DVD kritika

Fél szemmel a netet figyelve feltűnt, hogy néhányan értetlenül fogadták Jon Schaffer szavait, miszerint a Festivals Of The Wicked az Iced Earth első hivatalos DVD-je. És való igaz, 2006-ban a Century Media ugyan kiadta DVD lemezen is az egyébként 1999-es Alive In Athens koncertfelvételt, ám a végeredmény igen alacsony költségvetésűre sikeredett. Nem is csoda, hogy Schaffer már akkoriban kijelentette, mindenki csak saját felelősségére vegye meg azt a kiadványt, ő személy szerint nem ért egyet a kiadó ténykedésével... Nos, az új, illetve az első koncert dvd igazi profi munka, és érezni is rajta, hogy az ősz szakállú vezér a maximumot próbálta nyújtani a rajongóinak minden tekintetben. Három teljes koncert, egy dokumentumfilm, videoklipek és fotógaléria – kell ennél több egy Iced Earth rajongónak? Ugye, hogy nem.

A két évvel ezelőtti, zsigeri Evisceration Plague lemez után a legendás buffalói death metal csapat úgy döntött, itt az ideje a jól megérdemelt pihenésnek, ám előtte még lezavart egy hosszabb turnét, melyet aztán ezen a friss DVD-n örökítettek meg. Némileg azért sikerült félreinformálódnom az elején, mivel én egy koncertfelvételre számítottam, némi extraként hozzácsapott backstage anyaggal, ahogy az lenni szokott. Viszont a helyzet az, hogy a Global Evisceration valójában egy turnéfilm, mely kis túlzással a csapat The Song Remains The Same-jének is tekinthető. Ez a Monolith Of Death és a Live Cannibalism koncertlemezek, valamint a zenekar történetét feldolgozó, monstre Centuries Of Torment után végülis logikus lépés, és szerencsére jól is sikerült a dolog.

Hatalmas közhely, hogy a King's X a világ legalulértékeltebb zenekarainak egyike, mi is leírtuk már ezt a szomorú megállapítást ezeken a hasábokon nem egyszer és nem kétszer, de hát mit csináljon az ember, ha tényleg ez a helyzet? Elkeserítő, hogy miközben a teljes későbbi grunge és nu metal mozgalom részben belőlük élt, a zeneiparban pedig szinte mindenki fanatikus rajongójuknak számít Yngwie Malmsteentől kezdve Gene Simmonson át egészen Jerry Cantrellig vagy a teljes Dream Theater legénységig, a zseniális houstoni trió mégsem tudott igazán soha egyről a kettőre jutni. Mindez már aligha fog változni, hiszen legjobb éveiket régen maguk mögött hagyták, csúcsalkotásaikat régen kiírták magukból, de akkor is...

Mint korosztályomból oly sokaknak, nekem is a Metallica volt az első nagy kedvencem, akik a Fekete Albummal épp akkor voltak csúcson, mikor igazán elkezdtem érdeklődni a zene iránt. Megszállottan rajongtam értük, a szobám tele volt a posztereikkel, és mindent gyűjtöttem, ami velük kapcsolatos. Lelkesedésem később jelentősen alábbhagyott, köszönhetően elsősorban a Load/ReLoad kettősnek (utóbbit a mai napig nem sikerült megszeretnem), illetve annak, hogy egyre több új zenekart ismertem meg.

Könnyű helyzetben vagyok. Az AC/DC-hez hasonló intézmények esetében ugyanis nem kell sokat téríteni. A csapat rajongói (és ez a fajta bizony kis hazánkban is igen nagy számban honos) anélkül is tudják, hogy mi a dolguk, aki meg nem szereti őket, az egyrészt menthetetlen, másrészt pedig ilyen anyagot úgysem szerez be.

A kaliforniai hard rocker Y&T sosem számított különösebben felkapott névnek, de roppant kitartóan meneteltek el a '70-es évek közepétől egészen a '90-es évek elejének nagy őrségváltásáig. Utána volt még egy heveny lefolyású reunionjük az évtized közepén, de az alternatív érában esélyük sem volt a normális működésre, így aztán Dave Meniketti énekes/gitáros ismét a visszavonulást választotta a méltatlan körülmények helyett. Valahogy azonban megint csak nem volt képes kibírni Y&T nélkül, és a csapat pár éve ismét aktív, igaz, tevékenységük kimerül szolid koncertezgetésben, fesztiválozásban.

A Frontiers jó lóra tett az újjáalakult Wingerrel: akárcsak a tavasszal kihozott dupla Demo Anthology vagy a Making Of Winger IV DVD, e friss, CD-verzióban is hozzáférhető koncertanyag megjelentetése is azt bizonyítja, hogy a melodikus zenék leszűkült piacán elég komoly igény mutatkozik a dallamos hard rock egyik legendája iránt. Nyilván nem lehet lekaszálni velük a fél világot, de a fanatikus rajongói mag azért van akkora, hogy megéri nekik speciális cuccokat kinyomni, és amíg ezek a kiadványok ilyen magas minőséget szállítanak, addig kizárólag támogatni tudom a hasonló húzásokat.

Nem tudom, mi indította arra David Coverdale-t, hogy évek hosszú tiltakozása és bluesban fürdése után három éve végül mégis újra felélessze a Whitesnake-et, méghozzá annak is egy hard rock megaváltozatát, de a Live In The Still Of The Night fényében ennél jobb döntést aligha hozhatott volna. Már akkor óriási reményeket fűztem a reunionhoz, amikor először olvastam Doug Aldrich és Reb Beach csatasorba állításáról a gitárosfronton, ezt a DVD-t látva viszont tényleg csak a fejemet tudom a falba verni, amiért még nem néztem meg őket azóta.

Bár az Accept gimnazista korom óta egyik legnagyobb kedvencem, Udo mester szólókarrierjével csak jóval később, az utóbbi években kötöttem közelebbi ismeretséget. Ennek alapján annyit mondhatok, hogy bizony itt is a "régi az igazi", hiszen az első négy U.D.O. lemez minden pillanata klasszikus, míg a '97-es feltámadás óta készült újabb négy album közül egyedül a legutolsó, 2002-es Man And Machine bizonyult számomra hibátlannak (ez mondjuk jó ómen a jövőre nézve!).

A Still Hungry ismertetőjében említettem, hogy a Twisted Sister mai, igencsak gyilkos formáját képileg megörökíteni hivatott DVD még várat magára. Nos, jelentem: a várakozásnak vége, a kétoldalas DVD-CD megjelent, bár egy kissé felemásra sikeredett. Sajnos ugyanis a 2003-as Wacken koncert hanganyaga megsérült (tulajdonképpen ez hátráltatta a megjelenést is és ha minden igaz, ezért lett a Still Hungryból csupán "sima" CD - elhihetjük, ha nagyon akarjuk), nem is sikerült teljes egészében megmenteni.

Az amerikai keresztény prog-thrash-miegymás Tourniquet zenekar pályafutását első lemezük óta figyelemmel kísérem. A tagság Ted Kirkpatrick dobos-gitáros-szövegíró-hobbihorgász-lepkegyűjtő köré szerveződött és a 15 éves (!!!) fennállás óta komplett ki is cserélődött.

A sacramentói Tesla mindig is kivételes zenekarnak számított. A pop metal érában ők voltak az egyik sorból kilógó csapat, akik feltúratlan hajakkal, smink és felesleges körítés nélkül is többszörös platinalemezes sikereket arattak Amerikában, sőt, még a grunge-korszakban is képesek voltak talpon maradni, de aztán sajnos a drogok félrevitték őket, és a '90-es évek közepén végül jobbnak láttak leparkolni az út mentén, mielőtt még karamboloztak volna valakivel. Sokáig szerencsére nem bírták egymás nélkül...

A bécsi koncert pólóárusánál lecsaptunk a tavaly megjelent Stuck Mojo DVD-re, ami címéből ítélve csak az első része az újra mozgolódó banda eddigi történetének. Jó lenne még egy teljes koncertet (ha minden igaz, mostanában felvesznek egy bulit) és a videoklipeket tartalmazó második rész. Pont egy héttel az ominózus este után volt alkalmam végignézni a részletes, sok archív felvétellel, koncertbevágással és sztorival tarkított anyagot, és tényleg korrektül összerakott kiadványról van szó, Mojo rajongóknak egyenesen kötelező.

A Scorpions elég rég túljutott már karrierje zenitjén, de legendás nagy névként megbízható koncertattrakciónak számítanak a világ minden tájékán, Németországban meg a mai napig földreszállt istenek, így aztán semmi csodálnivaló nincs azon, hogy a 2006-os Wacken fesztivál egyik headlinereként léphettek fel, ahol aztán 60 ezer őrjöngő rockrajongó figyelte minden egyes mozdulatukat. Ezt az emlékezetes koncertet hivatott dokumentálni ez a frissen kiadott DVD.

A Saviour Machine ügyében elfogult vagyok. Sőt, fanatikus. Egyszerűen azért, mert ez a zenekar megérdemli, hiszen annyira eredeti, hiteles és igényes, hogy legalább annyira sorolnám őket a kortárs komolyzenéhez, mint a (jobb híján) gótikus szimfonikus rock-metal kategóriába (van ilyen?), bár ezt a skatulyát már második lemezükkel feszegették, a Legend trilógiával - aminek nemsokára megjelenik negyedik cd-je, a Legend III/II - pedig végképp kinőtték. Aki nem ismeri munkásságukat, vessen magára. De azért megpróbálom összefoglalni a Németországban székelő, de eredetileg amerikai ötös eddigi pályafutását.

Mark Boals mint Malmsteen-pacsirta vált ismertté a szélesebb metal közönség számára és megítélésem szerint hangjával nagyban hozzájárult a Maestro '86-os Trilogy korongjának klasszikussá válásához. Utána nagyon hosszú időre eltűnt szem elől, leginkább a ferde szemek kísérhették figyelemmel köztes ténykedését, amelyből jómagam egyedül egy '98-as, zseniális hard rock korongot tudtam felkutatni (ennek külön érdekessége, hogy bizonyos Doug Aldrich gitározott rajta - álnéven!).

Néhány hónappal ezelőtt jött ki a Replika élő kiadványa, a cd-t és dvd-t egyaránt tartalmazó Igazi kép, amit a zenekar tíz éves évfordulójára időzítettek a fiúk és a jubileumi turné két állomásán került rögzítésre. Nevezetesen a dvd-n látható koncert a debreceni Lovardában került megrendezésre, míg az audio verzió ezen buli, valamint a wigwamos koncert nótáit tartalmazza vegyesen.

A tavaly novemberi Rage koncert beszámolójában már említettem volt, hogy ezt a dupla CD-s, dupla DVD összeállítást vitték az emberek, mint a cukrot. Nem véletlenül: ez az anyag etalon lesz a jövőre nézve. Mindig haragszom azokra a bandákra és kiadókra, akik felpakolnak valami koncertfelvételt a DVD-re, aztán már megy is a boltokba méregdrágán, mert "a hülye rajongók úgyis megveszik". Na, ezzel szemben a Rage alaposan kihasználta a lehetőségeket, igaz, húszéves jubileumot ők sem minden nap ünnepelnek.

A tavalyi Operation: Mindcrime II a várakozásoknak megfelelően teljesen vegyes reakciókat váltott ki a közönségből, de így másfél év távlatából is úgy gondolom, hogy jobb folytatást aligha csinálhattak volna Geoff Tate-ék a metal műfaj egyik egyetemes csúcsalkotásához. A '88-as és a '06-os lemezt persze nem lehet egy lapon emlegetni, de én a mai napig elégedett vagyok a második résszel és nem változott róla a véleményem a tavalyi kritika megírása óta sem, így aztán teljesen pozitív és fogadókész állapotban ültem le a most kijött dupla DVD elé is.

Nem vitás, hogy Paul Stanley első szóló-DVD-je abszolút hiánypótló kiadvány. A KISS legendás énekes/gitárosa egyfelől sosem kényeztette el túlságosan önálló megnyilvánulásokkal a népes tábort, másrészt még ha nem is kizárólag kuriózumokból áll a One Live Kiss, azért akad rajta néhány olyan dal, amiket az anyazenekar – vélhetően a jó Gene Simmonsnak köszönhetően – soha nem játszik élőben.

Etalon! Nagyjából így lehetne tömören és velősen jellemezni ezt az egyszerre cd és dvd kiadványt, mely a Moby Dick 25 éves pályafutásának minden igényt kielégítő, rendkívül színvonalasan összeállított summázata.

A tavalyi Zöld Pardonos Paradise Lost koncert mondhatni hagyott bennünk egy kevés kívánnivalót, főleg, mert a zsebkendőnyi színpadot valahogy nem igazán rájuk szabták. Akinek kevés (rövid, stb.) volt az a koncert, vigasztalódhat ezzel a DVD-vel, melyet 2007-ben rögzítettek, a londoni Koko nevű helyen – szép nagy helyen, sok (bár azért nem túl változatos) fénnyel.

Mivel lassan már tényleg nyakunkon az új Nevermore lemez, aminél épphogy picit gyorsabban csak Luca széke, illetve ez a kritika készült el, épp ideje megemlékezni a csapat 2008-as DVD-jéről, amit még 2006-ban rögzítettek Németországban (és ugye abszolút nem meglepő módon az első felvétel időpontja szépe el is maradt), ráadásul az első változat nem sikerült túl jól, ezért újra kellett vágni az egészet, de ezen viszontagságok után csak megjelent a The Year Of The Voyager.

Ez még nem a friss videoanyag, hanem egy előző darab. Na igen. Amikor az ember olvas ezt-azt, elhiszi vagy sem, elképzelni meg úgysem tudja igazán. Aztán jön a video (jelen esetben ez még nem a legfrissebb), és döbbenten nézi, hogy tényleg igaz, amit az újságok írtak. Valahogy így vagyok a Marilyn Mansonnal is. Ez a cirka 60 perc olyan döbbenetet varázsolt az arcomra, hogy elég nehezen tértem magamhoz utána.

Sokszor és sok helyen leírtuk már, miért és mennyire király volt a Mood, ezért most nem is ismételném a korábbiakat. Akit érdekel, üsse föl nyugodtan bármelyik cikket az archívumban... Koncentráljunk tehát csak a szóban forgó dvd-re, mely sok más érdekesség mellett az évek óta feloszlott zenekar wigwamos búcsúbuliját tartalmazza, némelyest sufnituningosan.