünk a kristiansandi legendák klasszikus felállásban legutoljára rögzített lemezének apropóján. Számos olyan – akár nevesíthető – tényező hiányzik ugyanis a mai ItW...-ból, ami a folytonosság érzetét megalapozhatná. Anélkül, hogy az aktuális produkcióval összevetnénk a múltat, idézzük fel a két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott Strange In Stereo álomvilágát, amelynek elkészítésekor aligha sejtette bárki is, hogy a csillagok felé vezető útnak valójában sosem lesz folytatása a zenekar számára. Amilyen fájdalmas azonban a hirtelen ébredés, olyan nagyszerű mindaz, amit a zenekar az előző évezredben ránk hagyott.

Még erőteljes fanatizmusom kőkemény tárgyilagosságra váltásával (nem fog menni...) sem tudnék szuperlatívuszok nélkül nyilatkozni a Toto bármely megmozdulásáról, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül... A zenekar neve több mint negyven évvel ezelőtti debütálásuk óta egyet jelent a tökéletesen kidolgozott, műfajokon átívelő dalokkal és a legmagasabb szintű hangszeres játékkal. Habár a zenészek közül többen is pofátlanul fiatalok voltak még a kezdetekkor, már a debütálás is teljes mértékben letisztult elképzelésekről, tudatos koncepcióról tanúskodik (ja hát, akik a Steely Dan, vagy épp Boz Scaggs zenészeiként tanulják a szakmát...). Azonban még ennek a példátlan karriernek is megvannak a maga csúcspontjai. Sokak véleménye és saját meglátásom szerint az egyik ilyen az 1995-ös Tambu, amely ráadásul épp a legnagyobb mélypontot követte a formáció életében...