CD kritika

Amennyire tetszett a visszatérő What If..., annyira elszaladt mellettem a spontánabbra, koszosabbra vett legutóbbi Mr. Big-lemez, a ...The Stories We Could Tell. Nem volt vele különösebb gond, de valahogy nem is éreztem úgy, hogy állandóan hallgatnom kell. Van ilyen, nem is akarom túlagyalni a témát. A Defying Gravity már elsőre is rokonszenvesebb volt az előző anyagnál, és ez a benyomásom az alaposabb ismerkedés után is határozott maradt – noha a 2010-es albumot most sem ütötték felül szerintem.

Elképesztő belegondolni, hogy a Sammy Duet (ex-Crowbar, Acid Bath) és Ben Falgoust (Soilent Green) nevével fémjelzett Goatwhore immár saját jogán is húsz (!) éve tapossa a mókuskereket. Nemhogy megfáradni nem látszik azonban a brigád, de az egyre feljebb helyezett lécet egyre nagyobb magabiztossággal ugorja meg az underground frontvonalába igyekvő társulat. Gyakorlatilag alapításuk óta hároméves ritmusban okádják ki magukból a friss témákat, hogy aztán egyből vissza is ugorjanak a turnégőzhenger pilótafülkéjébe, ahol a legjobban érzik magukat. Bő két és fél éve már, de ma is elevenen él bennem, ahogy a Dying Fetus vendégeiként a Yukban (a headlinert is beleértve) feltörölték mindenkivel a padlót, olyan lendülettel, amire az úgymond fiatal titánok közül is csak kevesen képesek. Minden elfogultságot félretéve mondhatom, hogy a színtér egyik legjobb frontembere és legkreatívabb gitárosa játszik itt egy ellenállhatatlan groove-os thrash-death-black vegyületet, és rohadtul nem szenvednek ötlethiánytól.

Ahhoz képest, hogy egy szörnyű tragédiából jött létre, Gregor MacKintosh Vallenfyre projektje az utóbbi évek egyik legjobban elsült csatolt zenekara. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a formáció leplezetlenül és teljesen bevallottan visszahatott az anyacsapatra, a Paradise Lostra is. Mert az oké, hogy a csapat fokozatosan amúgy is visszatalált súlyosabb önmagához az elmúlt bő tíz évben, de abban azért nem vagyok biztos, hogy konkrétan a hörgős doom/death-vonal részbeni újrafelfedezéséig is megint eljutnak, ha Greg nem mártózik meg ismét a legkarcosabb, legdurvább old school durvulásban...

A címért máris jár egy pont, a borítóért még egy, így kapásból jó pozícióban kezdett nálam a Dying Fetus nyolcadik mocsadéka. Plusz vegyük hozzá, hogy a Reign Supreme sem mostanában jött ki a kedves kamarazenekartól, hanem jó öt évvel ezelőtt, így igazán ránk fért már némi vér és bél John Gallagherék húsüzeméből. Változás nem történt, az abszolút stabilnak tekinthető Gallagher/Beasley/Williams trió ontja ránk a fertelmet a megszokott módon és színvonalon. A Dying Fetus nem arról híres, hogy albumról albumra megújítja a death metalt, de ezt senki nem is várja el tőlük. A biztonságosan magas színvonalat azonban igen, s ebben nem is okoznak csalódást. Technikás, tényleg komplex, baromi sok ötlettel megtűzdelt nyers agresszió, olyan váltásokkal és progresszívbe hajló gitárfutamokkal, Williams intelligens és megunhatatlan dobtémáival, amit élvezet hallgatni.

A csodásan sikerült tavalyi Borknagar-album már mutatta, hogy Vintersorg újabban pályafutása egyik legjobb formájában teljesít, hiszen még ha az említett legenda színpadán nem is tűnik fel manapság, a Winter Thrice kreatív munkájából oroszlánrészt vállalt. A Borknagar és a Vintersorg projekt (utóbbi eredetileg Vargatron néven) ráadásul csaknem egyszerre indult, és egyszerre is tért vissza a kör kezdetéhez, legősibb gyökerei újrafelfedezéséhez. Andreas Hedlund, aki időközben mindkét társulatban főkolompossá avanzsált, a biztató előzmények után is komoly eséllyel jelentkezett be a pofonért, amikor úgy döntött, hogy az általa jegyzett legnagyobb hatású alapmű második részét készíti el most. A négy őselemet sorra vevő legutóbbi konceptalbum-folyam ugyan minden volt, csak biztató felvezetés nem, csalódásról azonban végső soron most nem beszélhetünk. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, tényleg az van, hogy Vintersorg a Till Fjälls óta nem futott ilyen erős szériát.

Mivel az Iced Earth esetében alapvetően egy kizárólagosan Jon Schaffer által üzemeltetett átjáróházról beszélünk, pár évvel ezelőtt akadtak kétségeim azt illetően, mennyire lesz képes megmelegedni a csapatban Stu Block énekes, de az idő végül nem engem igazolt. A kanadai srác immáron hat évet húzott le a bandában, amivel beérte az őskorszakos Gene Adamet, bár Matthew Barlow kilenc plusz négy esztendejének még alatta marad. A matek persze másodlagos, a lényeg, hogy a kooperáció működőképesnek bizonyult vele, ez pedig már a harmadik lemez, amin az ő hangját hallhatjuk. És mindez még akkor sem mellékes, ha az Iced Earth ettől még továbbra is ugyanúgy Schafferrel egyenlő, mint ahogy mondjuk a Megadeth is Dave Mustaine-t jelenti.

Ha kezeid már oldalsó középtartásban vannak, terpeszben állsz, s arcod is az ég felé fordítottad behunyt szemekkel, nincs is más dolgod, mint hogy magasba emelt, összeszorított öklökkel üdvözöld Némethon Ruhr-vidékének kulturális kisiparosait, az Arnsbergből származó Orden Ogant! S még mielőtt a túlérzékeny lelkületű olvasók agyonvágnának e cinikusnak tűnő szavak láttán, gyorsan le is szögezném, hogy semmiféle rosszindulatot nem érdemes belegondolni az előző mondatokba, elvégre a germán barátaink által is képviselt stílusra jellemző sztereotípiák valójában nem is állnak túl messze a bevezetőben leírtaktól. Más kérdés, hogy nem különösebben rajongok a műfaj zászlóvivői iránt, mégis, a zenekar legfrissebb dalai olyannyira eloszlattak minden berögzült előítéletet, hogy azok mellett bűn lenne csak úgy elsiklani.

Ahogy egyre nyilvánvalóbbá a zenehallgatói fogyasztás megváltozása, úgy próbál egyre több előadó lépést tartani a kor diktálta trendekkel, és a felszínen maradni. Alkotni kell, egy zenész számára pedig nincs más megoldás, zenét kell írnia, ez a lételeme. Nekünk, rajongóknak pedig zenét kell hallgatnunk, mert nekünk meg részben ez a lételemünk. Szóval a dolog lényegi része ezdettől fogva ugyanaz, csak a forma változik, ami pedig elengedhetetlen. Szerencsére akadnak csapatok, akik egész ügyesen alkalmazkodnak a megváltozott viszonyokhoz, és most, a tervezett EP-trilógiájának második felvonásánál járó Nine Inch Nails esetében már kezdem kapisgálni, mennyire fontos is a banda életében ez a kényszerű változás.

A Lords Of Black tavalyi lemeze kapcsán már írtam: ha Ritchie Blackmore újabb Rainbow-kalandjának csak annyi értelme volt, hogy a világ megismerte általa Ronnie Romerót, már megérte feltámasztani a bandát. (Kiss kolléga glasgow-i beszámolója alapján ezen túlmenően simán ki lehetett volna hagyni a nagy attrakciót, Vincének Birminghamben jobban tetszettek.) Mint ahogy várható volt, a kivételes hangú chilei srácra máris lecsapott a szakma, a The Ferrymen pedig az első nagyobb vállalkozás, amibe bevonták az énekest. Méghozzá nem is akárkikkel közösen: a zenei agytröszt Magnus Karlsson gitáros/basszer (Primal Fear, Allen / Lande, Starbreaker), a dobos pedig Mike Terrana (Rage, Axel Rudi Pell, Masterplan).

A Várhidi Adrián (haveroknak csak Adrian von Castlebridge) vezette Alone In The Moont kábé két éve ismertem meg. Számomra akkor a semmiből tűntek elő, és lettek egyből az egyik legnagyobb reménység ezzel a grunge/stoner/hard rock keverékkel, amit – szerencsére – elég agilis módon nyomatnak. Ebből a státuszból a Glamour Grunge által sem kerülnek ki, újabb hat számuk (+négy, néhány pillanatnyi hosszúságú átvezető) ugyanúgy igen magával ragadó, mint a Collection Of Great Generational Anthems dalai voltak, bár azokat egy fokkal talán erősebbnek éreztem.

Hiánypótlónak semmiképpen sem nevezhető a Primal Fear új koncertlemeze, amely hét évvel követi az előző élő anyagot, a 2010-es Live In The USA-t. Ugyan ma már csak a legfanatikusabb rajongók vásárolnak ilyesmit, de tulajdonképpen simán indokolható az Angels in Black megjelenése, hiszen egyrészt a zenekar idén ünnepli huszadik születésnapját, másrészt pedig a 2010-es cucc megjelenése óta három nagylemezt is kiadtak, van tehát miből szemezgetniük. Nagy átfedés szerencsére nincs is a két anyag között, hiszen amellett, hogy az Angels Of Mercyn természetesen a 2010 utáni cuccok is elég hangsúlyosak, a diszkográfiát alkotó tizenegy lemezből nem különösebb kunszt összeállítani akár több ugyanolyan erős, egymástól azonban teljesen eltérő szettet sem.

Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nálam melodikus rockban már évtizedek óta a kanadai Harem Scarem zenekar csücsül annak a bizonyos képzeletbeli dobogónak a tetején. Ezt még a viszonylag sok töltelékdalt tartalmazó anyagaik (Hope, Higher, Big Bang Theory, Rubber-projekt) sem tudtak gyökeresen befolyásolni. Az említetteket leszámítva esetükben abszolút 9-10 pontos albumokról kell beszélnünk, kiindulva a több mint huszonöt éves dalokkal operáló bemutatkozó lemeztől a 2014-es Thirteenig, de ezt talán felesleges is leírnom. Egyrészről már az is döbbenetes, hogy csak úgy elröppent három esztendő a legutóbbi, kiválóan sikerült gyűjtemény óta, másrészről pedig szinte minden egyes alkalommal tudja már az ember előre, hogy nagyjából mire számíthat egy friss lemez megjelenésnél. Harry Hessék mégis képesek még ezek után is meglepetést okozni aktuális szerzeményeikkel.

Chad Kroeger és Corey Taylor elég jó extra kampányt biztosított mind a Feed The Machine-nek, mind a Hydrogradnak egymás kölcsönös lefikázásával, és ugyan a mondás szerint jó bornak nem kell cégér, mind tudjuk, hogy a zeneiparban azért másképp működnek a dolgok. Itt sokkal inkább a mickjaggeri alapvetés az irányadó, miszerint mindegy, mit írnak rólad, csak te legyél a címlapon. Valamennyire érdekes amúgy, hogy ebben az esetben a nagyobbik hal szállt bele először a kisebbikbe, hiszen a Nickelback és a Stone Sour státusza eléggé nincs szintben, de hát ilyenek ezek a rocksztárok, folyamatosan dumálnak, az újságírók meg természetesen kapva kapnak a szépen kiemelhető tételmondatokon. Én mindenesetre jót röhögtem az egész afféron, és simán lehet, hogy a háttérben a két főhős is váltott pár vidám üzenetet...

Újabb négy év, újabb lemez, újabb tagcserék. A Nagy Alma rohamosan rothadó belsejéből mintegy huszonkilenc éve előtekergett Suffocation nem nagy híve a változatosságnak, és ez sajnos az utóbbi néhány lemezeikre is igaz. Az egykoron szebb napokat megélt csapat mára tényleg kezd totálisan átállni a gyorsfogyasztói mentalitásra, mással legalábbis nem tudom megmagyarázni, hogy az aktuális albumuk nálam rendre elsikkad a recenzió megírása után, mert jóformán semmi nem marad meg az aktuális dalfüzérből a lyukacsos memóriámban. Profin összerakott, de kilúgozott és sablonos az a death metal, ami felé Frank Mullenék elfordultak, és ez nagy kár.

A chicagói trancsírozós brigád lassan harminc esztendőre visszatekintő életútja nem nevezhető igazán zökkenőmentesnek. Öngyilkosság, haláleset, kiadói bénázások és tagcserék sorozata egyaránt súlyosbította a közvetlenül az örök feketeség mezsgyéje mellett haladó karrierjüket, amely tizenöt évvel ezelőtt meg is tört egy ponton. Ezt követően aztán tíz évig egy árva brummogást sem lehetett hallani a bandáról, pedig korai, több mint étvágygerjesztő zúzdáikkal már akkor is a színtér egyik legnagyobb reménységének számítottak, arról nem is beszélve, hogy ők is aktív részesei voltak a '80-as évek derekán/végén kibontakozó death metal hullámnak. Az eredeti hörgős, Joe Ptacek öngyilkosságát követően aztán a banda főnöke és alapító gitárosa, Jeremy Wagner ismét összetrombitálta a csapatot egy teljesen új felállással, akiknek például az előző Omen Of Disease-t is köszönhetjük.

Előzetesen meglehetősen kevés tényező szólt amellett, hogy szeressem ezt a lemezt, és őszintén szólva nem is vártam tőle semmit. Jorn Lande különböző albumait szinte kivétel nélkül imádtam a 2000-es évek első felében, aztán elkezdte magát olyan szinten szétaprózni, hogy szinte minden érdeklődésemet elveszítettem iránta. A szólócsapat tagságának teljes felfrissítése sem tüzelt fel különösebben. Jornt most gyakorlatilag a Voodoo Circle kíséri, amely ugye alapból erős személyi átfedéseket mutat a Primal Fearrel és a Silent Force-szal, de Lande új segítőtársa a zene megírásában ezáltal Alessandro Del Vecchio, a Frontiers háziguruja lett. Utóbbiról pedig elég sok lemez kapcsán leírtuk már itt is, hogy lehet akármilyen tehetséges dalszerző, ha egyszer baromi panelessé teszi az általa jegyzett albumok többségét... Ennek ellenére láss csodát, a Life On Death Road elsőre bejött, és azóta, ha lehet, csak még jobban tetszik.

„A növendék oldalt áll a falhoz, felnyújtott kezében kréta segítségével vonalat húz a falra, sarkának felemelése nélkül. Ezt követően karlendítéssel páros lábról elrugaszkodik, és a fellendüléssel elért magasságot a krétával megjelöli. Háromszor próbálkozhat. A legjobb eredmény és a korábban bejelölt vonal távolságát mérjük" – ez az érintőugrás, vagy másképpen a súlypontemelkedés mérésének a testnevelési definíciója. Én meg ha azt hallom, hogy súlypontemelkedés, az At The Drive-In-re gondolok.

Noha eleinte úgy tűnt, hogy már magával a zenekari felállással megváltották a jegyüket a csúcs felé, pár év távlatából szerintem nyugodtan kijelenthetjük: az Adrenaline Mob nem született túl szerencsés csillagzat alatt. A részletekbe most nem akarok belemenni, hiszen mindenki tisztában van velük a tagcseréktől kezdve szegény A.J. Pero haláláig – eközben ráadásul nekem nem tűnik úgy, hogy a csapat érdemben előrelépett volna az öt évvel ezelőtti státuszhoz képest. A motort hajtó Russell Allen / Mike Orlando páros ugyanakkor továbbra is eltökéltnek tűnik, ami dicséretes, de azért elég nagy biztonsággal mernék fogadni rá, hogy ez a zenekar sosem fog arénákat megtölteni.

Bármiféle kutakodás vagy előzetes információ nélkül botlottam bele a csapatba idén márciusban, mert egy lökött beidegződés miatt az „orchestra" nevű zenekarok hidegen hagynak, sőt, picikét ellenjavalltként kezelem őket, meg volt az a „bekokainozva" ajánlószerűség-nyilatkozat, ami nem dobott fel igazán, ezen kívül a srácok death- meg mindenféle metalmúltja se sarkallt ismerkedésre. Csak elhangzott egy olyan szó, amire ugrok: retró. Persze, ezt is elkoptatták, kihasználták, kiüresítették már az elmúlt években, azonban adtam nekik egy esélyt, mert kellemesen bolondnak tűntek mégis valahogy, és pont belenyúltam a Living For The Nighttime című slágerükbe, aminél nagyobb, erősebb, aljasabb pofont nem is lehet nekem kiosztani zenei értelemben. Egyből rajongójukká váltam.

Marzi Montazeri neve nem biztos, hogy egyből beugrik, de segítek: a gitáros Phil Anselmo oldalán játszott az utóbbi években, többek között vele rakta össze a Pantera volt frontembere a rengeteg vitát kiváltott Walk Through Exits Only albumot is néhány évvel ezelőtt. Tim „Ripper" Owens meg aligha szolgál különösebb bemutatásra, bár a Charred Walls Of The Damnedet leszámítva nehezen tudnék tőle igazán érdemleges produkciót mondani, mióta kilépett az Iced Earth soraiból. A Judas Priesttel annak idején az isten lábát megfogó ohiói fickó képességei elvitathatatlanok, de leginkább csak sodródik jobbra-balra az árral, és most éppen Marzival fogtak bele egy közös projektbe.

Az előző Nickelback-lemez, a még a csapathoz képest is extrán poposra és rádiósra vett No Fixed Address elég rettenetesre sikeredett. Ugyan a zenekar régóta azon arénabandák sorát gyarapítja, akiknél igazából nem számít sokat, hogy milyen az éppen aktuális új lemez, azért alighanem Chad Kroegerék is érezték, hogy még tőlük is túlzás volt gyakorlatilag egy teljes albumon át mucinban fetrengeni, és Flo Ridát is vendégül hívni ehhez, így a Feed The Machine-t már az előzetes nyilatkozatokban is jóval harapósabbnak ígérték. A beharangozások hálistennek nem hazudtak, a banda visszakanyarodott korábbi önmagához.

Glenn Danzig óriási mestere annak, hogy hogyan lehet többször is belelépni ugyanabba a szarba. Illetve néha már olyan, mintha nem is csak véletlenül lépne bele, hanem nekifutna, és páros lábbal elrugaszkodva ugrana bele pont a közepébe. Mert minek ide producer, mikor a négyes lemeztől kezdve (akkor engedett oda idegent utoljára a kormányrúdhoz, mondjuk az még éppen Rick Rubin volt) milyen jól szólt már mindegyik anyag! Meg igazi zenekar is hót fölösleges, amikor itt egy jól bevált, könnyen kezelhető bérgitáros-haver, aki úgysem pofázik bele semmibe (a prongos Tommy Victor), ráadásul tud basszusgitározni is, meg arra itt van maga a főhős is. Sőt, értek én a doboláshoz is, már megmutattam a szép emlékű Deth Red Sabaothon meg a Skeletonson is (jajjjjj), aztán ha mégsem menne flottul, próbáljunk ki még három, vagy inkább négy másik dobost, az összhatás úgysem lényeges. Valahogy így gondolhatta a jó Glenn bátyó a dolgokat, de ha mégsem, akkor is ez lett a vége. Felemás öröm, félig-torz vigyor.

Valahogy manapság semmi sem tűnik igazán véglegesnek. Mintha kiveszett volna a világból a megmásíthatatlan vég intézménye, ezzel együtt pedig az egyébként fontos dolgok is veszítenek valamit értékükből. Ha meghal egy rockikon, akkor felélesztjük hologramként, ha pedig feloszlik egy zenekar, akkor csak legyintünk, mert idővel úgyis visszatérnek, legfeljebb új tagokkal. A legtöbb esetben az ilyen újjászületések csak keserű szájízt hagynak a rajongókban, legalábbis a kevésbé fanatikusokban. Néha azért szerencsére van rá példa, amikor megéri a szünet utáni újrázás, és bizony a holland God Dethroned esetében is pont ezt érzem.

Korszakos dalszerző zsenik, élő klasszikusok friss produkciói esetében az ember ösztönösen tesz két lépést hátra, mielőtt az amúgy teljesen felesleges kritikai tiszteletkörökbe alámerülne, és mérlegre tenné saját kisszobájában a mérhetetlent. A jó Roger ott áll sorba Martin L. Gore vagy éppen Mark Knopfler mellett annak a színháznak a függönye mögött, ahol a tömött sorokban érkező nézők minden bizonnyal lelkesen megtapsolják majd a friss produkciót is, de valójában azokért a dalokért érkeztek, amelyek saját generációjuk himnuszai voltak. Waters pedig jócskán adott ebből a típusból mindenkori közönségének, nem is egy, de immár akár két-három-négy generáción is átível a The Dark Side Of The Moon vagy a The Wall hatása, amelyeket a rajtuk virító Pink Floyd-logó ellenére is joggal tekinthet saját gyermekének a poptörténelem talán legmocskosabb szájú basszusgitárosa.

Már az első Inglorious-album is nagyon tetszett, a májusban megjelent második lemez ismeretében azonban tényleg azt kell mondanom: Nathan James és zenekara igazi kincs a mai felhozatalban. Alkalmi AOR-projektekkel, underground melodikus rockcsapatokkal ma is Dunát lehet rekeszteni, e zenekarok többsége azonban a '80-as évek második felének hangulatát, zenei fogásait eleveníti fel. Nathanék ezzel szemben azt a fajta ízes, old school brit hard rockot nyomatják, amiből kis túlzással harminc-harmincöt éve ínség van, ennyire jól pedig gyakorlatilag senki sem játssza a mai mezőnyben. Még az énekes és társainak példaképei sem...

Az előző Warrant-lemez, a Rockaholic majdnem úgy száguldott el mellettem, mintha meg sem jelent volna, de azért így is elég hihetetlennek tűnik, hogy azóta hat év telt el. Augusztusban annak is pont ugyanennyi ideje lesz, hogy a csapat eredeti frontembere, Jani Lane távozott ebből a világból. A két dolog között természetesen nincs összefüggés, viszont nem véletlenül hoztam elő egyből szegény Janit a Louder Harder Faster kapcsán: rendben van ez az anyag, de arról nyugodt szívvel kezdek el vitázni, hogy zeneileg mennyire warrantes. És ha nem is teljes mértékben, de ennek alapvetően azért az ő hiánya jelenti az okát.