CD kritika

Akik ismerik a metálzene elmúlt harminc évének meghatározó szereplőit, azoknak elég lenne leírni az előadó páros nevét, mint ismertetést.

– Szeva, haver, milyen lett a lemez?
– Hm, olyan, mintha Ellefson dolgozna Soto dallamai alá.
– Frankó.

Vagyis: létezik az a rendkívül jellegzetes basszushangzás, ami egyszerre búgó és fémesen üt, ott köpköd a Hook In Mouth sodrásában, meg dübörög az Ashes In Your Mouth alapjaiban. Egyúttal arra is megvan a válasz, ha nem is volt kérdés soha, hogy mitől is szólt úgy a Megadeth, ahogy. Na.

A Jekatyerinburgból elszármazott, de évek óta Orlandóban berendezkedett Slaughter To Prevail szinte észrevétlenül nőtt valószínűtlenül nagyra a legutóbbi, 2021-es Kostolom lemez óta. Elég árulkodó, hogy miközben ez még csak a harmadik albumuk, a Magyarországot is érintő aktuális turnén már egyszerre játszik majd előttük nyitóbandaként a Dying Fetus és a Suicide Silence... A csapat tehát most már egyértelműen a modern, brutál vonal felsőházának kapuján kopogtat, és van is esélyük a bebocsáttatásra. A Grizzlyben igazából minden együtt is van ehhez, bár nyilván a zene mellett náluk is sok összetevős ez az egész.

Meglehetősen illusztris felállással vágott neki a világ meghódításának a 2024-ben alakult, kaliforniai Nefarious. Az akár underground szupergroupnak is nevezhető alakulat soraiban találjuk ugyanis Rick Hunoltot, aki az Exodus egykori H-teamjének tagjaként vívott ki magának legendás státuszt a thrash metal mezőnyben, a dobok mögött a Death Angelben jelenleg is érdekelt Will Carroll ül, Hunolt gitárostársa az a Doug Piercy, aki a Hetahen első két lemezén pengetett, de a Blind Illusionben is megfordult, akárcsak a bőgős Tom Gears. A mikrofon pedig a Hirax örökmozgó frontembere, Katon W. De Pena kezébe került.

Most, röpke kilenc (!) évvel a bejelentés és nyolc (!) évvel a tényleges aktivitások kezdete után nyugodtan ki merem jelenteni: a Helloween Pumpkins United visszatérése minden idők legjobban elsült összeborulásai közé tartozik. A zenekarnak úgy sikerült rebootolnia magát, hogy maximálisan kielégítenek mindenféle nosztalgikus szempontot, de közben egyszersmind több is ez a történet a leves szimpla felmelegítésénél. És nyilván nehéz is lett volna visszalépni innen, amit alighanem ők is éreznek, hiszen ez már a második nagylemez a megalétszámú, régi-új felállásban.

Minden brutális death metal lemez megkapja a kritikát, hogy szét van verve, ahogy ez is meg fogja. Ám a blastolás szerencsére nem szüntelen, sok súlyos és lassabb jelenet színesíti a zenét, közte még deathcore-os breakdownok is. Sok igazhívő meg persze pont emiatt fog menekülni az An Insatiable Violence-től. Van is némi igazságuk, de azért az általános félelmek, ahogy vártuk, igazolatlanok. Ez itt még mindig a Cryptopsy, csak némileg más, mint a régmúltban volt.

Akad némi underground hype a chilei Mawiza körül az utóbbi hetekben. Igazság szerint a hasonló esetekben előzetesen mindig nehéz eldönteni, hogy ez az egész a zene egzotikusságának vagy tényleges színvonalának szól. A magam részéről egyelőre nem akarok végleges döntést hozni a kérdésben a csapat Season Of Mistnél debütáló lemeze alapján, mert sok irányba kanyarodhat még ez a történet, de annyi bizonyos, hogy az ÜL jól sikerült, és érdemes lesz rájuk odafigyelni.

Osztálytalálkozó több mint ötven év után, vagy valami hasonló – talán így lehetne a legtalálóbban jellemezni Alice Cooper új albumát. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy „az" Alice Cooper új albumát, hiszen a név ebben az esetben valójában nem a később szólóban önállósodó frontembert, hanem az első korszak hasonnevű zenekarát takarja – leszámítva természetesen az 1997-ben elhunyt Glen Buxton gitárost. Michael Bruce gitáros, Dennis Dunaway basszer és Neal Smith dobos persze a banda 1973-as szétrobbanása óta is fel-felbukkant Alice oldalán kisebb-nagyobb rendszerességgel, de komplett lemezre, azt hiszem, egyikünk sem számított ebben a leosztásban a The Revenge Of Alice Cooper tavaszi bejelentéséig. Mindenesetre szívmelengető már maga a tény és a koncepció is.

Kiderült, hogy Gelsenkirchenben nemcsak bányászok vannak a Sodom és a Schalke révén, hanem klasszikus heavy metal is terem a Ruhr-vidéken. Az Attic azon tradicionális metálcsapatok sorát gyarapítja, akiknek van egy óriási példaképük, és saját számokat írnak eme példakép stílusában. Ilyen még az Astral Doors (Dio), a Gruesome (korai Death), a Blazon Stone (Running Wild), a The Watch (Genesis) vagy a Hellfueled (Ozzy szólóban) is. Most itt van a német Attic, nekik ugyanezt a feltétlen rajongást King Diamond szólómunkássága jelenti, és ihletük szinte egyetlen forrását is. Azt már meglepve teszem hozzá, hogy ismételten mennyire ízlésesen és jól vették le nagy idoljuk minden apró rezdülését, zeneileg, énekileg és vizuálisan is. A klipes nótákat is jól szétszórták a lemezen, egy az elején, egy pedig a végén.

Ugyan tavalyi a lemez, de ha már ilyen erős a black metal termése az elmúlt években, a Havukruunut vagy a Cradle-t elnézve, nem szerettem volna kihagyni a megemlékezést a svédes black metal egyik legjobb tavalyi terméséről sem, mivel nem marad el ezen ismertebb bandák kiváló lemezeitől. A Dödsrit neve svédül halálrituálét jelent, szóval helyben vagyunk, szövegileg és koncepcióügyileg a black metal nyersebb ágával van dolgunk. Ám zeneileg előjönnek a finomságok a dissectionös él, dallamok és egyéb apróságok formájában.

Az Ashes Of Ares mindig is kicsit kihagyott ziccernek tűnt. A projekt indulásakor még Iced Earth/Nevermore-átmenetet is ígért a banda felállása, mivel Van Williams überdobos is benne volt, de az impozáns zenészlista ellenére sem ragadt meg egyik korábbi lemez sem nálam. A felvezető single-ök sem keltettek bizsergést, mert valahogy hiányzott a karakter. Még a US power metal esetében sem bizonyult elégnek a személyes szimpátia a résztvevő zenészek iránt és a nagyon kedves stílus. Később persze a banda jobbára Iced Earth-pótlékká vált, főleg, amióta már csak Freddie Vidales és Matt Barlow alkotja a magot, a Jon Schafferrel történtek után pedig főleg érthető, hogy igyekszenek átvenni a stafétát, amihez a főnök is beleegyezését adta. 

Ha nem is forró krumpliként, de azért eléggé hajigáltuk egymás között a The Haunted új lemezét, ezért is csúsztunk ennyit ezzel az ismertetővel. Ennek természetesen nem az az oka, hogy bármi gond is lenne a Songs Of Last Resorttal, hanem egyszerűen csak tipikusan olyan anyag, amiről viszonylag nehéz értelmeset és nem semmitmondót írni anélkül, hogy átmennénk önismétlésbe. Mivel eleinte úgy éreztem, a legutóbbi, nyolc évvel ezelőtti Strength In Numbersről egészen hasonló a véleményem, mint erről az albumról, kifejezetten nem akartam én nekifutni a dolognak, aztán végül, pár kanyar után mégis nálam kötött ki.

A Halestormmal kapcsolatban, úgy gondolom, sokan osztjuk azt a véleményt, amit Ádám is emlegetett korábban, miszerint a csapatnak lényegében nincsenek rossz lemezei, ugyanakkor olyan sem született még, amire azt lehet mondani, hogy oké, ez itt a magnum opus. Az egyszeri és a megismételhetetlen. Az eddigi albumaikon egyaránt akadnak méregerős pillanatok, nagy slágerek, de ugyanúgy találhatók rajtuk töltelékek és a kevésbé ragadós momentumok is.

Alapos újrakiadásban hozta ki június derekán az 1996-os Load lemezt a Metallica. A Reuben Cohen által újramaszterelt album több féle verzióban is piacra került, fekete és színes splatter vinylen, kazettán, CD-n, és létezik tripla CD-s verzió is, ahol a bónuszok abból a spéci boxból szemezgetnek, ami ezen írás tárgyát is képezi. Mert hát a legexkluzívabb nyilván a sorszámozott deluxe box, és hát itt a deluxe tényleg szó szerint értendő, nem csak valami ráaggatott hangzatos címke.

Nem biztos, hogy egyszerű feladat lenne akárcsak megbecsülni is Bruce Dickinson vagyonát, de abban szinte biztos vagyok, hogy ez a hiperaktív, örökmozgó figura nem azoknak a gazdagoknak a társaságát gyarapítja, akik kótyavetyéléssel töltik el mindennapjaikat. Többek között ezért is volt fura a közelmúltban bejelentett hír a Balls To Picasso újragenerálozásáról, ami elsőre inkább valami unatkozó milliárdos „kínjában-nem-tud-mit-kezdeni-magával" jellegű pótcselekvésnek tűnt, mint értelmes vállalkozásnak, de az ilyesmi valahogy mégsem jellemző Bruce-ra.

XXXL-es szemgolyók, vérben fürdő tekintet, elcseszett gyermekkor és a „hajaismilyen?". Szinte minden alapvető összetevő megvan ahhoz, hogy az időnkénti koncertezést leszámítva inaktív System Of A Down gitárosát megbillogozzuk a komplett őrült jelzővel. Daron Malakian a lemezfronton jó ideje hűvösre tett anyazenekar nélkül is elvan mint a befőtt, hiszen Scars On Broadwayre keresztelt szólóprojektje keretein belül is ugyanúgy ki tudja élni beteges hajlamait, és ugyanúgy erre a formációra sem jellemző az évenkénti túltermelésbe átcsorduló albummegjelenés. Mindjárt kiderül, hogy jó-e ez nekünk vagy sem.

Öt évvel ezelőtt jelent meg a Sodom legutóbbi albuma, a Genesis XIX, aminek Onkel Tom Angelripper egy teljesen átalakított csapat élén futott neki. A nyolc éven keresztül a bandában kifogástalanul szolgáló dobost, Makkát és a két és fél évtizedet letöltő gitárost, Bernemann szélnek eresztette, a Sodom pedig négyfős felállásban vágott neki az új korszaknak. Hiába jött azonban vissza Frank Blackfire is a kötelékbe, nekem komoly csalódást okozott a Genesis XIX. Persze sokan szerették ezt a lecsupaszított, ösztönös, vissza a gyökerekhez felfogású anyagot, nekem azonban túlontúl old schoolra sikeredett. Ezzel persze nem feltétlenül lenne gond, de hozzám sosem a primkóbb megközelítésű anyagaik álltak igazán közel, így hiába próbálkoztam rendületlenül, nem tudtunk összebarátkozni. Szerencsére a The Arsonisttel egészen más a helyzet, ezúttal ugyanis visszakanyarodtak arra az útra, amit anno a Code Reddel kezdtek meg, és amin a Decision Dayjel bezárólag rendíthetetlenül meneteltek anno.

Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája – szól a mondás, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Gruesome esetében valami hasonlóról van szó. Ha esetleg nem ismernéd Matt Harvey és Gus Rios csapatát, már a két főszereplő egyéb kirándulásaiból is sejthető, miről is van szó. Az ősszel Budapestre készülő Left To Die-ban eleve együtt nyomják a Death korai érájának alapműveit a korszakalkotó banda tagjaival, Matt pedig egy időben a Death DTA-ben is emléket állított Chuck Schuldinernek további ex-Death-nagyságokkal. A Gruesome pedig kettejük saját bandája, ahol a Death stílusában írnak dalokat, rendszerint egy-egy konkrét lemez szellemiségét felelevenítve.

Amikor meg akartam fogalmazni saját magam számára egy mondatban, hogy milyen az új H.E.A.T-lemez, csupa filmes idézetek ugrottak be sehonnan, semmilyen kapcsolódással, és aztán a null-kötődésű mondatok csak nem hagytak nyugodni. Mert ha a már ismerős környezet nem ad semmilyen újdonságot, akkor új jelzők sem fognak felmerülni ezzel kapcsolatban.

A Cryptosis fiatal holland csapat, és mindig örömmel tölt el, amikor egyszavas, de kreatív nevek alapján el lehet dönteni, hogy nagyjából mit csinálhat egy banda. Cryptosis van még egy a világon, de évek óta nem hallattak magukról, az egyetlen legitimnek tekinthető névtulajdonos így jelen írásunk tárgya. Egyébként nem kezdők a holland srácok, a banda elődje Distillator néven klasszikus thrasht játszott ugyanilyen felállásban, később, stílusváltás után a jelenleg használt név mellett döntöttek.

Nem akarom idecitálni Thészeusz hajóját, mert ennyire azért nem extrém a dolog, de kétségtelenül érdekes helyzet a Gianté. Adott ugyebár egy überkultikus hard rock/AOR-formáció, akiknek a hőskorban két lemezt köszönhettünk a stílus abszolút csúcsalkotásai közül. Az 1989-es Last Of The Runaways és az 1992-es Time To Burn után visszatértek egyszer az ezredforduló környékén, aztán még egyszer egy szűk évtizeddel később. Utóbbi esetben azonban a banda lelke, Dann Huff már csak a háttérből vett részt a dologban, a 2020-as évek harmadik feltámadásánál pedig még jelzésszerűbb a szerepe.

Tologatom már néhány hete az új Behemoth ismertetőjét. Általában mindenütt elég jól le tudom választani a körítést a zenéről, de nem tehetek róla, itt most nem annyira ment. Lehet akármilyen vallás- és létfilozófiai megalapozást hazudnköríteni a lemezcímhez, de mindannyian tudjuk, hogy akárhogyan is ideologizálja meg mindezt Adam Darski, ez itt bizony akkor is feltűnési viszketegség, a bandára amúgy is jellemző marketingcirkusz, ami szimplán a provokatív figyelemfelkeltést célozza. Igen, tudom, Lengyelországban az egyház szerepe más, mint nálunk, és satöbbi-satöbbi, de szerintem nem kell hívőnek lenni ahhoz – én sem vagyok az –, hogy az ember 14-15 éves kor fölött, habitustól függően szekunder szégyent érezzen, gúnyosan röhögjön vagy simán csak unintelligens prosztóságnak tartsa ezt az egészet. (Felháborodni mondjuk nem kell, annyit nem ér ez az egész.)

Az északi nagy extrém metál színterek emlegetése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Finnországban is van élet (és nemcsak gótikus meg power metal készül északi rokonaink háza táján). Természetesen jelentőségében elmarad a norvégtól, de még a svédtől is, ám létezik itt egy folkos pogány színtér, amelynek sok művelője érdekes és különleges dolgokat alkot. Amit meg a Havukruunu csinál, az nagyon élvezetes, és van egy egyéni, finnes (meg nagyobb léptékkel mérve: északi) íze is.

Számomra attól a ponttól kezdődően vált igazán érdekessé az Inglorious története, hogy az egykori angliai The Voice-versenyző, Nathan James szélnek eresztette a zenekar alapító tagságát. No, nem mintha a korai lemezekkel bármi baj lett volna, hiszen beavatott körökben köztudott, hogy kevés olyan ütős bemutatkozás volt hard rock vonalon azokban az években, mint a debüt és persze annak folytatása. A nekem szóló, igazi bombanóták azonban érzésem szerint a két frissen leigazolt gitáros, Dan Stevens és Danny Dela Cruz érkezése után kezdtek el megszaporodni. Az idei újraébredés viszont már megint – részben – „új" tagokkal történt meg: gitáron a Cradle Of Filth sorait is megjárt Richard Shaw nyomul, billentyűn Tony Draper, dobokon Henry Rogers, a mélyeken pedig újra egy alapítótag, Colin Parkinson kíséri a frontembert.

A Spawn Of Possession különféle okokból történt szétesése elég nagy űrt hagyott maga után, ugyanis elég ritka jelenség volt, ahogyan ez a svéd zenekar művelte a technikás death metalt. A fogóssággal kevés komplex és technikás banda foglalkozik, és bár véleményem szerint ők sem direktből csinálták, nagyon szimpatikus velejárója volt a zenéjüknek. Amolyan járulékos előny volt ez, de az Incurso után öt évvel eltűntek a színről, logisztikát, motivációhiányt és nehézkes albumkészítési folyamatokat okolva. A csapat 2020-ban újra összeállt, a negyedik albumnak szánt névből bandanév lett, és egy régi-új formáció alakult.

Az utóbbi években az Onslaugth háza tájáról leginkább alapító gitárosuk, Nige Rockett rákos megbetegedése kapcsán érkeztek a hírek. Szerencsére Nige sikerrel került ki a kórral való küzdelemből, így a zenekar végre megint a minőségi thrash metal muzsikára összpontosíthat. Legutoljára 2020-ban kaptunk tőlük olyat, ez volt a Generation Antichrist, ami egyben az új frontember David Garnett nagylemezes debütálását is jelentette. Az Origins Of Aggressionön is David vokalizálása hallható, ez viszont nem sorlemez, hanem címéből is sejthetően egy retrospektív gyűjtemény, ami a banda korai érájából, azaz az 1989-es harmadik nagylemezzel, az In Search Of Sanityvel bezárólag válogat.

A kaliforniai Warbringer már régóta teszi a dolgát az undergroundban, mindenféle lendületvesztés vagy jelentős elhajlás nélkül. Az ötös leginkább azért John Kevill zenekara valójában, az acsargó hangú énekesen kívül minden poszton legalább egyszer cseréltek már a zenekarban, ám ez nagyjából soha nem ment a minőség rovására. Azt is lehet mondani, hogy a Warbringer úgy hoz izgalmat, hogy közben semmi merőben újat nem nyújt, és ez így van jól. Az elmúlt tíz évben, a Vektoron kívül az egész thrash műfajban nem hozott senki merőben újat, de igazából az elmúlt harmincban sem, kivéve, ha a Machine Headet debütjét még beleszámítjuk a periódusba.