Jason a Metallicáról: „Elég bátor voltam meghozni egy döntést, ami mindannyiunkat megmentett”
Jason Newsted a mai napig élete egyik legjobb döntésének tartja, hogy kilépett a Metallicából. A basszusgitáros hosszas kihagyás után, nyáron ismét turnézni fog Észak-Amerikában.
CD kritika
Monstrosity: Screams From Beneath The Surface
Trendek jönnek-mennek, bandák emelkednek fel, majd mennek le a süllyesztőbe, de a metál világában azért akad néhány állandó. Lee Harrison kitartása pedig ezek közé tartozik. A Monstrosity alapító dobosa az egyetlen biztos pont a bandában, és ez már a harmadik album óta így van, mert lassan mindenki kihullott mellőle. Ez már a legkorábbi időkben is így volt, a kettes lemezre (Millennium) is csak a később Cannibal Corpse-ba távozott George „Corpsegrinder″ Fisher énekes maradt a debütáló felállásból (Imperial Doom). Óriási átjáróház a Monstrosity már a kezdetekből, de Harrison mindig megfelelő társakkal tudta pótolni távozó társait. Az az érzésem támad nála, hogy van valami scouting rendszere, ahol tudás, elérhetőség és zenekarba illeszthetőségi tényező szerint rangsorolja a színtér figuráit, és amikor kell valaki, akkor csak egy-két telefonba kerül. Kábé, mint a középelit fociklubok, akik folyton figyelik, mi történik egy szinttel lejjebb, ha legjobbjaikért dominóelven bejelentkeznek a nagyvadak.
Soen: Reliance
A Soen-ügyek feltérképezésével kapcsolatban némileg elsumákoltuk a dolgokat az utóbbi időkben, pedig a csapat szekere eddigi karrierjük során szinte még nem is nagyon tévedt göröngyös utakra. Kivéve persze akkor, amikor nálunk járnak, hiszen hazai terepen azért szükség van némi bátorságra és kitartásra, bármilyen aspektusból is nézzük a dolgokat. Joel Ekelöfék ennek ellenére rendszeresen érintik szerény kis Kárpótolhatatlan-medencénket aktuális turnéjuk során, úgyhogy a panaszkodásnak igazából nincs is sok értelme.
The Trousers: Necessary Evil
Még tavaly év végén jelent meg a hazai The Trousers új albuma. A Necessary Evil már a hetedik a sorban a csapattól, akik egy itthon kissé mostoha sorsú vonalon mozognak, de semmi sem vethet gátat nekik, mennek előre és kész. Ez így szép és kerek: szenvedélyből zenélnek, őszinte szerelemmel, márpedig a rock'n'roll lényege valami ilyesmi lenne ugyebár. Vagyis a hozzáállásra, az elhivatottságra csillagos ötöst érdemelnek Kőváry Zoliék.
Enshine: Elevation
Az Elevation a svéd Jari Lindholm és a francia Sébastien Pierre által útnak indított Enshine 2026 első napjaiban megjelent harmadik lemeze, amelyet saját erőből jelentettek meg, és a keverésért is Lindholm, míg a mondanivaló és a vizuális tartalom formába öntésért Pierre felelt. Tisztességes dolog, bár az is tény, hogy manapság már akármelyik házi stúdióban csodát lehet tenni. Csak a maradandó kompozíciók megalkotásának készsége nem terem akárhol...
Exodus: Goliath
A bibliai Góliát történetét mindenki ismeri, a filiszteusok és az izraeliek közötti örökös harc egyik legismertebb és rengeteg történetet ihlető alakja. A név ma már egybeforrt az óriástermetű jelentéssel, másképp nem is lehet elképzelni mint hatalmasnak, legyőzhetetlennek, félelmet nem ismerőnek, és örökkön-örökké harcos kedvűnek. A történet szerint negyven napig hívta harcra az izraealitákat, de senki nem mert kiállni ellene, és hát ez unalmas volt egy idő után, tehát újabb kihívás elé állította őket, így nagy mellénnyel úgy szólott, ha esetleg legyőzné valaki, a filiszteusok rabszolgasorba hajtják a fejüket az izraeliták előtt. Nos, ekkor már senkinek nem volt bátorsága kiállni ellene. Mígnem...
Tyketto: Closer To The Sun
Na, hát itt aztán minden összejött! A valós időben érkezett tavasz egyszerre hozta meg a Tyketto új lemezét és a remek, korábban utópia-számba menő hírt, hogy még idén eljönnek hozzánk. Ez már önmagában igazi „made my day"-érzést biztosíthat bármely valamirevaló dallamrocker számára, de hogy akkora szánsájn-himnusszal induljon az anyag, mint a Higher Than High, arra azért nem számítottam. Dobintró után húzós málha, markáns szintiszőnyeg, valódi napfényes refrén és vokálok – mintha csak újra 1991-et írnánk.
Raw Brigade: 100%
Annak idején kollégista szobatársam nem győzte tukmálni a frissen megjelent Scratch The Surface-t, mondván, a hajam helyett inkább azt pörgessem. Bár a barátom igyekezete – azokban az években csúcsra járt Slayer-imádatom okán – nem sok eredményre vezetett, arra elég volt, hogy időnként próbát tegyek egy-egy HC-alakulattal, hátha. Összességében azonban megtartottam sítussal a tisztes távolságot, a barátság akadályát pedig alapvetően az a bennem rejlő hiba képezte, hogy mindig a metál felől közelítettem a HC felé. Így maradandóan inkább csak a Biohazard, Madball vagy mondjuk az Agnostic Front akadt be (ebből a megfontolásból ide kívánkozna Mike Muir és bandája, vagy újabbak közül a kiváló Terror, de az a nyugati part, más kávéház). Persze, nem véletlen, az említett New York-iak nem átallottak a dühkitöréseikbe olyan kövér groove-okkal kísért, metálos kiállásokat illeszteni, amelyre nem lehet mást tenni, csak plafonig ugrálni vagy derékból headbangelni.
Neurosis: An Undying Love For A Burning World
Elképesztően masszív tökökre enged következtetni mindaz, ahogy ezt a kvázi-újjáalakulást a Neurosis levezényelte. Steve Von Tillék az elmúlt időszakban amúgy is csak akkor szólaltak meg, amikor valóban volt miről beszélniük, és miután tavaly hiába vártunk valamire a banda alapításának negyvenedik (!) évfordulójára, előtte pedig távozott egy pótolhatatlannak hitt alapember, mindennél beszédesebb volt a csend. Március 20-án aztán, alig néhány szónyi kommentár kíséretében, érkezett egy komplett új lemez, „most ezek vagyunk mi, hallgassátok, ha tetszik" jeligére. Ennél őszintébb alapállást elképzelni sem tudok, az pedig csak fokozta az elégedettségemet, hogy a friss anyag már első hallgatásra is kimondottan erősnek tűnt. Egyből nyilvánvaló volt, hogy az An Undying Love For A Burning World (de gyönyörű cím!) egyetlen okból született meg: mert meg akart születni.
Ponte del Diavolo: De Venom Natura
Valami biztosan van az észak-olasz levegőben. Ahogy az elmúlt években ugyanis a Cittadellában alakult, majd Treviso közelébe költözött Messa talált be végzetesen nálam, úgy most a torinói Ponte del Diavolón a sor. Fiatal bandák ezek, de kiforrott zenei világgal, érdekesen vegyítenek múltbeli elemeket, ezekből pedig valami egyéni jön létre. A Ponte del Diavolo is a Messához hasonló gyökerekkel rendelkezik, de némileg másképp nyúlnak a doom metalhoz, mint pályatársuk. A legtöbb online forrás szerint doom/black metalt játszanak, de ez a meghatározás nem teljesen helytálló, talán csak az útkereső, demószerű EP-ken, amelyeken még nem forrott ki teljesen a hangzásuk.
Lamb Of God: Into Oblivion
Nem tegnap volt már, hogy elég keményen rákattantam a Lamb Of Godra az As The Palaces Burn és Ashes Of The Wake lemezekkel. Színtisztán emlékszem, mennyire lenyűgözött a richmondi banda elsöprő, technikás-rafkós agressziója, meg persze az a képességük, ahogy olyan táncos groove-okkal ütötték fel a a saját képükre formált, de tapinthatóan slayeres riffelésű témákat, amihez foghatókat a klasszikus Pantera óta nem hallottam. A banda a tengerentúlon akkoriban már rohamléptekkel tört felfelé, de összességében annyira amcsi volt az egész sztori, hogy nekem kétesélyesnek tűnt, Európa mennyire veszi majd az adást. Beletelt még pár évbe, ám végül szerencsére errefelé is sikerült az áttörés.
Lynch Mob: Dancing With The Devil
Nem vagyok fekete öves George Lynch-rajongó. A Dokkent azért persze szeretem – és nem csak a klasszikus albumokat –, a gitáros szólómunkássága kapcsán viszont inkább csak szemezgetni szoktam. Eleve, mára igen terjedelmes lett az életműve, másrészt meg sokszor szinte követhetetlen, hogy mikor, kikkel és milyen név alatt muzsikál. Ahogy az is, épp hogyan vélekedik a Lynch Mob visszavonultatásáról. Merthogy George már évekkel ezelőtt elkezdte rebesgetni a banda leépítését: 2020 környékén arról volt szó, hogy kijön a Wicked Sensation újrakiadása, aztán nem lesz több album, sőt, turnézni sem fognak ezen a néven. Ehhez képest lett album, kettő is. És ott volt a The Final Ride „búcsúturné" is ugye, tavaly év végén meg csak kijött azért a Dancing With The Devil. Ami már tényleg a történet vége. Vagy nem. Ez az állandó kavarás is közrejátszhatott viszont abban, hogy nálam kissé elsikkadt a lemez érkezésének híre, és csak idén év elején került a kezembe.
Temple Of Void: The Crawl
A lemez- és hírdömping kapcsán a minap egy nálam nagyságrendekkel felkészültebb személy hívta fel a figyelmemet arra, hogy képtelenség mindenre figyelemmel lenni, és nem is biztos, hogy érdemes. E kijelentés igazságát nem vitatva, a Temple Of Void mellett vétek lett volna elmenni, mivel eddig nálam teljesen radar alatt mozogtak, másrészt alapvetően bírom az efféle muzsikát, és teljesítményük megérdemli a figyelmet – akkor is, ha nem vagyok felhőtlenül lelkes.
Cryptic Shift: Overspace & Supertime
Egyes bandák szeretnek minden elvárással szembemenni. Szinte pontosan tíz éve a Vektor is ilyen volt, amikor egy 73 perces mesterművön a komplex death metallal is flörtölő thrash női énekkel, bluesos szólókkal színesített, progresszív megközelítését nyújtották. Mielőtt túl nagy vektorozásba kezdenék: hasonló összetevőkből gyúrta össze saját világát a Cryptic Shift is, de némileg technikásabb (ez nem előny vagy hátrány, hanem semleges ténymegállapítás). A leedsi csapatnak ez a második lemeze, a debütálás (Visitations From Enceladus) óta eltelt hat év során volt idő ötleteket gyűjtögetni, rendesen kiérlelték új anyagot. Szükség is volt erre, mert a srácok szövevényes muzsikában utaznak.
Crypt Sermon: Saturnian Appendices
Tovább haladva a legutóbb megkezdett úton, ezúttal egy másik amerikai, egészen pontosan Philadelphiából indult csapatra hívnám fel a figyelmet, mert legalább olyan minőségben alkotnak, mint a Behölder, és a választott stílust ők is némi extra hozzávalóval fűszerezik. Miután a banda eddig elkerülte a Shock! hasábjait, ezért érdemes összefoglalni a társaság eddigi történetét, és kicsit áttekinteni, honnan hová jutottak. Megalakulásuk 2012-2013 fordulójára tehető, az alapító tagság Brook Wilson énekes (aki kezdetben basszusgitárt is kezelte), Enrique Sagarnaga dobos és Steve Jansson gitáros. Frank Chin pár évvel később csatlakozott, aki átvette a basszusgitárt Wilsontól, majd 2022-ben továbbadta azt Matt Knoxnak, Chin pedig ritmusgitárra váltott, így ezt követően máig kétgitáros felállásban alkotnak. Az utolsó mozaikdarab ugyancsak 2022-ben került a helyére fix tagként Tanner Anderson billentyűs személyében. Nevezettek a Crypt Sermon létrehozása előtt sem voltak ismeretlenek egymás előtt, különböző alakulatokban már együtt zajongtak az underground bugyraiban.
Changeling: Changeling
Az Obscura családfája lassan akkorává nő, mint a Deep Purple-é, és mindenféle stílus felé kalandoznak is már a nyúlványai. Mióta kimondott átjáróház lett a kiindulópontot jelentő csapat, a zenészek akarva-aratatlanul is kénytelenek új utakra lépni, de anélkül is színes lenne a felhozatal. Van így nekünk Thulcandra, ahol Steffen Kummerer kiéli a dissectionös, dallamos black metal iránti hajlamait, de létezik európai power metal leágazás is (Eternity's End), ám természetesen a leggyakoribb és legtermészetesebb ettől a zenészcsaládtól az ilyen-olyan hatásokkal flörtölő progresszív és/vagy technikás death metal (Noneuclid, Alkaloid, Hannes Grossmann szólóban).
Sweet Savage: Bang
A Sweet Savage egy réges-régi, belfasti zenekar, akik 1979-ben alakultak, és szerves részei voltak az akkoriban szárnyait bontogató NWOBHM-mozgalomnak. Első körben viszont nagyon hamar, a '80-as évek közepén földbe álltak, erejükből addig a pontig összesen négy darab demóra futotta. A nagylemezre innentől kezdve egy kerek évtizedet kellett várni, és szükség volt hozzá egy igen erős, külső katalizátorra is. Ez pedig az volt, ami miatt a szélesebb rockközönség számára is ismerősen csenghet talán a nevük: legelső demójukon, még 1981-ben megjelent Killing Time számukat ugyanis 1991-ben feldolgozta a Metallica a The Unforgiven maxihoz. Aztán persze ez is megjelent a Garage Inc. gyűjteményes anyagon, a Sweet Savage pedig turnézott is együtt Hetfieldékkel, sőt, énekes/basszusgitárosukat, Ray Hallert párszor még színpadra is invitálták.
Behölder: In The Temple Of The Tyrant
2025 tavaszán megjelenő anyagról van szó, mivel azonban a RockStation hasábjain megjelent méltató cikken kívül itthon senki sem emlékezett meg róla idáig, gondoltam egy bátrat és klaviatúrát ragadtam. A fellelhető információk csekély mennyiségére tekintettel szinte szó szerint a semmiből berobbanó zenekar esetében kiemelkedő minőségről van szó, az pedig külön érdem, ahogy az underground legmélyéről érkező anyagdömpingben is képes volt már első belehallgatásra felhívni magára a figyelmet.
Rob Zombie: The Great Satan
Valamelyest meglepett Rob Zombie új albuma, a képregényes-rajzfilmes-pulpos horror-sokkrock nagymestere ugyanis nagyon-nagyon rég nem fogalmazott ennyire egységesen metálosan és zúzósan. Elsőre azt hittem, ezek csupán a felszínes benyomásaim, némi ismerkedés után azonban már azt is meg merem kockáztatni, hogy egyenesen a White Zombie óta nem tett le az asztalra olyan súlyos albumot Rob, mint a The Great Satan. Mindebben ugyanakkor a szokásos rock'n'rollos kikacsintás is ott rejlik, szóval a lemez közben az előző albumok abszolút szerves folytatása is.
Vintersorg: Vattenkrafternas Spel
Az elmúlt nagyjából két és fél évtizedben Andreas Hedlund neve összeforrt az epikus, folkos, progos és blackes alapú zenével. Albumai többségén ezek keverékét játssza, főként azokon, amelyeket saját művészneve alatt ad ki. Vintersorg szólóban (is) nagyon kiegyensúlyozott életművet tett le az asztalra, és ezek között szép számmal találhatóak svéd anyanyelvén előadott dalok is, ahogyan ez az új dalcsokor is, amely tavaly ősszel jelent meg. Mindenképpen úgy voltam vele, hogy meg kell emlékezni róla, mert tele van fogós és mélységükben is kibontakozó szerzeményekkel. Mindegyik szám szépen kifejtős 6-7 perc, de meglehetősen sok gyors résszel. Változatosság nélkül nem is lehetne labdába rúgni, ám a Vattenkrafternas Spelen szerencsére minden adott a teljes boldogsághoz.
Impureza: Alcázares
Az Impureza tele van meglepetésekkel. Első blikkre, ha spanyol címeket látok, az anyaországon kívül Latin-Amerikára asszociálok, ám a Tisztátalanság egy orléans-i, úgymond „francia″ csapat, bár a tagok nevei közül több is spanyolos hangzású. Nevüket nem is hazudtolják meg, mivel a csapat spanyol szövegeket ír, ráadásul hispán történelmi témához nyúlnak ezen az albumon. Az Alcázares a spanyol reconquista több évszázadon átívelő történelmi eseménysorozatát zenésíti meg: a középkori Ibériát felszabadító, 722 és 1492 között dúló harcokat, amelynek során kiszorították a félszigetről az Al-Ándalus nevű, arab fennhatóságú államot. Az egyik legismertebb spanyol tartomány nevét e régi állam kölcsönözte, és az arab múltról elnevezett Andalúzia adta a világnak a flamencót.
Van Halen: Live At Wembley 1995 (újrakiadás)
Valószínűleg örökké bánni fogom, hogy 1995 nyarán nem zarándokoltam el az ausztriai Spielberg Forma-1-es pályájára, ahol a Van Halen a Bon Jovi különleges vendégeként lépett fel, és közel teljes, tizenöt dalos műsort nyomott. Kalifornia királyai a Balance albumot turnéztatták akkoriban, és némiképp szakítva a hagyományokkal, abban az évben átmerészkedtek Európába is. Ami korábban nem volt annyira jellemző, hiszen a két évvel korábbi rövidke önálló arénaturnét megelőzően 1984-ben jártak itt utoljára. Az óhaza VH-rajongóit tehát még annyira sem kényeztette el a zenekar Sammy Hagar által fémjelzett inkarnációja, mint anno a Roth-féle felállás. Mint kiderült, ezt a csorbát a későbbiekben már nem lehetett kiköszörülni, úgyhogy a Van Halen végleg a beteljesületlen vágyálom kategóriájába került nálam koncertfronton.
Lily Löwe: Beautiful Disaster
Az a nagy helyzet, hogy még mindig ott tartok, hogy még magam sem tudom eldönteni, kedvelem-e a frontasszonyos bandákat vagy sem. Kétségtelen, hogy akadnak a rockzene e szegmensében olyan alakulatok – gondolok itt elsősorban a heavy, az extrém, a gótikus vagy az operametál jeles vagy jellegtelen képviselőire –, akiknek nagy részétől sokszor fellép nálam a Törpapa-effektus. Magyarul: úgy görnyedek magamba tőlük, mint akit Lionel Messi herén rúg egy csontkeményre felfújt labdával. Imádnivaló és külön kategóriaként kezelendő kivételek persze itt is vannak, akiket most inkább nem sorolok fel.
Redshark: Sudden Impact
A barcelonai Redshark jellemzően olyan csapat, hogy valójában semmi újszerű vagy igazán különleges nincs a zenéjükben, mégis bárkinek jó szívvel merem ajánlani őket, aki kedveli az old school, mindenféle „egyrészt-másrészt" nélküli metált. Sőt, azt kell mondanom, hogy a banda még tavaly megjelent második albuma számos régi nagyság jelenlegi teljesítményére ráver egy kört, mert telepakolták erős dalokkal.
Karmakanic: Transmutation
A svéd Karmakanic a progresszív rock sokadik újhullámához tartozik, egész pontosan 2002-ben kezdtek el zenélni. Stílusukon is hallatszik a múlt ismerete és szeretete, mivel ebben a zsánerben a nagyon tradicionális progot művelő csapatok már inkább regresszívnek hatnak. Ilyen regresszív progot játszik egy sor nagyszerű banda, a Spock's Beardön, a The Flower Kingsen, Änglagårdon át egészen a szupergrupp Transatlanticig. A The Flower Kings basszusgitárosa, Jonas Reingold alapítótag, a bandanév szándékos szójáték, a sorsra, annak megjavítására és az autószerelőre is utal egyszerre. Ötletes nagyon.
Nite: Cult Of The Serpent Sun
Az utóbbi évek egyik ismétlődő underground szenzációja az a vonulat, amely sokkal dallamosabb zenei alappal társít hörgős vagy extrémmetálos éneket. Egy sor különleges és jó dalírói érzékkel megáldott csapat vetette fel a fejét a föld alatt ezen a csapásirányon, ilyen a motörheades thrash/black metalt nyomó skót Hellripper, a Paradise Lost-féle gótikát pengeéles hörgéssel vegyítő svéd Tribulation (tudom, a gyökereik mások), de ilyesmi a kereskedelmileg (is) nagyot menő amerikai Midnight, az überslágeres belga Bütcher és a kaliforniai Nite is. De sok kisebb, hasonló zenekar tevékenykedik a föld alatt ezek mellett is: Demiser, Devastator, Bewitcher...
Poppy: Empty Hands
Elég öles léptekkel kaptat felfelé, a hegycsúcs irányába Moriah Rose Pereira. Ez az új lemez – a két évvel ezelőtti Negative Spaces folytatása – már a brit listák második helyén nyitott, és ebben a kezdeti fázisban is egészen komoly hallgatottsági számokat láthatunk az egyes dalok mellett. Az Empty Hands maximálisan alkalmas is a bázis szélesítésére, különös tekintettel a súlyosabb zenék híveinek körére, ugyanakkor zseniális mesterműnek vagy megkerülhetetlen klasszikusnak biztosan nem nevezném.
Exxûl: Sealed Into None
A néhány napja a Worm kapcsán megénekelt Philippe Tougas projektjei közül talán a legizgalmasabb számomra az amerikai gyökerű power metalt doommal keverő Exxûl, dacára annak, hogy a többi extrémebb blackes és deathes bandájában is minőségi dolgokat tol, gyakran a zsenialitás csírájával is. Azért is volt derült égből nagyon kellemes villámcsapás ez a projekt, mivel pár demón kívül ez a csapat első kiadványa, és már az első hallgatások során arra kaptam fel a fejem, hogy ki ez az óriási énekes, akit leakasztott a fura kanadai szerzet?
1. oldal / 234