CD kritika

Volt egyszer egy punkrock-csapat, úgy hívták, hogy C.A.F.B., illetve hülyeséget beszélek, hiszen van az még most is, csak éppen már engem nem érdekel különösebben. Viszont amikor még odafigyeltem rájuk, az meg annyira régen volt, hogy még egy bizonyos Szakácsi Gábor, azaz Greg danolt ottan, pedig ez a jóember már vagy tizenhét éve kiköltözött Amerikába, mégpedig a nem éppen punkrock-központ hírében álló Seattle-be. A korábban általa vezérelt Cops Are Fucking Bastardsre (mert hogy bizony ez volt a rövidítés feloldása) pedig leginkább úgy emlékszem vissza, mint egy korrekt, ám igazából semmi extrát nem nyújtó bandára, akiket néhányszor még élőben is láttam, a Zanza lemezük tán meg is van valahol, a slágerük meg a Nő vagy, csak nő... volt a Rituális Rémtettek nyomán. Ha jól rémlik.

Hozzávalók: Frontiers, Erik Martensson, Ron Atkins. Recept: bízd rá az egészet Erikre! Fogyasztás: türelemmel. Elvileg örülnünk kellene, ha egy újabb lemezt látunk megjelenni, amelyen Martensson működik közre, feltéve, ha tisztában vagyunk vele és szeretjük az Eclipse nevű svéd csapat munkásságát. Azonban kissé árnyaltabb a kép, ha idevesszük: a gitáros-énekes fickó az utóbbi időben számos Frontiers kiadós anyagon is dolgozott dalszerzőként vagy producerként, netán dalszerző-producerként, és ezek egy része meglehetős iparosmunkának találtatott. A másik oldalról hallható még itt egy patinás múltú, sokat megtapasztalt zenész, a heavy metal/hard rock nagyon rutinos szereplője, Ron Atkins, aki a dán Pretty Maids hangja (torka, így szokás modorizálni, ugye). Tehát ő az énekes.

Szívesen írnám, hogy irgalmatlanul gyalul az új Destruction, és az újjáalakulás óta készített legjobb lemezeik közé tartozik, de sajnos nem tudom: Schmierék sokkal inkább most is ugyanolyan alapjáratos albumot készítettek, mint a legutóbbi Spiritual Genocide. És különösebben nem is vet jó fényt a veterán germán thrasherekre, hogy az azóta eltelt négyéves, a Schmier nélküli érát nem számítva rekordhosszúságú albumínség során nem voltak képesek legalább egy hangyányival többre ennél.

Joe Bonamassa hatalmas játékos. Töretlen népszerűséggel bűvészkedik a kezében tartott kártyalapokkal (gitárokkal), amelyek közül bármikor előhúzza az ászt és a jokert (a Fendert és a Gibsont), ami esetében a rockot és a bluest jelenti. A blues kereskedelmi szempontból roppant kockázatos műfaj, hiszen túlságosan őszinte, érzelmes, személyes, és általában olyan feltérképezhetetlen mélységekből fakad, amelyekkel ma már sokan nem tudnak mit kezdeni. És mégis, Joe bácsi élő cáfolat minderre, hiszen népszerűsége talán még soha nem volt ekkora. A siker egyik legfontosabb alkotóelemét nyílván az ő esetében sem az általa képviselt műfajban vagy az egész Bonamassa-biznisz mögött munkálkodó menedzsmentnél kell először keresnünk, hanem sokkal inkább a dalokban és a tehetségben, elvégre Joe zenéje – bármennyire is elcsépelt műfajról beszélünk – valahol mégis csak különleges. Persze nem ő az első, aki ennyire színvonalasan vegyíti a hagyományos bluest a rockkal, és nem is ő kezdte el első alkalommal tágítani a műfaj határait, mégis van valami vonzó a játékában, a megjelenésében, a dalaiban, és úgy egyáltalán, az egész életérzésben, amit képvisel.

Talán nem én vagyok az egyetlen olyan Danger Danger-hívő a planétán, akinek különös módon akkor kezdett nagyon bejönni a hajmetal-vonulat utolsó igazán karizmatikus alakulata, amikor a nyegle frontember, a kultikus New Jersey-i Prophet soraiban még dobosként tevékenykedett Ted Poley helyére Paul Laine, a kanadai AOR-szenzáció került. Laine ugyanis 1990-ben egy olyan hardrock-remekművel robbant be a – tengerentúli – szakma köztudatába, amely azóta is dédelgetett kedvence a műfaj értőinek. A gigantikus Bruce Fairbairn-hangzással ellátott Stick It To Your Ear album valóban fülbe ragadó himnuszai alapján egyáltalán nem volt meglepő, hogy a D2-főnök, Bruno Ravel basszusgitáros anno a harmadik lemez hajnalán kivetette hálóját a stílusilag totál azonos nyelvet beszélő, kiváló hangi és szerzői adottságokkal bíró juharleveles fiúra. Ma is állítom, hogy Paul bevételével magasabb szintre lépett New Jersey titkos favoritja, és ha nem számítjuk az együttműködés első kézzel fogható gyümölcsét, a zavaros koncepciójú, grunge-hatású Dawnt, akkor ki lehet jelenteni, hogy kizárólag hibátlan anyagokat hoztak össze a Poley visszatértéig rendelkezésükre állt bő dekád alatt.

A Rage szétrobbanása a tavalyi év egyik legváratlanabb és legkellemetlenebb meglepetése volt, de olyan nagy gond azért nincs, hiszen várható volt, hogy mindkét agy, Peavy Wagner, illetve Victor Smolski is folytatja a zenélést. És azt is borítékolni lehetett, hogy miközben a smolskitlanodott Rage kissé földközelibbre veszi a figurát, addig a belorusz gitármágus a német trió utóbbi bő másfél évtizedét is olyannyira átformáló, meghatározó komolyzenei hatású vonalon halad majd tovább. Na, hát kábé így legyen ötösöm a lottón, ahogy ezek a tippek bejöttek, bár ugye biztosra úriember állítólag eleve nem fogad.

Nem mondom, hogy feltétel nélkül, de azért kifejezetten kedvelem a finn Reckless Love-ot. A glam/sleaze/pop metal vonalon az utóbbi tíz évben felfutott csapatok közül azok sorát gyarapítják, amelyeknek van egyéniségük (még azzal együtt is, hogy hatásaik teljesen nyilvánvalóak a Van Halentől a Def Leppardon át a Danger Dangerig), és ha összeáll náluk a kép, méregerős dallamokat, refréneket képesek írni. Ilyenekből az InVader című negyedik albumon sincs hiány, de a banda néhol átesik a ló túlsó oldalára, és már az én amúgy magas nyáltoleranciaszintem határait is feszegetik – ebből a szempontból egyértelműen ez az album megy a legmesszebbre az eddigiek közül.

Nem kívánom eljátszani, hogy mindenképpen meghallgattam volna ezt a lemezt, amennyiben nem Ritchie Blackmore új kiszemeltje, a chilei születésű Ronnie Romero áll az amúgy madridi Lords Of Black frontján. Sőt, továbbmegyek: az sem rémlik, hogy az újjáéledő Rainbow bejelentése előtt valaha is hallottam volna a zenekarról vagy Ronnie-ról – igaz, hiába készült már 2014-es debütáló lemezük is Roland Grapow producerkedése mellett, a Frontiers is csak most kínálta meg őket egy szerződéssel, vélhetően nem kis részben a Rainbow-reboot jelentette hype miatt. Azt persze most még nem tudjuk, mi történhet vagy mi nem történhet Romeróval a fix három koncert után, viszont a Lords Of Black lemeze alapján kijelenthető: a vén Ritchie tényleg megint belenyúlt vele a tutiba.

A Cult Of Luna friss anyagánál már első hallgatásra éreztem: ezúttal megengedem magamnak azt a luxust, hogy kizárólag a fizikai hanghordozó kézhezvétele után írom le a véleményemet. Bár őszintén szólva sajnos a leghalványabb fogalmam sem volt róla, ki is az album társszerzője, bizonyos Julie Christmas (egy brooklyni noise rocker female hero, mint utóbb kiderült), mégis azonnal tudtam, hogy ha legutóbb a Vertikalt közel tökéletesnek minősítettem, a Mariner most elhozta a száz százalékot. Amit tavaly az Arcturian, azt idén eddig számomra ez a lemez testesíti meg: egy kategóriákon felüli, időtlen, tökéletes alkotást. Az efféle szubjektív ítéletekkel persze könnyen vitába lehet szállni, de Johannes Perssont és csapatát aligha kell majd megvédenem.

Rob Zombie azt mondja, élete, de legalábbis szólókarrierje legjobb lemezét készítette most el, de az igazat megvallva nem értek vele egyet – pedig akár össze is jöhetett volna a dolog. Kétségtelenül száz százalékos Zombie-mű lett a most még a szokásoshoz képest is túlpörgetett címekkel operáló The Electric Warlock Acid Witch Satanic Orgy Celebration Dispenser (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: The Electric Warlock), ráadásul bizonyos megközelítésben súlyosabb, mint gyakorlatilag bármelyik lemeze az első Hellbilly Deluxe óta, és a dalok kétségtelenül jók. Ugyanakkor mégis akad az egészben valami furcsa befejezetlenség-érzés, aminek alighanem a 31 perces játékidő, illetve részekre bontva a tényleg tök izmos dalok érthetetlen rövidsége jelenti a fő okát. Pedig egyébként nincs bajom a rövid lemezekkel, sőt, általában pont attól mászom a falra, ha valaki mindenáron ki akarja használni a CD-k 79:59-es kapacitását. Itt viszont pont fordított a helyzet.

Nathan James egy brit tévés tehetségkutató, a Superstar révén tört be a köztudatba, és a hasonló módon felfutó arcokkal ellentétben nagyon úgy fest, hogy neki tartósan is sikerülhet megkapaszkodni az efféle előtörténeteket hagyományosan előítéletekkel figyelő rockszíntéren. Nathan az utóbbi években megfordult a Trans-Siberian Orchestrában és Uli Jon Roth mellett, most pedig itt a saját zenekara is, akik februárban hozták ki első lemezüket a Frontiersnél, és ezzel nagyjából párhuzamosan Budapesten is bemutatkoztak a The Winery Dogs előtt. Az akkori fellépésnek sajnos csak a végét kaptam el, de annak alapján is meggyőzőek voltak, a lemez pedig tényleg bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a klasszikus hard rockot.

Kénytelen vagyok már az elején leszögezni, hogy a brit Haken legfrissebb lemeze bizony ott volt az év általam legjobban várt anyagai között, hiszen három évvel ezelőtti mesterművük, a The Mountain már megjelenése évében beékelődött az ezredforduló utáni progrock-öröklistám legfényesebb gyémántjai közé. Az azóta csupán egy – szintén nagyon jól sikerült – Restoration című EP-vel jelentkező csapat ezúttal némileg megkérdőjelezte szoros barátságunkat, ugyanis az Affinity első nekifutásra távolról sem ott folytatódott, ahol a The Mountain végetért. De egyszeri hallgatásból persze még nem nagyon érdemes hosszú távú következtetéseket levonni, és a csalódás esélyét sem érdemes előre borítékolni.

Több emberrel is vitáztam az utóbbi években a Black Stone Cherry kapcsán, én ugyanis nem éreztem a zenekar stílusában különösebben éles váltást a vízválasztónak tekintett hármas albummal kezdődően. Igen, tény, hogy kicsit jobban rágyúrtak a rádiós vonalra a Between The Devil & The Deep Blue Sea és a Magic Mountain dalaiban, mint az első két anyagnál, viszont egyfelől ez a modern, amerikai éterre kacsingató vonal a debütről meg a Folklore And Superstitionről sem hiányzott, másrészt a 2011-es meg a 2014-es lemeznél sem arról volt szó, hogy Chris Robertsonék hirtelen átmentek volna Daughtryba. Persze nincs okom kételkedni abban, hogy a Roadrunner szívesen megcsinálta volna belőlük a Nickelback southern változatát, de olyan eszelősen óriási kilengéseket azért sosem éreztem náluk, maximum az arányok voltak mások az egyes lemezeken. Nekem mindenesetre az összes anyagukon akadnak nagy kedvenceim, és mindet rendszeresen hallgatom is.

Emlékszem, amikor először találkoztam a metalt szimfonikus zenével keverő zenekarokkal, úgy ugrált a szemöldököm fel-alá, mint Jim Carrey-nek az Ace Venturában. Therion, Nightwish, Dimmu Borgir vagy Septicflesh, hogy csak néhányat említsek, mind teljesen lenyűgözött, bár sokszor nem annyira magával a zene minőségével, mint inkább azzal a totális kreatív szabadsággal, amit e két, igencsak eltérő zenei műfaj keresztezése szült. Aztán ahogy egyre népszerűbbé vált az új irányzat, úgy kezdtek el penészmódra terjedni a szimfo-black-, szimfo-death- és egyéb szimfo-akármi bandák, ezzel együtt pedig a szemöldököm is a helyére került, és helyette a szám állt neki egyre szélesebbeket ásítani. Pedig mind közül talán még a nagyzenekari halálmetal mutatkozott a legérdekesebbnek, hiszen ki tudna elképzelni botrányosabbat Haydn és az Obituary keresztezésénél? Esetleg egy Wagner-Death kombó? Valamiért azonban csak nagyon ritkán működik ez a szépcsúf kreatúra, ám akkor is inkább lebutított, rágógumi-filmzenés death metalról beszélhetünk, aminek a vége rendszerint felemás.

Nehéz feladat elé állítottak a kollégák, amikor nekem dobták prédául a Book Of Shadowst. Köztudottan BLS-fanatikus vagyok, bár az utóbbi években rajongásom erősen beszáradni látszik, mint szakállba folyt sörhab. Ebben pedig igen nagy szerepet játszik az Order Of The Black óta tapasztalható álmosító tendencia, amely egyre inkább előtérbe nyomja a badass rocker imidzsében még lubickoló, gyakorlatilag balladagyárosba váltó mester lírai énjét. Ami kezd unalomba fulladni, bármekkora névről beszélünk.

Bevallom, kicsit elment mellettem a legutóbbi Artillery-album, a Legions, amelyen Michael Bastholm Dahl személyében új énekes debütált a dánoknál. Nem volt különösebb gond azzal a lemezzel sem, de valahogy mégsem hallgattam annyit, mint két elődjét, a When Death Comest és a My Bloodot. Mielőtt megkérdeznéd, ebben biztosan nem volt része Michaelnek, ő már legutóbb is meggyőző volt, és meggyőző most is – néha az ember egyszerűen csak nem kattan rá valamire, és kész. Van ilyen, nem akarom túlagyalni a dolgot, főleg, mivel ha objektíven nézzük, mindenképpen korrekt Artillery-lemez volt a Legions, mint ahogy korrekt Artillery-lemez a Penalty By Perception is. Világrengetőnek ugyanakkor ezt sem érzem.

Rendben, essünk túl mindjárt a nehezén, és beszéljünk arról teljesen őszintén, hogy bűntelen életed és valódi ínyenchez méltó ízlésed dacára miért kell ilyen indokolhatatlanul alacsonyrendű popzenével találkoznod kedvenc magazinod oldalain? Természetesen a háttérhatalom, a chemtrail és a Guns-reunionből végül aljas módon kihagyott Chris Pitman közös ármánykodásának áldozata vagy, amely folyamat részletei ma még talán nem világosak előtted, de a Super meghallgatása után minden érthetővé válik majd. Feltáró jellegű eszmefuttatásunk „a két buziról és egy dobgépről" (hogy egy díjátadós klasszikust idézzek a régmúltból) tehát csak és kizárólag a Te érdekedet szolgálja, olvasd tehát figyelmesen, és főleg olvass a sorok között! Ha netán arra is kíváncsi vagy, hogy harminc évvel első albumának kiadását követően merre kóborol ma Neil Tennant és Chris Lowe, akkor pláne itt a helyed...

James Newell Osterberg, Jr. mostanában olyanokat nyilatkozgat, hogy belefáradt a rockszakma szarakodásaiba, megöregedett és vissza akar vonulni. Persze, mondta ezt már Iggy Pop korábban is sokszor – elsőként talán jó négy évtizeddel ezelőtt –, de most akár még hihetünk is neki: földi létének hetvenedik, pályafutásának ötvenpluszadik évébe lépve, a Rock And Roll Hall Of Fame tagjaként nem hiszem, hogy túl sok mindent akarna és tudna még elmondani. Pláne, hogy országos cimborája, az általa mentorként tisztelt, és pályafutását, de igazából magát Iggyt is többször feltámasztó David Bowie nemrégiben költözött vissza valódi otthonába, a csillagok közé. És igen, ne féljünk kimondani: Iggy Pop bizony abba a kasztba tartozik, akinél már az is csoda, hogy idáig elélt.

Szerintem nem volt ember a rajongótáborban, aki ne vonta volna fel a szemöldökét, miután elolvasta Stephen Carpenter nyilatkozatát arról, hogy ő valójában nem is akart gitározni az új Deftoneson, meg hogy szíve szerint más irányba haladt volna ezzel a lemezzel, mint társai. Az „ez az eddigi legjobb lemezünk!"- és „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak"-típusú, csúcsra járatott semmitmondások özönében olyannyira elszoktunk az őszinte beszédtől egy új album kapcsán (is), hogy egyből mindenki a banda jövőjéért kezdett aggódni. Aztán jött Chino Moreno, és kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, nincs semmi gond, csak a szokásos nézeteltérések, amik egyébként teljesen természetesek, ha valahol öt felnőtt ember dolgozik együtt. Csak valami furcsa indíttatásból egy csomóan szeretik azzal áltatni magukat, hogy a zenekarok élethosszig működő baráti társaságok, ahol kizárólag móka, kacagás meg közös mulatozás az élet. Persze...

Ha netán még sosem hallottál a germán Accuserről (vagy hogy autentikusan írjuk a csapat nevét: Accu§erről), ne magadban keresd feltétlenül a hibát, a siegeni banda ugyanis még a fénykorban sem számított tömegek kedvenceinek. Jobbára ők is megmaradtak kultikus hősöknek, ahogy például a néhány hete szintén friss anyaggal előrukkolt Exumer is. Az undergroundból tehát még akkor sem sikerült kitörniük, amikor igencsak futott a thrash metal hullám, 2008-as újjáalakulásuk óta pedig, ha lehet, még inkább árnyékban tevékenykednek.

A Striker egy 2007-ben alakult kanadai power/speed-csapat, akiket néhány héttel ezelőtt élőben is el lehetett csípni Budapesten, méghozzá a Primal Fear / Brainstorm-turné vendégeként. Annak ellenére, hogy a Dan Cleary énekes által vezetett ötösfogat csak jövőre tölti be tizedik életévét, egész komoly diszkográfiát tudnak felmutatni, hiszen az idén februárban megjelent Stand In The Fire már a negyedik nagylemezük. Gyakorlatilag első korongjuk óta kétéves periódusonként szállítják a friss dalcsokrokat, a tempót pedig most is tartották, hiszen a Stand In The Fire szintén két évvel követi elődjét, a City Of Goldot.

Ritka kínos helyzet, ha valahonnan pont akkor távozik az énekes, amikor a zenekar éppen a nagy kiugrás előtt áll. Nem is nagyon lehet ilyenkor sérülésmentesen kijönni a dologból, így a legtöbben megpróbálnak inkább biztosra menni, hiszen abban rejlik a legkevesebb kockázat. Ezt tette az Asking Alexandria is, ahonnan a korábbi produkcióknál színesebb, egyénibb – és nem mellesleg kiugróan sikeres – From Death To Destiny turnéi után lépett le Danny Worsnop, hogy rock'n'rollosabb, illetve countrys vonalon keresse tovább a boldogulását. A folytatás ismert, Ben Bruce-ék egy ukrán srácot igazoltak le Danny helyére Denis „Stoff" Shaforostov személyében, és most már azt is tudjuk, merre indultak el vele: visszafelé.

A császárból (ld. Emperor) szólóelőadóvá lett Ihsahn azon kevés művészek egyike a szűkebb értelemben vett undergroundon kívül, akik úgy képesek saját, kizárólagos szabálykönyvük szerint alkotni, hogy annak használatára valójában semmi szükségük. Amíg mondjuk a hasonló tőkéről fogant Borknagar legfeljebb egy-egy dalnyi kísérlet erejéig hódolhat a '70-es és '80-as évek hard rock/metaljához fűződő gyengéd érzelmeinek, Vegard Sverre Tveitan akár egy komplett album vezérfonalaként is megjelölheti ugyanezt, a végeredmény mégis egyértelműen ihsahnos lesz. Ezt érzem, ahogy sokadszorra megy végig az Arktis., és immár nem kapom fel a fejem néhány kimondottan váratlan megoldás hallatán, hanem egyben tisztul le a komplett anyag. E helyen tehát továbbra sem új rajongók csalogatásról, hanem totális zenészi szabadságról van szó.

Az elmúttnyócévben nem volt valami hálás feladat Filter-rajongónak lenni. Richard Patrick zenekara a tökösen nyers Short Bus óta olyan messzire eltávolodott az őszinte és zsigeri rocktól, hogy már végképp attól tartottam, a Trent Reznor mellől egyetlen dallal rocksztár státuszba pattanó főhős soha a büdös életben nem fog többé visszatalálni a rádióslágeres ambíciók pusztaságaiból. Persze érthető, hogy Patrick miért próbálta mainstreamebbre venni a figurát. Az olyan dalok, mint a Hey Man Nice Shot vagy a Take A Picture kiválóan bizonyítják, hogy ez a muzsikus bizony tud nagy slágereket is írni, ha akar. De a '99-es Title Of Record után Patrick valószínűleg annyira túlzásba vitte az akarást, hogy végül már önmaga sem igen tudta, mit is szeretne elérni pontosan. Jöttek szépen sorban az újabbnál újabb Filter lemezek, de nemhogy a tüzet, de még csak a benzin szagát sem éreztem egyik produktumon sem.

Oké, akkor kezdésnek rögtön elhúzom a mézesmadzagot: a Burial Sunrise hat dalából háromban John Garcia (hivatásos stoner istenség, lásd még: Kyuss, Vista Chino, Hermano, Unida, Slo Burn) hallatja összetéveszthetetlen hangját. De a Zun egyébként is olyasmi, amitől rögvest össze kell, hogy szaladjon a nyál minden jóérzésű stoner ember szájában (és nem a köpéshez), hiszen a projekt (?) szülőatyja nem más, mint Gary Arce, annak a Yawning Mannek a gitárosa, ami nélkül – és erre minden érintett kapásból letenné a nagyesküt – soha nem jött volna létre sem a Kyuss, sem pedig az ún. desert rock színtér egésze. A lemezen szerepel továbbá a Yawning Man másik oszlopos tagja, Mario Lalli basszer, de itt van az a Bil Stinson is, aki szintén ugyanezen bandában dobolgat az utóbbi években. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a másik három dalban az a delejező (hangú) Sera Timms énekel, akit a beavatottak a szintén remek Ides Of Geminiből ismerhetnek. Ja, igen, majdnem elfelejtettem: helyenként besegít elektromos szitáron egy ifjú tehetség, bizonyos Robby Krieger, akinek a nevét talán már hallottátok itt-ott, leginkább egy The Doors nevű feltörekvő zenekar kapcsán, meg amúgy is, elég régóta jóban van Senior Garciával.

Noha titkon mindig is reménykedtem benne, hogy egyszer meglépik, ha valamire nem számítottam a Metal Churchnél, hát az Mike Howe reaktiválása volt. Ugyanakkor történnek még csodák, és Kurdt Vanderhoofék előtt nem is nagyon állt más út Ronny Munroe távozása után. Sok értelme aligha lett volna ismét valami sokadik kategóriás ismertségű arccal erőlködni, miközben nyilvánvalóan annyira underground történetről beszélünk, hogy az a megmaradt maroknyi fan bizonyosan Mike-nak örül a legjobban... És az első eredmények egyébként fényesen igazolják is a döntés helyességét, hiszen ebből a lemezből az első héten konkrétan 1800 százalékkal fogyott több a tengerentúlon, mint közvetlen elődjéből, a Generation Nothingból. Ez azért elég rendesen mutatja, mit várt a közönség ettől a bandától...