CD kritika

Az év meglepetése eddig – és ez valószínűleg már így marad –, hogy a Goatsnake visszatért! Az a legendás csapat, amely underground hősök meghitt gyűjtőhelyéül szolgált és szolgál manapság is, és ahol nem más a főnök, mint a Sunn O)))-s Greg Anderson. De itt danol a Scream/Wool/earthlings?-tag Pete Stahl, a dobok mögött pedig a The Obsessedben is bizonyító Greg Rogers üldögél. Az Obsessed egyébként is igen baráti kapcsolatot ápol a KecskebékávalKecskekígyóval, hiszen két basszerguru, Scott Reeder (lásd még ugyebár Kyuss) és Guy Pinhas (nála meg például az Acid King játszott még) is onnan igazolt át ide anno. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a felsorolhatatlanul sok helyen ütő Joey Castillo is a tagság soraiba tartozott egykoron, leszögezhetjük: a Goatsnake egy már-már szupergroupnak is csúfolható zenei műhely.

Amikor 2011-ben újra összeállt Dez Fafara nu metal-csapata, a Coal Chamber, nagyjából borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb lesz ebből új lemez is, főleg amikor az anno Rayna Fosst váltó basszusgitáros hölgy, Nadja Peulen is visszatért a csapatba 2013 októberében. Így aztán végképp nem volt semmi okuk rá, hogy nemet mondjanak egy lemezszerződésre. Persze hiába futott jó köröket annak idején a Coal Chamber, mégis trendkövető zenekarnak számítottak, mintsem trendgyártónak: annak idején sokan rájuk sütötték a Korn-kópia címkét, ami valahol igaz is volt, noha Fafara azért belevitte a saját gótikus ízlésvilágát a zenébe, amitől más dimenziókat is nyert a muzsikájuk. Talán csak jó helyen voltak jó időben, szuggesztív frontemberrel és látványos tagokkal, utólag lehet elemezgetni, miért is lettek sikeresek – bár teljesen felesleges. A lényeg az új album, amely nyilvánvalóan nem fogja megváltani a világot, döbbenetes mélységeket is butaság várni tőlük, de ha hoznak egy adag rájuk jellemző „kulcsemberes" (ahogy itthon hívták őket annak idején) dalt, máris rendben leszünk velük.

Szerintem nincs ember a világon, aki ne húzta volna fel a szemöldökét, amikor kiderült, hogy ugyan hamarosan megérkezik az esedékes új Whitesnake-album, csak éppen nem igazán új és nem igazán Whitesnake lesz. Tudom, van hozzá ideológia és sztori, miért így és miért ezt (aztán persze vagy igaz, vagy nem), meg hát ugye David Coverdale mégis a Deep Purple révén lett valaki, és három-négy itt szereplő dalt a modernkori 'snake-kel is rendszeresen játszik, de továbbra sem vagyok biztos benne, hogy egy új szólógitárost egy ilyen albumon a legmegfelelőbb húzás bemutatni egy ennyire patinás zenekarban. Pláne, hogy Joel Hoekstra egy olyan roppant karizmatikus figura után vette át a stafétát, mint a zenekar utóbbi tizenegynéhány évét Coverdale mellett gyakorlatilag egyedüli emberként meghatározó Doug Aldrich...

Igazság szerint szinte érthetetlen, hogy Arjen Lucassen és Anneke van Giersbergen eddig nem vágott bele ebbe a kollaborációba, annyira mellbevágóan nyilvánvalónak tűnik. Oké, számos kisebb-nagyobb vendégszereplés előfordult már korábban, és Anneke részt vesz a nem kicsit várós őszi Equation Theater produkcióban is, de teljes lemez, sőt, formálisan rendes zenekar csak most lett a dologból. Ráadásul az a nem teljesen magától értetődő helyzet állt elő, hogy nem pusztán két zseni egymás mellé állításáról van szó, hanem két nagyszerű, egymással minden szempontból kiválóan összeillő és egymást művészileg inspiráló zenészről, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az angyali énekesnőnek még némi turnézásra is sikerült rávennie a hórihorgas trubadúrt, ami köztudottan nem egyszerű dolog. Sajnos a februári koncertekről objektív okokból lemaradtam, amit a hallottak alapján azóta is rettenetesen bánok, de a The Diary azért valamilyen szinten kárpótol.

A metal világának is megvannak a maga nagy rejtélyei. Az egyik legnagyobb, legalábbis számomra, hogy a doom metal dallamosabb válfaja miért nem találta meg az utat a műfajon belüli szélesebb közönségsikerhez, elvégre hörgős verziója (nevezzük akár death/doomnak) a mai napig töretlen népszerűségnek örvend. Mégis, a Candlemassen kívül igazából egy banda sem lett „híres" erről a vonalról, és még ők is inkább csak kultcsászároknak tekinthetők. Pedig erre a stílusra abszolút jellemző a fogósság, a közérthetőség, és külsőségeiben is van, ami vonzó lehet az egyszeri rocker számára. De ugyanez a diskurzus sokszor lement már a thrash és a power metal összefüggésében is, és mára mindenki belenyugodott, hogy a kutya nem ismeri az olyan kiváló, jobb sorsra érdemes bandákat, mint a Memory Garden, a Solitude Aeturnus, a Krux vagy a While Heaven Wept, és akkor még nem is említettük a Trouble-t. Nyilván nincs ezzel semmi gond, de tudomásul kell venni, hogy bármennyire is szeret a metalos közösség rejtett értékek letéteményeseinek szerepében tetszelegni, közben ugyanolyan marketingvezérelt fogyasztói réteg, mint az általa mélyen lenézett mainstream közönség.

Körülbelül tizenöt másodpercnyi fülelésre volt szükség ahhoz, hogy tudjam: az Economic Dancerst ugyanúgy imádni fogom, mint bármely más anyagot, amiben Christian „Spice" Sjöstrand, ez a nagydarab viking ereszti ki elképesztő hangját. Spice számomra a Spiritual Beggars legjobb dalnoka volt (hiába imádtam JB-t is, illetve ismerem el Apollo Papathanasio képességeit), és egyaránt nagyon szeretem az általa életre hívott Mushroom River Band, illetve a jelen zenekar jogelődjének is tekinthető Spice And The RJ Band szellősebb, napfényesebb muzsikáját. Sőt, még a thrash Kaysert is, pedig az aztán zeneileg tényleg maximum erős közepes, csak hát ott is ott van az a hang, amiben bizony benne rejlik minden füst, ráspoly, erő, ösztön és tudás, ami csak kellhet. És ami jól érezhetően az olyan hamisítatlan klasszikus hard rock-tételekben van igazán csúcsformában, mint amilyeneket az Economic Dancers is rejt.

Ha sutyerák vagy, velem örülsz! Hiszen visszatért minden redneck banda mintapéldánya, a hangzatos elnevezésű Weedeater, és minden rosszérzésű hillbilly példaképe, Dixie Collins! A torzonborz faszi, aki nem átallott vicces tetoválással megemlékezni arról az esetről, amikor fegyvertisztítás közben véletlenül ellőtte saját nagylábujját (a tetkó szövege kábé: „ez elment vadászni"), mellékesen pedig az egyik legsuttyóbb zenész (egészen precízen: énekes/basszusgitáros), akit csak valaha elbírt a színtér. Pedig itt aztán erős a verseny, ezt mindnyájan tudjuk...

Idén áprilisban, Gravitron címmel már hatodik nagylemezét szabadította a világra a New Jersey-i illetőségű The Atomic Bitchwax, amely az egykori Godspeed-, majd Slaprocket-bőgős Chris Kosnik „házizenekara" idestova két évtizede. Kosnik a négyhúros mellett itt énekel is, és a trió felállású stoner/vintage rock-zenekar kétharmada (Chris mellett az egykor a Raging Slabben is ütő Bob Pantella) jelenleg a Monster Magnetban is muzsikál Dave Wyndorf mellett. És ha figyelembe vesszük, hogy 2005-ig a zenekar tagja volt Ed Mundell is, aki közel húsz évig pengetett a zseniális acid rock-alapcsapatban, gyakorlatilag testvérzenekarokról beszélhetünk a The Atomic Bitchwax és a Monster Magnet tekintetében. Persze azért ne feledkezzünk meg az Atomicben a hathúrost kezelő Finn Ryanről sem, aki a gitározás mellett a vokálokból is kiveszi a részét.

Hihetetlenül nehéz a mostanában dúló, leginkább felesleges lemezdömpingben vakon belenyúlni a jóba. A Lonely Robot esetében számomra az ezerpontos borító és zenekarnév segített, meg persze a kiadó neve is garancia volt a jóra, ezért úgy alakult, hogy amint meghallgattam a Please Come Home-ot, azonnal beleszerettem. A Lonely Robot John Mitchell agyszüleménye és szerelemgyereke, és ha a neve nem mondana semmit, az Arena, a Kino, esetleg az It Bites talán igen. Tehát az igényes progresszív zenei háttér máris adott.

Valentin Szilvia: Az a helyzet, hogy nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni az új Faith No More-lemezt, mert – akár tetszik, akár nem – olyan nosztalgiafaktorral rendelkeznek, mint a legnagyobb dinoszauruszbandák. Akik pedig a The Real Thinggel, illetve az annak idején agyonjátszott Epic című dallal ismerték meg őket, azok akkor is várták, mit tudnak összehozni Mike Pattonék tizennyolc év szünet után, ha a külvilág felé azt játsszák, hogy ők kinőtték már ezt a hülyeséget. Maximum egy hallgatás után megadják a SHIFT+DEL szentségét a lemeznek.

Soha korábban nem alakult ki akkora véleménykülönbség köztem és a kommentelők között, mint anno a Fu Manchu-s Bob Balchot és a két Scott Reedert (a szintén manchus dobost és a Kyuss/Obsessed/sok minden más legendás basszusgitárosát) soraiban tudó Sun & Sail Club bemutatkozó lemeze, a Mannequin kapcsán. Részemről a zene még tetszett is volna, azonban a legkevésbé sem tudtam értékelni a gyűlölt vokóder állandó használatát, olvasóink azonban a banda mellé álltak, ünnepelve annak újszerűségét. Később igen sok kritikát átolvastam arról a lemezről, és arra jutottam, hogy a hiba minden bizonnyal az én készülékemben volt, mivel többnyire igen pozitívan állt a jónép a dologhoz, csak néhányan fogták hozzám hasonlóan a fejüket.

Már idejét se tudom pontosan, mikor hagyhattam fel a Six Feet Under-lemezek habzsolásával, de arra emlékszem, hogy egy idő után ugyanúgy ráuntam a sok egykaptafa albumra, mint a spagetti/pizza-diétára. A Chris Barnes Művek kitartó rajongójának lenni komoly kihívás, mint ahogy két Six Feet Under-album között különbséget tenni sem pofonegyszerű feladat. A csapat legelső lemeze talán máig a legjobb is a sorban, aztán akadtak még szórakoztatóbb alkotásaik, de végül csak mindent ellepett a középszerű mocsári posvány. Most itt a tizenegyedik mű, és a legnagyobb kérdés az, hogy van-e ennek értelme.

Úgy döntöttem, hogy szigorúan tiszta lappal fogom indítani a legfrissebb Kamelot-albummal az ismerkedést, múltidézésről szó sem lehet. Megpróbáltam erre az ötven percre elfelejteni, hogy ebben a zenekarban egy olyan zseniális torok énekelt egykor, akit talán már nem is tudnék semmiféle újabb pozitív jelzővel illetni. Roy Khan magasztalását megtettem már a közelmúltban a Conception In Your Multitude-ja kapcsán, de akárhogy is próbáltam elvonatkoztatni magam tőle a friss album kivesézésekor, tudat alatt is úgy érzékeltem, hogy a szelleme még mindig itt kísért, pontosabban: még mindig folyamatosan jelen van ebben a zenekarban.

Lehet mondani, hogy a '80-as évek rockzenéjében mindent túltoltak, a hajaktól és a flitterektől kezdve a hangmennyiségen át egészen a produkciós tennivalókig, ugyanakkor ez a felfogás a teljes műfaj evolúciójára felbecsülhetetlen hatást gyakorolt, soha azelőtt, és soha azóta nem szofisztikálódott annyit a gitáralapú, kemény könnyűzene, mint abban a tíz évben. A korszellemnek és az akkori aranygenerációnak hála az elektromos gitárjáték egyetlen dekád alatt ősrobbanás-szerű fejlődésen ment keresztül, új aspektusaival, korábban nem ismert játékmódjaival, valamint technológiai újításaival odáig jutott, ahonnan már nem igazán lehetett feljebb lépni.

Van úgy, hogy valami pontosan az, mint aminek látszik. Na, ez a romlott montreali trió aztán tényleg az. A Dopethrone ugye az Electric Wizard zseniális harmadik lemezének címe, de tegyük fel, hogy ezt valami furcsa véletlen folytán nem tudod - akkor is, milyen zenére asszociálsz? Nyilván valami szutykos, Sabbath-alapú riffekkel támadó ördögi muzsikára (direkt nem írtam stonert), haladóknak pedig beugorhat a Sleep Dopesmokere, vagy épp olyan hasonlóan kábult bandanevek, mint a Weedeater, az Acid King, vagy akár a Bongzilla. És igazából mindegyik talált is, mert ez itten éppen az a riff-orientált, leszegett fejű és fennakadt szemű durva muzikális lélek-masszázs, mint amit az említettek mindegyike művel, nyakon öntve egy rikácsolós, már-már black felé kacsintgatóan gégemetszett énekkel. Csak azért, hogy könnyebb legyen megemészteni.

A Halestorm mindig is amolyan kettős arculatú zenekarnak tűnt számomra. Egyfelől adott náluk egy egészen elképesztően zseniális énekesnő Lzzy Hale személyében, aki tényleg minden dicséretet megérdemel: ezen a klasszikusabb szabású rockvonalon nagyjából a hajmetal-éra legfantasztikusabb női hangjai, így Sandy Saraya, Janet Gardner, Gigi Hangach, Chrissy Steele és társaik óta nem bukkant fel akkora egyéniség és torok, mint ő, ez tiszta sor. A másik oldalról pedig ott áll mögötte egy zenekar, ahol van egy szintén kiemelkedő dobos Lzzy öccse, Arejay személyében, meg két szürke eminenciás, és a dalaik jelentős része valahogy az istennek sem ér fel az énekesnő adottságaihoz. Így aztán az első két album alapján simán merem magam Lzzy Hale-fannak vallani, a Halestorm mint zenekar esetében azonban visszafogottabban kell nyilatkoznom. Az Into The Wild Life című hármas album kapcsán pedig kissé tanácstalan vagyok, a zenekar ugyanis elég nyilvánvaló váltást eszközölt rajta.

Emlékszem, amikor 1999 környékén, a nagy hip hop/rock/nu metal-invázió igazi felívelésekor a zenetévék elkezdték zsinórban adni Kid Rock klipjeit, baromira nem értettem, mitől lett ennyire hirtelen ekkora nagy szám ez a fickó. Bob Ritchie arcbamászó rocksztár-attitűdje persze valami olyasmi volt, ami akkoriban már nagyon régóta nem számított bevett dolognak, ezt még valamennyire értékeltem is, de a dalait legjobb esetben is maximum közepesnek – sőt, nem tagadom: többnyire inkább kifejezetten szarnak – találtam. Aztán persze tökmindegy volt, mit gondolok róla én itt Magyarországon, hiszen a Devil Without A Cause lemez tizenegyszeres platina lett a tengerentúlon, vagyis ez a kalapos-szivaros-nercbundás, irgalmatlanul nagypofájú csávó simán összehozta az ezredforduló időszakának egyik legsikeresebb albumát.

Egész egyszerűen nem tudom nem szeretni az új Action-lemezt! Persze nem mintha előre elterveztem volna bármi ilyesmit, de mégis muszáj leírnom: bár akad pár apróság, amibe beleköthetnék, mégsem teszem meg. A Hannibal ugyanis pontosan olyan lett, amilyennek az Actiont 2015-ben hallani szeretném: zúzós, húzós, hímsoviniszta, pofátlan és laza, azaz maximálisan szórakoztató. És amit legutóbb a Pokolból anyagnál hiányoltam, abban most fikarcnyi hiba sincs, nevezetesen a Hannibal tényleg maximálisan eksönös lett. Ez akkor is igaz, ha a nyitó Legális maffia vagy később a Baljós árnyak kicsit más zeneileg, mint amit a hőskorban megszokhattunk, de a karakteres, sokat próbált, azonban még mindig fiatalnak számító hazai arcokból Szasza körül formát öltött zenekar nyilvánvalóan teljesen másfajta hatásokkal rendelkezik, mint a két évtizeddel ezelőtti felállás, ez pedig hallatszik is.

Az Evil Invaders egy fiatal csapat, akik a Skull Fist társaságában zajló, igen masszív Európa-turnéjukon hamarosan Budapesten is fellépnek. A jelenleg trióban nyomuló zenekar amúgy belga és 2007-ben alakultak, első lemezük pedig február végén jelent meg Pulses Of Pleasure címmel a Napalm gondozásában, még négyfős felállással (azóta a gitáros Sam Lemmens kikerült a képből). Ha pedig ránézel a borítóra, nagyjából már sejtheted is, miféle zenét rejt a bő negyvenperces korong, a pucér csajt, lepusztult, apokaliptikus tájat és az égből letekintő gonosz szemeket ábrázoló kép ugyanis olyannyira metal, mint a '80-as évek óta semmi.

„A doom a purgatórium" – kategorizált éppen egy évtizede Uj Péter a Wan2-ban elkövetett Nagy Stoner Enciklopédia már-már esszéista írásában. Az 1993-ban alakult San Francisco-i Acid King zenekarra már akkor is úgy hivatkozott az írás, mint a Black Sabbath, a Saint Vitus, a The Obsessed és Witchfinder General utáni doom-generáció egyik legfontosabb képviselője. A zenekar névadója is szimbolikus: egy Ricky Kasso nevű tinédzser drogdíler 1984-ben meszkalin hatása alatt tette el láb alól egy barátját, és Kasso beceneve volt a „savkirály". A Bay Areából származó hármas kimaradt a helyi thrash-mozgalomból, a zenekar elindítása óta a korai Black Sabbath hagyományai előtt tisztelegnek.

Amikor 2006. augusztus 19-én volt szerencsém látni az Arcturus utolsó(nak hitt) európai fellépését, egy lendületben levő brigádot mutatott a színpad, egy lemezmegjelenés után és DVD-kiadás előtt álló, komplett műhelyt, hatalmas perspektívákkal. E zenekar azonban a látszattal ellentétben sohasem üzemelt valódi egységben, a billentyűs/zeneszerző Steinar Sverd Johnsen által hozott muzsikát általában az éppen aktuális énekesként is funkcionáló vezér vette szárnyai alá, aki azután a saját képére formálhatta a komplett produkciót. Ennek bizonyságául elegendő a jelenlegi nótafa, Simen „ICS Vortex" Hestnæs csúfos véget ért románcára emlékezni a Dimmu Borgirral, ahol az elköteleződés az Arcturus gyors kimúlását, a válás pedig annak éppolyan váratlan újjáéledését hozta magával, amúgy mellékesen. Az idő eközben azonban könyörtelenül múlt, és úgy esett, hogy éppen egy évtizede nem hallhattunk új dalokat a norvég avantgarde színtér egyik legmarkánsabb formációjától.

„...Ez az 1967-es, hófehér El Camino, az ősrégi zarándokutat juttatja eszembe, ami a kelta időkben még a Tejutat szimbolizálta. De most ez a világos, stílustól robogó erőgép teljesen más útra ösztönöz. A múltban ezeket a visszafoghatatlan lóerőket még valószínűleg a lovas nemzetek leszármazottai vezették, ahol a plató tele Holdfény égette piával, az anyósülésen egy stoppos csajjal, aki az első szál cigi után, félmeztelenül, az ablakból lógva mutogatta a melleit az útszéli kopóknak. Sajnos ma már csak egy lepukkant WC fejjel betört, vérrel és rúzzsal összekent tükrére irkálva fejtegetjük, feszegetjük a Túloldal határait. A Könnyek folyóján túli Káosz viszont menthetetlenül közeledik, közepében a tátott szájú Sivatag Szörnnyel, ami elnyeli minden megteremtett tudásunkat. És bár feltűnik néha egy meg nem értett, távolból érkező utazó, aki a segítségét kínálja nekünk, de látva a közönybe áztatott arcok áthatolhatatlan falát, inkább tovább áll, magánál tartva minden irányjelzőt, ami a szellemi béke felé vezetne minket." - A Névtelen Utazó krónikájából

Mond valamit a Karl Agell név? Őszintén remélem, ez az ember ugyanis annak idején az egyik legdögösebb, legokosabb – és a maga idejében egyben az egyik legelőremutatóbb – metallemezen, a Corrosion Of Conformity Blindján énekelt. De ha az ezredforduló környékén figyelemmel kísérted a színtér történéseit, ismerheted akár a lazább, füstös rock/metalban utazó Leadfootból is. A King Hitter az ő új csapata, amelyet a Candlelight és maga a zenekar is úgy harangozott be, mint Karl visszatérését a metalhoz.

Ha kicsit is képben vagy az európai thrash metal-színtér dolgait illetően, a spanyol Angelus Apatrida neve bizonyára ismerősen cseng, az albacetei négyes ugyanis már tizenöt éve nyomul, a Hidden Evolution pedig az ötödik albumuk. Bár különösebb népszerűségre eddig nem sikerült szert tenniük, lemezeik minősége mégis kiemeli őket a másod- és harmadvonal bandái közül. Ne gondolj persze semmi egetrengetőre, az Angelus Apatrida ugyanúgy nem újítja meg a stílust vagy tágítja ki annak határait, mint a hasonszőrű alakulatok 99 százaléka sem, az viszont tény, hogy kivételesen jó dalokat írnak. A lényeg pedig véleményem szerint mindösszesen ennyi.

Ha nagy hirtelenjében híres portugál rockbandákat vagy -zenészeket kellene felsorolnom, a Moonspell – és persze Nuno Bettencourt – kivételével nem nagyon tudnék világviszonylatban is ismert előadókat említeni, pedig az országban mindig is komoly underground rockmozgalom létezett. A Moonspell mindenesetre már a '90-es években kivívta magának azt a példaértékű népszerűséget, amely még napjainkra sem kopott meg, pedig a gótikus vonal ma már korántsem fut annyira, mint akkoriban vagy akár néhány évvel ezelőtt. Fernando Riberióék utoljára három évvel ezelőtt jelentkeztek, méghozzá egy dupla anyaggal, amelyre már akkor is négy évet kellett várni, de én személy szerint egyébként is pártolom a három-négyévenkénti lemezmegjelenéseket. Legfőképpen azokban az esetekben, amikor egy zenekar már többnyire kiaknázta a saját stílusában rejlő lehetőségeket.

Ők azok a srácok, akik akár előbbre is tarthatnának népszerűségben, igen. A zenekarban minden adott hozzá: van egy klassz gitáros (Magnus Henriksson) és van egy remek hangú frontember (Dzsudzsák Balázs Erik Martensson), van dallamérzék, és van... Jó, nem is tudom, még sincs meg valami, amitől igazán pezsegne ez a négyes, na de hát nem mindenkinek van szerencséje. Hallgattam ezt a kiadványt egy ideje, és akármennyire is tetszik, minden egyes alkalommal hiányérzetem támadt, mindig más okból kifolyólag. Menjünk sorjában, hátha sikerül tisztázni.