CD kritika

Mindent és még annál is többet leírtunk már az Amorphisról, legyen szó lemezismertetőről, kritikáról, hírekről, koncertekről vagy akár kommentekről. A finnek már nagyon sok éve – Tomi Joutsen érkezése után főleg – játsszák azt a fajta önismétlős biztonsági játékot, amiről képtelenség ma már bármi újat is mondani. Persze azért gondoljunk bele, hogy rajtuk kívül még hány csapat is jár ugyanebben a cipőben, akiket ha elkezdenénk most számszerűsíteni, nagy eséllyel csak jövő héten érnénk a végére, ezért manapság már én is valahogy úgy kezelem őket, mint annak idején a Motörheadet, az AC/DC-t vagy az Iron Maident.

Nem akarok túlzásokba esni, de valahol baromira találó a Paradise Lost új albumának címe, az Ascension ugyanis emberemlékezet óta a legjobb lemez a bandától. Nem mintha az előzőekkel bármi gond lett volna, hiszen Nick Holmesék elég rendesen összekapták magukat az ezredfordulós évek megosztóbb lemezei után – ugyanakkor elég egyértelmű, hogy a legutóbbi Obsidian óta eltelt ötéves rekordszünet és a hosszabb érlelés nagyon jót tett a friss daloknak.

Az Imperial Triumphant sokszor tűnik valami rossz viccnek, de azért a valóság jóval árnyaltabb ennél, és az összkép is pozitív. Adott egy húszéves amerikai zenekar New Yorkból, amely avantgárd és dzsesszes elemeket kever disszonáns death/black metalba, sőt, sokszor inkább fordítva. Kisvárosból ilyen elmebeteg mix nem is származhatna, ehhez egy metropolisz káosza kell, mert ilyen zenéhez kötelező a kulturális olvasztótégely. Aztán ezek az emberek mindenféle maskarákba is öltöznek. Hát csoda, ha ez felkapott lett? Már amilyen szinten egy disszonáns death/black metal banda lehet felkapott. De az undergroundban nem véletlenül cseng egyre ismertebben a nevük.

Hogy csinálja? Mivel konzerválja magát a Rock Hangja, aki még 74 évesen is szinte ugyanazt a minőséget képviseli, mint egészen fiatal korában? Glenn Hughes, a régi, nagy dinoszauruszok között is kivételes példa, de szűkítsük le a kört mondjuk a Deep Purple-családfára is, anélkül, hogy bárkit megsértenénk vele: Ian Gillan védjegyszerű sikolyai ugye most már csak a korai albumokon hasítanak, David Coverdale hangszálaiból pedig sajnos az évek teljesen kikoptatták az életet. Glenn ugyanakkor még most is hozza az ötvenöt (!) évvel ezelőtti Trapeze-témákat is, és ami a lényeg: nem veszett ki belőle a mojo, a tűz és az a bizonyos „vibrálás″ sem.

Mióta hivatalosan újjáalakultak, minden egyes évértékelőmben a következő év reménységei között soroltam fel a Dark Angel visszatérő albumát. Most, hogy számos terelés, lebegtetés, halasztás, illetve egy tragédia – Jim Durkin gitáros 2023-as halála – után végül megjelent az album, kis túlzással inkább azt mondom: bár el se készült volna. És ismétlem, rejlik ebben némi sarkítás is a részemről, főleg, hogy nagy tétje hálistennek semmilyen irányban nincs a dolognak harmincnégy teljes évnyi lemezínség után. De annyi bizonyos, hogy az Extinction Level Event komoly csalódás.

Az van, hogy elkezdtem írni egyfajta szokásos bevezetőt az új Deftones-lemezhez, aztán kábé másfél körmondat mondat múlva rájöttem: már az én gondolataim is olyan szinten csaponganak, mint bármelyik videós social csatorna pár másodpercenként váltakozó tartalma, és nehezen tudom összerendezni, összeterelni azt a pár gondolatfoszlányt, amivel a bevezetőt (és a többit) meg akartam tölteni. Nehéz így belefogni egy lemezismertetőbe, még akkor is, ha az adott zenekar munkásságát az első lemez óta mélytengeri búvárhoz hasonló merülési érzésvilággal szippantottan magamba, és még nehezebb megfogalmazni, hogy mit is jelent ma egy Deftones-lemez. Akár nekem, akár neked.

Tavaly nyáron a semmiből érkezett a hír a Primal Fear felállásának szétrobbanásáról: a zenekart a kezdetektől irányító páros, Ralf Scheepers énekes és Mat Sinner basszusgitáros mellől egyszerre lécelt le mindenki, a csapatban egyfajta állandó kisegítő szerepkörben mozgó Magnus Karlsson kivételével. Mindez azért volt meglepő, mert Alex Beyrodt és Tom Neumann gitárosok évtizedes múltra tekinthettek vissza csapatban, de Michael Ehré is öt évet húzott le a dobok mögött. Mat és Ralf viszont nem igazán vette magára a történteket. Hamar meggyőzték Karlssont, hogy lépjen kissé előrébb az árnyékból, és legyen állandó, turnézó tagja a csapatnak, illetve Ehré helyére leakasztottak egy másik veterán dobost, André Hilgerst (lásd Rage, Silent Force, Bonfire, Axxis stb.). Kisebb meglepetésre, a másik gitárosi posztra egy hölgy, a társainál jó húsz-harminc évvel fiatalabb Thalia Bellazecca került, akit eddig csak kisebb csapatokból lehetett ismerni.

A Cancer a színtér régi játékosa: sosem tartoztak a death metal műfaj felsőházába, de a '90-es évek legelején rajta voltak a hullámon és szépen elketyegett a történet a maga tempójában. Sőt, ma már nagyrészt feledésbe merült a dolog, de a banda annak idején meglepően korán, a többségnél valamivel hamarabb ébredt rá a dallamosításra is az 1995-ös Black Faith lemezzel. Én éppen különlegesebb, egyedibb hangvétele miatt főleg utóbbi albumot hallgattam tőlük annak idején, de nyilván a szögegyenes zúzdákat rejtő korai anyagok is rendben vannak annak, amik.

A The Great Old Onesnak már a legkorábbi időktől megvolt az egyértelmű identitása, és a kezdettől kiforrott volt minden stílusjegyük, a lemezek közötti különbségeket az ezek közötti arányok adták, meg a dalok ihletettsége közötti apró különbségek. A Bordeaux-ban székelő francia csapat Lovecraft műveinek igazi mániákusa, ugyanis ez az ötödik nagylemezük, és mindegyik lovecraftiánus szövegekkel rendelkezik. Még a zenekar neve is innen ered, ugyanis a Nagy Öreg Istenek éppen ebből a fantasy-univerzumból származnak (ezen istenek közé tartozik a számtalan metálbanda által megénekelt Cthulhu is, számtalan helyesírásával).

A post-zenék kedvelői számára már önmagában az a tény figyelemfelkeltő lehet, ha egy zenekar neve a berlini, Robin Staps (The Ocean) által vezetett Pelagic Records kapcsán bukkan fel (külön öröm, hogy hazai büszkeségünk, a Törzs idei Menedék lemeze szintén ennél a patinás kiadónál jöhetett ki). A veterán svájci Zatokrev is ide érkezett meg a ...Bring Mirrors To The Surface-szel, amely albumra a banda és tábora egyaránt régóta várt. A már az előd Silk Spiders Underwater... megjelenésének környékén tervbe vett folytatás elkészítése egy komplett évtizedet vett igénybe, és a Minskkel közös splittől (Bigod) eltekintve bizony nem nagyon hallottunk a Zatokrev felől az elmúlt években, ami a kézzelfogható megjelenéseket illeti. Pedig már a nagyszerű The Bat, The Wheel And A Long Road To Nowhere (mekkora cím!) idejében sem volt ez egy kezdő társulat, mostanra pedig bő két évtizedes múlttal büszkélkedhetnek.

Nem nevezném váltásnak a dán Baest új lemezét, de az tuti, hogy bizonyos tekintetben kissé eltér az eddigi munkáiktól. Ugyanakkor sikerült úgy újat, mást mutatniuk a Colossal dalaiban, hogy közben abszolút megmaradtak a rájuk jellemző elemek is, viszont a végeredmény egyedibb, különlegesebb lett. Garantáltan nem fog mindenkinek tetszeni ez a kis iránykorrekció, de az biztos, hogy az új album átkozottul szórakoztatóra sikeredett.

1989 környékén adta a már Magyarországon is fogható Sky Movies a néhány évvel korábbi, egész estés Transformers rajzfilmet. Kölyökfejjel nyilván nagy élményt jelentett a dolog, ám már akkor is legalább akkora hatást tett rám a – mint jóval később kiderült, The Touch című – fő betétdal, amelynek refrénjét aztán soha többé nem tudtam kiverni a fejemből. Utána bő egy-másfél évvel pedig nálunk is bemutatták a mozik a Kickboxert, aminél szintén ugyanígy jártam a stáblistás témával. A Transformersszel ellentétben Jean-Claude Van Damme verekedős klasszikusát viszonylag egyszerűen fel tudtam később hajtani VHS-en is, így igazi old school módon, a kétkazettás magnót a tévé hangszórójához tartva felvettem a Never Surrender című dalt valamelyik válogatásomra (képzelheted, milyen minőségben...), és orrvérzésig hallgattam.

Akik ismerik a metálzene elmúlt harminc évének meghatározó szereplőit, azoknak elég lenne leírni az előadó páros nevét, mint ismertetést.

– Szeva, haver, milyen lett a lemez?
– Hm, olyan, mintha Ellefson dolgozna Soto dallamai alá.
– Frankó.

Vagyis: létezik az a rendkívül jellegzetes basszushangzás, ami egyszerre búgó és fémesen üt, ott köpköd a Hook In Mouth sodrásában, meg dübörög az Ashes In Your Mouth alapjaiban. Egyúttal arra is megvan a válasz, ha nem is volt kérdés soha, hogy mitől is szólt úgy a Megadeth, ahogy. Na.

A Jekatyerinburgból elszármazott, de évek óta Orlandóban berendezkedett Slaughter To Prevail szinte észrevétlenül nőtt valószínűtlenül nagyra a legutóbbi, 2021-es Kostolom lemez óta. Elég árulkodó, hogy miközben ez még csak a harmadik albumuk, a Magyarországot is érintő aktuális turnén már egyszerre játszik majd előttük nyitóbandaként a Dying Fetus és a Suicide Silence... A csapat tehát most már egyértelműen a modern, brutál vonal felsőházának kapuján kopogtat, és van is esélyük a bebocsáttatásra. A Grizzlyben igazából minden együtt is van ehhez, bár nyilván a zene mellett náluk is sok összetevős ez az egész.

Meglehetősen illusztris felállással vágott neki a világ meghódításának a 2024-ben alakult, kaliforniai Nefarious. Az akár underground szupergroupnak is nevezhető alakulat soraiban találjuk ugyanis Rick Hunoltot, aki az Exodus egykori H-teamjének tagjaként vívott ki magának legendás státuszt a thrash metal mezőnyben, a dobok mögött a Death Angelben jelenleg is érdekelt Will Carroll ül, Hunolt gitárostársa az a Doug Piercy, aki a Hetahen első két lemezén pengetett, de a Blind Illusionben is megfordult, akárcsak a bőgős Tom Gears. A mikrofon pedig a Hirax örökmozgó frontembere, Katon W. De Pena kezébe került.

Most, röpke kilenc (!) évvel a bejelentés és nyolc (!) évvel a tényleges aktivitások kezdete után nyugodtan ki merem jelenteni: a Helloween Pumpkins United visszatérése minden idők legjobban elsült összeborulásai közé tartozik. A zenekarnak úgy sikerült rebootolnia magát, hogy maximálisan kielégítenek mindenféle nosztalgikus szempontot, de közben egyszersmind több is ez a történet a leves szimpla felmelegítésénél. És nyilván nehéz is lett volna visszalépni innen, amit alighanem ők is éreznek, hiszen ez már a második nagylemez a megalétszámú, régi-új felállásban.

Minden brutális death metal lemez megkapja a kritikát, hogy szét van verve, ahogy ez is meg fogja. Ám a blastolás szerencsére nem szüntelen, sok súlyos és lassabb jelenet színesíti a zenét, közte még deathcore-os breakdownok is. Sok igazhívő meg persze pont emiatt fog menekülni az An Insatiable Violence-től. Van is némi igazságuk, de azért az általános félelmek, ahogy vártuk, igazolatlanok. Ez itt még mindig a Cryptopsy, csak némileg más, mint a régmúltban volt.

Akad némi underground hype a chilei Mawiza körül az utóbbi hetekben. Igazság szerint a hasonló esetekben előzetesen mindig nehéz eldönteni, hogy ez az egész a zene egzotikusságának vagy tényleges színvonalának szól. A magam részéről egyelőre nem akarok végleges döntést hozni a kérdésben a csapat Season Of Mistnél debütáló lemeze alapján, mert sok irányba kanyarodhat még ez a történet, de annyi bizonyos, hogy az ÜL jól sikerült, és érdemes lesz rájuk odafigyelni.

Osztálytalálkozó több mint ötven év után, vagy valami hasonló – talán így lehetne a legtalálóbban jellemezni Alice Cooper új albumát. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy „az" Alice Cooper új albumát, hiszen a név ebben az esetben valójában nem a később szólóban önállósodó frontembert, hanem az első korszak hasonnevű zenekarát takarja – leszámítva természetesen az 1997-ben elhunyt Glen Buxton gitárost. Michael Bruce gitáros, Dennis Dunaway basszer és Neal Smith dobos persze a banda 1973-as szétrobbanása óta is fel-felbukkant Alice oldalán kisebb-nagyobb rendszerességgel, de komplett lemezre, azt hiszem, egyikünk sem számított ebben a leosztásban a The Revenge Of Alice Cooper tavaszi bejelentéséig. Mindenesetre szívmelengető már maga a tény és a koncepció is.

Kiderült, hogy Gelsenkirchenben nemcsak bányászok vannak a Sodom és a Schalke révén, hanem klasszikus heavy metal is terem a Ruhr-vidéken. Az Attic azon tradicionális metálcsapatok sorát gyarapítja, akiknek van egy óriási példaképük, és saját számokat írnak eme példakép stílusában. Ilyen még az Astral Doors (Dio), a Gruesome (korai Death), a Blazon Stone (Running Wild), a The Watch (Genesis) vagy a Hellfueled (Ozzy szólóban) is. Most itt van a német Attic, nekik ugyanezt a feltétlen rajongást King Diamond szólómunkássága jelenti, és ihletük szinte egyetlen forrását is. Azt már meglepve teszem hozzá, hogy ismételten mennyire ízlésesen és jól vették le nagy idoljuk minden apró rezdülését, zeneileg, énekileg és vizuálisan is. A klipes nótákat is jól szétszórták a lemezen, egy az elején, egy pedig a végén.

Ugyan tavalyi a lemez, de ha már ilyen erős a black metal termése az elmúlt években, a Havukruunut vagy a Cradle-t elnézve, nem szerettem volna kihagyni a megemlékezést a svédes black metal egyik legjobb tavalyi terméséről sem, mivel nem marad el ezen ismertebb bandák kiváló lemezeitől. A Dödsrit neve svédül halálrituálét jelent, szóval helyben vagyunk, szövegileg és koncepcióügyileg a black metal nyersebb ágával van dolgunk. Ám zeneileg előjönnek a finomságok a dissectionös él, dallamok és egyéb apróságok formájában.

Az Ashes Of Ares mindig is kicsit kihagyott ziccernek tűnt. A projekt indulásakor még Iced Earth/Nevermore-átmenetet is ígért a banda felállása, mivel Van Williams überdobos is benne volt, de az impozáns zenészlista ellenére sem ragadt meg egyik korábbi lemez sem nálam. A felvezető single-ök sem keltettek bizsergést, mert valahogy hiányzott a karakter. Még a US power metal esetében sem bizonyult elégnek a személyes szimpátia a résztvevő zenészek iránt és a nagyon kedves stílus. Később persze a banda jobbára Iced Earth-pótlékká vált, főleg, amióta már csak Freddie Vidales és Matt Barlow alkotja a magot, a Jon Schafferrel történtek után pedig főleg érthető, hogy igyekszenek átvenni a stafétát, amihez a főnök is beleegyezését adta. 

Ha nem is forró krumpliként, de azért eléggé hajigáltuk egymás között a The Haunted új lemezét, ezért is csúsztunk ennyit ezzel az ismertetővel. Ennek természetesen nem az az oka, hogy bármi gond is lenne a Songs Of Last Resorttal, hanem egyszerűen csak tipikusan olyan anyag, amiről viszonylag nehéz értelmeset és nem semmitmondót írni anélkül, hogy átmennénk önismétlésbe. Mivel eleinte úgy éreztem, a legutóbbi, nyolc évvel ezelőtti Strength In Numbersről egészen hasonló a véleményem, mint erről az albumról, kifejezetten nem akartam én nekifutni a dolognak, aztán végül, pár kanyar után mégis nálam kötött ki.

A Halestormmal kapcsolatban, úgy gondolom, sokan osztjuk azt a véleményt, amit Ádám is emlegetett korábban, miszerint a csapatnak lényegében nincsenek rossz lemezei, ugyanakkor olyan sem született még, amire azt lehet mondani, hogy oké, ez itt a magnum opus. Az egyszeri és a megismételhetetlen. Az eddigi albumaikon egyaránt akadnak méregerős pillanatok, nagy slágerek, de ugyanúgy találhatók rajtuk töltelékek és a kevésbé ragadós momentumok is.

Alapos újrakiadásban hozta ki június derekán az 1996-os Load lemezt a Metallica. A Reuben Cohen által újramaszterelt album több féle verzióban is piacra került, fekete és színes splatter vinylen, kazettán, CD-n, és létezik tripla CD-s verzió is, ahol a bónuszok abból a spéci boxból szemezgetnek, ami ezen írás tárgyát is képezi. Mert hát a legexkluzívabb nyilván a sorszámozott deluxe box, és hát itt a deluxe tényleg szó szerint értendő, nem csak valami ráaggatott hangzatos címke.

Nem biztos, hogy egyszerű feladat lenne akárcsak megbecsülni is Bruce Dickinson vagyonát, de abban szinte biztos vagyok, hogy ez a hiperaktív, örökmozgó figura nem azoknak a gazdagoknak a társaságát gyarapítja, akik kótyavetyéléssel töltik el mindennapjaikat. Többek között ezért is volt fura a közelmúltban bejelentett hír a Balls To Picasso újragenerálozásáról, ami elsőre inkább valami unatkozó milliárdos „kínjában-nem-tud-mit-kezdeni-magával" jellegű pótcselekvésnek tűnt, mint értelmes vállalkozásnak, de az ilyesmi valahogy mégsem jellemző Bruce-ra.