CD kritika

Eléggé fű alatt jelent meg Kirk Windstein második szólóalbuma, és gyakorlatilag teljes csend is van körülötte, de a Crowbar főnöke nyilvánvalóan eleve nem a slágerlisták élét célozta be az Ethereal Wavesszel. Nem meglepő, akad most elég dolga a Downnal meg a Type O Negative ex(?)-tagjaival közös Sun Dont Shine-nal is. Szóval nem látnék bele ebbe semmit: Kirk barátunk folyamatosan írja a zenéket, kiadja magából az ötleteit, aztán akit érdekelnek, meghallgatja az aktuális gyűjteményt, akit meg nem, az továbblép. Neki szerintem, ha nem is mindegy, de nem ez a fő szempont. Gyanítom, hogy akkor is ontaná a riffeket meg a dalokat, ha szó szerint senki sem hallgatná ezeket, hiszen nyilvánvalóan belső önkifejezési kényszerről beszélünk.

Az első benyomások egyike az volt az előzetesen megjelent Battle Beast-dalok hallatán, hogy az alapvetően rokonszenves banda új alkotásait muszáj lesz szeretni, tehát akaratból kell hallgatni. Ugyanis annyira kommersz és annyira fröccsöntött megszólalást borított ránk a finn csapat, hogy nullkilométeres hozzáállás mellett nem feltétlenül szavaznék ilyen jellegű muzsikára 2025-ben. A hangzás olyan értelemben tökéletes, mint minden jelenlegi, szabványos, tizednyi decibelre kimért szinteken táncoló digitális hangszín: helyén van minden egyes hangszer, lábdob, cin, basszus, aktív vagy nem aktív hangszedőkön torzított gitárok, kellemesre hangolt szintetizátor-szólamok. Mondhatni, sterilen karcos az egész, skatulyából húzták elő a hangképet. Joona Björkroth gitározása, futamai kimértek, remekül illeszkednek tesója, Janne szintis megoldásaihoz, és most hadd ne éljek az egy húron pendülnek szóviccel.

Az Orbit Culture a legdurvábban pörgő, legkurrensebb nevek egyike jelenleg a színtéren, és elég komoly esélyük mutatkozik rá, hogy mire lefut az új, sorrendben ötödik album ciklusa, már egy ligával feljebb jegyezzék őket. Méghozzá megérdemelten: a svédek nyílegyenesen, kilengések nélkül haladnak előre a korábbi mezsgyén, mostanra tényleg véglegesen összeállt náluk a kép, a hozzávalók teljesen organikus eleggyé főttek. Vagyis a banda simán és azonnal beazonosítható, amint megszólalnak, és ezt helyből díjazni kell, ráadásul hallhatóan igyekeznek egyre kerekebb dalokat írni. Saját hangzás pipa, dalszerzési képesség pipa, tudatos építkezés pipa – úgyhogy a fokozatosan növekvő sikereket sem kell nagyon magyarázni.

A Venator egy fiatal osztrák csapat Linzből, és mindenben a '80-as évek első felét-közepét idézik. A zene, a borító, a tagok fazonja, abszolút minden a műfaj (legjobb értelemben vett naiv) hőskorába vezet, ahol léggitározó fanatikusok élnek-halnak az undergroundot uraló kedvenc bandáikért, amelyek közül a legnagyobbak lassan az arénákat is meghódítják. Ezekből is leginkább a klasszikus brit heavy metal a fő csapásirány, de szerencsére nem az egyetlen összetevő az üstben, így egészen ízletes keverékkel szolgálnak. Igazi '80-as évek-szintézis ez, ha filmes példával kellene érzékeltetni, nagy vonalakban metálzenei Stranger Things (nem mintha a sorozatban ne lett volna amúgy is metál a műfaj korabeli súlyának megfelelő mennyiségben).

Nem tudom, számított-e még bárki új zenékre az Aerosmith műhelyéből, de én a magam részéről biztosan nem. Ha a bluesfeldolgozásokat nem nézzük, minden idők egyik leghatalmasabb amerikai rockzenekara a 21. században mindössze két albumot volt képes kiszenvedni magából, az abszolút karriermélypont Just Push Playt és a lényegesen erősebb, de messze nem megkerülhetetlen Music From Another Dimension!-t. Számomra nem kérdés, hogy zeneileg rég elfogyott már itt a puskapor meg a mondanivaló, ami a banda átlagéletkorát és múltját tekintve egyébként abszolút érthető és védhető. Így aztán a covid miatt hamvába halt európai turné és a magyar buli, majd a későbbi búcsúturné lefújását sokkal jobban bántam annál, mint hogy valójában már szó sincs náluk új dalokról.

Közhelyszámba megy, hogy Max Cavalera szétaprózta magát az elmúlt lassan két évtized folyamán. Igazából mostanra egy ernyő alá is terelt nagyjából mindent, kvázi családi vállalkozásként, és mivel zeneileg annyira nagy eltérés azért nincs a különböző projektjei között, valójában jobb is ez így. A név másodlagos, voltaképpen futhatna szinte minden Soulfly vagy Cavalera brand alatt, úgyis tudod, mit kapsz. Az már esetlegesebb, hogy milyen minőségben... A mélyponton szerintem pár éve túllendültünk, de azért az új Soulfly sem az év albuma, azzal együtt sem, hogy akadnak rajta nagyon erős pillanatok is.

Kellemetlen meglepetést jelentett néhány hete, amikor kiderült: a Trivium friss EP-je egyben Alex Bent dobos hattyúdalát is jelenti. Épp a legutóbbi, de már – durván repül az idő – négyéves In The Court Of The Dragon lemez kapcsán írtam le, hogy a zenekar néhány turbulens év után alighanem épp Bent csatlakozása miatt tudta ismét a helyes vágányra kormányozni a szerelvényt, erre tessék... Szóval a csapatnál hagyományosan neuralgikusnak számító doboskérdésre továbbra sem került végleges pont, kíváncsi leszek, merre indulnak majd az utóddal, Alex Rüdingerrel.

Nem lehet elkerülni a történelemleckét egy ilyen album esetén. Egyesek harmincegy éve várnak erre, én csak nagyjából húsz, de még így is nagyot szól az eredeti Biohazard újbóli összeborulása. Persze annyi embert nem fog megmozgatni, mint Rob Halford vagy Bruce Dickinson hazatérése, de azért Brooklyn egyik legikonikusabb négyese az eredeti felállásban az igazi, akárhogy is nézzük a dolgokat. Ez a négy ember pedig 2011 óta nem készített albumot ebben a szereposztásban, igazán jót meg 1994 óta, így mindenképpen izgatott voltam, mi sül ki ebből.

Pont Michael Schenker kapcsán már sokan leírták előttem még itt a Shock!-on is, mennyire tankönyvi példája annak, hogy a legnagyobb zsenik többsége egyben a legnehezebb természetű ember. Ennek pedig nemcsak az lehet a jó bizonyítéka, hogy nem találta meg a helyét sem a Scorpions szó szerint családias hangulatában, sem a UFO-ban, a sikerek fő kovácsaként, és akármelyik, közismerten „nehéz eset" előadót is messze lehagyja az elfogyasztott zenészek számát tekintve – hanem hogy még a saját szólómunkásságánál is össze-vissza váltogatja a neveket. Ezek után pedig már meg se lepődöm azon, hogy én is már a hatodik szerző vagyok ezen a médiumon, aki az egyik lemezéről ír – főleg úgy, hogy az elég vaskos saját név alatti életműnek alig a töredékéréről esett szó.

James Rivera kétségtelenül az underground egyik állócsillaga. Az idén 65. életévét betöltött frontember már anyabandájával, a Helstarral is abszolút maradandót alkotott a US power színtéren, később pedig olyan, szintén kultikus csapatokban bukkant fel, mint a Seven Witches, a Vicious Rumors vagy a Malice, hogy a számtalan kisebb-nagyobb projektjét már ne is említsük. Az utóbbi tíz-tizenöt évben viszont leginkább a Helstarra koncentrált, hiszen a Shadowkeep 2018-as anyagát leszámítva 2012 óta nem adott ki lemezt más formációkkal.

Amikor 2007 elején öt terepgatyás fazon kisétált a PeCsa deszkáira a Therion előzenekaraként, és fél óra alatt villámháborúba illő lerohanást hajtott végre, már akkor is éreztem, hogy sokra vihetik még... és valóban, pár év alatt odaküzdötték magukat a fesztiválok főműsoridejébe, majd sorra nőtték ki a klubokat, nemcsak a közönség, hanem a színpadi látvány méretével is. A népszerűség viszont mintha egy kicsit el is kényelmesítette volna őket. Vagy az nem tehetett nekik jót, amikor a tagság kétharmada egyszerre lépett le, de én is körülbelül a Carolus Rex megjelenése után vettem lazábbra a kapcsolatot a Sabatonnal. Azóta készült számaik között már kevés olyat találtam, ami annyira meg tudott volna fogni, és az élő találkozásokat is inkább csak a fesztiválokra korlátoztam, hiszen vagy a turnészervezők nem tudták soha helyén kezelni a keresletet irántuk, vagy egyszerűen a megfelelő koncertterem hiányzott. Most azonban a következő turnéjukon biztos ott leszek, mert arra egy elég jó mézesmadzagot is be tudtak lengetni... így jó tudni, hogy mire is számíthatok ott az új lemezzel.

Még tavasszal, pontosabban március közepén jelent meg a Heathen koncertlemeze, a Bleed The World Live. Mivel a zenekar alapból nem kap túl sok publicitást, és ez az anyag is eléggé elsikkadt – hiába jelent meg a Nuclear Blastnél –, így talán ennyi idővel megjelenése után is érdemes szót ejteni róla. A Heathen 1984-ben alakult, Kaliforniában, és hiába hoztak ki két kiváló nagylemezt anno 1987-ben Breaking The Silence és 1991-ben Victims Of Deception címmel, sosem sikerült kitörniük az undergroundból. Pedig David White személyében olyan énekesük volt, aki a korszak thrash metal frontembereinek abszolút krémjéhez tartozott. 

Felnőtt Latin-Amerikában egy generáció, amelyik ontja magából a kompetenstől nagyon jóig terjedő skálán a sokadik hullámos bandákat. Jelen esetben klasszikus thrash metalról van szó, de a jelenség nem csak erre a műfajra korlátozódik. Ennek azóta lett nemzetközi híre és relevanciája, mióta a thrash metal stagnálni kezdett arculatformáló szinten. Így viszont egyre inkább szükség van a legjobb értelemben értendő másodvonalat kitermelni akaró fiatal arcokra, hangokra, és a régióban Chile mellett Brazília a jelenség másik melegágya.

Attól valahogy nem féltem, hogy a Coroner visszatérése gyenge lesz. Tommy Vetterliék már pályafutásuk első pillanataiban is magas minőséget produkáltak, ráadásul esetükben egyértelműen és élesen kirajzolódik az a minden esetben felfelé tartó fejlődési ív, amit az évek során lemezeikkel bejártak. A kezdő, még egyértelműen techno-thrash alapú R.I.P.-től a már kifejezetten intelligens, végtelenül rétegzett Grinig mindig öles léptekkel haladtak előre a csakis saját maguk által kijelölt és másoknak kitaposott ösvényen, egészen 1996-os feloszlásukig. És ugyan a zenekar ismét aktív 2010 óta, a lemezkészítést nem kapkodták el: a Dissonance Theory egészen pontosan harminckét (!!!) évvel követi a sorban a legutolsó, 1993-ban megjelent Grint.

Állítólag harminc év után, 2027-ben folytatódik az Alien-sztori a jelenleg hetvenhat éves Sigourney Weaverrel. Rajongóként ennek ugye örülnöm kellene, mégis ott motoszkál az elkerülhetetlen kérdés az agyamban: muszáj ezt még erőltetni? Szükség van-e újabb rókabőrt lehúzni a klasszikusokról? A színésznő sem mai csirke már, harminc év elteltével pedig a xenomorf mozgása sem lehet annyira fürge, mint süldő korában, s persze az sem kizárt, hogy manapság már szemüveget hord és ennyi idősen biztosan többet is nyáladzik...

Emlékszem, 2004-ben még a Hammer számára készítettem egy Sex Action-interjút az akkor frissen újra összeállt klasszikus felállással. Matyi akkor azt mondta, mára a Sex Action legendává lett, ahogy ez az első lemez is. Mindez akkor talán még túlzásnak tűnhetett, 2025-ben viszont már nem kérdéses: a tény, hogy ez a lemez – korántsem érdemtelenül – immár nem is az első újrakiadását éli meg, bizonyíték lehet arra, hogy mégiscsak van valami a dologban.

Mindent és még annál is többet leírtunk már az Amorphisról, legyen szó lemezismertetőről, kritikáról, hírekről, koncertekről vagy akár kommentekről. A finnek már nagyon sok éve – Tomi Joutsen érkezése után főleg – játsszák azt a fajta önismétlős biztonsági játékot, amiről képtelenség ma már bármi újat is mondani. Persze azért gondoljunk bele, hogy rajtuk kívül még hány csapat is jár ugyanebben a cipőben, akiket ha elkezdenénk most számszerűsíteni, nagy eséllyel csak jövő héten érnénk a végére, ezért manapság már én is valahogy úgy kezelem őket, mint annak idején a Motörheadet, az AC/DC-t vagy az Iron Maident.

Nem akarok túlzásokba esni, de valahol baromira találó a Paradise Lost új albumának címe, az Ascension ugyanis emberemlékezet óta a legjobb lemez a bandától. Nem mintha az előzőekkel bármi gond lett volna, hiszen Nick Holmesék elég rendesen összekapták magukat az ezredfordulós évek megosztóbb lemezei után – ugyanakkor elég egyértelmű, hogy a legutóbbi Obsidian óta eltelt ötéves rekordszünet és a hosszabb érlelés nagyon jót tett a friss daloknak.

Az Imperial Triumphant sokszor tűnik valami rossz viccnek, de azért a valóság jóval árnyaltabb ennél, és az összkép is pozitív. Adott egy húszéves amerikai zenekar New Yorkból, amely avantgárd és dzsesszes elemeket kever disszonáns death/black metalba, sőt, sokszor inkább fordítva. Kisvárosból ilyen elmebeteg mix nem is származhatna, ehhez egy metropolisz káosza kell, mert ilyen zenéhez kötelező a kulturális olvasztótégely. Aztán ezek az emberek mindenféle maskarákba is öltöznek. Hát csoda, ha ez felkapott lett? Már amilyen szinten egy disszonáns death/black metal banda lehet felkapott. De az undergroundban nem véletlenül cseng egyre ismertebben a nevük.

Hogy csinálja? Mivel konzerválja magát a Rock Hangja, aki még 74 évesen is szinte ugyanazt a minőséget képviseli, mint egészen fiatal korában? Glenn Hughes, a régi, nagy dinoszauruszok között is kivételes példa, de szűkítsük le a kört mondjuk a Deep Purple-családfára is, anélkül, hogy bárkit megsértenénk vele: Ian Gillan védjegyszerű sikolyai ugye most már csak a korai albumokon hasítanak, David Coverdale hangszálaiból pedig sajnos az évek teljesen kikoptatták az életet. Glenn ugyanakkor még most is hozza az ötvenöt (!) évvel ezelőtti Trapeze-témákat is, és ami a lényeg: nem veszett ki belőle a mojo, a tűz és az a bizonyos „vibrálás″ sem.

Mióta hivatalosan újjáalakultak, minden egyes évértékelőmben a következő év reménységei között soroltam fel a Dark Angel visszatérő albumát. Most, hogy számos terelés, lebegtetés, halasztás, illetve egy tragédia – Jim Durkin gitáros 2023-as halála – után végül megjelent az album, kis túlzással inkább azt mondom: bár el se készült volna. És ismétlem, rejlik ebben némi sarkítás is a részemről, főleg, hogy nagy tétje hálistennek semmilyen irányban nincs a dolognak harmincnégy teljes évnyi lemezínség után. De annyi bizonyos, hogy az Extinction Level Event komoly csalódás.

Az van, hogy elkezdtem írni egyfajta szokásos bevezetőt az új Deftones-lemezhez, aztán kábé másfél körmondat mondat múlva rájöttem: már az én gondolataim is olyan szinten csaponganak, mint bármelyik videós social csatorna pár másodpercenként váltakozó tartalma, és nehezen tudom összerendezni, összeterelni azt a pár gondolatfoszlányt, amivel a bevezetőt (és a többit) meg akartam tölteni. Nehéz így belefogni egy lemezismertetőbe, még akkor is, ha az adott zenekar munkásságát az első lemez óta mélytengeri búvárhoz hasonló merülési érzésvilággal szippantottan magamba, és még nehezebb megfogalmazni, hogy mit is jelent ma egy Deftones-lemez. Akár nekem, akár neked.

Tavaly nyáron a semmiből érkezett a hír a Primal Fear felállásának szétrobbanásáról: a zenekart a kezdetektől irányító páros, Ralf Scheepers énekes és Mat Sinner basszusgitáros mellől egyszerre lécelt le mindenki, a csapatban egyfajta állandó kisegítő szerepkörben mozgó Magnus Karlsson kivételével. Mindez azért volt meglepő, mert Alex Beyrodt és Tom Neumann gitárosok évtizedes múltra tekinthettek vissza csapatban, de Michael Ehré is öt évet húzott le a dobok mögött. Mat és Ralf viszont nem igazán vette magára a történteket. Hamar meggyőzték Karlssont, hogy lépjen kissé előrébb az árnyékból, és legyen állandó, turnézó tagja a csapatnak, illetve Ehré helyére leakasztottak egy másik veterán dobost, André Hilgerst (lásd Rage, Silent Force, Bonfire, Axxis stb.). Kisebb meglepetésre, a másik gitárosi posztra egy hölgy, a társainál jó húsz-harminc évvel fiatalabb Thalia Bellazecca került, akit eddig csak kisebb csapatokból lehetett ismerni.

A Cancer a színtér régi játékosa: sosem tartoztak a death metal műfaj felsőházába, de a '90-es évek legelején rajta voltak a hullámon és szépen elketyegett a történet a maga tempójában. Sőt, ma már nagyrészt feledésbe merült a dolog, de a banda annak idején meglepően korán, a többségnél valamivel hamarabb ébredt rá a dallamosításra is az 1995-ös Black Faith lemezzel. Én éppen különlegesebb, egyedibb hangvétele miatt főleg utóbbi albumot hallgattam tőlük annak idején, de nyilván a szögegyenes zúzdákat rejtő korai anyagok is rendben vannak annak, amik.

A The Great Old Onesnak már a legkorábbi időktől megvolt az egyértelmű identitása, és a kezdettől kiforrott volt minden stílusjegyük, a lemezek közötti különbségeket az ezek közötti arányok adták, meg a dalok ihletettsége közötti apró különbségek. A Bordeaux-ban székelő francia csapat Lovecraft műveinek igazi mániákusa, ugyanis ez az ötödik nagylemezük, és mindegyik lovecraftiánus szövegekkel rendelkezik. Még a zenekar neve is innen ered, ugyanis a Nagy Öreg Istenek éppen ebből a fantasy-univerzumból származnak (ezen istenek közé tartozik a számtalan metálbanda által megénekelt Cthulhu is, számtalan helyesírásával).

A post-zenék kedvelői számára már önmagában az a tény figyelemfelkeltő lehet, ha egy zenekar neve a berlini, Robin Staps (The Ocean) által vezetett Pelagic Records kapcsán bukkan fel (külön öröm, hogy hazai büszkeségünk, a Törzs idei Menedék lemeze szintén ennél a patinás kiadónál jöhetett ki). A veterán svájci Zatokrev is ide érkezett meg a ...Bring Mirrors To The Surface-szel, amely albumra a banda és tábora egyaránt régóta várt. A már az előd Silk Spiders Underwater... megjelenésének környékén tervbe vett folytatás elkészítése egy komplett évtizedet vett igénybe, és a Minskkel közös splittől (Bigod) eltekintve bizony nem nagyon hallottunk a Zatokrev felől az elmúlt években, ami a kézzelfogható megjelenéseket illeti. Pedig már a nagyszerű The Bat, The Wheel And A Long Road To Nowhere (mekkora cím!) idejében sem volt ez egy kezdő társulat, mostanra pedig bő két évtizedes múlttal büszkélkedhetnek.