CD kritika

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt nagyon szerettem a Brainstormot. A német zenekar akkor valóban a legnagyobbakhoz mérhető színvonalon, izgalmas, friss formában játszotta a US power metalt, és méregerős lemezeket dobott piacra. Aztán kissé előtérbe kerültek náluk az eurometálos ízek, ráadásul túl is játszották magukat errefelé, úgyhogy fokozatosan lejjebb lohadt a lelkesedésem. Persze szubjektív, hogy ez csak az én véleményem vagy tényleg volt náluk egyfajta lejtmenet, mindenestre a Liquid Monster után részemről egyértelműen hullámvölgybe került a csapat. Ebből azóta szerencsésen kimásztak, és ugyan ma már nem csillan fel a szemem annyira egy-egy új lemezük megjelenése kapcsán, mint anno a Metus Mortis vagy a Soul Temptation idejében, de tény, hogy a banda az utóbbi években jó köröket fut, cuccaik pedig beálltak egy megbízhatóan erős szintre.

Nem is emlékszem már, mikor volt ennyire erős évünk keményzenei fronton. Eddig legalábbis csak kapkodom a fejemet, annyi fiatal, értsd: zömében már a kétezres években startolt banda lökött ki magából idén valami finomat. Végre úgy tűnik, van friss vér. Nem tudom, mi történt, miért most, látszólag egyszerre érkeznek ezek a jobbnál is jobb lemezek, mindenesetre én örülök, hogy végre kicsit úgy lehet érezni, 2025-ben vagyunk, és nem mondjuk 1985-ben. Persze nem minden arany, ami, de még az idei félremenések is legalább érdekesek tudtak lenni, hallani rajtuk, hogy kirobbanó lendület hajtja őket, és nem a megfáradt rutin.

Mikor először láttam a Messa logóját, azt hittem, valamiféle sokadrangú black metal zenekarral van dolgom. Aztán elindítottam a The Spint, és meg voltam győződve róla, hogy skandinávok, esetleg britek lehetnek. Ehhez képest a zenekar olasz, a Metal Blade szárnyai alatt kijött, negyedik nagylemezük meg simán az év legnagyobb meglepetése.

Gyakran leírtuk mi is az elmúlt jó tizeniksz évben, hogy nincsenek a metálban új arénabandák, sztárcsapatok, leendő fesztiválheadlinerek, ha úgy tetszik, sztárok – aztán ehhez képest mostanra szintet ugrott egy csomó korábbról ismert név, és hálistennek végre kezd kinőni a földből egy új generáció is. A Sleep Token ráadásul kábé olyan tempóban tette ezt, ami gyakorlatilag példátlan.

Negyvenéves születésnapot ünnepel idén Svédország első számú klasszikus doombandája, és a jelek szerint szeretnék is emlékezetessé tenni a kerek évfordulót. A legizgalmasabban mindenképpen az a bizonyos szeptemberi, most egyszeri alkalomnak ígért speciális fesztiválfellépés hangzik Messiah Marcolinnal, de hivatalosan ez a négyszámos EP számít a jubileumi év nyitányának.

Sosem fogom megérteni, miért nem sikerült jó harminc évvel ezelőtt a szélesebb köztudatba is betörnie Gingernek és a The Wildheartsnak. Az Earth Vs. The Wildhearts és P.H.U.Q. lemezekben szó szerint minden potenciál megvolt ehhez, az akkori neopunkos hullám is természetesen kínálkozott nekik, valamiért mégsem sikerült meglovagolniuk. Túl sok volt a drog? Netán a csapat sajátosan intellektuális, cinikus brit humora feküdte meg a gyomrokat a szigetországon kívül? Ez már sosem fog kiderülni, egyvalami azonban biztos: ma is ugyanolyan jók, mint akkoriban.

„No justice in the world...″ - idézhetném a kanadai dallammágusok egykori mega-giga nótáját a lemezismertető, egymondatos és lényegre törő epilógusaként. Aki képben van Harry Hesszékkel kapcsolatban, jól tudja, hogy elég nagy igazságtalanság, ami a Harem Scaremmel történik – vagy inkább NEM történik. Mert ugye csak egy dolog, hogy a melodikus rockzene és az AOR manapság már akkora népszerűségnek sem örvend, mint mondjuk Anettka a Budapest Tévében egykor, de arra azért kevés példa akad, hogy egy ilyen dalszerző géniuszokból álló, a szélesebb közönségrétegek által is könnyen befogadható zenét játszó csapat ennyire underground területeken mozogjon.

A finn Brother Firetribe-ot szokás volt csak Emppu Vuorinen projektjeként jellemezni, amikor a Heart Full Of Fire-rel először keltettek nagyobb feltűnést az európai dallamos színtéren, de aztán persze gyorsan kiderült, hogy ennél lényegesen többről van szó. Olyannyira, hogy a Nightwish gitárosa most már fél évtizede nincs velük, bár ami azt illeti, nagylemezük is 2020-ban jelent meg utoljára, szóval eléggé kímélő üzemmódban tolják. Ez a friss EP mindenesetre most némileg enyhíti a tábor éhségét. Már persze, amennyiben frissnek nevezhetjük, hiszen az itt szereplő dalok többségét önálló single-ként elcsepegtették az elmúlt időszakban.

Dimenzióugrást hajtott végre a Partért kiáltóval a Platon Karataev, és ez nemhogy nem túlzás, de még talán alá is becsültem a léptékváltást, amit Balla Gergőék általa elértek. Nagyon sok tekintetet fordított a zenekar felé a 2022-es album, amely egyébként már a harmadik sorlemeze volt a társulatnak, és egyértelmű minőségi váltást jelentett a zenekar karrierjében. Természetesen nem arra akarom kifuttatni a gondolatot, hogy ezáltal jobb vagy rosszabb lett-e a Platon, viszont egyértelműen más lett, és ez szerintem – meg még nagyon sokak szerint – jót tett nekik. Valami hasonló történt velük, mint ami a Thy Catafalque-kal is megesett a Microcosmos és a Tűnő idő tárlat, illetve még inkább a Róka hasa rádió között (fel kell-e külön hívnom a figyelmet a kozmikus összecsengésre az Atoms és a Partért kiáltó albumcímekkel?), és hát eléggé adja magát a dolog, hogy ráfogjunk mindent a magyarra váltásra. Ennél azért többről szól a mese.

Azért a modern technológiának is van előnye: az ember bőszen hallgatja a Spotifyt munka közben az irodában, amikor az algoritmus egyszercsak bedob a semmiből valami olyat, ami profilba vág. Ezt a funkciót tényleg nagyon jól kitalálták, mert nem egy és nem is két alkalommal futottam már bele így olyan lemezbe, akár valami obskúrus régi cuccba, akár friss kiadványba, amit nem biztos, hogy magamtól elindítottam vagy megtaláltam volna. Most is ez történt. Azt vettem észre, hogy kizökkenek a melóból, mert elvonja a figyelmemet az a dal, amit a rendszer már többedszerre próbál rámerőltetni. 

A kezdetek óta, tehát jó harminc éve követem a Machine Headet hullámhegyeken és hullámvölgyeken át. Mindkettőből akadt náluk bőven, egyvalamit azonban biztosan nem lehet elvitatni a zenekartól, pontosabban Robb Flynntől, aki gyakorlatilag egyenlő a névvel: sosem szállították le kétszer ugyanazt az anyagot. Az ilyen korú csapatoknál nem annyira gyakori az ilyesmi, itt azonban sosem kapunk felmelegített levest. A főnök becsületére legyen mondva, hogy noha sokszor megégette már magát, továbbra is nyílt sisakkal áll bele az olyan kísérletekbe, amikről jó előre lehet tudni, hogy megosztóak lesznek. Nem jár minden próbálkozása sikerrel, de sosem ragad le egy ponton.

Ezúttal nem eresztem annyira bő lére, mint szoktam, mert egyrészt az előző albumnál nagyjából mindent leírtam arról, amit a Ghostról, mint jelenségről gondolok, másrészt Tobias Forge mostanra eljutott arra a pontra, ahol már nincs túl sok értelme nagy megfejtésekbe bonyolódni: a svéd projekt – szándékosan kerülöm a zenekar kifejezést – univerzális szórakoztatóipari termékké, remekül csengő márkanévvé és önálló életet élő jelenséggé válásával együtt mindenkiben kikristályosodott a Sziklaszilárd, Megmásíthatatlan Vélemény. A híveket már nem kell meggyőzni semmiről, az ellendrukkereket pedig hiába is próbálnám puhítani Forge nagyszerűségét bizonygatva.

Az erdőben... Ezt a nevet vette fel egykor az a csapat, akik olyan varázslatos, atmoszférikus/progresszív muzsikákat tartalmazó albumokkal kényeztettek el minket még valamikor a ′90-es években, mint az Omnio vagy a Strange In Stereo. Ekkor még tökéletes harmóniában csengett össze a zenekarnév a lemezeken hallható zenei stílusa: sejtelmes atmoszférája valóban olyan érzést keltett, mintha minden hangja a fákkal teli, misztikus rengetegben született volna. Ma már ez nincs így.

Régóta nem jelent már igazi újdonságot egy-egy újravett lemez, ugyanakkor minden efféle album esetében ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint bő két évtizeddel ezelőtt, amikor divatba jött az ilyesmi. Lehet-e bármit is hozzátenni a rockműfaj patinás alapműveihez egy-egy modern kori újraértelmezéssel? Vagy netán épp ellenkező a helyzet, és csak arra jók az efféle vállakozások, hogy megerőszakolják a kölyökkorunk óta belénk égett albumok eredeti szellemiségét, és kiöljék belőlük a lelket? Mindkét verzióra sok példát láthattunk az évek során, de Udo Dirkschneider új anyaga kétségkívül a vállalható példák sorát gyarapítja.

A svéd Dynazty is a szinte észrevétlenül megnőtt csapatok sorát gyarapítja. Ez még persze klubszintet jelent, de a múlt hónapban nálunk is ismét zajos sikerrel koncertezett banda előtt még bőven ott tornyosulnak a csalogatóan megmászatlan magaslatok. Zenéjük slágerességét, illetve tudatos építkezésüket tekintve simán benne is van a pakliban, hogy sikerül még feljebb hágniuk. Ezen az új albumon sem múlik sok, profizmusuk ugyanis elvitathatatlan – néha már-már túlságosan is az, de ez önmagában nem baj.

Egy jól működő elme mindig keresi a szüntelenül felbukkanó kérdésekre adandó válaszokat. A kérdések már csak ilyenek, jönnek, ha kell, ha nem, és most arra keressük a választ, van-e szükségünk újabb és újabb L.A. Guns-lemezekre. 

Az egykori és a jelenlegi Nightwish-tagok története nálam most ott tart, hogy például a jó ideje saját útra tért Marko Hietalát szívesebben hallgatom, mint a Tuomas-művek legutóbbi produkcióit. A csapat egykori basszer/énekese spanyolországi elvonulás és „önnyugdíjazás″ után megjelenő második szólólemezén is erősebb, szórakoztatóbb és szerethetőbb dalokat ír, mint a szimfo-metálosok agytrösztje mostanában. Nem lehet véletlen az sem, hogy már az egyaránt finn és angol nyelven is megjelent 2019-es Mustan Sydämen Roviót (Pyre Of The Black Heart) is sokkal többet hallgattam, mint a Nightwish utóbbi „jó-jó, de azért nem estünk hasra tőlük″-kiadványait.

Nem áltatom se magam, se mást azzal, hogy teljes képem lenne a hazai extrém metál undergroundról, azt is bevallom, hogy inkább véletlenszerű, semmint tudatos, hogy mibe sikerül belenyúlni, amikor ebbe az irányba tapogatózom. Általában azt látom, hogy a legmélyebb bugyrokban sincs ok a panaszra, és ha pár jól sikerült példát kellene hoznom a nevezett színtér életképességére, akkor elég rámutatni például a Fattyú tavaly végre fizikailag is megfoghatóvá vált anyagára, vagy most az új Rothadásra. Hanyi Tibor és Lédeczy Lambert formációja a harmadik kiadványánál tart (jó, legyen kettő és fél, hiszen az első csak egy demó volt, még ha hivatalos terjesztést is kapott), és régisulis doom/deathben utazik, ha netán ez új információ volna.

Lendületes visszafogottsággal indítja új lemezét a Thornhill, és ha kósza ötletként netán a Deftones neve merülne fel bennünk a Dieselt hallgatva, hát akkor emiatt is legyünk büszkék magunkra magyarságunk mellett, veregessük meg hájassá kigyúrt vállunkat és nyaljuk körbe saját csimbókos szakállú pofánkat egy jó cuppanóssal. Pedig a nyitás még nem is annyira deftonesos, mint hinnénk, bár engem leginkább mégis a Koi No Yokan albumra emlékeztet, ott lüktet ez a fajta fojtott feszültség, ami közben még piszkosul húz is.

Cseppet megcsúsztunk ezzel az ismertetővel, de előfordul az ilyesmi, és összességében végül is nem hajt a tatár. Amúgy is mindennel kapkodunk manapság, szóval nekem igazából egyáltalán nincs ellenemre, ha néha érni hagyunk ezt-azt. Némi pihentetés után például most is tök jó érzés volt leporolni a még januárban megjelent March Of The Unheardöt, és szembesülni vele, hogy ugyanúgy tetszik, mint akkor, maximálisan méltó a 2022-es Days Of The Lost debüthöz. Nem véletlen, hogy szépen meg is indult a térképen ez a formáció, abszolút megérdemelt a dolog.

Lehet szeretni vagy nem szeretni az Arch Enemyt, de egy dolog biztosan nem vitatható el Mike Amott csapatától: valami egészen vérprofi módon egyensúlyoznak a kommersz kiszámítottság és az ihletett, autentikus dalszerzés határmezsgyéjén. Nem férhet hozzá kétség, hogy minden ízében lekerekített, a közönség igényeit célzottan és maximális mértékben kiszolgáló terméket kapunk tőlük, nekem ugyanakkor ezzel együtt sem támad soha kellemetlen érzésem a lemezeik hallatán. Másképp fogalmazva: kicsit biztosan másmilyen lenne a végeredmény, ha nem fejlődtek volna komoly nézőszámokat vonzó gépezetté az évek során, de azt azért nem hiszem, hogy szívük szerint a mostanitól gyökeresen eltérő dolgokban utaznának.

A tizennegyedik lemezen viszonylag kevés zenekar képes újat mutatni. Dani Filth még az illúzióját is el akarta kerülni annak, hogy a Cradle Of Filth esetében valami ilyesmi lenne a cél, hiszen már a felvezető nyilatkozatokban is a banda két legnagyobb árnyékot vető klasszikusát emlegette. A The Screaming Of The Valkyries ettől még persze nem lett sem Dusk And Her Embrace, sem Midian, bár egészséges mértékben azért kelt némi nosztalgiát. De ez az ilyen korú bandáknál már-már óhatatlan és nem is kell hozzá túl sok, maximum néhány régi időket felelevenítő fűszer.

Dario Lorina még tizenéves fejjel kezdte az ipart, méghozzá olyan előadók oldalán, mint Jani Lane és Eric Martin, de később játszott a Lizzy Bordenben, készített szólólemezeket, most pedig immáron több mint tíz éve gitározik Zakk Wylde partnereként a Black Label Societyben. Utóbbi a Pantera dolgai miatt kissé takaréklángon üzemel az elmúlt években, így Dario közben összehozott egy saját bandát is. Ez lenne a Dark Chapel, ahol Brody DeRozie gitáros, Mike Gunn basszer és Luis Silva dobos a mikrofont is bevállaló főszereplő társai.

Indítsunk egy erős állítással: a Whitechapel épp megmenti a death metalt. Mert hogy a death metal halott. Ez mondjuk inkább tautológia, semmint kritika, de attól még igaz. Félelmetes, mennyire kiüresedett, mennyire unalmassá vált a mai death-színtér. A régi bandák még erőlködnek, néha elcsípnek valamit a régi fényükből, az újak meg szintén a régiek fényét csipkedik. Ennek az összevissza csipegetésnek meg, jobb esetben, egy sor fénymásolat lesz az eredménye. Persze, technikailag kiválóak az újoncok is (itt mondjuk a 2000-es évek elejétől számítsunk), no de hol a saját arc? Hol az eredetiség? Hol az az egyedi íz? Hát sehol. Hol egyazegybe Cannibal Corpse-riffeket nyúlnak, hol At The Gates-harmóniákat lopnak, hol pedig Dismember-témákat csennek. És egy idő után baromi unalmassá válik a klasszikus gitártémákat és megoldásokat hallani újra és újra és újra és....

Katon W. De Pena ott bábáskodott a thrash metal műfaj megszületésénél, hiszen L.A. Kaos nevű csapatával már 1981-ben zajongtak. Ebből lett aztán a Hirax, meg a Raging Violence debüt 1985-ben. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, a tagok jöttek-mentek (2024 óta megint mindenki új), de még mindig Katon a főnök, a Hirax pedig ugyan 1989-ben feloszlott, ám 2000 óta újra stabilan működnek, leginkább mindenfajta nyomás nélkül, hobbiprojekt-jelleggel.

Adott egy rendkívül tehetséges, elképesztő hangi adottságokkal megáldott énekesnő, aki ráadásul még jól is néz ki. Mihez kezdjünk vele? Faragjunk belőle sztárt? Esetleg teremtsünk belőle istennőt vagy ikont? Ezek sem utolsó dolgok, azonban manapság már nem illik ekkora szavakkal dobálózni. Nem tudhatom, hogy a csapat egykori és jelenkori zenészeinek/producereinek mi volt az elsődleges céljuk, amikor beizzították Dorothy Martin karrierjét, de gondolom, hogy a legfontosabb feladat is a hosszútávra szóló terv része volt: jó dalokat kell írni. A korai lemezeken, de legfőképpen a legutóbbi Gifts From The Holy Ghoston ott is voltak erre a bizonyítékok, azonban képzeletben ide most tegyünk egy halvány pontocskát az ügy végére ceruzával.