CD kritika

A győri Devoid totálisan underground banda, ugyanakkor a kitartásuk példaértékű. Évek óta rendíthetetlen lelkesedéssel törik az utat, és mindenképpen javukra írandó, hogy noha mindvégig megmaradtak a saját zenei világukban, közben eszük ágában sincs lecövekelni egyetlen helyen. Ennek megfelelően tavaly év végén megjelent harmadik nagylemezük, a Culture War újabb előrelépést jelent, és bőven megállja a helyét nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben is.

Az Alter Bridge a 2000-es évek közepén robbant be a köztudatba, mivel viszont egykori Creed-zenészekkel a fedélzeten tette ezt, minden okom megvolt gyanakodva tekinteni rájuk. Ám a csapat rám cáfolt (és egyúttal még sok mindenki másra), mert sokkal érdekesebb zenét játszottak, mint az anyabanda. Úgy illeszkedtek a hard rock modern amerikai vonulatába, hogy zenéjüknek sok tradicionális összetevője is akadt. Ilyesmiből meg Európában mindig is kevés volt: jellegzetesen tengerentúli miliő ez, az a felhang minimum megvolt, hogy a dolog valami más és ugyanakkor jó. Az összetevőkből pedig igazi sikertörténet kerekedett kiváló lemezek (például Blackbird) egész sorával. Mellékes is, hogy minek nevezzük ezt az egészet, de ha a hard rockhoz az kell, hogy legyen egy nagyszerű frontember, egy varázsló gitáros nagy riffekkel és szólókkal, meg egy betonbiztos, masszív ritmusszekció, akkor helyben vagyunk, mert itt minden ilyen megvan.

A magam részéről a mai napig nagyon erősnek tartom a Kreator legutóbbi albumát, a négy évvel ezelőtti Hate Über Allest, ám a lemez kissé megosztóra sikeredett a maga dallamosabb, letisztultabb megközelítésével. Az ilyen korú, legendaszámba menő bandáknál persze alapvetően nem annyira perdöntő már, hogy éppen milyen az új anyag, mint mondjuk húsz vagy harminc éve – elvégre a koncertekre úgyis mindenki elmegy meghallgatni a nagy klasszikusokat –, de némi iránykorrekció azért érezhető visszafelé a Krushers Of The Worldön. Viszont örömteli, hogy a színvonal továbbra is roppant magas.

A Creeper 2023-ban robbant nálam nagyot, amikor a Cry To Heavennel megírták az év leghatalmasabb rockslágerét, az első Sanguivore lemezt pedig nemcsak ez, hanem nagyon színes és meglepő hatások kavalkádja adta el. Pop/punk gyökereik mellé sok érdekesebb elem csatlakozott, és egyre inkább nekem való zenét kezdett játszani a southamptoni csapat. Már akkor is nagyon jó volt a dallamérzékük, a folytatásra pedig nagyon kíváncsi voltam. A Sanguivore II folytatja elődje irányvonalát, de kevésbé rockoperás, több hard rockos elemez vonultat fel, és a dalok színvonala is egységesebb. Ez főleg akkor nagy szó, ha a múltkorihoz hasonló kaliberű sláger nincs, de akad nagyjából egy sor trónkövetelő.

Számon tartja valaki a Robbie Williams-albumokat? Ha igen, neki mondom, hogy ez állítólag a tizenharmadik nekifutás, és több szinten is zavart okoz ezzel a szerencsétlennek mondott sorszámmal. Az ember óhatatlanul hátrébb lép egyet, és megpróbálja a komplett jelenséget a joviális, méltósággal öregedő, de a pimaszságot ma is értékelő tábor szemüvegén keresztül látni. Nekik nem kell külön elmondani, hogy a britpop lényegesen többet jelent pusztán a brit popnál, mégis, amikor a főhős olyanokat nyilatkozik, miszerint „azt a lemezt akartam most elkészíteni, amelyet a Take Thatből való 1995-ös kilépésem után szerettem volna", akkor szerintem az ő arcuk is egyetlen nagy kérdőjellé változik.

Kissé megkéstem ezzel a recenzióval, de mivel a Lorna Shore hamarosan úgyis az Arénában koncertezik, talán még nem késő szót ejteni róla most, a tavalyi restanciáink ledolgozásának fázisában. Főleg, hogy a lemezről valamiért még így, néhány hónappal a megjelenés után sem hemzsegnek a magyar nyelvű ismertetők... Bár a zenekarnak amúgy sem kell ma már feltétlenül annyira a cégér, hiszen a 2022-es Pain Remainsszel hatalmasat léptek előre, és nyugodtan mondhatjuk: szinte egészen páratlan nimbuszra tettek szert a színtéren. Várható volt, hogy nehéz is lesz megtromfolniuk egy olyan etalon anyagot, mint a legutóbbi – nem is sikerült, bár a végeredmény természetesen panaszra sem ad okot.

Minden Green Carnation-lemezkritikában illik elsütni azt a poént, hogy mennyire ritka egy zöld virágról elnevezett bandával találkozni, és a norvég prog/doom-csapat neve bizony technikailag a zöld szegfűt jelöli. Ez még akkor is szokatlan, ha történetesen így tudjuk. A valóság azonban prózaibb: Tchort 16 évesen, amikor még death metalosnak szánta a bandát a '90-es évek hajnalán, a carnation szót a hús értelmében képzelte, és a csapat neve zöld hús lett volna, ami a rohadt húsra utal. Vicces nem? A csapat azért nem hazudtolja meg önmagát most sem, az elmúlt huszonpár év kötelez, itt bizony minden szónak súlya van, és a különleges, szomorkás szövegek hozzá is tesznek az összképhez. Megint sikerült nagyon élvezetes lemezt összehozni, egyszerűen minden számból süt a masszív ihlet, és az ideális hossz is segíti az emésztést.

Nem nagyon lehet hibázni a Season Of Mist kiadványaival újabban. A finn Hooded Menace világ életében doom metalt játszott, de nem mindig ugyanúgy, és a rendszeres lemezkészítésnek hála egyre bejáratottabb név lett az undergroundban. Legnagyobb húzásuk az volt, amikor az előző lemezen (The Tritonus Bell – amely talán a legjobbjuk is) heavy metalos, '80-as évekbeli tradicionális fémes harmóniákat, sőt, riffeket is kezdtek becsempészni a hangzásba. Ez a folyamat az új lemezen is folytatódott, és hasonlóan meggyőző a végeredmény, mint négy éve volt, akkor is, ha elődje talán egy kicsivel ihletettebbnek tűnt. De az is lehet, hogy jelen album a csapat karrierének (egyik) csúcsa, pedig ez már a hetedik nagylemezük a sorban.

Tökéletesen a semmiből érkezett a tavalyi év végén a tizennegyedik Ulver-sorlemez megjelenésének híre, amelyet – az utóbb megszokott módon – előbb az év utolsó napján a digitális változat elérhetővé válása követett, hogy pár hónap múlva fizikailag is birtokba vehessük majd az albumot. A Neverland már a farkasok második olyan kiadványa, amelyen nem hallhatjuk a 2024-ben elhunyt Tore Ylwizaker (Ylvisaker) játékát, viszont az első olyan, amely már Tore végleges elvesztésének tudatában készült. Azóta is minden alkalommal hangsúlyozom, de nem lehet elégszer: Ylwizaker személyében nem csupán egy billentyűst vesztett a banda, hanem a zenekar három meghatározó oszlopa közül az egyiket, akivel kettesben Kristoffer „Garm″ Rygg annak idején ténylegesen megalkotta az Ulver-hangzást. Némi meglepetésre ráadásul a Neverland éppen azokra az időkre tekint vissza, amikor Rygg és Ylwizaker kilőtte magát a szónikus világegyetembe.

Mint azt nálunk is mutatja a vonatkozó hírek alatti állandó és indulatos kommentcunami, Dominic Harrison nehéz kőként landolt a hagyományos rock állóvizében, de ezen nincs nagyon mit csodálkozni. Yungblud betörése a gitárzenei színtérre valóban eltér a megszokott, hagyományos modelltől, de hát mindenben a változások korát éljük – miért pont ezen a téren ne érvényesülnének a megszokottól különböző sémák? Ráadásul a körítés csak egy dolog, és aki képes nyitott füllel hallgatni az Idolst, könnyen lehet, hogy szerez magának egy új havert. Ez a lemez ugyanis nagyon komoly teljesítmény.

Meglepő mixben utazik a Blut Aus Nord a kezdetektől fogva, ugyanis a zenekarvezető Vindsval tizenéves korától jobbára atmoszférikus black metalban alkot, kisebb-nagyobb elhajlásokkal, amely érintett indusztriálos és meglehetősen disszonáns kísérleteket is. Borongós, késő őszi, téli zene ez, meglepő harmóniákkal, de a stílus jelenkorára egyre inkább jellemző kimunkáltsággal. Nyoma sincs már a minél rosszabbul megszólalni akaró (vagy csak így tudó?) lemezeknek, de a Blut Aus Nord kezdetektől a saját útját járta. Apropó, saját út: már a névválasztás is egy helytelen német frázis, de hát ez már csak így marad, így figyelemfelkeltőbb. A Vér északrul így lett a műfaj egyik fontos előadója.

Már akkor is tudtuk, hogy csak idő kérdése, amíg meggondolja magát, és visszatér az általa is alapított zenekarba, amikor Mike Portnoy lelépett a progmetál-istenek közül. Miután John Petrucci legújabb szólóalbumán is vendégszerepelt a dobosfenomén, és a Terminal Velocityn újabb jelét adta a napnál is világosabb szimbiózisnak, csak még egyértelműbbé vált a dolog. Azóta pedig már megjelent az álmos, alvásos, alvászavaros tematikát laza koncepcióval körüljáró, zseniális visszatérő lemez, a Parasomnia is. A zenekar persze addig üti a vasat, amíg meleg, így gyorsan itt is van egy tripla koncertlemez Franciaországból, a negyvenéves jubileumi turnéról, a címe is negyvenediket jelent franciául. Az átfogó jubilálást komolyan is gondolták, minden korból akad itt legalább egy csipetnyi.

2019-ben adott ki utoljára nagylemezt a Metallica-influenszer Diamond Head. A The Coffin Train anno kiválóan sikerült, akárcsak a három évvel azt megelőző, mostani frontemberük, Rasmus Bom Andersen debütálását jelentő, szimplán csak Diamond Headre keresztelt anyag, amit a magam részéről hosszú pályafutásuk egyik legerősebb eresztéseként tartok számon ma is. Azóta viszont eléggé eltűnt a James Hetfieldékre az ősidőkben hatalmas hatást gyakorolt zenekar: az eltelt években csak legelső lemezük, a Metallica által 4/7-edrészt feldolgozott Lightning To The Nations 2020-as, újravett változata jött ki.

Azt szokták mondani, az a legszerencsésebb, akinek az a munkája is, ami a hobbija. Vagy: a legjobb az, ha a hobbidból élsz. Mindenkinek van hobbija. Carlo Verninek az Overkill az élete, a megélhetése, a mindene, de a folyamatos őrlés-darálás-sika-mika mellett teljesen nyilvánvaló, hogy ő is megpihen, és saját jogon lesz az egyszerre vagány és joviális Carlito papa, a leglazább D.D., ha úgy tetszik. Ilyenkor felhívja a haverokat, és The Cadillac Banddé formálják szabadidejüket.

Idén ünnepelhetjük az ötvenedik évfordulóját annak, hogy Ian „Lemmy″ Kilmister a Hawkwindből való kiebrudalását követően önálló utakra lépett, és Motörhead névre keresztelt formációjával elkezdett zajongani. A mester holnap lenne kereken nyolcvan, december 28-án már tíz éve lesz annak is, hogy itthagyott bennünket.

Sokat tanakodtunk azon, hogy ez a cikk végül is hova kerüljön, ide a „rendes″ albumok közé vagy a Klasszikushockba, de terjedelme miatt és mert nemrég jelent meg, talán jobban passzol a sima lemezrovathoz. A három anyag ugyanakkor saját jogán, egyenként is simán mehetne a régilemez-simogatóba, szerintem három évtized után simán klasszikus albumoknak számítanak, másrészt pedig, hiába népszerű manapság is a Kamelot, teljesen feledésbe merültek. Mi több, sok mai rajongó még csak nem is hallott talán róluk. És ez nem is feltétlenül generációs kérdés: mivel a zenekar az életmű duzzadásával és a stílus átalakulásával párhuzamosan egyre inkább le se szartaignorálta a korai időket, nincs min csodálkozni. Így most, hogy az évforduló kapcsán újra eszébe jutott valakinek a létezésük (legyen az a kiadó vagy maga Thomas Youngblood fő-főnök), így vagy úgy, de fel kell hívni rájuk a figyelmet. E tekintetben pedig mindegy, melyik rovatban talál rá a kiadvány(ok)ra a potenciális érdeklődő.

Meglehetősen aggasztó hírek érkeztek idén nyáron a Saxon háza tájáról, frontemberüket, a 74 éves Biff Byfordot ugyanis rákkal kellett műteni. Szerencsére úgy tűnik, a korábban infarktuson is átesett énekes gyógyulása jó úton halad, a novemberi masszív brit turné is rendben lement. Mivel azonban a nyári kört le kellett mondani, a még júniusban piacra dobott Eagles Over Hellfest jól jöhetett azoknak a rajongóknak, akik legalább valamilyen szinten pótolni szerették volna az elhalasztott randevút.

Rick Hughes idei visszatérését abszolút nem láttam jönni, viszont örömmel konstatáltam, mert régi favoritról van szó. A kanadai énekes a színtér veteránjának számít a '80-as évek közepe óta, aki a bennfentesek kedvenceként aposztrofálható Sword élén alapozta meg hírnevét és vívott ki magának kultstátuszt. A Sword két lemezt adott ki akkoriban, az 1986-os Metalized pedig vita nélkül klasszikus darab, óriási hatást gyakorolt az amerikai metálközösségre abban az érában. Hogy mást ne mondjak, az ősrajongó Dave Mustaine saját bevallása szerint is rengeteget profitált a Sword befolyásából, amikor a Megadeth játékterét alakította ki, ennél többet pedig, azt hiszem, nem is kell mondani. A Sword máskülönben egy ideje újra aktív, egyszer még a Keep It True fesztiválra is átjöttek, bő három évtized után pedig 2022-ben kihozták a harmadik lemezt, szóval élnek és virulnak.

Tristan Shone egy amerikai producer, akinek az Author & Punisher a projektje, de tekinthetjük a művésznevének is. Jellegzetes 2000-es évekbeli vagy még annál is újszerűbb metálban utazik, leginkább ugyanis indusztriális zene az alapja mindennek, amit játszik, de a korábbi lemezein drone elemeket is használt nagy mennyiségben. Különösen a Beastland óta emelkedik ki az undergroundból, de utódja, a Krüller is nagyszerű volt. A jelen Nocturnal Birding viszont újabb lépés előre. Ezt az is bizonyítja, hogy Shone utolsó három albumát a Relapse Records gondozta, ami sokkal nagyobb terjesztést és promózást is jelent a korábbiakhoz képest, és a folyamat most tűnik tetőzni.

Mint egy komment nemrég rámutatott, viszonylag ritkán írunk az Omnium Gatherumról. Sajnos nem tudom cáfolni az észrevételt, és ilyenkor persze elég nehéz meghatározni, miért alakult ez így. Főleg, hogy a már tizedik albumánál tartó finn csapat abszolút Shock!-kompatibilis a maga egyszerre zúzós-riffelős, ám közben roppant dallamos muzsikájával. Remélhetőleg enyhítek kicsit a mulasztáson, ha leírom, hogy az új album szokás szerint gyalul, és simán ott van az idei év kiemelkedő megjelenései között a minden „de..." és „viszont..." magyarázkodástól mentes, sallangmentes metállemezek sorában.

Üdítő színfolt volt három éve a felhozatalban a Mark Zonder és Ray Alder nevével fémjelzett A-Z első albuma. A Fates Warning-történelem két emblematikus alakja a rájuk jellemző, leheletfinom és technikás progresszivitást egy manapság kevésbé jellemző, '80-as évekbeli hi-tech AOR-os ízzel ötvözték az albumon, és baromi jó dalokkal sikerült telepakolniuk az anyagot. A mai idők persze nem kedveznek az efféle bandáknak, így az A-Z-ből sem lett turnézó, aktív név, de az anyag azért elég sikeres volt ahhoz, hogy most megérkezzen a folytatás. (Pontosabban még nyáron, de így, év végén nekiállunk ledolgozni az idei restanciáinkat.)

Megtippelni sem merném, vajon idehaza hányan emlékeznek még a Bangalore Choir On Target lemezére 1992-ből, de gyanítom, hogy a legtöbbjüket névről ismerem. A kultikusnál is kultikusabb amerikai csapat ugyanis amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan ment annak idején, de erről nem ők tehettek, mert debütáló lemezük bizony kiemelkedő minőséget képviselt a színtéren a maga idejében. A csapatot anno David Reece énekes rakta össze, miután kirúgták az Acceptből az egyébként kiváló Eat The Heat album fiaskóját követően. Reece-t nem keserítette el a kudarc, kitartóan próbálta meglelni a kiutat a rockbiznisz útvesztőjéből, ami hamarosan sikerült is neki: először a Lillian Axe-szel hozták hírbe, végül azonban saját bandájával szerződött le a Warner égisze alatt működő Giant kiadóhoz.

Kétségtelenül impozáns nevek sorakoztak fel Carla Harvey mellett, hogy kellően topra tegyék a The Violent Hour bemutatkozását. A Butcher Babiesből kikerült énekesnő férje, Charlie Benante nyilván alap, ő szerzőtársként is nyakig benne van az új bandában, de játszik az ötszámos debütáló EP-n Zakk Wylde és John 5 is, a producer pedig Jay Ruston volt. A zene nagyban eltér Carla korábbi zenekarának stílusától, és az irányvonalban bőven van fantázia, az ötcsajos felállással együtt meg aztán pláne piacképesek – a dalokban viszont egyelőre nem érzem a nagy csít.

Rég elveszítettem már a fonalat, hogy mikor éppen ki zenél a Vicious Rumorsban Geoff Thorpe és Larry Howe mellett. Ugyanakkor fokozatváltást jelentett a bandánál szokásos személyi kavarásokban, amikor tavaly még utóbbi is kikerült a verkliből, hogy aztán néhány hét után visszatérjen... Közben viszont Brian Allen énekest harmadszorra (!) is kirúgta Geoff (hogy aztán most a hasonlóan átjáróházként funkcionáló másik US power legenda, a Metal Church mikrofonjánál kössön ki), és Brian „Chalice″ Betterton került a frontra. Ha jól számolom, Thorpe-pal együtt ő a tizedik énekes a csapatban a klasszikus éra frontembere, Carl Albert 1995-ös halála óta. Ez azért minden mérce szerint extrém...

Eléggé fű alatt jelent meg Kirk Windstein második szólóalbuma, és gyakorlatilag teljes csend is van körülötte, de a Crowbar főnöke nyilvánvalóan eleve nem a slágerlisták élét célozta be az Ethereal Wavesszel. Nem meglepő, akad most elég dolga a Downnal meg a Type O Negative ex(?)-tagjaival közös Sun Dont Shine-nal is. Szóval nem látnék bele ebbe semmit: Kirk barátunk folyamatosan írja a zenéket, kiadja magából az ötleteit, aztán akit érdekelnek, meghallgatja az aktuális gyűjteményt, akit meg nem, az továbblép. Neki szerintem, ha nem is mindegy, de nem ez a fő szempont. Gyanítom, hogy akkor is ontaná a riffeket meg a dalokat, ha szó szerint senki sem hallgatná ezeket, hiszen nyilvánvalóan belső önkifejezési kényszerről beszélünk.

Az első benyomások egyike az volt az előzetesen megjelent Battle Beast-dalok hallatán, hogy az alapvetően rokonszenves banda új alkotásait muszáj lesz szeretni, tehát akaratból kell hallgatni. Ugyanis annyira kommersz és annyira fröccsöntött megszólalást borított ránk a finn csapat, hogy nullkilométeres hozzáállás mellett nem feltétlenül szavaznék ilyen jellegű muzsikára 2025-ben. A hangzás olyan értelemben tökéletes, mint minden jelenlegi, szabványos, tizednyi decibelre kimért szinteken táncoló digitális hangszín: helyén van minden egyes hangszer, lábdob, cin, basszus, aktív vagy nem aktív hangszedőkön torzított gitárok, kellemesre hangolt szintetizátor-szólamok. Mondhatni, sterilen karcos az egész, skatulyából húzták elő a hangképet. Joona Björkroth gitározása, futamai kimértek, remekül illeszkednek tesója, Janne szintis megoldásaihoz, és most hadd ne éljek az egy húron pendülnek szóviccel.